Valószínû, hogy a feljelentés nagyjából egyidõs a törvények által szabályozott emberi közösséggel, hiszen mindig akad valaki, aki az elfogadott vagy kényszerû normák ellen vét, s ilyenkor akad egy másik is, aki erre a normasértésre ilyen vagy olyan módon felhívja a figyelmet. Kérdés persze, hogy melyek ezek a normák, s milyen meggondolás, illetve körülmények alapján sértik azokat meg. A történelem látványos vagy már rég feledésbe merült koncepciós vagy törvényes pereinek hosszú sorára lehetne hivatkozni. Azonban akár ilyen vagy akár olyan ügyre kerül a szó, a feljelentõ vagy feladó személyét soha nem övezte az erkölcsi tettek hõseinek kijáró érdemkoszorú. Fokozottan érvényesnek érezzük ezt, ha a közelmúlt diktatórikus rendszereinek meglehetõs számú és aktivitású kiszolgálóira gondolunk, bár nyilvánvaló, hogy minden kor megtermi a maga saját feljelentõkarakterét, ugyanakkor talán az is nyilvánvaló, hogy ennek a karakternek van egy idõtõl független, alapvetõ sajátossága is. A közelmúlt még kissé túl közel van ahhoz, hogy annak sajátos feljelentõkarakterét meghatározhassuk, következésképp az általános karaktersajátosságnak meghatározásától is még érdemes tartózkodni. Az utóbbihoz azonban van módunk közelíteni, ha egy többé-kevésbé megnyugtatóan lezárt kor levéltári anyagában kutatva, alkalmanként egy tanulságos vagy meglepõ, olykor pittoreszk történelmi példa mellett nem lapozunk tovább szótlanul (esetleg egy – sejthetõ volt – megjegyzéssel), hanem mintegy a kimerevített mozgókép módján megállunk, és az utókor okulására köznyilvánossá tesszük. Magam a Kölcsey-levelezés jegyzeteinek készítésekor találtam rá egy alakra, s nekem, aki a reformkor erkölcsi héroszainak, Kölcseynek, Wesselényinek, Deáknak bûvöletében dolgozgattam, váratlanul került elõmbe egy olyan ember, akivel hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Elõször meglepett, aztán viszolyogtatott, s gyorsan elfeledtem volna, ha személye és szerepe nem tartozott volna olyan szorosan és értelmezõ, megvilágító jelleggel a vizsgált ügyhöz. Voltaképpen mint egy levéljegyzet-adalék egyszerûen kezelhetõ lett volna (mint ahogy végül akkor azzá is lett), de nem hagyott nyugodni ennek az erkölcsileg nagyon emelkedett, s nemes eszmékkel telített kornak, és kivált nemes képviselõinek árnyékában (mélyen) meglapuló emberi alrendûség, mely ritkán kerül a köztudat értékelõ fényébe. Ez a maga nemében minõsíthetõ, minõsített eset volt. Némi töprengés után mindenképp fontossá vált, hogy ez a József nádor titkos levéltárából és a kancelláriai levéltárból származó két feljelentõ (s szinte morbid módon önfeltáró) levél, ez a két gyöngyszem, mint egy személyiségkarakter beszédes példája közprédára bocsátassék.
Errõl a személyrõl a következõket lehetett megtudni. Csomay Pál (?–?) gencsi birtokos, 1799-ben tett ügyvédi vizsgát (MOL, Ügyvédvizsgálati iratok, O. 81. Névjegyzék 1791– 1822.) majd fõadószedõ, késõbb másodalispán, s 1830-ban országgyûlési követ. Tagja volt az 1825-ös országgyûlési követutasítást készítõ bizottságnak, késõbb az 1829. júl. 7-i megyei tisztválasztáskor, amikor Kölcsey elsõ aljegyzõ lett, õ “a’ sokaságnak egy szívvel és szájjal lett felkiáltása után” (HazKülfTud 1829./II. 49.) másodalispán. Õ lett az 1830-as országgyûlésen a megye követe Károlyi Györggyel együtt, azonban az újonc katonák számának megajánlása ügyében tett szavazáson a kormány által kért számot szavazta meg ellentétben az ellenzéki követekkel, köztük követtársával, minek következtében a megye szavazatát semmissé tette. Végül mint a megyei utasítással ellentétesen szavazó (s titkos feljelentõ), már a követjelentési botrány idején, alispáni hivataláról is lemondott. Az országgyûlési tevékenységrõl készült (voltaképpen Károlyi György reformpolitikai szellemét tükrözõ, de mindkettõjök által aláírt) követjelentést a megye Kölcsey közremûködésével akarta kinyomtatni, s más megyéknek elküldeni, de Csomay feljelentése nyomán a kormányzat, Vécsey Miklós fõispáni adminisztrátor közremûködése révén, a kinyomtatott íveket elkobozta, s a köznyilvánosságra jutást megakadályozta (ld. Barta István: Kölcsey politikai pályakezdete. = Századok, 1959. 275–276.). Csomay másik jelentõs tette az 1831. október 17-én tartott megyegyûlésen elhangzott (a kolera idején a megyébõl eltávozott fõispáni adminisztrátort, Vécsey Miklóst támadó) Wesselényi-beszéd miatti, komoly, kormányzati vizsgálatot követelõ feljelentése. (Ez természetesen nem azonos a Wesselényi-pert kiváltó másik, késõbbi, szintén Nagykárolyban elhangzott beszéddel.)
A követjelentés kinyomtatása Kölcseyék számára rendkívül fontos volt, ugyanis abban nem pusztán a megyei ügyek képviseletének sikereirõl volt szó, hanem javaslatok is az egyes megyék politikájának összehangolására a következõ (1832/ 36-os) országgyûlés idejére, kivált az egész országot érintõ sérelmi ügyek kezelését illetõen. Úgy látszik, ezt a fontosságot Csomay is megérezte, más alapról persze, s akcióba lépett.
Megjegyzendõ, hogy az egykori megyei közélet távolról sem hasonlított a mostani, pártpreferenciákon alapuló politikai és közélethez. Egy vármegye tisztikarának tevékenysége nagyobbrészt a megye belsõ életének rendezése körül zajlott, kifelé a szomszéd megyékkel való kapcsolatok ápolása, s fõként a Helytartótanáccsal összefüggõ ügyintézés, a leiratok ismertetése, s a felebbviteli perek esetében az együttmûködés. A csendes vagy kevésbé csendes mindennapok rendjét két esemény szokta felkavarni, a háromévenkénti tisztújítás, és az országgyûlés eseményeinek figyelemmel kísérése, s fõként a megye érdekeit tükrözõ követutasítások elkészítése. A döntések általában a megyegyûlés kollektív döntései voltak egy kijelölt bizottság vagy a tisztikar valamely felsõbb tagjának, leginkább a fõszolgabíróknak elõterjesztése alapján. A voltaképpeni politikai közélet az 1825/27-es országgyûlés után kezdett kialakulni, s kezdte megosztani a megyei vezetést. Szatmár vármegyében Károlyi György és Wesselényi fellépésével egy reformirányzat kezdett kialakulni, hozzájuk kötõdött Kölcsey is, s élvezték Geõcz Ferenc elsõ alispán (Vécsey Miklós fõispáni adminisztrátor után a második ember a megyében) támogatását is. Hasonlóképp rokonszenvezett velük Nagy Károly, aki nemcsak mint fõügyész, hanem mint jogi szaktekintély is súllyal szerepelt. Velük szemben a konzervatívnak tekinthetõ Vécsey Miklós, a nem túlságosan határozott politikai személyiség, inkább hivatalnok (ld. Taxner- Tóth Ernõ: Kölcsey Ferenc és Vécsey Miklós kapcsolata. = Remény s emlékezet, 87–97.), s még néhányan, (Csomay nyilván odatartozott, s valószínûleg még Kulin János fõügyész, Uray Bálint fõszolgabíró stb.) akikrõl keveset tudunk. A többség feltételezhetõen közömbös vagy az egyes, tevékenyebben politizáló szereplõkhöz való személyes viszonya alapján volt érdeklõdõ vagy aktívabb. A konfliktusokat természetesen a konkrét, határozottan politikainak minõsíthetõ események váltották ki. Az elsõ, az említett követjelentés kinyomtatásának ügye volt. Önmagában ez nem számított rendkívüli jelenségnek, nem volt tiltva a megyei vonatkozású anyagok kinyomtatása. Tehát különlegesebb gondot nem okozhatott a kis kapacitású Gönyey-féle nagykárolyi nyomdának a kinyomtatása, hozzá megkapták a megyei cenzor jóváhagyását is. Ekkor lépett Csomay Pál, Károlyi György követtársa, s Reviczky Ádám kancellárnak 1831. január 27-én küldött feljelentõ levelében sietett felhívni e nyomtatvány veszélyeire a figyelmet (ennek a levélnek másolata maradt fenn a nádori levéltárban, rajta a rájegyzés a vétel dátumáról: február 3.), mely levél, ha csak tárgyszerû feljelentés lett volna, maradhatott volna történelmi adaléknak, de vallomásos megnyilvánulása miatt ennél nagyobb figyelmet érdemel:
Nagy-Méltóságu etc. etc.
Előre is látom én megérdemlett büntetésemet, rettegek ezen, és sem éjjeli sem nappali nyugodalmam nincsen, hogy azon hivatalos Relatiónak, mellyet voltt követ társom, Méltóságos Gróf Károlyi György Úr, maga készített, és a’ mellyben nékem, egy betü munkám, vagy gondolatom sintsen, – mint ezt a’ Generalis gyüléshez intézett Irásombanis kinyilatkoztattam, – Nevemet alá írtam. Aggódásaim között tselekedtem ezt azért, hogy a’ magam’, megismételtt illyen kölönös megkülömböztetésemmel, mellynek példája alig van, az egész két magyar haza’ bizonyossab vádos megitélését kikerüljem, láttassam a községgel elfelejtetni, az országgyülési elsö meg különözésünket-is; leg inkább pedig azért, hogy felolvastatódván ezen Relatio [követjelentés] lésznek ott, kik ennek lelkét értik, és tsak a’ lészen, a száraz “éljen” kiáltáson kívül a következése: hogy bététetvén a nemes vármegye leveles tárába, ott a Feledékenség eltemeti, és a’ mojok eledelévé válik, Azomban a’ mai világ lelke, Méltoságos Administrator Urunknak ellentmondása, és maga ezek eránt való észre vételei elö adások melletis, ennek kinyomtatását meghatározta, még az egész tárgy a’ nemes megye kezében lévén, ki ezen Relatiót a’ gyülésben, mint más egyébb tárgyakat-is vagy megrostálás alá vehette volna, vagy, a’ munka privátus emberé lévén, azt Cenzurálás végett, Elsö Alispányának köteleséges jussára bizhatta volna; mint én erröl Méltóságos Administrator Ur’ kezénél lévõ Irásomban jelentéstis tettem, ’s igy a’ nemes Megye, minden felsõbb Helyektõl való megitéltetést is kikerült volna; de Méltóságos Gróf Károlyi György Ur, a’ Generalis Gyülés’ hatarozása mi módon való tellyesitésére nem ügyelvén, – a’ maga által készitett, és általam – is szerencsétlen gondolattal subscribáltt Relatiót, a’ Nagy-Károlyi Tisztelendõ Piáristák’ Rectorához, mint hivataljoknál fogva törvényes Censorhoz megküldötte, és annak kinyomtatására szabadságot eszközlött. Igy már elsö tekintettel a’ Ns Vármegye elfogadása, és kinyomtatni meghatározott akaratja az ezt követett törvényes Censor’ hasonló itélete, megigazitani látszatnak ugyan a’ Relatio’ foglalatját; de ellenkezik ezekkel Mgos Administratorunknak, mint Fõ Kormányozónak meg nem egyezése; mivel a’ Relatioban ollyan tárgyak érdekeltetnek, mellyek a’ T. P. Rector tudományos körén bizonyosan felyül vagynak, meg tetszik ez onnan, hogy a’ kinyomtatására just, szabadságot engedett. Én ki most hibás, igen hibás lépést követtem-el; mert a’ Relatiót subscribáltam, a’ maradtam még-is, kinek eddig való egész életem jó Fejedelmemhez való igaz jobbágyi hûségemmel tölt-el, ki soha semmiképpen, még csak gondolatommal-is jó Fejedelmemet meg nem sérthettem, könyörgésemben-is jó Istenem áldását Felséges Személyére kértem; – szent köteleségemnek tartom, atyai jó szivét kegkissebb kedvetlenségtõl-is oltalmazni, ’s Excellentiádnak a’ többször emlitett Relatio foglalatját ollyanoknak lenni kinyilatkoztatni, mellyek Felséges Urunknak kedvesek nem lehetnek. Istenem! melly gyarló az ember’ élete, minden tudománya és vigyázása mellett-is. Akkor tettem én vétket, mikor éppen Felséges Urunk Királyi gazdag kegyelmére méltóztatott. Nyomban követi ezt töredelmeségem. Meg gyónom vétkemet Excellentiád által Felséges jó Fejedelmemnek, mint Földi Istenemnek és Atyámnak, leborulok, magamat a’ földig megalázva, az engedelemért könyörgök ezen egyszeri hibámért, mellyhez eltökéllett szándék nem járt. Ne vessen-el atyai tekintete elõl, kegyelmezzen-meg irgalmaságának nagyságából; mondja ezt Felséges jó Királyom epedt szivem’ enyhitésére: “Bizzál fiam, a’ te hited tégedet meg tartott.” Méltóztasson Excellentiád legfõbb uri hatalmánál fogva, a’ többször érdeklett Relatiónak, melly a’ közelebb elfolytt Ország Gyülése’ tárgyait, a’ Királyi Diplomát, katona állitást, a’ só dolgát, kiterjeszkedvén itt az 1790/1 Esztendõ 20ik Törvény Czikkely’ Clausulája’ éles fejtegetésekre-is, a’ nevetten vádlókról szólló Törvényt, és egyebeket-is, nem csak említi, de azokra szabad lélekkel észrevételeket-is tészen, és amelly a’ maga egész tartalékjában majd itt és majd amott elszórva, hol egy, hol több szavakban-is nagyon túl-hág a’ jobbágyi tisztelet’ és köteleség’ határjain, – kinyomtatását, melly itt a’ Nagy-Károly varosában fentálló Typographiában készül, igen sietõs hivatalos Rendelése által felfüggesztetni; annak ujjabb megvisgáltatását, vagy Excellentiádnak való felküdését parancsolni; hogy így ujjabban megvisgáltatván, és helybenhagyattatván, a’ közönség megláthassa, szabad formájában. Nincsen ezen kedvetlen következésü tárgynak orvoslására, a’ kinyomtatása igen sietõs megtiltásán kivül, más mód. Vizözön árjával fogja ez a’ két Magyar hazát elborítani, midõn maga a’ Gróf Ur öt száz, és B. Vesselényi Miklós Ur ugyan annyi példázatoknak[!] magok számokra való készítésekrõl adtak rendelést, hogy azokat szerte széjjel eloszthassák. Veszedelmes itt a’ késedelem. Meghalmoztak rajtam a’ kedvetlen történetek. Eddig vidám napom homályba borult. Érzi-is a’ lelkem; – birhatja é-el, a’ jó Isten tudja. Excellentiád’ kegyesége lehet orvosom, vigasztalóm. Nyerjen Excellentiád’ hatalmas kegyes pártfogása, Felséges jó Fejedelmem és Atyám elõtt, nékem vétkes, de azon szempillantatban megtértt szolgának, – hogy ne legyek ezen egy vétkemért elveszve, – engedelmet. –
Nékem sem ételem, sem italom, sem éjjeli, sem nappali nyugodalmam; – adja ezt vissza nékem Excellentiádnak nagy lelke, és méltóztasson Excellentiád, – vakmerõ kérésem ugyan, de lelkem’ nyugodalma erre-is kötelez, – hogy alázatos könyörgésem helyt talált, arról engemet tudósá tétetni. Ki nagy kegyeségébe etc. etc.
Januarius 27kén1831.
(MOL, Archivum Palatinale, N 22. Extraseriale Diaet. Poson 1830. [Archivum secretum])
A következmény, mint tudjuk, a többé-kevésbé elkészült nyomtatványok elkobzása és Budára szállítása, s miután itt a megyei önállóság sérült, 1831. március 7-én a megyei közgyûlésen határozott hangú felírás, illetve felterjesztés készült a nádornak címezve (ennek jegyzõkönyvi anyaga: Kölcsey Ferenc összes mûvei II. Bp. 1960. 275–276.), melyet a nádor kemény hangú, latin nyelvû rendreutasító leirata követett, melyre az 1831. június 13-i közgyûlésen egy második felírás született, mindkettõ Kölcsey tollából, akinek egyik levelébõl kiderült, hogy sejtették, ki indította el az ügyet, bár õ csak “Cs. által”-t ír, s ez annyira nyilvánvaló lehetett, hogy Csomay (már 1831. február 24-én) lemondott alispáni hivataláról, s ezt rögzítvén a megyei jegyzõkönyvbe a szokásos elismerés és köszönetnyilvánítás helyett csak annyit jegyeztek be, hogy “Szolgál tudositásul.”
Úgy látszik azonban, hogy Csomay mégsem nyughatott, s nem is kellett sokáig várakoznia, hogy ismét megnyilvánulhasson. Elkövetkezett az 1831. október 17-i megyei közgyûlés (Vécsey nem volt jelen, az ûlést Geõcz Ferenc elsõ alispán vezette), melyen ismertették I. Ferenc 1831. szeptember 16-án kelt 9515. sz. rescriptumát, azaz leiratát az október 2-ra tervezett országgyûlés elhalasztásáról. Ehhez hozzászólt Wesselényi is, kifejtve, hogy az adót csak a következõ országgyûlésig szavazták meg, tehát okt. 2-ig, így azt tovább fizetni az adózó nép nem köteles, s ezt a megyei felterjesztésbe is betétetni kivánta. Mindezt feltételezhetõen (a beszédszöveg nem maradt fenn) személyiségének adekvát nyelvi, ill. frazeológiai erõvel fejezte ki. Beszélt a lengyel nemzet megsegítésének fontosságáról is. Érékenyebb pont volt azonban az a felszólalása, melyben Vécsey Miklóst ítélte el, mert a kolerajárvány idején megyéjét elhagyta, mondván: hogy “örökös gyalázat maradjon a’ sokszor tisztelt Méltoságos Administrator Uron azért hogy a’ Megyéjét a’ legnagyobb veszedelem idején vezér nélkül hagyá.” Ezek a megnyilvánulások ismét aktiválták Csomayt, aki ezúttal ismét Reviczkyt tisztelte meg feljelentõ levelével:
Nagy Méltóságú Gróf Cs. K. Kamarás, Belsõ Tittkos Tanácsos, Feõ Ispány, és Feõ Cancellarius Ur Kegyelmes Úram!
Tudva van Excellentiád elõtt az az igen szomorú helyheztetés, mellybe, az eddig Felséges Jól[!] Fejedelme eránt, egyenes Jobbágyi hûséggel buzgó, ’s maga között csendes edgyet értésben élõ Szatthmár Vármegye Rendeit, Báró Vesselényi Miklós Úrnak közibek jõvetele, és Gyüléseikben való meg jelenése Fájdalom vitte. – Ezen Nemes Megyének fojó Octóber Holnap 17énn tartott Generalis Gyûlésben is meg jelent a’ Báró Úr, és mindjárt a’ Gyûlés elején tartott hosszas beszédjével, – figyelmetességre, bámulásra, és idegenkedésre birta a’ jelenvoltakat. – Beszédje tárgyai ezek vóltak. – Panaszolt a’ Feõ Ispányi Helytartó Úr ellen, ki most éppen a’ Megyétõl távol van, ’s midõn Hivatalát és Személlyét sértegetõ szavakkal illette – meg bántotta mind azon kórmányzókat, kik megyéjekbe most nincsenek. Által ment az Europai Fejedelmek kabinetjeikre, – Minisztereikre, ’s vádolta azokat: hogy a’ Cholera betegség palástja alatt, meg engedték a’ Lengyel Nemzetet és Szabadságát örökössen el-temetni. Az orosz Udvar ellen tett vastag és sértõ ki Fejezései, – botránkozók vóltak. – Edes Magyar Hazánkat is pusztitó Cholera Nyavaja vólt beszédje további tárgya: hogy ezen szinlett ok által Felséges Urunk, az országot Királyi Comissáriusokkal tele rakta, – kik a’ törvény ellen, magok kények szerént Patentálisok formán igazgattak. Bé rekesztette Beszédét, a’ már elõre meg határozott Diaeta el-múlásával, és mivel a’ Contributió [adó] edgyik Diaetától[országgyûléstõl] a’ másikig ajánltatik meg, Octóber elején pedig ennek el kellett vólna kezdõdni, – azt állitotta: hogy jussa van a’ Statusoknak a’ Contributio fizetését fel függeszteni, és hogy ezt cselekedjék is keményen sürgette. – Találkoztak vakmerõ propositiójinak pártfogói, Gróf Károlyi György Úr, és edgy kettõ, a’ Gyûlés nagy része az egéssz Beszédet elsõ nap kedvetlenûl vette, ’s hogy történt még is, hogy Eõ Cs: K: Felségéhez Hivatalos Fel-Irás készûlt és kûldõdõtt, arról az Elöll-Ûlõséget viselt Elsõ All-Ispány úr felelhet. – Ez a’ történt dolgokat edgy érdemes, sok Esztendõkig vólt Tiszt-Viselõ régi Táblabiró elõ-adásából értettem meg. A’ Beszéd, mellyet a’ Báró Úr mondott, tudtomra még köz kézen nem forog, mint a’ 13k Juniusi Generalis Gyûlésben, a’ Lengyel Nemzet mellett általa el-mondottat, ha mindjárt néhol lágyitva is le diktálta. – 17k Novemberbe fog a’ Diaetionalis Generalis Gyûlés tartatni, újjabban elõ fognak kerûlni a’ fent érdeklett tárgyak; mert ezen Megyében Birtokossá lévén a’ Báró Úr, a’ Gyûléseket szorgalmatosan gyakorolja. – Hogy az általam Jobbágyi tartozott Hivségbõl elõ- adattak, tiszta valóságok felõll Excellentiád Hivatalos bizonyságot vehessen; – méltóztasson a’ Gyûlésben Elõ-Ûlõséget viseltt Elsõ-All Ispány Úrnak, a’ Hivatalos tudósitás adást meg parancsolni: reménylem azonban, hogy a’ jelen vóltak kõzzûl; mert vóltak kik a’ Gyûlésbõl is ki mentek; – találkoztak: kik mind Jobbágyi hivségek vezérlésekbõl, mind ezen Nemes Megye régi csendessége, jó edgyet értése, már eddig is igen fel Zavarása, és naponként õregbedõ rendetlensége miatt való méltó fájdalmakból, – hasonló Fel adást, Excellentiádnak adott Fel-jelentésekben, Felséges urunknak tenni siettek. – Én a’ Báró és Gróf Uraknak, és kevés Társaiknak, kik az indúlatoskodásoktól, magokat egésszen el hagyták ragadtatni, és kiknek a’ mái Ifjúság applaudálván, az érettebb ámbár nagy rész engedni fájdalommal kéntelen, ezen Nemes Megyébe elsõ áldozatja vagyok; – mások is, kik vélekedéseiket nem követik, – érzik bosszús indulatjokat. Éngemet élve temettek el, – siettetik magoknak is a’ hasonló esetet. – Excellentiád elõtt újjabban is alázatos tisztelettel azon esedezem, – méltóztasson szerencsétlen sorsom bizonytalanságát, Felséges Jó Uram és Királyom leg kegyelmesebb akaratja által el határoztatni. Ki nagy kegyességibe, kedvezõ hathatós pártfogásiba, alázatos tisztelettel ajánlott, õrõkõssen maradtam.
Gencsen 21dik 8br 1831.
Excellentiádnak alázatos tisztelõ szólgája
Csomay Pál
(MOL, Magyar Kancelláriai levéltár, A 49. Acta praesidialia secretiora, 7. cs. 45.)
Vécsey a személyes megtámadtatás miatt is nem maradt tétlen, vizsgálatot indított felségsértés gyanújával, s bekérte a megyei jegyzõkönyvi szöveg másolatát, s tanuvallomást kért a jelenlevõ alispánoktól és a jegyzõtõl, Kölcseytõl is. A vallomástevõk nem mindegyike kedvelte Wesselényit (fõként indulatos természete miatt), de egyöntetûen nem emlékeztek semmi terhelõre. Vécsey azonban mégis felterjesztette az egész anyagot Reviczky Ádám fõkancellárhoz, számítva talán a hatalom pártfogására vagy védelmére, vagy pusztán politikai ellenfeleinek kívánt kellemetlenséget okozni, bár minden bizonnyal a megbántottság motiválhatta leginkább. Az ügy azonban komolyabb következmények nélkül maradt.
Maradt számunkra viszont a tanulság, pontosabban a kérdés, milyen jellemet tükröz a két feljelentõ levél, s mi motiválhatta valójában Csomayt? Mindkét szöveg elég beszédes ahhoz, hogy különösebb részletezõ magyarázatra szoruljon. Talán az utóbbi esetben annyi megjegyzést tehetnénk, hogy jelentõs mértékben motiválhatta a sértett kisebbrendûség érzése, s erre nyilván volt elég oka is. De hogy ezen a módon akarjon magának elégtételt venni, talán ez az egyik figyelemreméltó jelenség, mely az ilyen feljelentõk többsége esetében kortól függetlenül közös lehet.