Álmomban azt álmodom, hogy hosszú évek után megint Lublinban vagyok. És megint megpróbálom megírni azt a dolgozatot. A Naplóról. Az a dolgozat ifjúkorom bûne. Megyek a Królewska utcán, a Krakowskie Przedmiecién, a Raclawickie sugárúton. A katolikus egyetem környékén, mielõtt még túl közel érnék hozzá, befordulok a parkba, átvágok, és kiérek a Popieluszko utcába. Megyek, és azon gondolkodom, honnan cserkészhetném be a mi Faustunkat. Hogyan haraphatnék bele. Azért harapnék bele, hogy megkóstoljam, nem pedig elrontsam. És még másokat is meggyõzzek arról, hogy ez a falat, amelyet most ízlelgettem, nekik is jólesik majd.
Megpróbálom. Abban az álomban. Mindent megpróbálok. Írok. Nehezen megy. Szaporodnak az oldalak, nagy halmokban állnak a papírlapok. De nem tudok szabadulni attól az érzéstõl, hogy itt valami nem stimmel. És csak járkálok, egyik faltól a másikig. Hol nekilendülök, hol megtorpanok, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Megállok, mint egy ló az akadály elõtt. Ehhez nincs jogom, nem lehetnék itt. Harsány kacaj a nézõtérrõl, nevetõ arcokat látok messzirõl.
Az álom gyötrelmes gyötrelme. Minden sûrû és reménytelenül reménytelen. Vörös az arcom, szétpasszírozza az agyamat a rettegés. Szégyent, dühöt érzek, nem is beszélve az erõtlenség forró páragomolyairól. És közben az az elõérzet kínoz, hogy lecsúszom a lejtõ legaljáig. És hogy Gombrowicz, vagyis ez a Napló, kicsinál.
És akkor hirtelen rádöbbenek. Ráeszmélek. Megtudom, hogy Gombrowicz Lublinban él – méghozzá már régóta. A Lubartowska utcában, egész közel.
Rögtön elindulok hozzá. Bár nem nagyon tudom, minek. Száguld a troli, mintha leszakadt volna a vezetékrõl. A Bazár után szállok ki, és átmegyek az utca túlsó oldalára. Figyelem a házszámokat, befordulok egy kapualjba, aztán az udvar hátsó sarkában benyitok a legtávolabbi ajtón.
A tetõtérben lakik. Gyorsan fölmegyek a lépcsõn. Második emelet, negyedik, a lépcsõfordulók meg vannak számozva. Csöveket is látok, mindegyik barna. A legfölsõ emelet kisebb. Itt minden alacsonyabb, az ajtókat retesszel zárják.
A padlót vizsgálgatom a lábammal. Végigmegyek a folyosón, bekopogok a viharvert ajtón.
Rita asszony enged be. Épp a mosott ruhát teregeti ki. Elbûvölõ mosollyal, csipeszekkel a kezében közli velem, hogy Witoldo már vár… – és biccentve a hosszú folyosóra emlékeztetõ, egyetlen lakótérbõl álló lakás belsejébe invitál. Hogy lehet ez?! Szóval Gombrowicz számított a látogatásomra?!!
Válaszra nincs idõ. Kínos, de mennem kell tovább.
Csikorog a lábam alatt a fehérre súrolt padló. “Szóval – gondolom, mintha hülyének tettetném magam – még a Lubartowska utcában is tisztán lehet tartani a lakást…”
Megyek, és közben vigyázok, hogy ne verjem be a fejem a gerendákba. Megyek, amíg csak el nem érem az úti célomat. Azt a helyet, ahol a legnagyobb nyugalomban, még csak nem is rejtõzködve éldegél conte Gombrowicz.
Hogy nézett ki? Függõágyban feküdt. Könnyedén ringatózott a két oszlophoz erõsített fehér hálóban. És pipázott. Csillogó szemmel nézett néhány másodpercig, aztán megkérdezte:
– Tessék?
Én meg… Csak álltam, mintha kõvé dermedtem volna. M-mmert… Mert amikor megszokta a szemem a félhomályt, észrevettem, hogy õ nem is Gombrowicz!!!… Nem az, akit a fényképekrõl ismertem!…
Hogyne lenne az!… Az – és mégsem az ! Hasonló – mégis más! Nem is testileg, hanem… minõségileg!… Testileg is kisebb, mintha miniatûr lenne, összement volna. Összefilcesedett. Egy összefilcesedett Gombrowicz!
Nem pusztán testiségrõl volt szó – ez metafizika!!… Nem tudom, jól fejezem-e ki magam, de… abban a függõágyban… természetellenesen összesûrûsödött! Túl sûrû volt ahhoz, hogy ember legyen. Ilyen sûrû lehet, mondjuk, az ebonit. Az ebonit igen – de ember nem! Az a legkülönösebb, hogy amíg néztem, még sûrûbb lett a sûrûsége. Mint a tejkaramella, mint – megmondom, mi mást tehetnék – a töltött cukor!… A kezét pedig, melyben a csibukot tartotta, olyan bõr borította, mint a csirkéket, ha életútjuk legvégén a grillsütõbe kerülnek.
Forgott a szeme, mint a motolla. Csak lesett, mint a négerek a némafilmekben.
– Mit mond? – vetette oda kelletlenül. Mint egy földbirtokos, ha egy paraszt sületlenségeit kell hallgatnia. Beszólt, és várt… Én pedig meg sem tudtam nyikkanni. És nem csak azért, mert úgy nézett ki, mintha összement volna. Hanem mmert… amikor már a nyálamat nyeltem, döbbenten vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy Witoldon és Ritán kívül a helyiség sarkában, ahol összeér a mennyezet és a padló, kis rózsaszín testek nyüzsögnek dézsákban. Kicsik és védtelenek, mint Memling emberkéi. Mozogtak és tekergõztek, nyüzsögtek, mint a bélférgek.
– Mit mond? – kérdezte megint kissé türelmetlenül. Tett egy mozdulatot, nehéz volt, mint minden mozdulat a függõágyban. És úgy szólalt meg, mintha nem számolna azzal, hogy néz ki más emberek szemében.
– É-én – nyögtem ki nagy keservesen – í-írok…
– Még egy? – csodálkozott. – Hát még te is, fiacskám? Szívesen látunk, de még milyen szívesen, kerülj beljebb… – mondta ujjával a dézsákban nyüzsgõ apró teremtményekre mutatva. Rémülten vettem észre, hogy ezek az ismerõseim voltak, némelyik elég közeli – de micsoda rémséges kicsinyítésben! Akkorák voltak, mint a kádban pancsoló rózsaszín kisbabák. Pedig az ott a szélén a professzorom volt, micsoda eleven gyerek, csak éppen bajszos, az meg ott, kicsit messzebb, alighanem az elnök vagy a helyettese, egyébként õ is bajszos, de ezúttal nincs rajta szemüveg. Johnson & Johnson babakrémmel ápolt bársonyos popsik ragyogtak a villanykörte fényében. Õk is megismertek engem – és barátságosan, sõt biztatóan mosolyogtak ránk. Egyikük meg – amúgy professzor –, nem tudni miért, de hívogatni kezdett, puha kis puttókezével integetve.
– Ez az istállóm. Mind az enyém – vetette oda gúnyosan Gombrowicz. – Rózsaszínûek és elpopósítottak… – tette hozzá, nem is leplezve elégedettségét. – Pancsikálsz velük, Józio?
– É-én… Én dolgozatot írok m-magáról.
– Ez a legjobb a gyûjteményemben – folytatta, ügyet sem vetve a nyöszörgésemre. Sápatag, vékonyka vállakra mutatott az ujja. – Nyam- nyam… Csip-csip… – szólt oda, és a kis test szépen megfordult. Megpillantottam a város elsõ mûvészének igazi marxi szakállal ékesített nemes arcát. A mûvész színpompás kiskacsát tartott a kezében.
A conte megint megmozdult – ezúttal saját kötetét húzta elõ maga alól. Szürke borítójú párizsi kiadás. Néztem, hogyan lapozgatja és olvassa, mintha ott se lennék. Átlapozott néhány oldalt, aztán valami olyasmit csinált, amivel teljesen összezavart. Lassan, a szakadó papír hangját hallgatva kitépett egy lapot a könyvbõl. Oda se figyelt rá, aztán, amikor a kezében maradt, elengedte, mint egy papírrepülõvel játszó kisfiú. Megbillent a papírfoszlány, megfordult, és a padlóra hullott. Rögtön arra gondoltam, biztos nem tetszik neki ez a feljegyzés, de a szerzõ megint átlapozott néhány oldalt, és megint kitépett pár lapot – de most már többet.
– Józio netán nem olvasta volna, hogy én, Pimko a köbön, fütyülök rátok és a tanítványaimra?!… – kérdezte összevonva a szemöldökét. – Nem lenne jobb, ha kend is végre ennenmagával foglalatoskodna?!…
Rám nézett, és olyan átható volt a tekintete, hogy rögtön megértettem: tudja. AZT tudja, amit még ki nem mernék mondani. Amire én magam is csak az agyam legtitkosabb rejtekében merek gondolni.
Megint rám nézett – és elnevette magát. Szépen nevetett, rekeszizomból. Tisztán, mint a tavaszi égbolt. Forte grandiosója a függõágy fölé emelkedett, és kezdte betölteni a padlást, egészen a födémig, behatolt a gerendák közé és a legsötétebb zugokba is. Ha-ha-ha! – harsant, és egyre jobban harsogott… én meg egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magam. Még egy pillanat, gondoltam reszketve a rémülettõl, még egy másodperc, és én is olyan leszek, mint õk. Ritára pillantottam – ott állt, a csípõjéhez szorítva egy dézsát, szivaccsal a kezében, fürdetésre készen. Be kellett látnom, hogy nincs miben bíznom – a többiekben legalábbis biztos nem. És megértettem, hogy a kétségbeesés legmélyén, e szégyenletes siralomvölgyben csak egyvalamiben reménykedhetek. Nincs más hátra – föl kell ébrednem. Fölébredni – aztán menekülni, de sebesen.
Kinyitottam a szemem, és gyorsan kitapogattam az éjjeliszekrény sarkát. A lábam alatt a Naplóból kitépett lapok zizegtek.
FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS
(Forrás: Gombrowicz. Twórczosc, 2004, 12., 15-18.)