Régebben, Magyarországon, még élt bennem becsvágy. Annyi azért nem, hogy istenesen megerõltettem volna magam – hamar elfogyott a türelmem. Hosszasan ülni a könyvek fölött – azt már nem. Persze azért tanultam valamennyit, és igyekeztem, hogy jó osztályzatokat szerezzek. Most azonban, Princetonban – különösen eleinte – amolyan fatalista vált belõlem. Világom a feje tetejére állt, s legalábbis ideiglenesen megdõlt a munkába vetett hitem. Akárhogyan is, gondoltam, a tanárok nem fognak meghúzni, hiszen különleges eset vagyok: irgalom tárgya. Amikor azonban elérkezett az idõ, az írásbeli vizsgákon tûrhetõen szerepeltem, sõt elismerõ megjegyzéseket is arattak a dolgozataim. Az egyiket, amit irodalomból adtam be, el is tettem emlékbe. Jellegzetes magyar termék volt: fellengzõ szónokiasság, elemzés annál kevesebb, leírás jóformán semmi. Csehov drámáit zenemûvekhez hasonlítottam, ahol elõre megszabott rendben következnek témák és variációk. Szentül hittem, hogy a drámák iránti tömjénezõ csodálatom – ami mellesleg szívembõl fakadt – elkápráztatja szövegem olvasóit. Ehelyett talán éppen stílusom merõ idegensége gyakorolt hatást. Hála elfogadható teljesítményemnek, a következõ évet már mint rendes, másodéves hallgató kezdhetem. Ennek persze örültem. Lelkem fokozatosan magához tért, és megcsillant elõttem a jövõ reménye.

Igen – de mihez kezdjek nyáron? A kollégiumot bezárják, ki kell költöznöm. Szerencsére legrégibb barátom, Gams Jancsi, meghívott magukhoz Omahába. Kilenc éves korunk óta voltunk jó barátok, kettõnkön kívül nem is volt több zsidó kisgyerek az õsi Székesfehérváron. Ismertem és nagyon szerettem az édesanyját is, Magda nénit. A magam családján kívül a Gams família állt hozzám legközelebb. 1949-ben náluk töltöttem a nyarat a Balatonon, s még azután is, hogy Budapestre költöztünk, gyakran leruccantam hozzájuk Székesfehérvárra, Jancsi meg még annál is sûrûbben jött fel a fõvárosba, és nálunk szállt meg. Kalandos úton jutottak el Omahába, hónapokat töltöttek ausztriai táborokban, s végül a helybeli zsidó jótékonysági szervezetek anyagi segítségével találtak lakást és munkát. Úgy láttam, Jancsi meglehetõsen magányos, nehezen tud beilleszkedni, és örül, hogy bennem társra talál. Rávette édesanyját és mostohaapját, hogy többé-kevésbé formális meghívólevelet küldjenek nekem. Ha náluk lakhatom, nem leszek olyan magányos, mint ha Princetonban maradnék. És mindenek felett, éreztem, hogy õszinte szívbõl ered a meghívás.

Mindenesetre nem volt választásom. Miklós nagyon megörült a terv hallatán, nem is leplezte elragadtatását. Gyanítom, aggasztotta, hogy netán Princetonban szeretnék maradni, s miután a kollégiumot bezárják, még utóbb hozzájuk költözöm. Miklós sebtiben kerített is néhány helyes egyetemistát, akik nyárra hazamennek közép-nyugati otthonukba, így aztán ingyen utazhattam.

A nyugatra tartó út volt a nyár fénypontja. Négyen voltunk: egy bizonyos Bill, ha jól emlékszem a nevére, egy vadonatúj, 1957-es Chevrolet tulajdonosa, a menyasszonya, Sue, akit bemutatkozó látogatásra vitt haza a családjához, még egy fiú, talán Tomnak hívták, na és persze jómagam, a minden földi javamat tartalmazó kis bõröndömmel. 24 óra sem telt bele, máris összeforrott csapatot alkottunk, bár soha azelõtt – és soha azóta – nem láttam õket. Engem alighanem gyereknek néztek, minõsített taknyos lévén mindent a számba kellett rágni, és még csak vezetni sem tudtam. Én viszont derék bumfordinak tekintettem õket, akik még sose jártak Európában. Este indultunk Princetonból. Június eleje lévén, késõn sötétedett. A pennsylvaniai autópályán haladtunk – gyönyörûnek találtam. Egy Howard Johnson motelnál álltunk meg vacsorázni, itt kóstoltam elõször sült kagylót, és egy életre megszerettem.

Háborgó lelkemnek valóságos balzsamír volt, hogy egyáltalán útra keltem. Mintha testileg el lehetne távolodni minden gondtól, hátra hagyni valamennyi bajt. Minden új és izgalmas, és úgy éreztem, bármi megtörténhet. Három útitársam úgy kétóránként felváltva vezetett, de én mindig a vezetõ mellett ültem. Amíg ránk nem sötétedett, kinéztem az ablakon, aztán bóbiskoltam egy kicsit. Éjszakára sem álltak meg, és pirkadatra már el is értük Chicagót. A pennsylvaniai és indianai autópályák egyhangúsága után most Illinois és Iowa tág mezõi, kis városai vettek körül. Végtelen arany búzamezõk, csekély forgalmú, jellegtelen városkák. Délután volt már, mire áthajtottunk ezeken az államokon. Azt szerettem volna, ha örökké tart az út. Féltem a megérkezéstõl. Mire találok? Mennyire lesz egzotikus?

Princetonban gyakran mondogatták ismerõseim:

– Igen, igen, de New York (vagy éppenséggel Princeton) nem az igazi Amerika – látnod kell az ország többi részét!

Vagyis: az “igazi Amerika” valamiképpen tisztább, magasabb rendû, és “amerikaibb”, mint New York. Persze én ezt egy pillanatig se hittem. Meg akartam ismerni az ország többi részét is, de csak kíváncsiságból, hiszen látatlanban is tudtam, hogy még különösebbnek, még idegenebbnek fogom érezni, mint New York közvetlen környékét, amit úgy-ahogy már megismertem.

Gamsék háza a Davenport utcán állt, de az lehetett volna akár Szilfa utca is vagy Hikoridió utca. Az utcák rácsforma elhelyezkedése beleillett volna akármelyik amerikai városba. Nem volt ez kertváros, de belváros még kevésbé. A család, mármint Magda néni, a férje, Salzer Gabi, és Jancsi, már várt. Éppen a tévéhíradót nézték, és örömmel állapítottam meg: nemcsak hogy van televíziójuk, de ráadásul a New York-i mûsor is fogható. A meglepetés erejével hatott, hogy van olyan országos hálózat, amelynek a mûsora New Yorkban készül, és Omahában is látható.

Fura társaság volt a Gams család, ámbár minden család fura, és a magyar zsidóság háború utáni döbbenetesen képlékeny állapota kiváltképpen különös kombinációkat eredményezett. Ott volt elsõsorban Jancsi, nálam lényegesen kalandvágyóbb ifjonc, okos, ambiciózus, és csupa különös szeszély, ami engem nem mindig mulattatott. Néhány hét múlva például mint 40 esztendõs pakisztánit mutatott be Maxine-nak, egy csúnyácska, 18 éves zsidó lánynak. Hogy honnan szedte az ötletet, fogalmam sincs. Csak úgy beugrott neki. Persze Maxine szemében Magyarország éppoly távoli, mint Pakisztán, és különben sem izgatta különösebben a dolog. Késõbb ugyan jót röhögtünk a szegény, tudatlan, provinciális és naiv lány rovására, de az adott pillanatban úgy meghökkentett, ahogy Jancsi bemutatott, hogy egy percig nem találtam szavakat.

Jancsi mûtõs volt egy kórházban. Világéletében orvos akart lenni, hát ez a munka viszonylag kapóra jött. Az angoltudása akkoriban viszont igen csekély volt, és munkatársainak a barátságát, de még a jóindulatát sem sikerült elnyernie. Szorgalmasan dolgozott, majdnem mindig holtfáradt volt, és roppant szerencsétlen. Mint hasonló helyzetben sokunk, õ is Amerika és a végtelenül ostoba helybeliek számlájára írta szenvedését. Magda néni negyvenes éveit taposta. Jobb napokat látott, mégis zokszó nélkül fogadta el helyzetét. Egy cipõüzletben volt pénztáros. Tudott ugyan németül és franciául, angolul azonban jószerivel semmit, s akkor nem fért a fejembe – õszintén szólva még ma sem –, hogy ilyen körülmények között hogyan dolgozhat egy üzletben.

A család kétségtelenül legérdekesebb tagja azonban Gabi volt, vagyis, mint késõbb rájöttünk, Herman, ez volt ugyanis a valódi neve. A Gabi, mint vele kapcsolatban annyi minden, merõ kitaláció volt. Õ volt az elsõ valódi szélhámos, akivel jó szerencsém összehozott. Az 1950-es évek derekán pottyant Magda néni életébe, láthatólag a semmibõl. Kis termetû ember volt, mindig halkan beszélt, mintha holmi titkot óhajtana közölni, és attól tartana, hogy illetéktelenek fülébe juthat. Kevésbé összeillõ emberpárt elképzelni is nehéz. A humortalanságig becsületes Magda néni és a ki tudja, mennyivel, de nyilvánvalóan fiatalabb Gabi, aki nem bírt megülni egy helyben, és láthatólag még csak nem is igyekezett megkülönböztetni a valóságot a képzelettõl – vajon mit láthattak egymásban? Valamivel könnyebb volt elképzelni, miért vonzódott Magda néni Gabihoz: egy darabig legalább is elhitte a történeteit, mert õszinte ember lévén a mások szavahihetõségében sem kételkedett – no de mégis mit akarhatott Magdától Gabi bácsi?

1954-ben vagy ’55-ben ismerkedtem meg Gabival, amikor Magda néni felhozta Budapestre, hogy bemutassa a családomnak. Roppant nagy hatást tett ránk. Sohasem mondta ki, de utalt rá, hogy politikai okból került börtönbe. Azt mondta, hogy az egyik legvéresebb kelet-európai tisztogatás során Csehszlovákiában nemrégiben kivégzett Slánsky a bátyja volt. Érzékeltette, hogy kiváló kapcsolatokkal rendelkezik a magyar kommunista párt legfelsõbb köreiben. Jancsi meg én tökéletesen bedõltünk az általa keltett konspirációs légkörnek. Általa, gondoltuk, mi is a tájékozottakhoz tartozunk, hogy a nagypolitika, ami általában oly távolinak tetszett, most kézzelfogható közelségbe került. Rettentõen izgalmas volt ez nekünk, serdülõknek, akik érdeklõdtünk a politika iránt, és akiket lenyûgözött a konspiráció. Amikor az utcán járva halkan beszélgettünk, csak mint “G”-re utaltunk rá, nehogy a mögöttünk ólálkodó, nem létezõ kémek megértsék, kirõl folyik köztünk a szó.

Miután összeházasodtak, Gabi többeknek megígérte Székesfehérváron, hogy magas kapcsolatai révén segít õket átjuttatni Ausztriába. Ez persze nem megy ingyen. Sokakat meg kell vesztegetni. El is fogadott hát néhány ezer forintot barátoktól, és mondanom sem kell, hogy soha senki át nem jutott Gabi segítségével a határon. Hogy Magda akkoriban mit gondolhatott, nem tudom, de az enyéimnek Budapesten felrémlett, hogy Gabi talán nem egészen az, akinek mondja magát.

1956 novemberében a Gams család az elsõk között hagyta el az országot. Alighogy osztrák földre tette a lábát, Gabiból menten vegyészmérnök lett. Nem õ volt az egyetlen, aki a határon szerzett oklevelet és szakmát, ezt a sûrûn elõforduló jelenséget külön névvel ruházták fel: az ilyen fajtákat “határmérnöknek”, vagy “határügyvédnek” nevezték. Sokan, akik Magyarországon egy-két évig egyetemre jártak, egyszerûen elõléptették magukat. Végtére is senki sem várhatta az illegális határátlépõktõl, hogy magukkal hordják a diplomájukat. Egy jó barátom például, aki két évet végzett a budapesti Mûegyetemen, már mint gépészmérnök érkezett New Yorkba, állást is kapott, és tudomásom szerint kifogástalanul végezte a munkáját. Néhány év múlva pedig összeakadtam valakivel, aki azt állította, hogy a kecskeméti egyetemen szerzett jogi diplomát. Nem éreztem tisztemnek, hogy felvilágosítsam: Kecskeméten nincs jogi kar. No persze sokkal könnyebb volt, ha valaki ügyvédnek játszotta meg magát, mint valamicskét konyítani a vegyészethez. Tudtommal Gabi még hírbõl sem ismerte a kémiát.

Jancsi és Magda néni állásra tett szert, és látástól vakulásig dolgozott, Gabi azonban láthatólag semmiféle elfoglaltsággal nem rendelkezett, mégis mindig volt pénze. Hamarosan szerzett egy autót, és megtanult vezetni. Jóformán sosem volt otthon, se éjjel, se nappal. Gyanítottuk, hogy nõügyei vannak. Idõnként váratlanul betoppant, lehetetlen idõben, egy darabig üldögélt, aztán távozott, hogy hova, és mennyi idõre, azt természetesen elmulasztotta közölni. A lakbérhez meg a háztartási kiadásokhoz alig járult hozzá. Ekkortájt már repedezett a házasság, és Gabi hamarosan végleg lelépett.

Évek múltán tudtam meg Jancsitól, mi volt Gabi jövedelmének forrása: kapcsolatot teremtett vegyészekkel, akik az Egyesült Államok hadseregének dolgoztak, és kormányalkalmazottak lévén, akik a hadsereg laboratóriumaiban végezték a munkájukat, szabadalmaikat nem hozhatták nyilvánosságra a maguk neve alatt. Herman Salzer, a vegyészmérnök, aki soha életében még laboratóriumba nem lépett, alig érkezett meg az Egyesült Államokba, már jó néhány szabadalmat jegyeztethetett be a maga nevén. A jövedelembõl Gabinak is jutott valamennyi. Máig sem fér a fejembe, hogy egy ember, aki jóformán egy szót sem tudott angolul, hogyan fõzhetett ki egy ilyen tervet, és hogyan tarthatott kapcsolatot valódi vegyészekkel. Ausztriában még bizonyára nem látta részleteiben ezt a svindlit, de nem volt felkészületlen.

Jancsi eddigre már – érthetõ okokból – igencsak megutálta ezt az embert. Én azonban egész jól kijöttem vele. Történetesen velem jóval többet beszélgetett, mint bárki mással a családból. Nem volt a könyvek embere, a televíziót nemigen értette, de rühellt ölbe tett kézzel ülni, így hát amikor nem akadt jobb dolga, magával hívott a kocsmába, én pedig örömmel csatlakoztam hozzá. Én is kikívánkoztam a házból, alig vártam, hogy csinálhassak valamit, akármit. Vágytam a népszerûségre, és nagy igyekezettel próbáltam megkedveltetni magam még olyanokkal is, akiket titokban lenéztem. Gabival tartottam hát, és hallgattam a meséit, de akkor persze már egy szavát se hittem. Nõkrõl és szexrõl tartott elõadást, fogamzásgátlásról, ilyesmirõl. Élvezte az idõsebb férfi szerepét, aki kioktat egy zöldfülût. Az efféle dolgokban ugyan csekély tapasztalattal rendelkeztem, de eleget olvastam ahhoz, hogy felismerjem, ha badarságokat beszélt. De persze szórakoztató volt a társasága. És akármennyire smucig volt, a sörömet fizette. Akkor még csak húszéves voltam, és a törvény értelmében alkohollal csak 21 éves kortól szolgáltak ki, de soha senki nem tudakolta a koromat.

Megint elõszedtem zsidóságomat. A Gams családot kezdetben egy zsidó jótékonysági szervezet segítette, és ez a társaság segített nekem is munkát találni. Így természetesen újra zsidó lettem. Érkezésem másnapján elvittek bemutatni Mrs. Sternnek. Egy órát buszoztunk kertvárosban álló nagy és csicsás házáig. Mrs. Stern hatvanas évei közepén járó, telt keblû hölgy volt, a húszas években hagyta el Magyarországot, de tökéletesen beszélt magyarul. Szemmel láthatólag a helyi zsidó közösség oszlopa volt. Tudtam, az adott körülmények között megkívánja az udvariasság, hogy dicsérjem Amerikát, és hangoztassam, mennyire megható, hogy micsoda lehetõségeket kínál az embernek ez az ország. Alig hinném, hogy stílusom és lenyûgözõ intellektualizmusom nagy hatást tett volna a hölgyre, azonban bizonyára kötelességének tartotta, hogy segítsen egy szegény menekült zsidó fiúnak. Egy hét sem telt bele, és munkát kaptam.

Egy Pepsi-Cola palackozó üzembe kerültem, lelkes ajánlás kíséretében, mint princetoni diák, és szó esett róla, hogy munkafelügyelõi minõségben fogok dolgozni. A fõnöknek mindössze néhány másodpercébe került, mire felismerte, hogy azt a munkát nem nekem találták ki. Ekkor ugyan már folyékony angolsággal tudtam elemezni a magyarországi forradalom okait, de a gyárban használatos nyelv idegen volt a számomra. Magáról az iparról sem volt fogalmam, sem arról, hogyan kell közlekedni az emberekkel gyári környezetben, és a többi. Zavarban voltam, alighanem szánalmas benyomást keltettem. Csak az volt a vágyam, hogy átvergõdjem a napon, a héten, a két hónapon, ameddig itt kell dolgoznom. Nos, mihez fognak hát kezdeni velem?

Délután egy emelõtargoncára helyeztek, hogy ládaszám rakosgassam a Pepsi-Colát a teherautóra, amely majd kiszállítja az árut a boltokba. Nem kérdezték, és sajnálatos módon én sem említettem senkinek, hogy soha életemben nem ültem még kormánykerék mögött, nemhogy emelõtargoncán, de mindennapi autóban sem. Elõre látható volt az eredmény. Beindítottam a masinát, de nem vettem észre, hogy hátramenetben van, és teljes gázzal belehátráltam egy falmagasságúra rakott Pepsi-Cola ládatömegbe. Nem kell nagy fantázia a zûrzavar elképzeléséhez: alighanem tucatszám zúztam össze a ládákat és százával törtem ripityára a palackokat. Mindenhonnan odacsõdültek az emberek, hogy lássák, mi történt. Hogy lehettem ilyen hülye? Mi járt az eszemben? Zavaromban nem tudtam megmagyarázni, hogy egyszerûen nem vagyok képes megtenni, amit követelnek tõlem. Ehelyett egyszerûen megtettem, ami tõlem telt, azután vállaltam a következményeket.

A következmények valójában nem is voltak annyira gyászosak. Persze nyomban leparancsoltak a targoncáról, és azóta is széles ívben kerülöm az effajta masinákat. Az üzem zsidó tulajdonosa jó barátságban volt Mrs. Sternnel, hát nem rúgtak ki azon nyomban. A következõ hetekben kézi erõvel rakodtam fel a ládákat, aztán a vezetõ mellé ültem, és segítettem lerakodni a város különbözõ pontjain álló boltokban, továbbá a pincében kalapáltam a széthullani készülõ ládákat. A be- és kirakodás roppant megerõltetõ volt. Gyenge legény voltam, soha életemben nem végeztem fizikai munkát. Omahát hõhullám sújtotta, amilyet még soha nem tapasztaltam. A hõmérséklet napokon át megközelítette a 40 fokot. A fülledt, nyomasztó hõséget csak néha enyhítette zivatar.

A minimális, egy dolláros órabért kaptam, túlóráért másfél dollárt. Nagy szükségem volt a keresetre, hát napi tíz-tizenkét órát gürcöltem. Reggel hétkor indultam otthonról, buszra szálltam, ami csak tízpercenként közlekedett, átszálltam egy másik buszra, nyolckor kezdtem a munkát, és gyakran alkonyatkor hagytam hátam mögött az üzemet. Hazulról vittem magam gyártotta szendvicset ebédre, és délben magányosan fogyasztottam el. Estére szörnyen elfáradtam, és rémesen sajnáltam magamat. Valódi vagy képzelt ellenséges érzést tapasztaltam munkatársaimtól. Princeton láthatólag nem tett rájuk valami nagy hatást. Nem volt közös témánk. Egyik reggel megkérdeztem egy munkástársamat, miközben a ládákat reparáltuk:

– Mennyit keresel?

– Semmi közöd hozzá – vágta oda, és ezzel be is rekesztette a társalgást. Akkoriban természetesen még nem tudhattam, hogy Amerikában ilyesmi nem lehet kérdezni. Magyarországon ez lett volna a nyitó mondat egy barátságos beszélgetéshez.

Kereken négy hétig tûrtek meg azon a munkahelyen. Hétfõ reggel, miközben buzgón kalapáltam, odalépett hozzám a mûvezetõ.

– El van bocsátva. Hazamehet. – Szelíden beszélt, nyilván zavarban volt. Végtére is nem nagy élvezet kirúgni a magamfajta szerencsétlen alakokat. A “kirúgni” szót ismertem, az “elbocsátás” még új kifejezés volt a számomra. Egy pillanatig csak néztem rá, nem értettem, mirõl beszél. Persze örültem, hogy hazamehetek, de amikor végre ráeszméltem, mi is történik, mélységes megaláztatást éreztem. Igen gyatrán végezhettem a munkámat, és a fõnök megelégelte a dolgot.

Egy hét múlva már új állásom volt, de ez két órát sem élt túl. Egy egész éjjel nyitva tartó másodosztályú étterem szerzõdtetett elsõ számú segédnek az éjszakai mûszakban. Ez még annál is rosszabb volt, mint amikor Princetonban a diákétkezdében dolgoztam. Itt nem volt megállás, egy percre sem ülhettem le. Az undok zsíros tányérokon hordtam az ételmaradékot a konyhába, és törölgettem az asztalokat. Tudtam, hogy az Egyesült Államokban akkor egy dollár a minimális órabér – arról azonban fogalmam sem volt, hogy ez éttermekre nem vonatkozik. Amikor tehát a kollégámtól értesültem, hogy az órabér alig 40 cent, és hogy itt aztán borravalóra aligha számíthat az ember, úgy döntöttem, azonnal felmondok.

Következõ munkám hosszabb életû volt: másfél napig tartott, pontosabban másfél éjszakáig. Egy fûszeres bolthálózat alkalmazott éjszakai teherautó-rakodásra. A munka este tíztõl reggel hatig tartott, hajnali 2-kor kávészünettel. Egyszerûen képtelen voltam elvégezni a munkát. Hajnalban mentem haza, amikor az év legforróbb napja virradt. Délután két órára már 42 fok fölé emelkedett a hõmérséklet. A házban természetesen nem volt légkondicionálás. Nap közben nem jött a szememre álom. Tízkor visszamentem a munkahelyemre, de éjfélre úgy éreztem, nem megy tovább. Megint munka nélkül maradtam.

Azon a nyáron messze a legjobb munkámra, ami egy teljes hétig tartott, augusztus közepén tettem szert. Addigra már Jancsit is kirúgták, és együtt vágtunk neki a munkakeresésnek. Megláttunk egy hirdetést, amelyben mûszaki rajzolókat kerestek, és elhatároztuk, hogy jelentkezünk. Végsõ elkeseredésünkben azt állítottuk, hogy Magyarországon ilyen minõségben dolgoztunk. Végül is, gyõzködtünk, mit tehetnek velünk? Ha csak két napig dolgozhatunk, máris kerestünk egy kis pénzt. Valójában egy hétig húztuk. Érdekes módon ez is éjszakai munka volt. Feladatunk: tervrajzok másolása. A fénymásológép felbukkanásával ez a fajta munka nyomtalanul eltûnt. Egyébként egyáltalán nem volt megerõltetõ. Én ugyan nem vagyok éppen alkalmas az efféle precíziós munkára, de úgy éreztem, nem is olyan csapnivaló, ami kikerül a kezem alól. Örültem az állásnak, és ezúttal igazán igyekeztem. Titkon az volt az érzésem, Jancsi még nálam is ügyetlenebb, a teljesítménye pocsékabb. Együtt szerzõdtettek, együtt rúgtak ki kettõnket.

Egész nyáron összesen kevesebb mint 300 dollárt kerestem, java részét élelemre költöttem, mozijegyre, bélyegre, buszjegyre, ilyesmire. Következésképpen nem lesz elég pénzem, mire viszszatérek Princetonba. És persze a következõ tanévben sokkal többet kell dolgoznom, mint az elõzõben.

Se Jancsinak, se nekem nem lévén munkám, ha az idõjárás kedvezõ volt, ha nem volt elviselhetetlen, szörnyû hõség, egész nap az utcán lõdörögtünk. Tíz-tizenöt saroknyira ért az ember az úgynevezett “belvárosba”. Jellegtelen háztömbjei némelyikét irodaépületek foglalták el, a földszinten bank volt meg mozi, ahol persze csak amerikai filmeket adtak, néhány áruház, hervasztó kirakatokkal, pár templom, és ezzel kész. Nyugat felõl a vágóhidak és takarmányüzemek bûzét hordta a szél a város fölé, és alighanem ez volt az egyetlen jele, hogy az ember Omahában van, nem valamelyik másik, jellegtelen középnyugati városban.

Úgynevezett társadalmi életemet Jancsinak köszönhettem. Az újonnan érkezett menekülteket felkaroló aprócska omahai magyar közösség két egyenetlen részre tagolódott: zsidókra és nem zsidókra. A zsidókat az jellemezte, hogy egészében szerették Amerikát, utálták a magyar közönség nácijait és volt nácijait, és általában meglehetõsen ellenséges érzülettel viseltettek az óhaza iránt. A keresztények ellenben acsargó antikommunisták voltak, és az õ szemükben édeskevés volt a különbség Nagy Imre és Kádár János között: ez is, az is kommunista, ennél többet nem is kell tudni róluk.

Aki ki akart szakadni magányából, utat találni egy új társadalomba, az övéhez hasonló helyzetûek társaságát kereste, nem volt hát nehéz megismerni a magyar közösséget. Egy este Jancsival elmentünk egy “magyar táncestélyre”, ami Princetonban vagy New Yorkban eszembe se jutott volna. Az est szervezõi láthatólag a hazafias magyar közösségbõl kerültek ki: meghallgattuk a magyar himnuszt, a termet piros-fehér-zöld zászlók díszítették, és a jónép csárdást ropott. Jancsi felcsípett egy Mary Ann nevû lányt, aki nem tudott magyarul, mivel Omahában nõtt fel. A szülei az 1920-as években kerültek Amerikába. Mary Ann nem volt éppenséggel rút, de csúnyácska volt, nagydarab, az arcvonásai durvák. Csodáltam Jancsi tehetségét, ahogy lányokat szedett fel, de persze láttam, hogy nem válogatós, inkább mennyiségre, mint minõségre tör. Ami azonban – legalább is az én szememben – a legbámulatosabb volt: a kommunikációhoz nyelvtudásra úgyszólván nem is volt szüksége. Szégyenlõs aztán igazán nem volt. Nem keserítette el, ha nem kértek belõle.

A legközelebbi szombaton kettõs randevúra indultunk. Mary Ann-nek volt egy rozoga Chevroletje, és elhozta egy barátnõjét. Egy autós moziba mentünk. Ez volt életemben az elsõ “kettõs randevú” és az elsõ autós mozi. A lány – ha jól emlékszem, Loisnak hívták – csinos volt, picike és kevés szavú. Tíz mondatot ha váltottunk. Két Harry Belafonte-filmet néztünk végig, azt hiszem, mind a kettõ a trópusokon játszódott. Lois meg én a hátsó ülést foglaltuk el, és annyit azért tudtam, hogy illik a lányt átkarolnom, amit örömmel meg is tettem. Az elsõ film végén Jancsi értésemre adta, hogy szívesen helyet cserélne velem. “Felõlem…”, gondoltam.

Így lett Mary Ann a barátnõm. Komoly lány volt, akkor végezte el a középiskolát, és mint titkárnõ dolgozott egy ingatlanirodában. Nem volt rest tudtomra adni, hogy jobban megfelelek az ízlésének, mint Jancsi, de hogy azért-e, mert már híre járt, hogy princetoni hallgató vagyok, vagy mert jobban tudtam angolul, esetleg mert valóban jobban tetszett neki szolidabb stílusom – fogalmam sincs. A szemében maga voltam az elegancia, a mûveltség, szóval a nagyvilág. Elsõ ízben szolgált elõnyömre egzotikus hátterem. Elsõ ízben nem sajnált le valaki, amiért nem Amerikában nõttem fel. Mi tagadás, szívesen játszottam a nagystílû, unott világfit, és alig igyekeztem leplezni, mennyire utálom az amerikai parlagiasságot.

Megkedveltem Mary Annt. Helyes lány volt. Elsõ alkalommal jártam olyan lánnyal, aki iránt egy percig sem éreztem szerelmet, sõt aki iránt bizonyára nem fogok tartósan érdeklõdni. Tudtam, hogy visszaélek az érzéseivel, és éltem a gyanúperrel: ha nem volna autója, nem tölteném vele oly szívesen az idõmet. De nem igyekeztem megtéveszteni, olyannyira, hogy – eléggé ízléstelenül – magyarországi nagy szerelmemrõl is meséltem neki. Szolid csókokat váltottunk, de ennél nem vetemedtünk többre. Mivel még az 1950-es éveket írtuk a tartózkodó, provinciális Amerikában, visszafogott magatartásom talán nem volt annyira meglepõ, mint késõbb lett volna.

Mary Ann ambiciózus teremtés volt, lenyûgözte az Omahán kívül elterülõ ismeretlen világ, hiszen eddigi rövid élete során sosem jutott messzebbre a szomszédos Iowa államnál. Nagy lelkesedéssel mesélt az útmutatásommal vásárolt Csajkovszkij- és Beethoven-lemezekrõl. Elhatározta, hogy esti tanfolyamra jelentkezik, és valóban, szeptemberben, miután elutaztam, szociológiai és pszichológiai kurzusokra iratkozott be a Creighton Egyetemen.

A néhány hét során, amit még Omahában töltöttem, rendszeresen találkoztunk, és a szüleinek is bemutatott. Egyszerû emberek voltak, egy kelet-magyarországi kisvárosból kerültek Amerikába. Mary Ann apja az elsõ világháborúban az orosz fronton szolgált, hadifogságba került, és sajátos módon megszerette az oroszokat. Szívesen mesélt háborús élményeirõl – az volt nyilván életének legdrámaibb idõszaka.

Princetonban nem sok minden várt rám, szeptember elején mégsem volt nehéz otthagynom Omahát. Ottani tartózkodásom csak átmeneti volt, az egyetemi környezetben kell helyemre találnom. Nagy pofon volt önbecsülésemnek, hogy pénzkereseti igyekezetem, álláskeresésem kudarcot vallott.

Mary Ann vitt ki a repülõtérre. Elõször Chicagóba igyekeztem, meg akartam nézni a várost, ahol majd néhány napot középiskolai osztálytársamnál, Galambos Gábornál töltök. Miközben a még kezdetleges omahai repülõtér felé autóztunk, igyekeztem leplezni, milyen kellemes izgalommal tölt el a távozás, Ahogy a repülõgép felé indultam, Mary Ann integetett, és meghatottam láttam, hogy könnyes a szeme.

FORDÍTOTTA BORBÁS MÁRIA