Vibráló halak

Napok óta fekszem, magamat szidom,

vagyis hát a testem, de azt rendesen, anyázva –

(ő is épp beteg), itt mélázok egyedül,

mint egy körbeszart kaszárnya,

hol szovjetek laktak egykor, s közelében

fotózni tilos volt, hirdette a tábla,

de a birodalom csak összeomlott,

mert ez volt a gyarmatoknak álma,

és a katonák eltrappoltak a messzi,

idegen hazába, de még nagy kedvükben,

tényleg utoljára, alaposan körbevizelték

s szarral írtak a falára. Semmi komolyat

vagy véreset, nem gondoltak ők végzetre, halálra –

neveket írtak, mert nőkre gondoltak,

nőkre és baszásra.

Hát így fekszem napok óta, fekvésre ítéltettem,

mert nem akar a gyógyulás eljönni a sebben,

pedig csalogatom, hízelgek neki szóval, orvossal,

orvossággal, és fegyelmezetten fekszem, mert ülni

nem tudok, menni meg végképp nem, állni még talán,

de mi jó lenne ebben? Állok mégis, és nézem, hull a hó,

gyerekek csúsznak szánkón és léceken, hóembert

gyúrnak, vagy ha nem embert, hát alaktalan,

béna szörnyeket – látom, ott vagy, és te is görgeted!

Csak egyszer csináltam hóembert,

és nem is volt oly régen. Még több tonna hó

feszült fönn az égben, pedig hullott rengeteg addig is,

nem gonosz-szúrósan, nem ólmos-nehezen, hanem

mint apró paplanok, galambpihék, szépen.

És mint férfi a kis társaságban, két kézzel gyúrtam

a hóember potrohát, azt a hatalmas golyóbist terelgettem

én, szabadnapos Szüsziphosz egy csepeli mesében.

Ez megy most odakint, az autók lassan egymásba csúsznak,

az állást megunom, és nyögve visszafekszem.

Ez nekem már nem csoda, csak a tél vacak locspocsa,

hógolyót már nem is gyúrok, hogy bezúzzam a suli

ablakát. És elegáns rajtam a nagykabát (nagyapámé

volt. Integetek neki, hátha egy pehely az ő pillantása,

s így néha lát.) Morgok, hogy lassú a tömeg-

közlekedés, autóval meg végképp, s az egész

egy nagy marhaság. Télapóstul, rénszarvassal s nélkül,

vagy krampusszal, marhaság.

Marhaság az is, hogy itthon tespedek, s nem fűt

más, csak a testmeleg, pedig jó lenne egy kocsmában

ülni, mit régóta ismerek, hol a pincér nem ver át,

csak nagy ritkán, ha én vagyok a részegebb.

Vagy a Zöld Szalonban üldögélni, bort metszett pohárból

inni, s vitában szőni érveket, fontos dolgokra ráébredni,

mit aztán pár perc múltán, mindenki egyszerre elfeled.

De nem, ehelyett hentergek egymagam,

és nézem, ahogy a függöny ellebeg.

Mert lebeg, úgy higgyétek el! Mintha nem lenne

fölakasztva, hanem épp siklana át egy felsőbb kasztba,

mi jó magaviseletért jár neki, mert léte így, itt: műremek.

A csipeszek kis rákok lesznek, sietnek magukat rejteni,

ha a jéghideg patakba lépsz, vagy édesek lesznek, mint a méz,

s a trópusi melegben körüldonganak. S a függöny, ez a

fehér, lyukas, alig-anyag vízfüggöny lesz a Trévi-kútban,

és pénzt dobnak neki, jobban keres majd, mint bármely

kalózvitéz, ki a kincset mindenhol megleli. Vagy szoknya

lesz esküvőkön, irigy kezek tapogatják, oltár kövét seperi,

a harang neki leköszön, míg másnak nyelvét ölti ki.

Mozog a függöny, alig látni, de mozog. Mozgatják

hangfalból a zajok (kedvenc zenéimre táncol),

a huzattól szinte viháncol, de most csukva ajtó-ablak,

szélcsend van, a redőnyök nem morognak, és alatta a

radiátor, belőle száll egy kevés meleg és még rengeteg por,

de mindennek ellenére mozog a függöny, mozog egy más zenére.

Így lesz a lélegzésem, ahogy a szobában körbeér, vékony kis

szálakban apróbb, mint a bolhabél. Ennyire futotta,

emlékem ennyi ebben a kis doboz-lakásban: légzésgyűrű,

tengerszem tetején eltévedt molnárka. Vagy csodapók.

Jöjjenek hát a reggeli manók!

Jöttek, láttak s bedobtak a szennyeskosárba. Gyűrött vagyok

és büdös, most itt fekszem anyázva (ő is épp beteg),

orrom saját zoknimat szagolja, csak épp akkora, mint a

nagykabát, mert a rohadékok összenyomtak, hogy érezzem

hatalmát valamelyik idióta hadúrnak, vagy hogy hívják

azt a micsodát, a lábatlan, hatkezű kerti törpét,

aki elvarázsolt nemrég, hogy lássam, itt reggel bizony

bál van, ők vonulnak szörnyű maskarában minden

áldott reggel, míg én dolgozok a gyárban, vagy mifenét csinálok,

de most ezt jól megzavartam, ezzel a függöny-dologgal jól

bekavartam nekik, és talán nyakamat szegik, vagy fejemet veszik,

erre még alusznak egyet, és meg ne próbáljak szökni, mert az

úgyse nem megy, addig meg hadd szagoljam alulról, amit naponta

termelek. Ők is utálják, de csak itt van jó meleg és sötét egyszerre,

ezért élnek itt, ne könyörögjek hát nekik, mert egyrészt

szívük helyén varangy lüktet, és az sok jóra nem hajtja őket,

másrészt gyűlölnek engem a bűzöm miatt, és különben is:

miattam lettek ők ilyen torz, szánalmas kis földalattiak.

Itt végzem be hát, a szennyeskosárban, egy kicsit hiányolnak

majd a gyárban, vagy hova is jártam, már nem tudom,

és hiába férnék át kulcslyukon és tűfokon, e fogságból

el nem szakadhatom, mert egy szerettem, barátom vagy üzletfelem

halálra taposna, s még észre sem vennék, mi festi pirosra

a szőnyegen azt a kis bolyhot. Ezért itt bolyongok, ebben a

határos országban, ebben az égnélküli bálban. Orrom

a szagokat megszokta, s a kis morzsákat beosztva hangyaként

vagy manóként eléldegélhetek még egy-két napot, vagy

talán hetet, s ha éveket, hát azt se számolom. Nem hiszem,

hogy álmodom, oly valósak az új falak. Csak új, égig érő függöny

lebeg, öklömnyi porszemek úsznak el: vibráló halak.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.