A tudományos címek mai rendszerének kialakulása

„[A] köznyelvben különbözõ megkülönböztetések váltak honossá, így beszélünk kisdoktorról, nagydoktorról, elöl doktor, hátul doktor, rövidített doktor, kiírt doktor stb. stb.” (Kovács István, 1989)

Hogyan alakult ki a tudományos címek mai rendszere a rendszerváltást követõ években? Elõször elmondjuk az átmenet eseménytörténetét. Nemzetközi ki- és történeti áttekintést csak akkor kínálunk, ha az témánk szempontjából elengedhetetlen. Ezután felvázolunk egy értelmezési keretet, amelyen belül megkíséreljük óvatosan értékelni az eseményeket. Módszerünk az elérhetõ néhány írásos dokumentum áttekintésén túl az átalakulásban tevõleg is részt vett vagy azt közelrõl megfigyelõ személyek ¹ lehetõ legszélesebb körével folytatott interjúk készítése volt.

Elsõ pillantásra a képlet egyszerû: a rendszerváltással a Magyarországra kényszerített szovjet tudományos fokozatrendszer (akadémikus-nagydoktor-kandidátus) átadta a helyét egy szintén idegen, immár amerikai rendszernek (egyfokozatú, egyetem adta PhD). Ám a történet ennél bonyolultabb és sokkal érdekesebb. A történetet úgy mondjuk el, hogy feltételezzük: a résztvevõk saját érdekeiket követik. Nem zárjuk ki, hogy ezek az érdekek nem csupán pénzbeli juttatásokra, pénzben, a munkahely biztonságában kamatozó piacvédelemre, hanem státus és presztízs szerzésére, illetve megtartására is irányulnak.

A kialakuló érdekkompromisszum kulturális hibridet mutat. Elvileg semmi akadálya nem lett volna, hogy akár az amerikai címrendszert, akár a szomszédságban háborítatlanul tovább élõ, a magyar hagyományokkal rokonságot tartó németet „egy az egyben” átvegyük. Ehelyett egészen más történt: a szereplõk – a már 1989 elõtt is a magyar viszonyokhoz igazított rendszerbõl kiindulva – kemény alkukkal új „elegyet” hoztak létre, amely szabadon emel be elemeket az amerikai (PhD) és a német (habilitáció) rendszerbõl, miközben megtartja a korábbi fokozatok némelyikét (az akadémia doktora, akadémikus). Nincs tehát szó sem az amerikai rendszer szõröstül-bõröstül való átvételérõl, sem a német modell másolásáról, sem a múltba való feltétlen visszatolatásról. Azt, hogy a jelenlegi címrendszer megállója-e, netán végállomása az átalakulásának, még nem tudjuk.

Milyen címrendszerek vannak?

A világ országaiban a tudományos címek számos rendszere dívik. Egyfajta véglet az amerikai rendszer, ahol az egyetem által megítélt PhD (Doctor of Philosophy) az iskolaszerû képzés disszertációval megkoronázott legmagasabb foka. A cím egyetemi/fõiskolai oktatásra jogosít, s egyedül a fokozatot kibocsátó egyetem jó híre és akkreditációja kölcsönöz neki rangot. Efölött már nincs formális fokozat, bár egyes tudományos társaságok (például az 1780-ban alapított American Academy of Arts and Sciences) tagsága és a különféle tudományos díjak elnyerése magas presztízzsel járhat. A munkahelyi elõmenetelben az elvárt PhD-n túl elsõsorban a tudományos teljesítmény számít, melyet a cikkek tudományos hatását mérõ citációs indexekkel és tudományoshatás-tényezõkkel (impact factor) számszerûsítenek. A tudósok értékelésének amerikai rendszerében, akárcsak mindenütt másutt, jelen van az ajánlások félformális és az egyéni vélekedések informális mechanizmusa is, mely országonként másképp mûködik. Erre a továbbiakban nem térünk ki. Természetesen a PhD-vel rendelkezõ egyetemi oktató-kutatókat egyetemi állásaik szerint is rangsorolják, a post-doctoral fellow-tól kezdve az assistant, illetve associate professoron át a tenured, illetve nevesített státust elfoglaló professorig, mely létrán az elõrehaladás jelentõs részben, bár nem kizárólag, az illetõ tudományos teljesítményétõl függ.

A hierarchikus, többlépcsõs német rendszert nem ismertetjük külön, hiszen az sokban hasonlatos az 1948 elõtti magyar rendszerhez (lásd késõbb).

A klasszikus szovjet rendszernek azonban érdemes egy kis figyelmet szentelni. A nagy októberi forradalom után a konzervatív, de intézményként apolitikus ² Cári Tudományos Akadémia (1725) talán kicsit kevésbé szegült szembe a szovjet kormánnyal, mint az egyetemek (Graham, 1993: 82–85). Sõt, hogy szét ne kergessék, mint 1793-ban a Francia Királyi Tudományos Akadémiát, vezetõi ügyes manõversorozatba kezdtek. Végül elérték, hogy az eredetileg marxista tudósok által alapított, de 1928-tól már túl függetlennek számító Kommunista Akadémiát Sztálin 1936-ban az intézményükbe olvassza. Így a gleichschaltolt és központosított szovjet tudomány élére – megtisztogatva, kommunistákkal feltöltve – a Szovjet Tudományos Akadémia került. Nota bene: miközben az intézmény magabiztosan legyûrte az idõrõl idõre feltûnõ versenytársakat (Gosztyehnika, GKKNIR) és a nem orosz köztársaságokban mûködõ „zsebakadémiákat”, sikerült megõriznie természettudományos intézményeit és részint minõségelvû hagyományait is (Graham, 1993: 173–196).

A rendszer logikájából következett, hogy az akadémiai, illetve a minisztériumi kutatóintézetekben és az egyetemeken dolgozó tudósok minõsítésének egységesítése is állami feladat lett, amelynek betöltésére az Akadémia volt hivatott. 1934-ben visszaállították a forradalom hevében eltörölt korábbi egyetemi tudományos címeket (a tudományok kandidátusa ³, illetve doktora), melyekrõl disszertáció és védés alapján, titkos szavazással, az egyetemek helyett a Szovjet Tudományos Akadémia (illetve a külön agrár- és orvostudományi akadémiák, a VASzKNIL és a VIEM) által delegált bizottság döntött. A fokozatokra a párt központi bizottsága által jóváhagyott tagságú Legfelsõ Minõsítõ Bizottság (Viszsaja Attyesztacionnaja Komisszija) mondta rá az áment. A tudományos utánpótlás kinevelésére 1950-ben bevezették a kandidátusi címhez vezetõ utat egyengetõ, a tudományos intézetekben is elérhetõ aspirantúra rendszerét (Krementsov, 1997: 31–46).

Mi történt nálunk?

Magyarország 1948 elõtt

A második világháború elõtti idõk Magyarországának felsõoktatási és akadémiai életére erõsen rányomta bélyegét az osztrák/német hagyomány. A tudományos pályára áhítozók az egyetemi diploma megszerzése utáni néhány évben elkészített doktori disszertációval és az úgynevezett doktori szigorlat sikeres letételével léphettek be az egyetemek és a kutatás világába. A felkészülésre a legtöbb esetben nem azon az egyetemen került sor, ahol a jelölt még diákként az egyetemi tanulmányait lezárta, és a disszertáció elkészítését sem az alma mater professzora segítette. Egyetemi státus (tanársegéd, docens, egyetemi tanár stb.) gyakorlatilag csak doktoroknak járt, de nem feltétlenül jelentett fix havi jövedelmet. ⁴ Néhány szakmailag aktív év után habilitációt, vendégtanítási jogot, majd egyetemi magántanári címet ⁵ nyerhetett el az ambiciózus jelölt. A venia legendi (vagy venia docendi) valójában feljogosított az adott egyetemen való tanításra, magántanári elõadások, kurzusok meghirdetésére. Az egyetemi ranglétra tetején a nyilvános rendkívüli egyetemi tanári cím, majd pedig a nyilvános rendes egyetemi tanár státusa állt. Ez utóbbi kölcsönözte a legmagasabb szakmai rangot, és rendszeres jövedelemmel is járt.

Az egyetemi és az akadémiai élet világosan elkülönült egymástól. Az egyetemek önállóan adták az elõbbi címeket és pozíciókat. Politikai befolyás explicite nem, de társadalmi hálózatokon keresztül igen gyakran érvényesült (például titkos társasági tagság vagy egyesületi kapcsolatok formájában). ⁶

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) szerepe a magyar tudományos életben az alapításától (1825) kezdve szinte folyamatosan bõvült. ⁷ Jóllehet az alapító Széchenyi szellemében az Akadémia a magyar nyelv ápolását, valamint a tudományok és a mûvészetek magyar nyelven való mûvelésének szorgalmazását tûzte ki céljául, ⁸ a századfordulóra tagjai már három tudományos osztályt alkottak: a nyelv- és széptudományi; a bölcseleti, társadalmi és történettudományi; továbbá a matematikai és természettudományi osztályt. Ebben a szervezetben és minõségben mûködött az Akadémia egészen 1946-ig, amikor is két természettudományi osztályt létesítettek.

A fordulat éve: 1949–50

1948 szele az egyetemeket és az Akadémiát sem kerülte el. Az egyetemek (magán)tanári kara politikai tisztogatás áldozata lett. Az 1950-es évek elejére a rezsim – több lépésben – átvette az akkori szovjet tudományos és akadémiai rendszert.

Minden korábbi tudományos címet és fokozatot eltöröltek, és megszüntették a habilitáció intézményét.

Szovjet minta alapján két új tudományos fokozatot vezettek be: a tudományok kandidátusa és a tudományok doktora fokozatot.

Az MTA-ról szóló 1949-es törvény értelmében az Akadémia az ország legfõbb tudományos intézménye lett, fõhatósági jogkörrel felruházva. Jelentõsen csökkent az akadémikusok száma, a régi tagok többségét politikai és ideológiai szempontok miatt tanácskozó taggá minõsítették át (gyakorlatilag kizárták). ⁹

Az egyetemek autonómiája mind a tudományos minõsítés, mind a tudományos továbbképzés területén megszûnt. Az egyetemi posztok új, egymásra épülõ hierarchikus rendszerét vezették be (alulról felfelé: tanársegéd, adjunktus, docens, tanár).

Már 1950-ben felállt egy központosított, bürokratikus szerv, a Tudományos Minõsítõ Bizottság (a továbbiakban: TMB), amely a tudományos továbbképzést és utánpótlást irányította, valamint a tudományos minõsítést szervezte és ellenõrizte (lásd a keretben).

Az MTA ekkortól kezdve folyamatosan olvasztotta be kutatóintézeti hálózatába a korábban egyetemeken, illetve önállóan mûködõ intézeteket és mûhelyeket. A központosító törekvések elsõ körben a természettudományi alapkutatásokra, ám késõbb a társadalomtudományok egészére is kiterjedtek.

TMB

A TMB közigazgatási formáját tekintve kormánybizottság volt. Tagjainak összetétele ezt híven tükrözi: az akadémikusok és a tudományok doktora címmel rendelkezõk mellett (összesen kb. kétharmad) a bizottság ülésein szavazati joguk volt bizonyos minisztériumok képviselõinek is. A TMB döntési mechanizmusait mind az MSZMP kulturális osztálya, mind a szakszervezetek véleményezték (az utóbbiak egészen az 1980-as évek végéig).

Az 1980-as évekre a TMB alá harminc szakbizottság tartozott (szakbizottságonként 15–17 taggal!). Elnökét, titkárát és tagjait három évre nevezte ki a Minisztertanács, a bizottság munkáját azonban az MTA elnöke felügyelte. A TMB és a szakbizottsági határozatok ellen államigazgatási eljárás keretében egyfokú fellebbezéssel lehetett élni, melyet az MTA Elnöksége bírált el.

A TMB feladata volt a tudományos fokozatok odaítélése, a szervezett képzés irányítása, a honosítási eljárások lebonyolítása, az oklevelek kiállítása és a fokozatokkal járó illetmények folyósítása. A TMB tett javaslatot arra, hogy a tudományok doktorainak címzetes egyetemi/fõiskolai tanári címet, a tudományos kandidátusoknak címzetes egyetemi docensi címet adományozzanak. Elvi kérdésekrõl, a szervezett képzésben résztvevõknek az egyes tudományágak közti eloszlásáról mindazonáltal a Minisztertanács volt hivatott dönteni (a TMB ajánlásainak figyelembevételével!).

A TMB jogi szempontból az MTA mellett mûködõ, független bizottság volt, amely szorosan együttmûködött az MTA tudományos osztályaival, és kellõ mértékben hagyatkozott az akadémiai tagok és a tudományos minõsítéssel rendelkezõk szorgos csapatára (például a szakbizottsági munkában). A valóságban a bizottság igen erõs monopoljogokkal bíró állami testületnek felelt meg, amely a feladatkörét kizárólagos jogkörrel látta el.

Források: az Akadémiai Értesítõ 1970–89. évi számai, jogszabályok (lásd az Irodalomban összefoglalt dokumentumokat) és interjúk.

A kádári konszolidáció évei: 1957–84

1956 után az egyetemi vezetõk nyomására megadták az egyetemeknek a jogot egyetemi doktori cím (dr. univ. – doctor universitatis) adományozására. Ez a megszerzéséhez szükséges átlagos elõfeltételeket (tudományos munka, kutatási eredmények stb.), illetve a vele járó privilégiumokat tekintve alacsonyabb értékûnek bizonyult, mint a kandidátusi fokozat.¹⁰

Kandidátus és a tudományok doktora

A kandidátusi fokozat elnyerésének elõfeltétele volt, hogy a jelöltnek legyen egyetemi vagy fõiskolai végzettsége, tudományos tevékenységet végezzen és kandidátusi értekezést nyújtson be. Továbbá, hogy sikeresen abszolválja a kötelezõ szakmai, filozófiai (marxizmus–leninizmus) és nyelvi vizsgákat (orosz és egy szabadon választható idegen nyelv). Szervezett képzésben (aspirantúra) kellett részt vennie mindazoknak, akik e fokozatra pályáztak. A TMB javaslatai alapján központilag rögzítették az aspiránsok, kandidátusok, doktorok tudományágankénti keretszámait. A TMB az illetékes miniszter egyetértésével jelölte ki az aspiránsok képzési helyét, illetve osztotta el õket az intézmények között. Ez utóbbiak közvetlenül irányították az aspiránst, és oktatták a szakmai, nyelvi, filozófiai vizsgák – TMB által kidolgozott – anyagait. Az aspiránsok továbbképzéséért azonban a TMB felelt. Az aspirantúra idõtartama munkaviszonynak minõsült, az aspiráns bármiféle mellékfoglalkozásához a TMB hozzájárulása volt szükséges. A TMB hatáskörébe tartozott a kandidátusi értekezés bírálóinak és a bírálóbizottságnak a kijelölése. Ugyancsak a TMB elnöke döntött a zártkörû vagy nyílt védési formáról.

A tudományok doktora fokozat eljárási szabályzata nagyban hasonlított a kandidatúrához, azzal az értelemszerû különbséggel, hogy elõírásként a kandidátusi fokozat és az azt követõ, legalább hároméves alkotói munka szerepelt benne. A formális kritériumok között találjuk azt a feltételt, hogy a jelölt a magyar tudományos közélet ismert és közremûködõ alakja legyen. (Ez utóbbi alól felmentést adhatott az illetékes miniszter (!) – az MTA elnökének egyetértésével.) A tudományos minõsítésrõl szóló 1970. évi 9. számú törvényerejû rendelet törvényerejû rendelet deklarálta: a fokozat megtagadható azon esetekben, „ha a doktori értekezés témája nem jelentõs, ha tételei a marxizmus–leninizmus ideológiájával szemben állnak, illetve ha vét a szocialista erkölcs szabályai ellen”.. (9. §.) A fokozat megvonására a TMB hasonló esetekben késõbb is jogosult volt.

Ez a részben ideológiai, politikai fogantatású szabályzat formálisan egészen 1989-ig fennmaradt. Ám a rendszerváltást megelõzõen a gyakorlatban már több ponton oldották a merev szabályozást: a kötelezõ orosz és a marxizmus–leninizmus-vizsgát például eltörölték. (Egy 1989-es TMB-javaslat szerint az ideológiai vizsgafeltétel eltörlése indokolt, és az általános mûveltség felmérése helyett a szakmai színvonal megállapítására kell helyezni a hangsúlyt.)

Az 1980-as évek megengedõbb kádári politikája a tudományos élet szervezésében és menedzselésében is megmutatkozott. A 72/1982. (XII. 10.) MT számú rendelet új továbbképzési rendszert vezetett be, mely 1983 szeptemberétõl megszüntette az aspirantúra intézményét.¹¹ A reform célja az volt, hogy aktívabb együttmûködésre ösztönözzék az egyetemeket, kutatóintézeteket a tudományos továbbképzésben. Az eredeti elgondolás szerint – központi költségvetésbõl finanszírozott ösztöndíjak mellett – vállalatok, tudományos intéztek által is adható ösztöndíjakra épült volna az új rendszer. Egy 1987-es MTA-beszámoló szerint azonban a reform bevezetését követõen a sikeresen pályázók között (158) csak egy (!) ösztöndíjas folytatta tanulmányait és kutatásait nem központi támogatással (Tóth, 1988). Ezzel párhuzamosan, 1984-tõl az egyetemek tudományos fokozatot („dr. universitatis”) is adhattak, miközben a korábbi dr. univ. címet továbbra is odaítélhették.¹².] A dr. univ. fokozat szabályainak és eljárásainak kidolgozása azonban központi (mûvelõdési miniszteri) hatáskörben maradt.

A klasszikus magyar rendszer 1987-ben

A tudományos minõsítés szovjet rendszere Magyarországon a késõ kádári idõkre egy igen különös hibriddé formálódott. A rendszer felemásságát mutatja, hogy míg kizárólag a TMB privilégiuma volt tudományos fokozatok adományozása, az MTA (egy 1979-es törvényerejû rendelet értelmében) aktívan részt vett a „tudományos utánpótlás nevelésének irányításában, a tudományos minõsítés ellenõrzésében és fejlesztésében”. A tudományok kandidátusa fokozat – jelentõsen eltávolodva eredeti tartalmától (vö. a „tudomány jelöltje”) – a hosszabb kutatói életpályát maguk mögött tudó, idõsebb kutatók áhított tudományos fokozatává vált (lásd az 1. és a 2. táblázatot). Nem is beszélve az egyetemi doktorátus, mint „új” tudományos fokozat bevezetésérõl, s az egyetemi doktor mint cím és mint fokozat furcsa kettõségérõl.

A tudományos továbbképzés 1983-as reformja nem sokat változtatott a figyelemreméltóan stabil rendszeren. A TMB akkori titkárságvezetõje közgyûlési beszámolójából kiderül: „az új rendszerû képzés a várt hatékonysággal részben szubjektív és alapvetõen objektív okok folytán nem bontakozott ki” (Tóth, 1988: 612).¹³ A rendszer roskadozott a bürokratikus terhektõl, a felsõoktatásban és a kutatóintézetekben pedig hiányoztak az intézményi ösztönzõk, és nem volt meg az az anyagi háttér sem, amely a saját (azaz nem a TMB által támogatott) ösztöndíjasok seregét képes lett volna eltartani.

Reformtervek az 1980-as évek második felében

A tudományos élet sikeres, részben politikailag is szelektált csúcsát a levelezõ és rendes tagok, illetve utánpótlásuk, a tudományok doktorai jelentették. A rendszer központosított és hierarchikus jellegét, valamint az MTA kitüntetett szerepét tükrözi az Akadémiának a tudománypolitikai agenda settinghez való hozzáférése. (Az Akadémia elnöke 1985-tõl 1990-ig Berend T. Iván volt, akit kényes témákat feltáró történészi munkája, egyetemi múltja, KB-tagsága a korszak tudománypolitikai kulcsfigurájává tett.) Sem az interjúkban, sem a dokumentumokban nem találtuk nyomát, hogy a felsõoktatási intézmények bármiféle reformjavaslattal hozakodtak volna elõ. Több dokumentum és interjúalany is megerõsítette azonban, hogy az Akadémia a tudomány alsóbb szintjein valamiféle integrációt szeretett volna elérni a fokozatosan izmosodó egyetemek és az oktatástól elzárt kutatóintézetek között, szorgalmazva, hogy a „magyar kutatói és felsõoktatási társadalom közötti szakadékot át kell hidalni… Mind az oktatásban, mind a tudományos továbbképzésben a két szféra nagyobb együttmûködésére és kooperációjára kell támaszkodni” (Berend, 1987, 1988, 1990). Az Akadémia ezt az „akaratát” próbálta a politikai vezetés felé is közvetíteni, mely jól tükrözi az MTA mint véleményformáló intézmény jelentõségének növekedését.¹⁴ Egy 1987-es minisztertanácsi határozat (3140/1987.) elõírta, hogy felül kell vizsgálni a tudomány kandidátusa fokozat, valamint a tudományos továbbképzési rendszer tudománypolitikai szerepét, mûködését, és erre a feladatra a TMB és az MTA szervezetét párhuzamosan kérte fel. Egy átfogó koncepció kidolgozása azonban késlekedett.¹⁵

A késlekedés okairól csak találgatni tudunk. Egyrészrõl úgy tûnik, hogy a „mit is kell csinálni?” kérdésében egyetértés volt a felek (MTA, TMB, egyetemek) között: növelni kell az egyetemek önállóságát annak érdekében, hogy érdekeltté tegyék õket a tehetséggondozásban, a színvonalas tudományos kutatás és továbbképzés feltételeinek megteremtésében. Másrészrõl, mind az MTA-n belül, mind az MTA és a TMB között jelentõs nézetkülönbségek voltak a további reformok lehetséges ütemének és módjának, az egyetemek „érettségének” megítélésében.

Berend T. Iván, az MTA akkori elnöke a tudományos minõsítési rendszer felülvizsgálatának keretében egy átláthatóbb, háromfokozatú rendszer bevezetése mellett érvelt. Javaslata szerint

az egyetemi doktori,

a magántanári, alias akadémiai nagydoktori és

az MTA-tagság

értelmezendõk tudományos fokozatokként. Bármiféle reformot a kandidátusi és az egyetemi doktori fokozat összeolvasztásával és az egyetemeken folyó posztgraduális képzés párhuzamos fejlesztésével kellene elkezdeni (Berend, 1987: 440).

A hangzatos jelszó: „Nagykorúsítani kell az egyetemeket!” jól jellemzi az MTA továbbra is aszimmetrikus viszonyát az egyetemekhez. A tudományos minõsítési rendszer reformjával kapcsolatos álláspontját pedig egy másik erõsen status quo- párti jelmondat mutatja a legjobban: „A szerzett jogokat [cím, illetmény] nem sértjük!” (Berend, 1988, 1989). Az MTA mint intézmény azonban igen szerteágazó véleményeket igyekezett összehangolni¹⁶ például a kandidátusi fokozat megítélését illetõen. A megszüntetésétõl kezdve a tudományok docensévé vagy egyetemi magántanárrá való átnevezéséig számos ötlet hangot kapott (Berényi, 1989; Kovács, 1989). Volt, aki a minõsítési rendszer „zsákutcás” fejlõdését csakis egy átfogó, teljesen új koncepció kidolgozásával (mindössze egy tudományos fokozat, az egyetemi doktor) látta visszafordíthatónak, mely a minõsítést mint a szakmai elismerés zálogát és a megszerzett tudás hitelesítését, nem pedig mint „privilégiumok és elõjogok osztogatásának lehetõségét alkalmaznᔹ⁷ (Horányi, 1989: 745). Az akadémikusok többségének a legfõbb aggodalma az volt, hogy az egyetemi doktor és a tudományok kandidátusa fokozat összeolvasztása szükségképp ártana a kandidátusi cím szakmai színvonalának.

Az eredetileg a politikának a tudományon belüli képviseletét ellátó TMB ugyanekkor új funkciót igyekezett találni magának. Kihasználva azt, hogy a TMB szakbizottságaiban igen nagy számban ültek tudományos fokozattal rendelkezõ, egyetemeken tanító, nem akadémiai intézetekben dolgozó tudósok, magát mint az egyetemek egyetlen és hiteles képviselõjét próbálta megjeleníteni. A TMB sikerként és a tudóstársadalomban kezdettõl fogva „tyúkpettyes” legitimitása igazolásaként könyvelte el, hogy 1987-re döntéseit a párttól és a szakszervezettõl függetlenül, kizárólag szakmai alapon hozta, és fokozatosan kiiktatta az ideológiai vizsgakövetelményeket. Büszke volt a TMB arra is, hogy a más szocialista országokban (Szovjetunió, NDK) szerzett, gyengébbnek ítélt fokozatok honosítása elé a magyar fokozat rangjának védelmében kisebb-nagyobb akadályokat gördített. A TMB jövõbeli szerepérõl lényegében megegyeztek a vélemények: a szakmai követelmények mindenféle politikai szempont felett álljanak, és a bizottság elõtt – a nevéhez híven – a tudományos minõség megõrzésének és ellenõrzésének célja lebegjen (a TMB mint „központi ellenõr”, mint az MTA minõségbiztosító, címadó bizottsága stb).¹⁸ Az MTA-n belül azonban voltak olyanok, akik e „bolsevik maradvány” megszüntetését szorgalmazták (Horányi, 1989). A tudományos minõsítési rendszer reformjával kapcsolatos viták több pontja szorosan összekapcsolódott az MTA-n belüli intézményi reform gondolatával is.¹⁹ Mindezek az események jól illenek a rendszerváltást megelõzõ értelmiségi reformmozgalom egészébe.

A politika visszahúzódásával az MTA-ban tömörült tudományos elit (a tudományok doktorai és az akadémikusok), illetve a tudományos élet nagyjában általuk vezetett intézményes szereplõi (TMB, MTA kutatóintézetek, felsõoktatási intézmények, elsõsorban egyetemek) készen álltak az együttmûködésre, az alapvetõen konszenzusos reformokra, a tudományos továbbképzés és kutatás korszerûsítésére.

1989-ben a tudományos minõsítettek száma közel tízezer fõ volt (228 MTA rendes és levelezõ tag, 1664 tudományok doktora és 7705 kandidátus).²⁰ Bármiféle reformernek – legyen szó a meglévõ fizetéskiegészítésekrõl, járadékokról és illetményekrõl, szakmai elismertségrõl stb. – ezzel az érdekeit és jelentõségét hangsúlyozni és képvisel(tet)ni tudó csoporttal számolnia kellett. E csoportban különösen érdekes társaság a kandidátusoké, akik nagy létszámuk és heterogenitásuk miatt közvetlenül nem szervezõdtek meg. Õk egyrészt abban bízhattak, hogy az MTA majd képviseli õket, másrészt társadalmi beágyazottságuk és tömegük jelenthetett valamelyes garanciát szerzett státusuk megtartására.

Rendszerváltás a tudományban: 1989–94

1990-et írunk, új szereplõk jelennek meg a politika színpadán. Ne feledjük: akadémikusok és tudományos kutatók tömegesen kerülnek kulcspozíciókba. Az MTA élén is vezetõváltásra kerül sor. 1990 májusától Kosáry Domokos az Akadémia új elnöke. Kritikai attitûd és a „nagy rendszerreform” szelleme uralkodik. Jóllehet már ekkor megfogalmazódik az igény, hogy a felsõoktatás, a tudományos továbbképzés és a tudományos minõsítés „forró kérdéseit” egy átfogó – hármas – törvénycsomagban kell szabályozni, az elõkészületek hosszan elhúzódnak.

Címek és fokozatok a rendszerváltás hajnalán, 1990–94

A felsõoktatásról szóló 1993-as törvény elfogadásáig Magyarországon tudományos fokozatként az egyetemek által adományozott egyetemi doktori, valamint a TMB által osztott tudományok kandidátusa és doktora címek voltak megpályázhatók. A törvény életbelépésével furcsa, átmeneti rendszer jött létre. Bevezették a doktori fokozatot Doctor of Philosophy (PhD) megjelöléssel,²¹ amelyet az Országos Akkreditációs Bizottságnál bejegyzett és engedélyezett doktori iskolát vivõ egyetemek adományozhattak. A korábbi fokozatok (egyetemi doktor, tudományok kandidátusa) elismerését a következõ módon szabályozták: az 1984. szeptember 1. elõtt szerzett dr. univ. cím és az ezen idõpont után szerzett dr. univ. tudományos fokozat – az elsõ esetben mint cím, az utóbbi esetben mint megjelölés – továbbra is használható maradt, ám az, hogy a PhD fokozattal egyenértékûek-e, egyedi elbírálás alá esett. Az ekvivalenciát egyéni kérelemre az az egyetem volt hivatott megítélni – legkésõbb 1997. december 31-i hatállyal –, amely annak idején megadta a fokozatot, és azóta doktori programot folytat.²² A tudományok kandidátusa és doktora fokozatok birtokosai automatikusan használhatták a PhD fokozatot.²³ Emellett az egyetemek újra megkapták a habilitáció jogát, mely 1996-tól Dr. Habil. néven címként is használható lett.²⁴ értelmében kandidátusi fokozatot szerezhetett az, aki 1993- ban ösztöndíjasnak minõsült, azaz aki 1993. szeptember 1-je elõtt sikeres felvételit tett a tudományos továbbképzési programra valamely egyetemen; és aki 1997. június 30-ig valamennyi vizsgakötelezettségének eleget tesz, és kandidátusi értekezését 1997. szeptember 1-jéig benyújtja. A TMB munkáját 1995. január 20-ával a Doktori Tanács vette át. A TMB megbízását tartalmazó 1036/1991. (VII. 31.) kormányhatározatot az 1041/1992. (VIII. 3.) kormányhatározat módosította.] A tudományok doktora fokozat tudományos címmé (Doctor Academiae Scientarium Hungaricae, D.Sc.) alakult, és az MTA-ról szóló törvény hatálybalépésével (1995. január 20.) az MTA-n belüli Doktori Tanácsot bízták meg a cím odaítélésével, illetve a korábban odaítélt „tudományok doktora” fokozat (és a honosított külföldi tudományos fokozat) szerinti MTA Doktora címmel való egyenértékûségének megállapításával (a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1994. évi XL. törvény).

A folyamatban lévõ minõsítési és továbbképzési ügyekkel kapcsolatban is kompromisszumos megoldás született. Nem szüntették meg a TMB-t, megbízatását 1992-t követõen háromszor hosszabbították meg egy-egy évre, így a még folyamatban lévõ kandidátusi és doktori ügyek lebonyolítása egészen 1995 elejéig reá hárult.²⁵

Szereplõk, táborok, érdekek

Érdemes rövid áttekintést adni azokról a szereplõkrõl, akik a tudományos minõsítés és továbbképzés területén az események menetére kisebb- nagyobb befolyással voltak. Szemléltetésül hármas felosztással élünk: politika, Akadémia és felsõoktatás.

A késõ nyolcvanas évekkel szemben újra megjelent a színen a tudománnyal kapcsolatos politikai akarat. Elõször említsük meg a Tudománypolitikai Bizottságot (TPB), mely elsõsorban a magyar mûszaki tudományos kutatás fõ menedzsere szerepét célozta meg több-kevesebb sik7errel az 1990-es évek elején, de a tudományos minõsítés kérdéseiben is többször állást foglalt.²⁶ Az új országgyûlés kulturális, tudományos és felsõoktatási bizottságát Kulin Ferenc (MDF) vezette az elsõ parlamenti periódusban, és itt folytak a felsõoktatásról, az Akadémiáról és a minõsítésrõl szóló törvények elõkészületei.²⁷ Itt hallatszottak azok a kritikus hangok, melyek a tudomány szocializmusból öröklött összes centralizált intézményével, köztük is elsõsorban a TMB-vel és az MTA- val szemben, radikálisan képviselték a rendszerváltó hevületet. Ezek a hangok elsõsorban az értelmiségi elitintézmények iránt eleve bizalmatlan Kisgazdapárt felõl hallatszottak, bár azt az álláspontot, hogy az MTA-t vagy a TMB-t számolják fel, hivatalosan egyik párt sem tette magáévá. A Kulin-féle bizottság és annak kulturális és tudományos albizottsága jegyzõkönyveibõl kiviláglik a szándék, és a korábban is köztes szerepet játszó TMB élérõl a politikába került Mádl Ferenc is azt szorgalmazta, hogy mind a kormány, mind az ellenzéki pártok szabják a törvénykezés elõfeltételéül azt, hogy a két fõszereplõ, az MTA és az egyetemek jussanak megegyezésre a kulcskérdéseket illetõen.

A rendszerváltással óriási lehetõséget kapó, azt lelkesen kihasználó felsõoktatási intézmények érdekképviseletét az informálisan már 1988-tól mûködõ Magyar Rektori Konferencia (MRK) és a Fõigazgatói Konferencia (FK) látta el. Leghatározottabban képviselt céljuk az egyetemi autonómia erõsítése volt, és ebbe beleértették az egyetemek tudományos minõsítési és habilitációs eljárási jogának teljes visszaállítását. A rektori konferencia magja, benne fél tucat rektorral, akiknek szinte mindegyike egyúttal akadémikus is volt, központi szerepet játszott a felsõoktatás átalakításában, az új felsõoktatási törvény megírásában, valamint az egyetemek és az MTA közötti vitás kérdések eldöntésében. Közülük került ki a létrehozandó akkreditációs testület vezetése is. Ezek a felsõoktatási vezetõk küldetésüknek tekintették mind a saját intézményeik, mind az egész magyar felsõoktatás navigálását a rendszerváltás Szküllái és Kharübdiszei között, és ehhez tanulmányutak segítségével, nyugat-európai és amerikai tanácsadók meghallgatásával igyekeztek is tájékozódni a tudományirányítás kortárs mintáiról. Már az 1993. évi felsõoktatási törvénnyel formális szerephez jut a Felsõoktatási és Tudományos Tanács. A rektorok mellett tagjai voltak a felsõoktatási érdek-képviseleti szervek és a politikai hatalom képviselõi is.²⁸ A tanács a felsõoktatással kapcsolatos döntéshozatalban óriási ambíciókkal részt vevõ korporatív szervként jelent meg.

A rektorok és az Akadémia ösztönzésére, jelentõs akadémiai befolyással már 1992 novemberében létrejött az Ideiglenes Országos Akkreditációs Bizottság, amely a minõség-ellenõrzõ munkáját éppen az újonnan induló doktori képzés vizsgálatával kezdte, s amelytõl a stafétabotot a felsõoktatási törvény hatálybalépését követõen a nemzetközi felsõoktatási életbe gyorsan integrálódó²⁹ Országos Akkreditációs Bizottság vette át (OAB).³⁰ Az 1993. szeptemberig ideiglenes szabályok szerint mûködõ testület a „doktori programok” akkreditációjakor többek közt azt várta el, hogy legalább két aktív korú akadémiai doktor is részt vegyen a képzésben.

A Magyar Tudományos Akadémia még az 1990-es évek elején is szinte nap mint nap küzdött saját legitimitásáért. Sokan aposztrofálták a Duna-parti épületet a múlt rendszert kiszolgáló áltudósok gyülekezési helyeként. De az MTA nem maradt tétlen. 1990-ben új tudományos szakosztályokat és szakbizottságokat hozott létre. Az akadémiai reform erõsen koncentrált arra, hogy az MTA hatáskörében összpontosuljon a minõség-ellenõrzés, és amellett, hogy az intézmény saját maga által kezdeményezett rehabilitációs eljárásokkal próbálta identitását újrakovácsolni, erõsen ragaszkodott ahhoz, hogy a korábbi tudományok doktora fokozat odaítélése (az MTA doktora fokozattá átkeresztelve) az Akadémia elõjoga maradjon. Ennek szellemében fogalmazódott meg, hogy az MTA-n belül létre kell hozni egy Doktori Tanácsot (DT), mely az Akadémiáról szóló törvény életbelépésével a TMB utódjaként bonyolítja majd a doktori eljárásokat. Az ötlet megszületése után azonban még többéves vita elõzte meg a DT 1995. január 20-i megalakulását. Sokan ellenezték ugyanis, hogy a DT az akadémiai doktorátus ügyeinek intézésében a TMB utódszerveként mûködjön.³¹

Ezzel párhuzamosan, Kosáry Domokos kezdeményezésére már 1990-ben megalakult az Athenaeum Társulás, illetve „ügyvezetõ” testületeként az Athenaeum Bizottság (lásd a keretben).

Az MTA a rendszerváltással megerõsödõ riválisok és a vele szembeni politikai ellenérzések hatására szorosabbra zárta sorait. Képviselni elsõsorban a tudományok doktorait, az akadémikusokat és az intézmény szerzett jogait képviselte, védõernyõjét valamelyest kiterjesztve a kandidátusok ezrei fölé is. A nagy rendszerváltó kötélhúzásban saját autonómiájának, az akadémikusok és nagydoktorok illetményeinek]³² és a kutatóintézetek feletti uralomnak a fenntartása mellett az MTA számára a minõsítési eljárás feletti kontroll ügye csak egy, nem is feltétlenül a legfontosabb volt a vitatott kérdések között.

Athenaeum Társulás (AT)
és Athenaeum Bizottság (AtB)

Az új MTA-elnök, Kosáry Domokos ötlete az 1990. decemberi rendkívüli közgyûlésen hangzott el.

Az Athenaeum Társulás körébe az egyetemeken megvalósítandó tudományos továbbképzési programok tartoztak, de a társulás célja volt az is, hogy az akadémiai kutatóintézeteket bevonják az egyetemi tanításba, az egyetemi programok (graduális, posztgraduális) színvonalát emeljék és önszabályozó ellenõrzõ mechanizmusokat dolgozzanak ki. A Magyar Rektori Konferencia elfogadta az Athenaeum Társulást. E többnyire akadémikusok és nagydoktorok által kimondott „áldásunk rá” azonban némely intézményben nem egyezett a közép- és alsó szintrõl érkezõ véleményekkel.

Az Athenaeum Bizottság mint akkreditív és színvonal-ellenõrzõ szerv létrehozása az MTA-n belül voltaképpen úgy értelmezhetõ, mint a TMB-nek az MTA és az egyetemek közti térbõl való kiszorítására tett akadémiai kísérlet. Az 1990-es évek elején az MTA Elnöksége részérõl ugyanis erõs volt a nyomás a TMB azonnali feloszlatására és feladatköreinek az AtB-re való átruházására. Mindamellett, hangsúlyozták az elnökség tagjai, az MTA-n belüli átalakítást a „hármas törvények” elõkészületeivel összhangban kell végrehajtani. A képviseleti elv értelmében kimondták, hogy az AtB-ban arányosan ülnek az egyetemek delegáltjai.

A felsõoktatási törvény elõkészítése során az országgyûlési bizottság ülésein többször is szóba került az AtB. A bizottság sorsa akkor pecsételõdött meg, mikor egyértelmûvé vált, hogy az egyetemi doktori (PhD) fokozat odaítélése az egyetemek kizárólagos joga lesz, míg az MTA és az egyetemek közötti koordinációt, a beindított posztgraduális programok akkreditációját és az ezzel kapcsolatos színvonal-ellenõrzési feladatokat az Akkreditációs Bizottság (AkB) látja majd el. Az „akadémiai doktor” cím adományozásának jogát a leendõ Doktori Tanács hatáskörébe rendelték. 1993-ban az országgyûlési bizottság ülésein már megfogalmazódik, hogy az AtB „okafogyottá” lett, és a bizottsággal kapcsolatos pontokat ki kell venni a törvénytervezetbõl (Rab, 1993).

Végül, de nem utolsósorban továbbra is ott volt a Tudományos Minõsítõ Bizottság a politika, az egyetemek és az MTA háromszögében. Elõször is, az 1980-as évek nagy reformhullámának sodrásában a TMB 1984-es szabályzatának több pontját 1987-ben felülírták. Mint említettük, ekkor törölték azt a pontot, mely a szakszervezetek és az MSZMP kulturális osztályának véleménynyilvánítási jogot írt elõ a kandidátusi és doktori értekezések megítélésekor. Ugyancsak ekkortól tekintettek el a kötelezõ ideológiai vizsgától és egy általános alaptárgyi vizsga letételétõl is. Az 1990-ben újra módosított szabályzat szerint a kandidátusi szigorlaton két szakmai tárgyból kellett a jelöltnek vizsgát tennie, és a TMB elnökének nem állt többé jogában zártkörû védést elrendelni³³ A TMB ekkori pozíciója mégsem egyértelmû. Mádl Ferenc szerepérõl már szóltunk. A bizottság döntnökei ekkorra már elsõsorban az MTA és az egyetemek vezetõ kutatói közül kerültek ki. A TMB a rendszerváltás elõtti apparátusával, bürokráciájával, és a klasszikus minõsítési mechanizmus részleteinek beható ismeretével a status quo, azaz a központosított minõséggarantáló rendszer mellett állt ki³⁴ E konszenzusosra barkácsolt törvényt, mely mind az egyetemeknek, mind a kandidátusok legalább PhD-vel kárpótolt hadának elfogadható volt, miközben lényegi kérdésekben, azaz a saját autonómiáját, utánpótlása feletti kontrollját, illetményeit, intézményeit és a közpénzek feletti rendelkezést illetõen az akadémiai elitnek kedvezett, különösebb politikai vita nélkül, jelentõs többséggel, még az 1994-es választások elõtt elfogadta a parlament. Ez a közben kultuszminiszterré avanzsált Mádl Ferencnek is jelentõs sikere volt, hiszen a kezdetektõl õ bábáskodott a tudománypolitikai kompromisszum verejtékes születése körül. A függõ ügyeket még jó ideig (1995 januárig) a TMB intézhette. Megítélésünk szerint a TMB-vel mint intézménnyel szembeni fenntartások ellenére, a minõsítési eljárásokról ott felhalmozott tudás nélkül a Doktori Tanács aligha állhatott volna fel egykönnyen.

A létrejött rendszer központi eleme az egyetemek által adományozott doktori fokozat, a PhD lett. Bár a törvény doktori képzésrõl beszél, az új fokozat nem úgy tûnik, hogy megfelelne a teljes idõs képzés után benyújtott, komoly tudományos teljesítményt igénylõ disszertációra épülõ amerikai PhD-nek. Az 1998/1999-ben PhD-re aspirálóknak (6651 fõ) csak 39 százaléka (2588 fõ) kapott állami vagy egyéb ösztöndíjat, ezért gyakorlatilag ennyien készülnek teljes munkaidõben a PhD-re. A nem fõállású PhD diákoknak (4063 fõ) legfeljebb 40 százaléka, az összes diák 24 százaléka teljes munkaidõben foglalkoztatott oktatója valamely felsõoktatatási intézménynek, 37 százalék tehát nem ösztöndíjas és nem is egyetemi oktató (Fábri, 2001). Bár még nem tudjuk, melyik csoportból mennyien és hány év alatt fogják megszerezni a doktori fokozatot, vélelmezhetjük, hogy a PhD-nek hívott magyar rendszer keveri a fõállású ifjú oktatókat és kutatókat értékelõ tudományos fokozati rendszert (régen egyetemi doktornak és kandidátusnak hívtuk volna õket) az amerikai PhD-vel.

Értelmezés, értékelés

Eddig az átmenet történetét meséltük el. Úgy érezzük, ez a tanulmány nem lenne teljes, ha nem tennénk kísérletet arra, hogy értékeljük is a történteket. Természetesen tudjuk, hogy az itt következõ, közgazdaságtani (szûkebben: jóléti gazdaságtani) meggondolásokra támaszkodó, merész értelmezési keret csak egy a lehetséges megközelítések közül. Mások talán antropológiai vagy szociológiai módszerekkel közelítik meg ugyanezt a történetet.

Mi úgy gondoljuk, hogy ne riadjunk meg a „mire szolgál a társadalom egésze számára a tudományos címek rendszere?” kérdéstõl. Ne szegje kedvünket a kérdésben rejlõ megannyi módszertani nehézség, a „magyar társadalom” definíciója vagy a közgazdasági elméletben oly hírhedtté vált Arrow-féle lehetetlenségi tétel, amely bebizonyítja: eleve lehetetlen olyan társadalmi mechanizmust találni, mely mindenféle egyéni preferenciarendezést úgy aggregálna társadalmi preferenciarendezéssé, hogy az eleget tegyen néhány minimális demokratikus és racionális elvárásnak. Javasoljuk, hogy ezeket az akadályokat nagyvonalú mozdulattal félresöpörve, a rational choice tágan értelmezett fogalmi világában próbáljuk megvizsgálni, mi lehet egy államilag szabályozott, egységes, néhány fokozatú tudományos címrendszer társadalmi haszna.

Milyen országban?

Melyek azok a legfontosabb dimenziók, amelyek mentén eldönthetõ, hogy a tudományos címek milyen szerkezete szolgálja legjobban a társadalom érdekeit? Az egyszerûség kedvéért a legfontosabb összetevõket két változó segítségével ragadjuk meg; mindkettõt vonatkoztathatjuk az egyes tudományágakra és a tudományos élet egészére is.

A két dimenzió

az ország, illetve tudományos piacának mérete;

az ország nemzetközi tudományos életbe való integrációjának foka.

Méreten a tudományágban dolgozók számát, a tudósokat foglalkoztató, termékeiket vásárló piac nagyságát behatároló olyan változókat értünk, mint az ország egészének mérete (lakosságszám, terület), illetve annak fejlettsége (GDP). Integrációs fokon a fõbb tudományos piacoktól való földrajzi, nyelvi, technológiai távolságot, illetve a kommunikációt akadályozó, a tudományon, sõt a tudománypolitikán túli politikai-gazdasági-adminisztratív be- és kilépési korlátokat értjük.

E szerint az egyszerû séma szerint négy típust különböztethetünk meg abból a szempontból, mi lenne az ideális tudományos címrendszer:
Izolált

Integrált

Kicsi

„Vietnam, 2001”

„Svédország, 2001”

Nagy

„Szovjetunió, 1950” ³⁵

„USA, 2001”

Mire való a tudományos cím?

Mire való? – Standardizálás, hitelesítés

A – nem feltétlenül államilag szabályozott, nem feltétlenül egységes – címrendszernek lehet olyan szerepe, mint az élelmiszerek feliratainak a szupermarketben: információt szolgáltat a termékrõl (ez a borsókonzerv), és így az információ beszerzésének ódiumát a vásárlóról (caveat emptor) az eladóra helyezi át. Azt, hogy ez ne ad hoc, az eladó érdekeitõl függõen történjen, a kötelezõen szolgáltatandó információ körének (például kalória, génmanipuláció) elõírásával, azt pedig, hogy az információ hitelesítésének feladata se a vásárlóra háruljon, a kötelezõ, szankcionált igazmondás elõírásával szorgalmazhatja az állam. Mindemellett fontos az is, hogy a termékek a vásárló számára összehasonlíthatóak legyenek. Erre leginkább a szolgáltatandó információ körének formai és tartalmi egységesítése (például 100 grammra vetített ár) alkalmas. Az, hogy ezeket a feladatokat valóban érdemes-e a piac helyett az államra bízni, számos körülménytõl függ: így például a vásárlók körétõl, az információ elõállításának és közlésének költségétõl, a polgári jogi környezet fejlettségétõl, a veszélyek (elrontott borsóleves, ne adj’ isten ételmérgezés) súlyától, az állam hatékonyságától és a bele vetett bizalomtól éppúgy, mint a piac méretétõl. Talán nem lehetetlen a körülmények olyan együttállása, melyben az állam társadalmilag hasznosan láthatja el az elõbbi funkciók egyikét-másikát.

Pontosan azok a megfontolások, amelyek a borsókonzerv címkézésére vonatkoznak, tehetik társadalmilag hasznossá, hogy az egyetemi személyzetiseknek, tudományos pénzosztóknak, folyóirat-szerkesztõknek, tudóstársaknak ne az egyéni, esetleg nagyotmondó önéletrajzokból kelljen mindent kihüvelyezniük a jelentkezõ/pályázó/szerzõ oktatói, tudományos és írói kvalitásairól, hanem, legalább néhány fokozat erejéig, az állam vállalja a minõségdefiniáló, -hitelesítõ és -egységesítõ szerepet. Ha a tudományos címek rendszerét ilyennek tekintjük, a feladatát akkor látja el jól, ha minél több munkát spórol meg a tudósok vásárlóinak. Ez akkor teljesül, ha a rendszer átlátható, egységes, az általa szállított információ megbízható és a címmel felruházottról olyanokat közöl, amire a vásárlóknak szükségük van. Ha viszont valaki politikai érdemeiért is kandidátus lehet, vagy egy kiváló kutató azért nem lehet atomfizikából kandidátus, mert nem tud oroszul, akkor vélelmezhetjük, hogy a rendszer nem járul hozzá a lehetõ legnagyobb mértékben a társadalmi jóléthez.

A standardizáló-hitelesítõ szerepet nagy országban valószínûleg hatékonyabb valamilyen decentralizált módon a tudományos intézmények viszonylag széles, ezért a rivalizálásnak kedvezõ terepet jelentõ piacára bízni. Kicsi, de integrált országban sem feltétlenül szükséges saját központi, állami rendszert létrehozni. Az utóbbi esetben – mivel a hazai piac szûk, így nem biztos, hogy a rangsoroló megél a hazai piacról, sõt egyes csoportok, iskolák monopóliuma vagy néhány erõs csoport, intézmény összejátszása torzíthatja a cím információtartalmát – talán jobb, ha az ország tudományos élete a többi integrált ország minõsítõ-rendszerén potyázik. Kis, izolált ország esetében viszont nagyon is elképzelhetõ, hogy az állam tölti be legjobban e feladatot.

De miként is definiálható a társadalmi jólét? A kommunista elvek szerint felfogott jólét szerves eleme lehet szocialista nézetû tudósok (kutatók) munkálkodása. A hitelesítés így egyfajta elvhûség (illetve annak látszata) garantálásával, standardizálásával is párosul. Az egyén szintjén ennek vannak pénzben mérhetõ hasznai (magasabb jövedelem, járadékok stb.) éppúgy, mint nem pénzbeni járulékai. Gondoljunk itt a tudományos címmel, fokozattal járó társadalmi elismertségre, státusra, presztízsre, vagy akár csak olyan társadalmi hozadékokra, mint a jó kapcsolatok vagy a „klubhoz tartozás”. Az megint más kérdés, vajon az elvhûséget mennyire garantálja az orosz nyelvi és ideológiai vizsgákon való helytállás.

Mire való? – Jelzés/szûrés a piac számára

Az úgynevezett jelzés/szûrés (signaling/screening) modell³⁶ olyan körmönfont közgazdaságtani érvelésen alapul, amely az iskolázottság fokát mutató diplomákról átvihetõ a tudományos címekre is. Ennek szélsõséges változata szerint akkor is hasznos lehet a leendõ alkalmazottat megfigyelni nem tudó munkaadóknak a diákok (például egyetemi) végzettségéhez igazítani a fizetéseket, ha feltételezzük, hogy a diákok semmit nem tanulnak az iskolában, ami hasznot hajtana a munkaadónak. Azért dönthet a piac így, mert annak, aki rebellis természetû, vagy buta, mint a föld, akkora szenvedés lenne elvergõdni a diplomáig, hogy azért még a vele járó magasabb fizetés se nyújtana elégtételt. Így tehát a munkaadók bízhatnak abban, hogy a diplomások közt engedelmes és legalább átlagos intelligenciájú emberek lesznek többségben, akik megérdemlik a magasabb fizetést. Az iskola tehát egyszerûen egy hiteles, bár költséges szûrõje a munkaadók által preferált tulajdonságokkal jellemzett munkavállalóknak.

A modellbõl az következik, hogy az iskola csak akkor nem pazarló intézmény a társadalom számára, ha nincs nála olcsóbb szûrõmechanizmus; ha nem helyettesíthetõ például öt év improduktív szenvedés egy háromnapos személyiség- és IQ-teszttel. Ez a modell nem áll távol azoktól a szociológiai elméletektõl, amelyek az iskola feladatát nem annyira a diák formálásában, mint inkább a diákok társadalmi szempontok szerinti szétválogatásában látják.

Mivel a tudományos címek és fokozatok, az amerikai típusú PhD-t kivéve, nem feltétlenül járnak olyan tevékenységgel, ami önmagában azt ígérné, hogy nagyobb tudóssá teszi a delikvenst, gondolhatunk úgy rájuk, mint egy iskolához hasonló szûrõre. E szerint a logika szerint a kevésbé jó tudósoknak akkora energiájukba kerülne a cím megszerzése, amit nem kompenzálna a vele járó magasabb státus és fizetés, így csak az igazán jók kapják meg a címet. Ha így gondolkodunk a tudományos címekrõl, társadalmi optimalitásuk azon múlik, létezik-e olcsóbb mechanizmus az ugyanilyen hiteles szûrésre. Ha például egy vizsgálat arra jutna: az, hogy ki hány cikket publikált a tudományág tíz vezetõ folyóiratában, jobb és nehezebben manipulálható mércéje a kiválóságnak, mint a neve elé vagy után államilag rakott betûkombinációk, akkor ez megkérdõjelezné az utóbbiak társadalmi hasznosságát.

Ezt a funkciót a nemzetközi tudományos életbe betagozódott tudományágak képviselõi körében a publikációk, hivatkozási mutatók, könyveladások, a munkahelyükül szolgáló intézmények rájuk átsugárzó hírneve valószínûleg sikeresebben töltik be, mint bármilyen állami címrendszer. Nagy, de izolált országban, ha létezik belsõ verseny, ugyanígy a (belsõ) piacra bízható a feladat – bár itt fennáll annak a veszélye, hogy valamelyik csoport, lobbi, intézmény a belsõ piacot szabályozó államot saját érdekeinek szolgálatába hajtja. Kicsiny, izolált országban lehet, hogy megint csak az állam tudja, decentralizált mechanizmusokat is alkalmazva, a leghatékonyabban ellátni e feladatot.

Mire való? – Redisztribúció: jelzés/szûrés az állam számára

Az állam társadalmilag hasznosan dönthet úgy, hogy támogat valamilyen tudományos tevékenységet, hiszen annak haszna is gyakran – legalább részben – az egész társadalomra, sõt az egész emberiségre száll. Egy ortodox utilitarista a tudósok által így létrehozott jólétet talán megpróbálná minden ideológiától függetleníteni, de ezt mi még ebben az elvont normatív keretben sem tételezzük fel. Akkor viszont el kell fogadnunk azt, amikor egy kommunista vezetõ két, szaktudományosan egyaránt ígéretes tudós közül annak kutatásait érdemesíti állami juttatásra, amelyik szabad idejében baloldali propagandát ûz, nem pedig sakkozik, hiszen e vezetõ hite szerint az elkötelezett tudós ily módon is a társadalmi jóléthez járul hozzá. Ezt még akkor is tarthatja a társadalom szolgálatának, ha az elkötelezett tudós szaktudományosan valamivel gyengébb, mint versenytársa. Mint említettük, a kommunista elvek szerint felfogott társadalmi jólét így magában foglalhat olyan szelekciós és hitelesítõ szempontokat is, melyek nem közvetlenül az elvégzett tudományos munkának a minõségét mérik, szûrik és garantálják. A hitelesség jelenthet hozzáértést, de elvhûséget is, melyek a társadalmi újraelosztásban elõnyöket teremnek. Egy pártállam, amely a saját kezében összpontosítja a minõséghitelesítõ, -szûrõ és a jutalmazó tevékenységeket, használhatja õket saját létjogosultságának igazolására is.

A tudományra szánt forrásokat sok mindentõl függõ módon, sokféle csatornán keresztül oszthatja el az állam. Ezek a tudományfinanszírozási mechanizmusok lehetnek output alapúak (a várható eredmények finanszírozása), ennek azonban van egy komoly korlátja: a tudomány – a természetébõl adódóan – a még nem ismertet keresi, nehéz tehát a majd megtalálandó értékétõl függõvé tenni a kutatóhely támogatását. Így – bár nem ösztönöz teljes erõbedobásra –, a tudományfinanszírozásnak rengeteg input alapú eleme kell legyen. A legfontosabb input pedig a tudós.³⁷ A tudomány elõretekintõ, elõre ellenõrizhetetlen jellegébõl fakad az is: ha a tudós nem biztos abban, hogy másnap is megél abból, hogy gondolkodik – vagyis ha finanszírozása nem ígér valamekkora stabilitást a jövõben –, akkor talán másfelé irányítja gondolatait.

Az elosztás legalább három szinten elemezhetõ: mennyi pénzt szán az ország

a tudományra, az egyes tudományágakra,

az egyes kutatásokra, intézményekre és

a tudósokra.

Az állam tehát a tudománynak, a diszciplínának, a kutatóhelynek vagy az egyéni tudósnak osztott pénzt részben attól teheti függõvé, mekkora valószínûséggel mekkora, hatékonyabban nem elõcsalogatható, nem is feltétlenül csak tudományos hasznot várhat a társadalom az illetõ tudós kutatásaitól. Ehhez viszont szükség van valamilyen mércére, amely az illetõ tudósok ily módon meghatározott kvalitásait méri a társadalom szempontjából. Épp erre szolgálhat egy állami tudományos címrendszer. Eszerint elosztási mechanizmusként értelmezhetõ például az akadémiai doktorok alanyi jogon való javadalmazása. Államszocialista országban a piac és az állam számára végzett szûrés gyakorlatilag egybeesik, ha elfogadjuk, hogy a munkaadók, könyvkiadók, szerkesztõk és a sajtó is az állam részét képezik.

A nemzetközi tudományosságba integrált országokban, illetve az integrált tudományterületeken persze az otthon termett tudomány mellett rendelkezésre áll a másutt elõállított tudományos teljesítmény is. Az államoknak ezért csak akkor kell egyáltalán a zsebükbe nyúlniuk, ha túl nagyok ahhoz, hogy a többieken potyázhassanak. A kicsi, integrált országoknak csak azokat a területeket érdemes egyáltalán támogatni, ahol a hazai tudománynak valamilyen komparatív elõnye vagy a társadalom számára különös fontossága van. A nagy, izolált ország maga kell, hogy elõállítsa mindazt a tudományt, amire szüksége van, de legalább kihasználhatja az otthoni piac tágasságát arra, hogy versenyeztesse tudósait. Végül egy kicsiny, izolált ország szintén magára van utalva, és a közösség pénzének a pályatársak által elbírált (peer-reviewed) pályázatok segítségével való elosztása sem hatékony akkor, ha nincs is peer, vagy az egyszem peer elfogult, például a megítélendõ pályázatot benyújtó kutató lekötelezettje/ellensége. Ilyenkor lehet, hogy az állam számára várhatóan legtöbb-legjobb tudományt termelõ tudós állami kiválasztása és alanyi jogon való finanszírozása még mindig a legkevésbé pazarló módja a társadalom számára fontos tudományos tevékenység ösztönzésének.

Mire való? – Emberi tõke

Az uralkodó oktatás-gazdaságtani paradigma az emberi tõke (human capital) fogalmára³⁸ támaszkodik. Eszerint az iskolai képzést érdemes úgy tekinteni, mint ami a diák fejében tõkejószágot hoz létre. Ez a tõke azután élethossziglan hajt hasznot közvetlenül a diáknak, közvetve, úgynevezett extern hatásokon (például magasabb jövedelemadó, alacsonyabb bûnözési ráta) keresztül pedig a társadalomnak is. Ebben a keretben értelmes a kérdés: mekkora az oktatásnak mint befektetésnek az egyéni, illetve társadalmi hozama?³⁹

Igaz, ez a gondolatmenet a tudományos címekre közvetlenül nem vonatkozik, és közvetve is csak annyiban, amennyiben azok az emberi tõkébe való befektetésre (és nem annak használatára) ösztönöznek. Mégis, az emberi tõke fogalma érdekes lehet számunkra akkor, amikor a címet – részben ilyen egy diploma is –formális képzésben való részvételért adják. A cím/diploma elõfeltételéül szabott képzés ugyanis már teremthet emberi tõkét. Pontosan ilyen, részben diploma jellegû cím az amerikai PhD.

A címek változása: válasz a magyar tudomány integrációjára

Ha a bemutatott kétdimenziós modellt (méret és integrációs fok) igyekszünk a változó magyar valóságra alkalmazni, akkor némi egyszerûsítéssel elmondhatjuk, hogy kicsi, lényegében izolált országból⁴⁰ továbbra is kicsi, de a nyugati tudományosságba jórészt integrált országgá váltunk.

Irányítsuk hát tekintetünket erre a (re)integrációs folyamatra, mely az 1960-as évek normalizálódásától tart, az 1980-as évtizedben felgyorsult, s melyben minõségi ugrást jelentett az ideológiai kényszerzubbonytól való megszabadulással, utazási szabadsággal, devizaliberalizációval stb. járó rendszerváltás. Mennyiben voltak a tudományos címek bemutatott változásai az érdekeltek csoportjainak e folyamatra adott válaszai? Bár itt már a spekuláció vékony jegén korcsolyázunk, hadd fogalmazzunk meg mégis néhány feltevést.

A hierarchia csúcsán trónoló – többnyire idõs – nagydoktorok és akadémikusok egy része már az 1980-as években is a Nyugat felé tájékozódó, oda integrálódó tudományok jeles mûvelõje volt, akik elõtt már az idõ tájt is nyitva állottak a külföldi könyvtárak, konferenciák, ösztöndíjak. Más részük azonban vagy olyan tudományágban alkotott jelentõset, amely a diszciplína jellegénél fogva nemzetközileg kevésbé integrált (például irodalomtörténet, jog), vagy pedig olyanban, amely a rendszerváltással egészében leértékelõdött (marxista politikai gazdaságtan, a szocialista társadalom szociológiai, közgazdaságtani, jogi kérdéseinek mégoly revelatív elemzése). Esetleg olyan aldiszciplínában alkottak, melyrõl az integrálódással nyilvánvaló lett, hogy nincs az illetõ tudományág fõáramában. Végül az is elõfordulhatott, hogy egyes tudósok (komoly) tudományos teljesítménye nemzetközi mércével mérve egyszerûen nem emeli õket a legeslegjobbak közé, és ez a felismerés az integráció elõrehaladtával egyre világosabbá vált. A gyors változásokra sok akadémikus már a koránál fogva sem reagált olyan rugalmasan, mint a középgeneráció. Miközben tehát az egyetemek önállósodása a javarészt ott is vezetõ állásban levõ nagydoktorokat, akadémikusokat egy cseppet sem zavarta, minden olyan kísérletet, mely az õ kooptálásukon alapuló helyi meritokráciájukat („autonómia”), a majdan kooptálhatók szûrésére való jogukat (második fokozat), illetményeiket, az adófizetõk kutatási pénzeinek elköltésébe való beleszólásukat sértheti, igyekeztek elhárítani.

A régi szamárlétrán a kandidátusi szintnél tartókat, illetve ott megrekedteket – akik között, feltesszük, jóval több volt az integrációs ugrás potenciális vesztese – már csak annyira lakatták jól egy PhD-vel, hogy morgolódásuk ne sarkallja egyik pártot se arra, hogy a közvetlenül érdekelt csoportok kompromisszumát politikai megfontolásokból megkérdõjelezze. Hasonló akció volt az „adjunktusok” (a korábban dr. univ. címet/fokozatot szerzett, de magasabb fokozattal nem rendelkezõ tudósok) „kérelemre, és egyedi elbírálás alapján” PhD fokozatúvá való felminõsítése.

Véleményünk szerint az integrációs ugrás igazi nyertesei a külföldön oktató, publikáló, belügytõl többé meg nem nyomorított, világszínvonalú magyar tudósok voltak (bár ez a kör is igen heterogén, itt a középkorú vagy még fiatalabb, mobilis, angolul jól beszélõ, esetleg Nyugaton PhD-t szerzett, inkább természet-, mint társadalomtudósokra gondolunk). Õk az egész, tanulmányunkban leírt hazai járadékvadászó huzavonában részben fizikai távollétük miatt, részben azért, mert kevésbé függtek a hazai járadékoktól, kevésbé vettek részt.

Végül PhD néven létrejött egy olyan heterogén, a korábban a dr. univ.-tól a kandidátusi címig a legkülönbözõbb fokozatokkal szembeni elvárásokat egyszerre szolgáló, csak részben teljes munkaidõs formális képzéshez rendelt egyetemi cím, melynek helyét, értékét, viszonyát a régi címekhez és az amerikai PhD fokozathoz még senki sem látja. A hibrid rendszer most mûködik, a címeket osztogatják, de hogy mi ér többet mai illetményben, holnapi státusban, holnaputáni presztízsben, illetve ezek piaci értékében: egy doktori tanfolyamot megkoronázó vagy egy kutatás mellett begyûjtött PhD, egy pesti egyetemen ma szerzett PhD vagy egy tíz éve odaítélt tudományok doktora cím, egy magyar vagy egy amerikai PhD, azt csak a jövõ fogja megmutatni.

Jó-e nekünk, ami kijött?

Vajon jól szolgálta-e a tudományos grádicsok rendszere Magyarországot a rendszerváltás elõtt és után? Amíg az országnak kicsi, integrálatlan tudományos szektora volt (ami a kádári évek elõrehaladtával egyre kevésbé volt igaz), addig – ha relativista módon megengedjük, hogy a társadalmi jólét nem független az államideológiától – egy Akadémia-szerû, államosított, központosított, meritokratikus és politikai szempontokat is mérlegelõ intézmény által adományozott többfokozatú címrendszer mellett rengeteg normatív megfontolás szólt. Igaz, az emberi tõke gyarapítására az ilyen rendszer legfeljebb közvetve ösztönöz.

A nyitott, már nem szocialista Magyarországnak a valóban integrált tudományterületeken – és biztosan idetartozik minden természettudomány – ilyen rendszerre az iskola adta PhD-n túl egyszerûen nincs szüksége; szüksége lehet viszont a PhD képzéssel meghosszabbított képzési idõ alatt létrehozható emberi tõkére. Ennek az igénynek a kialakulófélben levõ, heterogén magyar PhD rendszer annyiban felel meg, amennyiben a diáknak értékes képzést és kutatási projektekben való részvételt kínál. Az integrálatlan területeken viszont a tudományos költségvetés elosztásában lehet az illetményt garantáló akadémiai címeknek valamelyes társadalmi haszna – ha nem is feltétlenül annyit (és pont oda) a leghasznosabb juttatni, amennyit ezek a területek az évek során az Akadémián keresztül levadásztak maguknak. Ha feltételezzük, hogy itt kevésbé fontos az iskolás képzés az egyetemi diploma után, nem kárhoztathatjuk a szintén PhD név alatt futó, de az (oktatói, kutatói vagy egyéb értelmiségi) állás mellett megírt jelentõs dolgozatra és/vagy tudományos teljesítményre adott doktori fokozat meglétét.

Nem tudunk a priori nyilatkozni arról, hogy e kétféle doktori fokozat egyféle néven nevezése káros vagy hasznos-e. Egyrészrõl ugyanis különbözõ információt hordozó jelzéseket vesz egy kalap alá, másrészrõl viszont hasznos lehet, ha két módszerrel, de ugyanazt a szintet állítja be: komplementer módon, különbözõ tudományterületeken eltérõ, de hiteles utakon vezetne el a tudományba szóló belépõjegyet megtestesítõ fokozatig. Ám még ha ugyanúgy doktori fokozatnak hívjuk is e két intézményt, a programleírásokban, követelményekben, szabályokban biztosan érdemes lenne tisztázni a megszerzésének két módja között fennálló különbséget.

Véleményünk szerint tehát ha a PhD adományozásának jelenlegi heterogén rendszere akár a tudományágak igényei szerint különbözõképp, de világosan kategóriákba rendezõdik („fõállású” és „kandidátusit helyettesítõ” PhD); ha az integrált tudományokban a PhD után a sikeresek egyszerûen elkerülik a nagydoktorival kezdõdõ tyúklétrát, és ha ez oda vezet, hogy e tudományterületek ismét kikerülnek – nem az államilag támogatott tudományterületek közül, hanem – az Akadémia portfóliójából,⁴¹ akkor kiálthatunk halleluját. Akkor gondolhatjuk azt, hogy a PhD egyetemi intézménye és az Akadémia címrendszere, azon kívül, hogy a már bentlevõk érdekeit szolgálják, a lehetõ legjobban járulnak hozzá ahhoz, hogy az adófizetõk tudományos kutatásra szánt pénze maximalizálja a társadalmi jólétet. S ekkor nyugodhatna Széchenyi is békében…

Irodalom

Berend T. Iván (1987): Tudományos-szellemi életünk néhány központi kérdése. Magyar Tudomány, 6. sz., 432–444. o.

Berényi Dénes (1989): Új megközelítés a tudományos fokozatok kérdéséhez. Magyar Tudomány, 5. sz., 404–405. o.

Fábri György (2001): Mit tudunk a doktoráltakról? Helyzetfelmérõ és módszertani tanulmány a Felsõoktatási és Tudományos Tanács számára a PhD fokozattal rendelkezõk életpálya-esélyeinek kutatásához. Kézirat.

Flynn, James T. (1988): The University Reform of Tsar Alexander. I. 1802–1835. The Catholic University of America Press, Washington D.C.

Graham, Loren R. (1993): Science in Russia and the Soviet Union / A Short History. Cambridge University Press, Cambridge.

Horányi György (1989): Zsákutcában a tudományos minõsítés?! Magyar Tudomány, 9. sz., 742–746. o.

Kovács István (1989): Javaslat a tudományos minõsítés rendszerének korszerûsítésére. Magyar Tudomány, 9. sz., 747–749. o.

Krementsov, Nikolai (1997): Stalinist Science. Princeton University Press, Princeton.

Psacharopoulos, George (1992): Returns to Education: An Updated International Comparison. In The Economic Value of Education: Studies in the Economics of Education. Elgar, 81–101. o.

Shulz, W. Theodore (1971): Investment in Human Capital. The Free Press, New York.

Spence, Michael (1973): Job Market Signaling. Quarterly Journal of Economics, Vol. 87, 355–374. o.

Tóth Béla (1988): A tudományos képzésrõl. Magyar Tudomány, 8. sz., 610–613. o.

Varga Júlia (1995): Returns to Education in Hungary: Review. Acta Oeconomica, Vol. 47, No. 1–2, 203– 215. O.

Dokumentumok

Akadémiai Értesítõ, 1970–1999. évi számai.

Magyar Tudomány, 1970–1990. évi számai.

Az Országgyûlés Kulturális, Tudományos, Felsõoktatási, TV, Rádió és Sajtó Bizottságának jegyzõkönyvei 1990–1994. [OGY Bizottság].

Az Országgyûlés Tudományos és Felsõoktatási Albizottságának jegyzõkönyvei, 1990–1994. [OGY Albizottság].

MTA (1989): Elnökségi elõterjesztés a tudományos minõsítés és a tudományos továbbképzés korszerûsítésérõl. Akadémiai Értesítõ, 8. sz.

MTA (1990): Vitafórum az Akadémia jövõjérõl. Magyar Tudomány, 8–9. sz.

Jogszabályok

1985. évi I. törvény az oktatásról

1993. évi LXXX. törvény a felsõoktatásról [módosította az 1996. évi LXI. törvény, az 1999. évi LII. törvény és a 2001. évi CVII. törvény]

1994. évi XL. törvény a Magyar Tudományos Akadémiáról

1970.évi 9. sz. törvényerejû rendelet a tudományos fokozatokról és a minõsítésrõl, valamint 12/1970. (V. 5.) sz. kormányrendelet annak végrehajtásáról

1983. évi 24. sz. törvényerejû rendelet a tudományos fokozatokról és tudományos minõsítésrõl, valamint a 38/1983. sz. MT rendelet annak végrehajtásáról

88/1987. (XII. 30.) sz. MT rendelet a tudományok doktora fokozattal rendelkezõk illetmény- és nyugdíj-kiegészítésérõl

72/1982. (XII. 10.) sz. MT rendelet a tudományos továbbképzésõl

47/1994. (IV. 1.) sz. kormányrendelet a doktori eljárásról

4/1995. (I. 20.) sz. kormányrendelet az akadémiai doktorok, levelezõ és rendes tagok illetményeirõl [a havi illetmény összegét számszerûen rögzítette a módosítást tartalmazó 19/2001. (II. 12.) sz. kormányrendelet]

14/1997. (I. 30.) kormányrendelet a doktori képzés és doktori fokozat odaítélésének eljárási szabályairól, a képzésben résztvevõk jogairól, kötelességeirõl, díjakról és térítésekrõl [módosította a 141/1998. (VIII. 25.) és a 264/2000. (XII. 26.) sz. kormányrendelet]

199/2000. (XI. 29.) sz. kormányrendelet a MAB mûködésérõl

19/2001. (II. 12.) sz. kormányrendelet a MTA hazai tagjai és a MTA Doktora címmel rendelkezõ személyek tiszteletdíjáról, illetve az akadémikusok elhalálozása esetén megállapítható hozzátartozói ellátásokról

51/2001. (IV. 3.) sz. kormányrendelet a doktori képzésrõl és a doktori fokozatszerzésrõl

20/1983. (XI. 3.) sz. MM rendelet az egyetemi doktori címrõl és az egyetemi doktorátusról [módosította a 9/1987. (VI. 29.), a 15/1990. (XI. 28.) és a 8/1991. (VIII. 3.) sz. MKM rendelet; hatályon kívül helyezi a 47/1994. (IV. 1.) sz. kormányrendelet a doktori eljárásról]

21/1983. (XII. 24.) sz. MM rendelet a kitüntetéses doktorrá avatásról [hatályon kívül helyezi az 5/1994. (IV. 1.) sz. MKM rendelet]

9/1987. (VI. 29.) sz. MM rendelet az egyetemi doktorátus megszerzésével kapcsolatos költségekrõl [módosította a 18/1990. (XII. 22.) sz. MKM rendelet]

30/1990. (III. 21.) sz. OGY határozat az egyetemekrõl [módosította a 2/1993. (II. 4.) sz. OGY határozat]

1036/1991. (VII. 31.) sz. kormányhatározat a Tudományos Minõsítõ Bizottság tagjainak megbízásáról [módosította az 1041/1992. (VIII. 3.) kormányhatározat]

1/1970. sz. MTA elnöki utasítás a tudományos fokozatokról és a tudományos minõsítésrõl

1/1984. sz. TMB Szabályzat a tudományos továbbképzés feltételeirõl