A ZÁTONYOK
Hommage á Robert Browning
Ismered-e a zátonyok
homályát, amely átragyog
a tükörfoltos mélyvizen,
mintha faláda égne lenn?
s a láda alján kézirat
kötegei parázslanak,
homálylani ítéltetett,
örök faláda-életek?
akikkel egyszer megesett,
hogy testük elnyelte a cet,
s lelkük megpróbált fényleni,
de az Úr nem szemelte ki?
Ezerhatszázkilencvenegy
kilencvenkettő május egy
május harmincegy volt, igen
St. Malónál, a tengeren
a franciák hajóhada
el- és elvérzett, mint soha,
csak egy hajóraj imbolyog
az ellenség, az angolok
előtt, s az út halálba visz,
jobbra zátony és balra is,
és a tengernagy mondja ki:
a rajt fel kell robbantani.
Akkor egy matróz, egy breton,
kiszól a sorból: Nem hagyom.
Révkalauz vagyok én, aki
tudja, a zátony, szikla mi.
A pusztulást nem nézni kell.
Uram! Neved? Hervé Riel.
Tengernagy úr! Ma éjjel itt
révbe viszem a rajt. No vidd.
És a hajóraj átlibeg
a Scyllák és Charybdisek,
a ládamélyű zátonyok
homálya közt, és átragyog
a pusztuláson a nehéz,
a teljes megmenekülés.
Horgonyt! és lángol minden arc.
Két szó nyilallik: Vive la France!
Megköszönték? a néma tett,
ha egyszer elnyelte a cet,
tükörtelen és fénytelen.
Beágyazódik, messze, lenn;
kézirat-csonk nem éri fel,
mit tudhatott Hervé Riel,
hogy lelke úgy maradt alul,
mint akit kiszemelt az Úr.
2003. március 26.
A HAMELNI FURULYASZÓ
Hommage à Robert Browning
Merre van Hameln? Érdekel?
A térképen hogy férhet el?
Braunschweig! Hannover! pompa, fény!
Hameln viszont nagyon szerény.
Nincs semmije, csak Wesere,
a Weser-part az ékszere:
hatszáz évnél is több, hogy itt
csodába fontak valamit.
Történt, hogy három nyáron át
bősz patkányfalka vert tanyát
a város mélyén, felszinén,
a Koppel-hegy szerpentinén,
kádban, bölcsőben, gádoron,
vajköpülőn, vashámoron,
ki hídon jár, patkány-fogoly,
egész Hameln egy nagy sikoly.
Most hát maradni? menni, el?
Itten valamit tenni kell!
Csörög a kard, a vért, a lánc,
hanyatt-homlok az ordonánc,
szónokol varga, boltos, ács,
kurzust hirdet a Főtanács:
Tegnapelőtt újabb merény!
Patkányul gyorsan, könnyedén!
A fél lakosság már rohan.
Gyorsnak, könnyednek ára van.
Egy tarka ifjú, akiből
Monteverdi varázsa dől,
felajánlja: ötezerért
minden egyes patkányt kiirt.
Megadjuk? Meg hát! (Egyremegy,
az adóból úgyis lemegy.)
S a tarka ifjú furulyál.
Ötszáz patkány döbbenten áll,
majd követi a lépteit
babonásan a Weserig,
beugrik mind, ez itt a trend,
ötszáz, bizony, dalolva ment.
Ujjong a nép, tetők alól
Monteverdi zenéje szól.
Akkor ötezer. Mennyi? Hogy?
Idegen vagy, ne itt nyihogj,
fogd, itt van ötven épp elég.
Eridj, te kocsmatöltelék.
Herr Bürgermeister, megbocsát,
nem őriztünk együtt libát.
Nincs kocsma, hol fölképzene
e messziről jött népzene.
És szól a furulya megint.
A hang a tüdőben kering,
egy ismeretlen nép szava,
pásztortűz, őszi éjszaka.
S az egész város kinn remeg,
hallja a gyermeklépteket,
a part felé fut mind vigan
jaj, Istenem! a kisfiam!
S a víz csöndes, de akkor egy
minutum, és megnyílt a hegy,
elnyelt fiút, lányt, népzenét,
a múltfelejtés képzetét
hatszáz évnél is több, hogy itt
csapdába fogtak valamit,
erről regél az éji szél.
Hameln ma is csak ebből él.
2003. február 14.