A számûzetés elõnyei és hátrányai

Tévedünk, ha olyasvalakinek képzeljük a hazájától megfosztott értelmiségit, aki meghátrál, visszavonul és megadja magát, lemondással fogadja nyomorúságát és kudarcát, amire a történelem ítélte. Ha megnézzük közelebbrõl, ambiciózus, bukásában is agresszív figurát látunk, bármilyen megkeseredettnek is tûnik, egy hódító rejtõzik benne. Minél többet veszít az ember abból, ami egykor az övé volt, annál erõsebb benne az elfogadás vágya. Még azt is hajlandó lennék elismerni, hogy lehet valami kapcsolat a balsors és a megalománia között. Az az értelmiségi, aki mindent elveszített, megõrzi utolsó reményét – várhat a dicsõségre, vagy bízhat az irodalmi botrányban. Kész mindenrõl lemondani, a NEVÉT kivéve. De hogyan ismertethetné meg ezt a nevet, ha félig ezoterikus idegen nyelven kell írnia? Fordításban? Ahhoz fordítót kellene találnia, az pedig nem megy. De még ha akadna is, nem tudná megfizetni. Ha pedig mégis venné ezeket az akadályokat, elbukna az utolsóban: ki lesz a kiadója? Ezt az utolsó akadályt általában már nem tudja leküzdeni.

Írjon más nyelven? Nem kellemes dolog lemondani azokról a szavakról, amelyek között élt az ember. Aki elhagyja a nyelvét egy másik kedvéért, az megváltoztatja a személyiségét. Heroikus árulást követ el, szakít a múltjával, és bizonyos fokig önmagával is.

Egyikük megírt egy regényt, egyik napról a másikra híres lett tõle. Elmesélte a szenvedéseit. Emigráns honfitársai irigykednek. Õk is szenvedtek, talán még többet is. És a számûzöttbõl regényíró lesz. Ekkor veszi kezdetét a felhalmozódás.

Nem lehet idõtlen idõkig a pokolról regélni, hiszen az amúgy is egyhangú, és a számûzetés képei sem másolhatók a végtelenségig. Semmi sem olyan kimerítõ, mint a szörnyûség. Az életben olyan magától értetõdõ, hogy nem is figyelünk fel rá. De szerzõnk megmakacsolja magát; most még a fiókjában rejtegeti a regényét, és várja, hogy eljöjjön az ideje. Valamiféle meglepetés illúziója tartja benne a lelket, a valóságon kívül él. De olyan erõs ez az illúzió, hogy még gyári munkásként sem szabadulhat attól a gondolattól, hogy elõbb-utóbb, egy szép napon rászakad a dicsõség, pont olyan hirtelen, mint amilyen érthetetlenül.

A számûzött költõ kázusa még tragikusabb. Reménytelenül be van zárva a nyelvébe, a barátainak – tíz, maximum húsz embernek ír. A vágy, hogy olvassák, legalább olyan csillapíthatatlan benne, mint a példánkban említett regényíróban. De legalább az az elõnye megvan, hogy elhelyezheti verseit az emigránsok szûkös terjedelmû hetilapjaiban vagy folyóirataiban, amelyek szinte már emberfeletti áldozat és lemondás árán jelennek meg. Néha õ maga lesz egy ilyen lap fõszerkesztõje; éhezik, hogy fenn tudja tartani a lapot, szakít a nõkkel, ablaktalan szobában él, egyszerûen rémisztõ önfeláldozásra kényszeríti magát. Onánia és tüdõbaj, ez a sorsa.

Bár nincs túl sok emigráns Európa nyugati részén, a latin-amerikai országokban, meg máshol sem, csoportokba tömörülnek, persze nem azért, hogy az érdekeiket védjék, inkább rangsorolják egymást, civakodnak, szeretnék publikálni a sirámaikat vagy segélykiáltásaikat, visszhangtalanul maradó felhívásaikat. Nehéz lenne gyötrelmesebb példát találni az árnyékbokszolásra.

Elég egyszerû okokkal magyarázható az, hogy ezek az emigránsok amilyen jó költõk, olyan rossz prózaírók. Nézzék meg az egyik kis nemzet irodalmi termését, amely lenézi a múlt hamisításával vagy a “civilizáció” majmolásával töltött gyermekkort: legszembetûnõbb jegye a költészet túlzott bõsége. A prózához szükséges egy bizonyos szellemi színvonal, tagolt társadalom, s mindenekelõtt valamiféle hagyomány. Minden próza konstrukció, gyáripari termék; a költészet viszont KIÁRAD, közvetlen, vagy épp ellenkezõleg, teljesen KIAGYALT; csak a civilizáción kívül vagy afölött terjed: népies vagy elit, primitív vagy mesterkélt, barlangi õsemberek vagy esztéták mûve is lehet. Míg a próza az érett szellem és a kikristályosodott nyelv szüleménye, a költészet tökéletesen összeegyeztethetõ a barbár szellemmel és a nem kimûvelt nyelvvel. Irodalmat teremteni annyi, mint költészetet teremteni.

Mi sem természetesebb annál, hogy a számûzöttek közül oly sokan nem rendelkeznek semmi más kifejezõ eszközzel, csak a költészettel. Még a nem különösebben tehetségesek is megtalálhatják gyökértelenségükben, automatikus kiválásukban azt a tehetségtöbbletet, amit hiába várnának a “normálisabb” egzisztenciától.

Bármilyen formát öltsön, bármi is legyen az oka, a számûzetés az õrület iskolája. Az õrület… nem mindenkinek adatik meg. Ez a szélsõséges helyzet mintha a költõi lelkiállapot legmagasztosabb pillanata lenne. Micsoda kiváltság helybõl, a sors különös kegyelmébõl ilyen állapotba kerülni anélkül, hogy végigjárnánk egy bonyolult diszciplína kerülõ útjait! Gondoljatok Rilkére, mennyi magányt kellett elszenvednie ahhoz, hogy megszakítsa minden kapcsolatát a világgal, és otthonra leljen a láthatatlanban. Egyáltalán nem könnyû sehonnainak lenni, különösen akkor nem, ha nem kényszeríti erre az embert semmiféle külsõ körülmény. Még a misztikusok is csak borzalmas erõfeszítések árán juthatnak el az üresség eufóriájába. Mekkora munka lerombolni mindent, kiszakadni a világból! A számûzöttnek ez nem kerül semmibe, hozzásegíti a történelem, pontosan azért, mert ellenségesen bánik vele. Szenvedések és álmatlan éjszakák nélkül szabadul meg mindentõl: a körülmények kényszerítik erre. Bizonyos értelemben beteg emberre emlékeztet, aki hozzá hasonlóan nem személyes érdemeinek köszönhetõen, hanem egyszerûen a dolgok rendjébõl, pusztán a betegség dinamikájából adódóan lép a metafizikába vagy a költészetbe. Abszolútum jutányos áron? Olcsó abszolútum? Lehet, bár nincs bizonyítva, hogy azok az eredmények, amelyekért erõfeszítéssel kellett fizetni, többet értek azoknál, amelyekhez elég a lustaság, elég készségesen elfogadni az elkerülhetetlent.

De egy veszedelem mégis fenyegeti a számûzött költõt: az, hogy megszokja a számûzetést, nem szenved tovább, még örömét is leli benne. Senki sem tudja konzerválni ifjúkori búbánatát. Elhasználódik a bánat. Ez történik minden honvággyal, nosztalgiával. Veszít erejébõl a szívfájdalom, elöregedik. Amikor apokalipszist játszanak, fölöslegessé válik az elégia. Akkor hát mi lehet természetesebb annál, mint letelepedni a számûzetésben és egyfajta állampolgárságot szerezni ott? – Számûzetés? Az a Semmi fõvárosa, a szülõhaza ellentéte. Minél nagyobb élvezetét leli benne költõnk, annál inkább elfecsérli nemes indulatát, kiöli magából szerencsétlenségének éltetõ energiáit és a dicsõség álmát. Szép halál vár rá. Változatos tapasztalatok és õszinte aggodalmak híján elapad az ihlet. Hamarosan beletörõdik a névtelenségbe, egyre mélyebbre süllyed a lenézett, megvetett lények hitványságába, sehonnai nyárspolgár lesz belõle. Ilyen véget ér lírai karrierje, így jut el abba az állapotba, amely a lehetõ legközelebb áll a deklasszálódásban elért tartós egyensúlyhoz.

S íme, végül már “megállapodott”, kényelmesen berendezkedett bukása komfortjában. Mit kezd magával ezután? A megváltás két, radikálisan ellentétes formája, a hit és a humor között választhat. Ha még nem szabadult meg teljesen az aggályaitól, ezer miatyánkkal lassan kiöli magából, hacsak nem leli örömét egyfajta kellemes, hálás metafizikában, amelyben olyan jól érzik magukat a levitézlett versfaragók. Ha viszont az ellenkezõjére, a gúnyolódásra hajlamos, akkor bagatellizálja a kudarcait, hogy elszórakozhasson rajtuk. Vérmérsékletétõl függõen a jámborságban vagy a szarkazmusban éli ki magát. Mindkét esetben úrrá lesz mind az ambícióin, mind a balszerencséjén, hogy megvalósíthassa magát, elérje magasabb célját – a TELJES csõdöt.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.