A történet mindig hamarabb kezdõdik, mint a leírása. Hiába is bizonygatnánk, hogy a József Attila Kör vagy a Mozgó Világ elleni összehangolt támadás 1980 decemberére tehetõ, amikor a kultúrpolitika mindenható vezetõje, Aczél György (éppen a Parlamentben) egymás után kérette be a két fórum vezetõit, a makacs tények jóval korábbi idõpontokra utalnak. A folyóiratot már akkor is állandó kritikával illették, amikor kéthavonta nyomták, s ezek a bírálatok fenyegetõ módon sokasodtak, amikor a havi megjelenésért indult el a harc (pro és kontra) a lapot fenntartó KISZ KB-n belül, de voltak a fejlesztésnek ellenzõi az MSZMP nagyvezérjei közt is, jócskán. Mindenfajta olyan rendezvény vagy közlés, amely támadásokra adott alkalmat, azok pozícióját gyengítette (vagy karrierjét fenyegette), akik a fiatal mûvészek törekvéseit támogatták, s alkalmanként védelembe is vették. Ma már hihetetlenül furcsának tûnhet, milyen ujjongással fogadta a szerkesztõség a KISZ KB 1979-es februári ülésének dokumentumát a fiatal mûvészi generáció helyzetérõl, s jómagam miért tartottam szükségesnek az áprilisi lapszámot (mely egyben tanácsköztársasági emlékezés is volt) azzal a vezércikkel indítani, amelynek „Lépésváltás” volt a címe. Hiába volt azonban – végre, évek után – döntés a fejlesztésrõl, hiába sikerült megfelelõ technikai feltételeket teremteni a havi megjelenéshez, hiába tárgyaltunk már személyi kérdésekrõl is (hiszen alig néhány hónap állt rendelkezésünkre az átalakulásig) – a valódi határozat késlekedett. Tudvalévõleg nem anyagi problémákról volt szó, hanem arról, hogy a szerkesztõség legalább erre a rövid idõre tegyen valamiféle engedményeket, engedjen kissé radikalizmusából, s akkor simább lesz a váltás. Vagy: legalább ne rángassuk annyiszor az alvó oroszlán nevezetes bajszát!

A KISZ KB kulturális titkára és egyben meghatározó ideológusa akkoriban Barabás János volt, aki kezdetektõl fogva támogatta és védte a Mozgó Világot olyan vezetõkkel szemben mint a fõtitkár Maróthy László, vagy a késõbb szakszervezeti fõnökké szelídülõ, de rendkívül dogmatikus, és pozícióját minden kultúrbotránytól féltõ Nagy Sándor. Az 1980-as eseményeket éppen az befolyásolta döntõen, hogy Barabás más pozícióba került, a pártközpontba, s helyét Köpf Lászlóné foglalta el, ki sem politikai, sem emberi színvonalában nem tudott elõdjéhez fölnõni. Barabáshoz hasonló szövetségesre találhatott az ember Tóth Dezsõben, akkori kulturális miniszterhelyettesben is, akivel éppen ezért készítettem egy hosszú interjút a tavaszi számhoz a fiatal mûvészek helyzetérõl, megítélésérõl. Utóbbi volt az, aki egy alkalommal, amikor a lap szokásos értékelését tartotta más párt- és állami vezetõk részvételével, a bírálatokra indulatosan válaszoló felelõsszerkesztõ-magamnak angyali szelídséggel adta tudtára: „Miklóskám, miért teszel úgy, mintha nem értenéd a helyzetet? Mi azért vagyunk itt, hogy elmondjuk a kritikát, te meg azért, hogy elfogadd. Aztán majd egy fehér asztalnál mosolygunk az egészen, ne légy olyan türelmetlen.”

Magyarán: mindenki tudta, hogy valójában egy kis vagy nagy, komikus vagy tragikus színjáték szereplõje csupán. Amolyan cinkos összekacsintásra vágytak azok, akik Aczél György kultúrpolitikáját támogatták, mert féltek a helyzet rosszabbodásától, s bizonyítaniok kellett, hogy keményen kezükben tartják az irányítást, olyan „elvtársaikkal” szemben, akik gyanakvóan szemléltek bármiféle kulturális és mûvészeti változást. Jóval késõbb, már a nyolcvanas évek második felében alkalmam volt meggyõzõdni arról – mint kioktatásra meghívott fõtitkár –, hogy maga Kádár János sem tudott másként tekinteni az Írószövetségre, mint ellenforradalmi szervezetre, negyedszázaddal 1956 után.

A szerkesztõségnek szüksége volt ugyan a rokonszenvezõ politikusok támogatására, de ugyanakkor azokra az olvasókra, akik olykor még azt a merészséget is kevesellték (szerzõink is voltak hasonlóak), amelyet mások sokalltak. Nem tudhattak mindarról, amit most leírok, szerencséjükre netántán, hiszen még magunk sem láthattunk minden kulissza mögé. Így készült a Mozgó Világ 1979-es augusztusi száma amolyan nyári olvasmánynak (ez is hagyomány volt), hiszen a Körkérdés sorozatunkban nem írók, történészek, építészek, filmrendezõk válaszoltak, de pop-sztárok Balázs Ferenctõl Zoránig, Katona Kláritól Szûcs Juditig, Hobó pedig Szerémi László álnéven közölt regényrészletet a Rolling Stones-könyvébõl. De volt benne munkásbeszélgetés Kõ Pál Szárnykészítõ címû szobráról, tanulmány a reklámról és a Balázs Béla stúdióról, Méhes László képei mellett pedig mindehhez Dallos Jenõ karikatúráit közöltük. Tehát irányzatos szám volt ez is, mely már koncepciójával kivívta azok haragját, akik legszívesebben bezúzatták volna, de a tervezett fejlesztést mindenképpen meg akarták akadályozni valamilyen alpári támadással.

Ilyen körülmények között kellett a kor stílusában magyarázó jelentést küldenem a KISZ KB titkárának, aki válaszlevelét sem csupán nekem írta, hanem a szervezeten belüli közös ellenségeinknek, ugyanolyan önigazolásul. A Mozgó novemberi, tehát következõ száma mindenesetre azzal a „kerekasztal” beszélgetéssel indult, melyen Barabás János mellett Mészáros Géza képzõmûvész, a Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójának titkára, Montvai Attila (a fotómûvészek képviseletében), Szikora János a színháziak küldötteként vett részt. Ott volt Szilágyi Ákos is mint a József Attila Kör vezetõségi tagja, Tarr Béla filmrendezõ, a Balázs Béla Stúdiótól és Vajda János zeneszerzõ, a Fiatal Zeneszerzõk Csoportjának vezetõjeként. Magam is jelen voltam mint házigazda, de a beszélgetést új, fiatal munkatársunk, Mányoki Endre irányította. Ezen végre kimondatott, hogy januártól valóban havi lap lesz a Mozgó, s erre Barabás János adta a szavát azzal, hogy azért „tudatosabb mellette-politizálást” várna el, a színvonalas anyagokat pedig a „szocialista eszmeiség” kísérje stb. Bólogattam, s az már csak magánügy, így utólag, hogy ez a létbizonytalanság (a Mozgóéra gondolok, melynek már következõ évi tervét kellett volna elkészíteni, új, fiatal munkatársai egzisztenciáját biztosítani) lassacskán felõrölte idegeimet, s kórházba kerültem. Az 1980-as elsõ számokat voltaképpen Visegrádon készítettük elõ, ahol viszont a klinikai kezelés következményeit igyekeztem a MÚOSZ-üdülõben kiheverni. Lehetséges: ennek a sajátos helyzetnek köszönhetõ aztán a megújult szerkesztõségnek az a sajátos ötlete is, hogy a Körkérdés sorozat lezárásául hajdani író-nagyjaink szövegeibõl közöl montázst, amolyan februári, farsangi tréfaként, igencsak aktuális szemelvényeket, s ezzel elindítja a most már nem kéthavi (nyíltabb és vadabb) támadásoknak sorozatát, valamint az egyre fáradtabban születõ igazoló jelentésekét. Olyanokét, melyek már korántsem voltak ilyen kedélyesek, s néhány hónap alatt odáig vezettek, hogy maga Aczél György is keményebb lépésekre kényszerült 1980 decemberében.

Ám ez már egy másik történet, mely azzal kezdõdött, hogy befejezõdött az enyém.