AZ ÉN PORTÁM

A párkányon ághely. Az akác
rálóg az erkélyre. Nyújtózkodom.
Õszinte gyûlölettel gondolok
bárkire, aki nem köszönt és kinek
nem köszöntem. Arcom fakó
és hideg, mint szárban a szürke
tej. Kiloccsan, ha lekaszálják.

Termõhelyemre nem engedek
senkit. Rõzsét, pihét és csontokat
hagyok örököseimre. Ezt a portát
végképp nem hagyom. Rozsdálljon
itt minden kedvére. Rozsdálljon
az állványon a csõbilincs.
rozsdálljon a szegélykövek
mellé esett ácskapocs.

Rozsdálljon minden kedvére.
Nõjön össze a csõrakás.
Törjön össze a cserépsor.
Nõjjön össze a szomszédban
élõ nyúl foga. Távvallatnak
az önkormányzattól: levágnám-e
a porta elõtt a gazt.

Aztán: kiszedném-e a gazból
az összetorlódott kavicsokat.
Behordanám-e a sódert és a
B-30-as téglákat. A válaszom:
igen. Majd lemegyek pingpongozni
a félkész garázsba. Pingpongozni
egyedül jó.

HARCI DÜH

A parkot már sütötte a nap,
amikor kinéztem a fákra.
A lombok széthasadtak, ahogy
elhúzott egy segédmotoros.
Ilyenkor váltok mély álomra,
nehogy megzavarja alap-
természetemet a város.

Nehogy értem jöjjenek, akik
nem jogosultak neveltetésemre.
Pártok, tanárok, közös képviselõk.
Olyanok, akik leleplezik
az úgynevezett emberiséget.
Hagyjon engem mindenki,
hadd váltsak álomra újra.

Ne villatsák rám foguk
retesz-sorát. Ne hajtsák fel
sisakrostélyukat. Ne sziszeg-
jenek, mint a bicikliszelep,
ami leengedi a levegõt, mielõtt
bárhová is elérnék.

A park márványaiban mintha
remegne valami. Minden párt
emlékmûvet avat itt. Ez legalább
vicces. Mármint az, hogy ez
az õspark semmirõl nem vesz
tudomást.

Sem a tápoldatról, amit
a közmunkára kárhoztatott
munkanélküliek locsolnak
szét, sem a segédmotoros
gimnazistákról, akik a patak
nedves kavicságyában
túráztatják a robogóikat.

Sem a parádés lovakról és
a hintókról. Sem a sportot
támogató vállalkozókról, akik
pár éve még kölest válogattak
az asszonnyal.

Hadd váltsak álomra újra.
Hadd vezessem le horkolással
gyerekkorom harci dühét.
Legfõbb tevékenységem úgyis
mások búcsúztatása.