Lisszabon késõbb kel, mint más városok,
A do Ouro utca ébredése,
A Rocio ébredése, a kávéházak kapujában,
Ébredés
Az egész, soha nem alvó peron kellõs közepén,
Amely úgy lüktet, mint valami szív, a virrasztáson és az álmon keresztül.
Az egész reggel, amely mindig ugyanott virrad fel, virrad fel,
Nincs külön reggel a városoknak és a vidéknek.
Abban az órában, amikor felvirrad a nap, amikor reszketve feltámadni a fény.
Minden hely ugyanaz a hely, minden föld ugyanolyan,
Az üdeség örökkévaló, és mindenhonnét száll egyre feljebb a mindenek fölé.
Saját húsunkból való spiritualizmus,
Színtiszta megkönnyebbülés úgy élni, hogy a testünk átéli
Az elkövetkezõ nap iránti lelkesedés, az öröm, hogy történhet valami jó is,
Ezek mind olyan érzések, amelyek a hajnalt nézve fogannak meg bennünk,
Legyen a hegycsúcsok könnyed úrnõje,
A városi utcák lassan keletrõl nyugatra tartó betörõje,
Legyen
Az asszony, aki halkan zokog
A nyüzsgõ sokaság lármájában…
Utcai árus, aki furcsa hangon kínálja a portékáját,
Igazi egyéniség annak, aki hajlandó észrevenni…
Magányos arkangyal, katedrálisbeli szobor,
Pán kinyújtott kezébe menekülõ síp,
Minden egyetlen központ felé törekszik,
Szeretne megtelepedni és egyesülni
A lelkemben.
Mindent csodálok,
A szívem nyitott szálló egész éjjel.
Egész életem végigkíséri a sóvár érdeklõdés,
Mely megpróbálja érezve megérteni.
Szeretek mindent, tudok mindenért lelkesedni, emberséget tulajdonítok mindennek,
Az embereknek és a köveknek, a lelkeknek és a gépeknek,
Hogy ezáltal gazdagítsam saját személyiségemet.
A mindenséghez tartozom, hogy annál inkább tartozhassak saját magamhoz
Szeretném ölbe venni az univerzumot,
Mint egy kisbabát, akit dadája megcsókol.
Egyszerûen mindent szeretek, egyik dolgot jobban mint a másikat,
Végül egyiket sem jobban, mint a másikat, de mindig jobban kedvelem, amit éppen látok,
Mint amit nemrég vagy egész régen láttam.
Semmi sincs a számomra annyira szép, mint a mozgás és az érzések.
Az élet nagy vásár és minden bódé vagy csepûrágó.
Erre gondolva meg is hatódom, de meg nem nyugszom soha.
Adj nékem liliomot, liliomot
És rózsát is.
Adj nékem rózsát, rózsát,
És liliomot is,
Krizantémot, dáliákat,
Ibolyát és napraforgót,
Az összes virág tetejére…
Vess belõlük kicsit
A lelkem tetejére,
Adj nekem rózsát, rózsát
És liliomot is…
Zokog a szívem
A parkok árnyékában,
Nincs senkije, aki valóban
Meg tudná vigasztalni,
Kivéve a parkok saját árnyékát,
Amelyek belépnek a lelkembe,
A könnyek mögött.
Adj nekem rózsát, rózsát,
És liliomot is…
A fájdalom bennem régi,
Mint egy üvegcse, amit belepett a por.
A fájdalom bennem hasztalan,
Mint a kalitka, egy olyan földön, ahol nincsenek madarak,
A fájdalom bennem hallgatag és szomorú,
Mint egy olyan partszakasz, amit már nem ér el a tenger.
Az ablakhoz lépek
Roskatag palotákban,
Töprengek bentrõl kifelé,
Hogy vigasztalódjak a jelennel.
Adj nekem rózsát, rózsát,
És liliomot is…
De hiába adsz egyre több rózsát és liliomot nekem,
Soha nem fogom beérni azzal, amit ad az élet.
Mindig hiányozni fog valami,
Mindig túl fog bennem tengeni a vágy,
Mint üres színpad…
Ne is törõdj vele, mit gondolok,
Még éppen idõben kérlek,
Talán azt hiszed, hogy ez semmit nem jelent,
Szegény, tüdõbajos gyermekem,
Add nekem a rózsáid és a liliomaid,
Adj nekem rózsát, rózsát
És liliomot is…
FORDÍTOTTA MOHÁCSI ÁRPÁD
Álvaro de Campos életéről
Fernando Pessoa egyik alteregója. Pessoa több költői álnevet is használt versei publikálására. Pessoa a felhasznált álnevek egy részéhez kialakított egy-egy művészi személyiséget is. Ezek a fiktív személyek Pessoa tollán életre keltek, olykor képesek voltak találkozni egymással, néha maga Pessoa is belebújt civil életében valamelyikük bőrébe. Ismert anekdota, hogy Pessoa kávéházi barátait megérkezésekor figyelmezteti, hogy most a társaságnak nem Fernando Pessoával, hanem Álvaro de Campossal van dolga. Felületes szemlélő hajlamos volna azt gondolni, hogy ezek az álnevek és fiktív személyek csak egyfajta játék lett volna, amit nem kell komolyan venni. Pessoa verseinek ismerői azonban tudják, hogy Pessoánál a játék alapvetően átértékelődik, amit egy költő eljátszik, abból valóság lesz, elég, ha Pessoa Magyarországon talán legismertebb versére, az Autopszichográfiára gondolunk. Az itt közölt vers szerzője tehát Álvaro de Campos. Campos 1890-ben született Taveiraban, külföldön (Skócia) folytatott mérnöki tanulmányokat. Első költeményét 1914-ben publikálja és valamivel Pessoa halála elott, 1935 október 12-én az utolsót. Futuristának és portugál terminológiával “sensacionistának” tartják. Utóbbi fogalom azt jelenti, hogy képes akar lenni a világ összes érzékünkkel való befogadására. Lázadó egyéniség, igazi avantgárd költő.
A fordító
Külön köszönet Gelencsér Eszternek, aki a fordítást egybevetette az eredetivel