(Elnöki megnyitó beszéd 1927)
(…)
Azonban másrészt céltalan volna tagadni, hogy irodalmunkban ma bizonyos szakadás van, hogy egyes, a szerencsés középútra rátalált s általános elismerésnek örvendõ nagy tehetségeken kívül két tábort különböztethetünk meg, melyek egymást nehezen értik meg, s melyek egyike konzervatív és a nemzeti jelleghez szigorúan ragaszkodik, míg a másik merészen újít, s nem szeret különbséget tenni hazai és külföldi befolyás, példa és szellem között (…)
Ady tehetségének és hatásának nagysága és rendkívülisége vita tárgya nem lehet. Tehetségét és hatását sem agyonhallgatással, sem ledorongolással, sem kiátkozó szent haraggal nemlétezõvé nem tehetjük. Egészen jogosult az a kivált fiatal írói körökbõl kiindult elemzõ kritika, mely csodálóinak válogatásnélküli magasztalásaival szemben rámutat költészetének fogyatkozásaira és eltévelyedéseire. Az is valószínû, hogy az Ady-imádóknak ízléstelen kéjelgése az emberileg szerencsétlen költõ magánélete minden szennyének felkavarásában sokakra józanítólag fog hatni. Végül az Ady formájának – vagy inkább formátlanságának – utánzói, akik között vannak olyanok is, kik éppenséggel nem az Ady szellemében írnak, annyira túlhajtják ezt a formátlanságot, hogy ezzel valószínûleg meg fogják érlelni a visszatérést a féktelen szabadosságtól a szigorúbban megkötött költõi formához.
(…)
Adyval szemben a tárgyilagos ítéletet megnehezíti az õ saját intranzigenciája, mely alkut nem ismer, s szinte megköveteli, hogy neki csak átkozói és csodálói legyenek
Szaladj tõlem, átkozz, gyûlölj,
Avagy légy rám ujjongva büszke.
Pedig Ady önmagával szemben igazságtalan, mikor költészetének egészét ennek a vagy-vagynak veti alá. Benne, költõi lényének szilárd egysége ellenére nagy, kiegyenlítetlen ellentétek dolgoznak, amelyek lehetõvé teszik, hogy költészetének egyes megnyilatkozásai olyanoknak is tessenek, akik szertelenségeit visszautasítják. Vannak versei, melyek minden érzõ szívbe belemarkolnak, s amelyeknek semmi közük mindent romboló titánkodásaihoz: különösen utolsó költeményeiben – a Heine Lasarusához hasonlíthatólag – hangok csendülnek meg, amelyek megbánást, megtérést, sõt – a vallás békéje utáni vágyat látszanak elárulni. Itt-ott egy gyermekemlék, a szülõföld ellágyítják az õ kemény büszkeségét.
S ha ezekkel szemben azután olvassuk azt a sok verset, amelyet alig lehet másnak minõsíteni, mint egy beteg fantázia eltévelyedéseinek és egy beteg lélek megnyilatkozásainak, amelyek a világon semmi szépet, vonzót, enyhítõt, boldogítót nem látnak és nem láttatnak, azt a keresett homályt, mely gyakran teljes értelmetlenséget takar, azt a cinikus csapongást, mely gyakran alkoholgõzt látszik lehelni, s maga vallja be, hogy nem tudja, “a szentlélek hajtja-e vagy a korcsma gõze”… akkor ennek a fájdalmas a megfejtését keresve, nem utasíthatjuk el az oly megoldás gondolatát sem, mely a költõt jobbnak tünteti fel annál, aminek õ önmagát hirdeti.
Az Ady-probléma a költõ cinizmusának õszinteségén vagy tettetett voltán fordul meg.
Ady vérszerinti magyar volt, – szándékosan kerülöm a fajmagyar kifejezést, mellyel ma sokan visszaélnek – és sokat tartott erre, bár nemzetérõl alig mondott valaha valami jót. El kell neki hinnünk, hogy magyarul érzett. Már most a magyar nemzeti jelleg semmivel sem ellenkezik oly mereven, mint a cinizmussal. A magyar ember, még a legdurvább, vagy a legmûveletlenebb is, bizonyos dolgokat szenteknek és érinthetetleneknek tart, s azokat legszilajabb kedvében sem tapodja lábbal. Ady, mikor ez ellen sokszor vét, határozottan magyartalan; honnan veszi õ, lelkébõl meríti ezt a cinizmust?
Azt hiszem, itt az Ady költõi pályájának egy tragikus vonására bukkanunk, mely sokat megmagyaráz. Õt újító merészsége s minden hagyományoktól való elszakadása korán elidegenítette azoktól, akikhez különben talán lelkileg közelebb állhatott volna, s azok táborába hajtotta, akiknek a felforgatás a felforgatásért kellett, azért, hogy minden, költészetünkben honos ideált feldúljon: akik talán öntudatosan, talán öntudatlanul már akkor készítették elõ irodalmi téren azt a forradalmat, mely az országot végül vérbe és gyalázatba fullasztotta. Ezek benne emberükre találtak, annál inkább, mert törzsökös magyarsága kitûnõ cégérül szolgált leplezni a hazátlan internacionalizmus céljait. Ezek pajzsukra emelték õt, mértéktelen tömjénezésükkel elkábították, ölelésükkel tolták, vonszolták a szertelenségek lejtõjén lefelé, s megtették õt az aranyborjú-imádás költõjévé, s ugyanakkor annak a proletárságnak a bárdjává, amely azután a vörös uralomban mutatta meg igazi ábrázatát. Adyra már csak halálos ágyán várt a keserves kiábrándulás: annak a forradalomnak a rombolása, amely az õ nevével dicsekedett megindulásakor, s amely, bár egy kaszárnyát Petõfirõl nevezett el, nem találta helyénvalónak Adyt is e kétes megtiszteltetésben részesíteni.
Lehet, hogy tévedek, de bennem Ady verseinek olvasása azt az érzést kelti, hogy az õ végzetes cinizmusa nem saját lényébõl fakadt, hanem annak az irodalmi körnek a ráhatásából, amelynek õ – mindenesetre a saját hibájából is – egészen odaadta magát.
(…)
Az Ady költõi pályájának vége egybeesik a legnagyobb bukással, mely nemzetünket valaha érte. Egybeesik egy katasztrófával, amely a nemzet irtózatos véráldozatát hiábavalóvá tette, amely által hazánk egy égbekiáltó igazságtalanság tehetetlen, néma áldozatává lett, amely egyszerre elpusztította vagy idegenek zsákmányává tette egy évszázadokra terjedõ nemzeti alkotás javarészét. Lehetett-e egyebet várni, mint azt, hogy a gyöngébb lelkeket ez a sors kétségbe fogja ejteni, s hogy csalódásuk keserûsége ellene fog fordulni azoknak az ideáloknak is, amelyeknek eddig hiába áldoztak, és meg fogja magát adni annak a “nihil”-nek, amely a pillanatnyi élvezeten kívül nem is ismer más életcélt?
Egy kétségbeesett, irányát, lelki egyensúlyát vesztett, az életet habzsoló élvezetben feledni igyekvõ nemzedék kapva-kap az Ady versein, éppen, mert benne látja minden eddigi ideáljainak megtagadóját. De éppoly bizonyos, hogy amily mértékben fogja egy boldogabb nemzedék a maga lelki egyensúlyát visszanyerni, oly mértékben fog visszatérni régi ideáljaihoz, és fog elfordulni attól, aki azokat lerombolni segített. Nem Ady rontotta el korát, hanem jött, fájdalom, egy kor, amely szomjúhozta, s ezért megértette Adyt, és követte õt nem a költészet ama magaslataira, melyekre néha fel tudott emelkedni, hanem a lelki züllés ama legsötétebb mélységeibe, amelyekbe eltévedt.
Ebbõl a szempontból remélnünk lehet és kell is, hogy hatása idõvel csökkenni fog: egy gyászos kor szomorú és sajnálatraméltó költõjeként irodalmunkban mindenesetre maradandó helyet fog elfoglalni.
(A Kisfaludy Társaság Évlapjai, 57. kötet, 1924-1928, Bp., Franklin, 1928.)