Írni és beszélni

 

Az írás mûvészete alapvetõen különbözik a beszéd mûvészetétõl, de még a tanítás mûvészetétõl is. Csak tisztes távolságból csatlakozhat az egyetemi tanár azokhoz, akik számára az írás mûvészete jelenti a hivatásukat – különösen igaz ez a filozófia tanárára, hiszen az õ elérhetetlen példaképe az a nagy bölcs, aki soha egy sort sem írt. A leírt szó, ahogy arra Platón tanított, veszélyes a gondolkodás számára. Az ékesszólás is gyanússá válik, amint eléri a mesterségbeli tudás bizonyos szintjét. Szókratész nem volt képes kora beszédmûvészeit gondolkodva követni – s ez tulajdonképpen ma is így van. Heti húsz-harminc órán keresztül senki sem képes követni egy tökéletes szónokot, különösen egy fiatal, tudásra vágyó, gondolatokra szomjazó diák. Az olvasás másféle folyamat, s ennyiben az írás mûvészete is egészen más. Ám az írás mûvészete is veszélyes varázst gyakorolhat – s különösen akkor van ez így, ha e mûvészet sikerrel jár. Azzal fenyeget, hogy bekebelez, ahelyett, hogy fölszabadítana.

Vagy csak számunkra túl nehéz? Mindenesetre számomra szörnyû kínszenvedés, ha írnom kell. Kivel állok szemben, hol van az a néma, ám mégis állandóan válaszoló Másik, akivel az ember a beszélgetést keresi, hogy folytatni tudja az önmagával való beszélgetést, amit gondolkodásnak nevezünk? Minden író a maga módján keresi ezt a dialógust. Ám az író mûvészete abból áll, hogy képes kizárólag az írása által, s anélkül, hogy valaki közvetlenül ott lenne elõtte, ilyen dialógus megnyitására és irányítására. Mi, tanítók, ebbõl a szempontból nagyon el vagyunk kényeztetve. Heteken és hónapokon keresztül folytatunk beszélgetést ugyanazokkal a beszélgetõtársakkal, akik megértenek minket (vagy érteni vélnek), még akkor is, ha néha mi is alig értjük magunkat. Ez a beszéd mûvészetének – s különösen az írás mûvészetének – nem kedvez.

Amióta a modern sokszorosítási eljárások szó szerinti átiratokban szembesítenek minket saját elõadásainkkal, azóta nincsenek illúzióink. Menynyire pontatlan, hiányos és idegen, amit visszaolvasunk – s valóban: mennyi minden játszott közre, hogy értelemmel teli legyen a végeredmény, a megfelelõ szavak saját tétova keresése és alkalmanként örömteli megtalálása, a másik feszült hallgatása, a reakciók hullámcsapásai, készenlét vagy ellenállás, egyetértés vagy idegenkedõ meglepettség. Nem, az írás mûvészetétõl, ami mindezt megelõlegezi és megvalósítja magában, mi, tanárok keveset tanulunk, keveset értünk.

Ezért hát mindig addig halasztom az írást, amíg csak lehet – illetve, amíg már nem lehet tovább. Amikor már kényszert érzünk, hogy valami olvashatót leírjunk, akár van felkérés, akár nincs, akár szorít a határidõ, akár nem. Az elsõ mondat a legnehezebb.

Paul Valéry hasonlót mondott a költemény elsõ soráról. Ugyanakkor a kettõ összehasonlíthatatlannak tûnik. Egy vers elsõ mondata olyan, mint egy meghívó a költõ képzeletéhez, nyelvi képzeletéhez is. Az elsõ sor rátalál. Az általam papírra vetett elsõ mondat egyáltalán nem talált rám, hanem kétségbeesésemben választottam ki, kétségek között és annak reményében, hogy további mondatok csatlakoznak majd hozzá, majd pedig olyanok, amelyek megtalálnak, s közelebb vezetnek ahhoz, ami a mondandó.

S mégis, mindkét tapasztalatban van valami nagyon is közös: az ember nagy szenvedélye, hogy az idõben éljen – s nem a jelen mindenhatóságában, legyen az akár a legéberebb szellemé is. Vannak természeti csodák, mint Goethe lírai zsenije, aki úgy vetette az éjszakai csillagfényben papírra az énekszerû teljességet, mintha tollbamondást követne. Ám tágasabb mûvészi formák esetében õ is úgy érezhette, hogy ki van téve az idõben való lét szenvedéseinek, mint mindnyájan. Mindent egyszerre mondani – aki erre képes volna, az már nem lenne ember. Mindnyájan dadogunk. Mindig már a következõnél járunk, s ezért ami éppen következne, a helyes szó, gyakran nem jut eszünkbe. Hölderlin versvázlatai ennek a szenvedélynek legmagasabb rendû példái. Még ennél a hatalmas szerkesztõ erõvel megáldott költõnél is mindig újra eltolódnak a bejegyzések, amelyek az újabb sorokat képezik. „Sose találom el úgy a mértéket, ahogy szeretném.” A szavak hordoznak minket. Továbbvezetnek, bár nem mindig a cél felé. Ezt mindenki tudja, aki ír, mindenki, aki gondolkodik.

S mit jelentenek a megfelelõ szavak a gondolkodó számára, aki semmilyen létezõre nem utal, semmit nem jelöl vagy nem idéz fel? Hát nem olyanok, mint a költõ vagy a nagy író szavai, amelyek alakot öltenek, és énekké válnak. Legjobb esetben is csak olyan szavak, amelyek képesek egészen a háttérbe húzódni, s az olvasóban valamint a hallgatóságban képesek mozgásba hozni saját gondolatait és arcmásait – mint a lendkerék, mely a gondolatok lassú keletkezését segíti beszéd közben (hogy Heinrich von Kleisttel szóljak).

Ha valaki megismétli a szavainkat, akkor visszhangjuk olyan, mintha a cáfolatunk lenne. Ezzel szemben az a visszhang, ami egy nyelvi mûalkotásra talál rá olyan, mintha a vigaszunk lenne, majdnem olyan, mint egy ígéret, amely szinte soha nem teljesül be számunkra.

FORDÍTOTTA NEMES PÉTER

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.