Berlini novella

Komisz, folyvást visszatérő tél közeledik a végéhez, meg-megújuló anticiklonokkal, amelyek rendszeresen úgynevezett derültséget hoztak (méghozzá a derültségi skála szerint egész rendkívülit), igazi, cudar tél, melyet nem engesztelt ki a bútormaradványok, bölcsők, roncshalmazok megannyi áldozata sem, és amely négy hónapon át mínusz húsz fokkal véresre szaggatta az eleven húst borító bőrt.

Farkasok az Oderánál, sasok a Müggel hegységben! Tél a megszállás éveiben. A magisztrátus elsáncolta magát a megszálló hatalmak mögé, a megszálló hatalmak az elemek, azok pedig valószínűleg a tibeti magasföld, az meg feltehetően a Dalai Láma mögé – és így tovább –, miáltal minden tönkrement, az üzletek halódtak, a pénz eltűnt, adót nem fizettek, az élet megrekedt. Üzleti vállalkozásom, egy visszérkezeléssel bővített szépségszalon, már rég szünetelt. A rendelőben hetek óta nem volt fűtés, és a vendég számára csak újabb nyavalyát jelentett volna, ha a prémből kibugyolálják a karját vagy a kapcából a lábát. Boldog voltam. Végre megszabadultam az elfagyott lábaktól, a dagadt ujjaktól és elől-hátul a göcsörtös erektől. Végre egyedül! Hamarosan már a folytonos csengetés meg kopogás is kezdett a terhemre lenni, ezért titokban a hozzám vezető utcára irányoztam gépfegyveremet, melyet minden kutakodás dacára sikerült megmentenem a népek nagy csatározásából, és minden gyanús személyt lelőttem. A hullák nem sokban különböztek a megfagyottakétól és azokétól, akik önkezükkel végeztek magukkal, ott hevertek a járdán, amit a járókelők természetesnek találtak – talán egy fogfájás vagy egy begyulladt fogbél még megindította volna őket, ám valami púpféle a hóban az akár patkány vagy fejpárna is lehetett.

Raszkolnyikov megölt egy vén uzsorásnőt és szenvedett miatta, sőt bűnhődésre és megbocsátásra is vágyott, amint azt a fehér faj egyik legmélyebbre ható könyve egy évszázaddal ezelőtt egyedülálló módon elmondja – ma viszont az úgynevezett normális, de még az erőszakkal előidézett halálesetek erkölcsi megítélése is oly természetellenes, olyan lenge, mint egy strucctolldísz a kalapon, vagy mint egy fátermörder, csak az úgynevezett jogi nyelvben, a különleges gondossággal előkészített monstre perekben mutatnak rá a törvényességi feltételek meglétére, ott is csupán az utolsó pillanatban, mielőtt fennakad a szem. Ha volt az emberben valaha egy sajátságosan morális fludium, ami a régi írások alapján gyanítható, akkor az mára teljességgel eltűnt! Egy világban, ahol a legújabb kutatások bizonyítékai szerint annyi szörnyűség történt, és amely oly szörnyű elveken alapult – egyszerűen nem számított, hogy néhány ember egy pár nappal tovább él, vagy egy pár éjszakával többet alszik – és ezzel fejezzük is be ezt a zavaros szócséplést életről meg boldogságról. Egyáltalán nem ez itt a kérdés. Az anyag a sugárzás, az istenség a hallgatás volt, a köztük lévő pedig bagatell. Az evilági teremtmények szalmabábuk voltak, az ég és föld közötti térség üres, mint egy fuvola, de állt a Nagy Fal,
és a lösz örökkévalóbbnak bizonyult a Mingeknél: ez, számomra legalábbis úgy tűnik, az amorf elsőbbségére utal.

Tovább folytatva a moralizálást. Egyáltalán nem szenvedtem. A tél túl kemény volt, meghajszolt bennünket, bűnözésre kényszerített. Ha éjszaka, alvás közben megfagyott fölöttem a leheletem és moszkitóhálóként csüngött a fejem fölött, és ha álmomban megmozdulva lenyúztam arcbőrömet ezen a jégrácson, mindig világos álomból ébredtem. A Végtelenség Ura szólt hozzám, és ezt mondta:

„Azt gondolod, hogy Kepler vagy Galilei nagy világítótornyok voltak – pedig nem egyebek öreg nénikéknél, akiknek az a rigolyájuk, hogy a Föld forog a Nap körül. Csupa nyughatatlan, extravertált típus. Figyeld csak meg, hogy zsugorodik egyre ez a hipotézis! Ma már minden forog minden körül, és ha minden körül forog, akkor minden csak maga körül forog. Erre persze rá lehetne ébreszteni a nyilvánosságot, a „nevek helyesbítése” például kínai alapfogalom, amelyben némi igazság is rejlik, hiszen az emberiség propaganda útján keletkezik – ám te még nem jutottál elég messzire ahhoz, hogy ezt követni tudd.”

Mesés északi éjszakák! Egy másik alkalommal meg így hallottam szólani:

„Vegyük például a matematika klasszikus, azaz alapkorszakát! A Descartes-, Pascal-, Leibniz vonulatot, amely Proklus Diadochus nagyszerű Euklidész-kommentárjaihoz csatlakozva Boole és Pierce, Russel és Hilbert szimbolikus logikája révén egészen napjainkig nyúlik: csupa csíra, igyekezet, különlegesség egy kis körben. A nagyobb körök ugyanezen években gondtalanul sétafikáltak a Nílus vagy a Néva partján, ott rojtos etióp vállszalaggal, itt zakóban – terjedni kezdett a feketekávé, Brazíliában a Tinto, Mexikóban, a maják birodalmában, az ősi azték romokon a Chico – traccspartik az őserdők óriásai között. De még jött más is: éghajlat-változás, viharkárok, sőt színháztüzek, népirtás, trónbitorlás. Vajon van-e olyan hely a világon, ahol a redukció, a szélsőérték-elmélet, a térelmélet erőszakkal vagy más hasonló módon tudna érvényesülni? Az ember ezen a kedves kis körön túl nem is lát más semmit.”

Az Éjszaka Urának e különös megjegyzései, átsütve jéghideg napjaimon, úgy maga- sodtak fel bennem, mint az iszapból kiemelkedő szigetek. Nem vagyok embergyűlölő, noha el kell ismernem, hogy gyakran mondtam telefonon jelentkező látogatóimnak: kérem, jöjjön pontosan, és ne maradjon túl sokáig. Ám ez inkább csak figyelmesség volt bizonyos formákkal szemben, amelyekért önmagamat éreztem hibásnak. Hiszen oly gyakran bukkantam kiszippantott tojásokra, héjakra: itt egy kevéske európai szellemeskedés, ott némi genitális erotika, amott megható állameszmék, kopott fordulatok, kirojtosodott ellenvetések, melyekből az embernek semmi, de semmi haszna nem származott – így hát most ez a szokásostól eltérő mondatfűzés nagyon gondolkodóba ejtett.

Vagy legalább is kapóra jött a saját szemléletmódomnak. Hiszen az értelem reménytelenné vált, a humanitás hajléktalanná, és talán már csak a méhkasban létezik, a szubsztanciák viszonylagossá lettek, minden más pedig rég kézzel fogható, közismert tény. Nem hiába elmélkedik körülbelül 1900 óta oly derekasan az őskorkutatás. A primitívségnek is megvolt a maga energiafogalma, a maga összefüggéseivel, a maga világával. Voltak felismerései, érezte a dolgok mágikus hatását, látta, sőt meg is találta az egységet az identitás zuhatagában. A primitív kultúrában a tér okozati elven működött: ami egymás közelében állt, az meg volt indokolva. A kései tudatban ugyanezt tette az idő: ami egymás után történt, annak értelme volt. Azt hiszem, Hume nevéhez fűződik a kauzalitás és a zsebóra, de az üveg- és óraipar, a modern, tudományos világkép már új, méghozzá szakadékos téma, a tudományos világkép mindig állított valamit, aztán a tudományos világkép ellenőrizte ezeket az állításokat, a tudományos világkép igazolta őket és önmagát, majd pedig átadott mindent a sajtónak, amiben számomra némi képmutatás sejlik fel. De hiszen az üstökös tényleg megjelenik, mondhatja valaki, a napfogyatkozás is bekövetkezik, expedíciók sora vonul Brazíliába és más hasonló kávéországokba – nos, hogy idelent mi következett be, vagy mi nem, nem tudom, véleményem szerint csupán a távcsövek és hókuszpókuszok kora jött el a törési indexszel, na és ki tudja, mit értettek egyáltalán üstökösön meg napfogyatkozáson. Számomra teljesen elegendő volt az a csillagászat, mikor gyerekkorunkban üveglapot tettünk a szemünk elé, azon keresztül figyelve, hogy mint takarja el a napot. Józan üzletemberként már rég zavartak ezek a bombasztikus számok és térségek is. A világmindenség – így professzor U. a K. egyetemről – szédítő sebességgel folyik szét, méghozzá másodpercenként a Föld átmérőjének harmincháromszorosával. Ha az én szalonomban egy kölnisüvegből vagy egy parfümös flakonból valami szétfolyik, akkor egy szempillantás alatt átlátom a teljes káromat. A világmindenség – így K. professzor az U. egyetemről – tízmilliárd éves, és elképzelhetetlen, hogy ennél idősebb legyen. Az én üzletem még főszezonban is csak nyolc órát van nyitva, ezért ebben a helyzetben számomra a tízmilliárd év eleve nem mond semmit. A világmindenség – X. professzor U-nak – ma már a hidrogénatomok héliummá való átalakításából nyeri az összenergiáját. Szakemberként természetesen jómagam is használom a hidrogént, ez a ma már viszont nagyon ellentmondásos. Az egyik tudományág, a kriticizmus, azt állítja, hogy a tér és idő csak képzetünk formái, a világ időtlen, amit én nagyon is valószínűnek tartok, erre fel jön egy másik tudományág, történelmileg létezőnek tartva ezt a töredékes időt, sőt e groteszk számok segítségével még belőle is táplálkozik. Itt valami nincs rendben. Vagy, vagy. Persze a ma embere újságjától rendszeres időközökben elvárja a soron következő teremtéscsodát, de ez azért már kontárság, mintha teszem azt, én lépcsőket nyírnék a vendégem hajába. Hogy menne el akkor az háztűznézőbe?

Bizonyára laikusan állok hozzá a dolgokhoz, noha meg kell mondanom, mindig is vonzott a spekulatív gondolkodás, a fikció, a kombináció, a deduktív elkalandozás, tanulgattam is ezt-azt, szórakoztatónak találtam az egzisztencializmust, a kategóriatant úgy faltam, mint Edgar Wallace-t, ez nálam valami sajátos adottság, mint másoknál a sakk vagy a nyelvek. Gyakran a magasabb körökből való, önállóan gondolkodó vendégekkel beszélgetve is műveltem magam, köztük műszaki tanácsosokkal, ügynökökkel, szakértőkkel, miáltal új szférák nyíltak meg előttem. Például gyakori vendégem, egy író – aki különben mindig egy bizonyos kékvízzel mosatott hajat, hogy fehér üstöke ezüstösen csillogjon – arra a megjegyzésemre, mennyire érdekesnek tartom a legutóbbi írását, azt válaszolta, iszonyodik a kifejezések keresésének, a forma születésének félelmetes brutalitásától, őt senki ne oktassa ki, a legnagyobb hatalom szelíden dalolgat a guzsalya mellett, és fejét leszegve bizonyára rémülten hallgatja a sziklák zuhanását.

Így kerültem egyre közelebb a további kérdésekhez, és nyertem bepillantást önmagamba, ám amit láttam, az elképesztett. Nevezetesen két jelenségről van szó: a szociológiáról és az ürességről. Eltekintve üzleti kötelezettségeimtől, mint példának okáért a bérkifizetés, szappanbeszerzés, az adócsalás, feketekereskedelem – nem maradt bennem semmi más, amit egyéninek nevezhettem volna. A szociológia és az üresség! Hajlamaimat elfojtotta az állam, gondolkodásomat beskatulyázta a tudomány, érzelmeimre a közjólét tartott igényt, szórakozásomat a plakátok és utazási irodák határozták meg, a lakberendezést a divat, a betegséget az egyetemi klinikák, ha analizálva is, egyedül még az álmaim maradtak szabadok. Ám mindez csak azért volt lehetséges, mert a lélek szinte elébe ment a folyamatnak, kifakadva az énből nagy boldogan odaadta magát, én pedig mindig megdöbbentem annak láttán, hogy a legnagyobb szellemek, a tényleg nagyok is, mennyire elkalandoztak a szociológia felé, csak azért, mivel már nem mertek hitet tenni saját maguk, a csömörük, de kiváltképp ürességük mellett.

Legyen minden teljes és terebélyes, tömeges, kimeríthetetlen, széles! A természet és testiség eme stigmáit századunk a szellem és termelés magától értetődő velejárójaként vette át, és e század otrombaságában már el sem tudná viselni az üresség metafizikáját, a letargia vagy a mozgászavar hitvallását, ami pedig mégis csak feltétele volna a mai fenotípus leírásának és azonosító meghatározásának. Egyszóval a szociológia és az üresség, azon kívül talán még a szaggatás jöhet szóba, hol itt fáj, hol ott nyilallik, az ember szinte beleérez önmagába, igen, a jobb vállizület, meg aztán a láb se bírja már úgy, csupa spekuláció, csupa oktalan fecsegés, de legalább van tartalma, és közben múlik az idő, így végződik a mediterrán medence, a pikkelyes pajzzsal borított Pallasz Athéné az Akropoliszról végigjáratja tekintetét a tengeren, a tenger magányosságán és ürességén.

Jómagam is ez irányba tereltem szakmai ténykedésemet. Szalonom a lótusz nevet viselte, ami egyszerre utalt a szépérzékre és ugyanakkor mitológiai csengése volt: lotophagosz, lótuszevő. Aki ezt a gyümölcsöt megízlelte, annak nem kellett más kenyér, az remélni tudott és felejteni. Ám ezen túlmenően szalonom némi megkülönböztető jelleget, eszmei korlátozást is jelzett: testápolás visszérkezeléssel – eddig és ne tovább. Ez még nem kalmárkodás, ami pedig a gálát, a teljes körű kezelést, az élet egységét, a harmóniát illeti – azt semmi szín alatt nem vállaltam.

Mindnyájan valami mást élünk, mint amik tulajdonképpen vagyunk. Itt is, ott is csupa töredék, reflex, aki szintézist mond, az már meg van törve. De az egyes alkalmak, azok igen! Felbukkanni a kéthetenkénti hajvágások ritmusában, vagy a havonkénti fejmosások ciklusában, és aztán ismét alámerülni! Ez képezte szalonom ideológiai tartalmát.

Intézetem egy poliszban található, olyan helyen, amely egykor mintatábor volt Észak-Európa számára, most viszont, a népek geológiájának és a történelmi erőszaknak a nyomaival a romhalmazok, a feldúlt Karthagó és a Saigon őserdeiben feloldódó metropoliszok mintaképéül szolgálhat. Vannak függőkertjei és oroszlános kapui, de ugyanakkor szürke határváros, melyen nyugati és keleti karavánok vonultak át, melyben nyáron homokvihar tombol, a járdákon embermagasságú csalán, és ahol egykor kevély kocsik parádéztak, ott most éjszaka lopva füvet kaszálnak a szobában titokban tartott jószágnak. Az omladékokat még mindig egymillió ember- szabású lény lakja, de egynek sincs munkája, az ablakok beszegezve, a lugasokban patkányok. Micsoda közállapotok!

Most télvíz idején esténként néha kióvakodtam, és az utca közepén lépkedve hallottam, amint a fagytól és szélrohamoktól repedeztek a romok.

Elhaladtam a melegedőhelyek, a menekültotthonok, a barakkvárosok mellett, a rájuk vigyázó rendőrőrsök, kerületi hivatalok, nyilvános illemhelyek, a hatósági kitüremkedések, a szervezeti tobzódások mellett, és erőtlenül, ernyedten, transzcendens ténykedésében megláttam mögöttük az államot: amely házinyúlra kapva szimatot, megszámláltatta a fogtöméseket, a tyúkszemvágást pedig egy négyhetes tanfolyam elvégzéséhez köti. Adóügyi besúgókkal és politikai ügynökökkel sarokba szorítja a hozzám hasonló tisztes üzletembert, a fehér-és feketekereskedelmet pedig olyan módszerekkel veszélyezteti, amihez képest Szkülla és Kharübdisz erdei szamóca. A szépet koncerttermekben, előadássorozatokon, nappali és éjszakai előadásokon, három műszakban dolgoztatja fel, és sorolja be: így kényszerül a Philoktetesz íja és a Rabszolgakórus a Fehér orgonák és a Capri halászok dala mögé. A valóságról, a választási plakátokról és az egyszerű emberekről elmondható, hogy itt már a vécés néni is ezoterikus lett: a befagyott vízvezetékek miatt a huszadik század az ablakon keresztül végzi el szükségét. A nép csupa testvérből áll, az egész város egy kaptafára készült! Az állam pedig konferenciákat szervez, bizottságokat alakít, ezek a maguk részéről üléseket tartanak, ahol a képviselők olyasmiket nyilatkoznak, hogy egyrészt meg másrészt, aztán hogy végül is meg teljes egészében. Szóval, mint már említettem, a szociológia és az üresség. Ehhez járul még valami, ám azt messzebbről kell kezdenem.

Egy régi vendégem mesélte – akinek a körmeit az én felügyeletem és ellenőrzésem mellett egy új női alkalmazottam ápolja –, hogy a lánya, egyébként már rég férjezett és két gyermek anyja, hosszú idő után ismét meglátogatta. Különben nagyon bájos nő, csupa megértés, mintha csak tegnap látták volna egymást utoljára (a háborús zűrzavar miatt valójában hét éve), és volt benne valami mágikus, ahogyan kijöttek egymással, ahogyan mindent tudtak egymásról. Ám a lány ennek ellenére szabályosan kirabolta, kiszipolyozta, formailag nagyon elegánsan, a lényeget tekintve viszont alaposan, az apa pedig szó szerint ezt mondta: a gyerekes nők valójában nem is lehetnek tisztességesek, folyton fosztogatnak, és úton-útfélen teletömik a kosarukat, állandóan a konfirmációra vásárlandó ajándék jár az eszükben, a lányos anyáknak pedig a férjkeresés. Az oroszlán marcangol, az őz legel, az anya pedig szeret, és ezzel már be is léptünk a legmagasabb polgári körökbe.

Különös észrevételek! Sőt számomra, akinek nincsenek utódaim, egyenesen meghökkentők. Ám vendégem máris a megbékélés irányába terelte gondolatmenetét: mit akar, kérdezte, hiszen ez a jövő, és valamennyien ezt szolgáljuk, ez az élet, amely az egyént kiiktatja és örök céljainak veti alá.

Aha – az élet és örök céljai! Helyben vagyunk! Vendégekkel szemben az ember kissé tartózkodóbb a magánvéleményével, az egyiknek igazat adok, a másiknak nem, most valami egyetértő motyogásra szorítkoztam, de belül annyira indulatba jöttem, hogy valami üzleti ügyre hivatkozva azonnal elhagytam a szalont.

Az élet, ez a köpőcsésze, amibe mindenki beleköp, tehenek és a férgek és a kurvák, az élet, amit szőröstől-bőröstől felfalnak, az élet, a maga végső ostobaságával, az élet, a legalacsonyabb rendű fiziológiai megfogalmazásban – mint emésztés, mint sperma, mint reflexek, és most ráadásul ez az egész az örök célokkal tálalva. De a vendégnek mégis igaza volt. Tényleg ez a magva a létezés általánosan elfogadott alapkoncepciójának, amely erre a fajra vonatkozik, és amely, a filozófia nyelvén szólva, az empirikus tudományok értelmében vett realitásdöntést hozta, előidézve a pszichofizikai tragédiát, és amely most egyetlen akadálya lett egy új, a sorozatos összeomlások után az életen túli szférák egyesítését számba vevő kultúrtudat kialakításának.

Az élet! Elérkeztünk tehát az alapfogalomhoz, amely előtt mindenki visszahőköl, a szakadékhoz, amelybe az értékvesztések hajszájában mindenki vaktában beleveti magát, elvan benne, és megrendülten elnémul. Számomra azonban képtelenségnek tűnik az a feltevés, hogy a Teremtő az életre specializálta magát, hogy azt nyomatékosította vagy hangsúlyozta volna, és hogy a játszadozáson kívül valami mást is akart vele. Ennek a Hatalmasságnak bizonyára még voltak egyéb tevékenységi területei, szemet vetett erre is, arra is, olyasmire, ami nagyon távol esett ettől a bizonytalan, rendkívüli esettől. Ha át akarjuk tekinteni követelményeit és adományait, az élet kegyeinek középpontjába a szaporodást állította, azt pedig, amint tapasztalásból tudjuk, nagyon egyszerűen, szinte behunyt szemmel el lehet intézni. Az élet első lélegzetvételeiből bizonyára nem hiányzott a mélység ragyogása, és az agg léggömbgyárost valószínűleg teljesen elkábították a jól sikerült fehérjék és új indiánjai, meg a lehetséges légi balettek, amelyeket most ismét eltáncoltathatott velük. Ám a növényitől oly távoli, merőben spirituális élményanyagú kultúrkör számára ez az életfogalom mégis meglehetősen primitív. Nietzsche szerint ugyan a görög azért lett olyan nagy nép, mert válságaiból mindig fiziológiai szükségletei révén lábalt ki, de ezen szükségletek előtt ott lebeg még valami egyéb is: mégpedig a gondolat képzése és az istenek egybeolvadása, akiknek méhében az elsőket rúgva megmozdult a Nyugat, ez a fattyúgyerek, és mindaz, ami belőle lett.

Az élet mint mulatt város: ahol az ember cukornádat rágcsál, rumoshordót gurít, tíz évesen elveszti ártatlanságát, és kánkánt jár, amíg riszálni tudja a fenekét. Ám Európából hiányzott az állatian jámbor tekintet és a fül mellé tűzött hibiszkuszvirág. Európa felé valaki más közeledett, egy ellen-mulatt, torkon, ádámcsutkán ragadva kettéhasította szűk koponyáját és hamisan énekelt hozzá: egy új léggömb, egy régi szfinx: a szellem. Ellene sorakozott fel a modern Élet-Európa, próbálta megszelídíteni, diszciplinákba és módszerekbe béklyózni, fertőtlenítette, tudományossá, azaz feddhetetlenné tette, elfedve halálos, negatív élettani vonásait. „Egyedül az igaz, ami termékeny” – mondták, és úgy értelmezték, hogy a petefészek a legnagyobb filozófus, aztán valamennyien családi házba költöztek, ápolták a Nyugatot, tekintetük tavasszal a salátára meredt, ősszel a mályvákat figyelte, vasárnaponként pedig vánszorgó lábbal kirándultak Greenwichtől keletre és nyugatra. De mögöttük, a dolgok szürkeségében ott rejlett az a világ, amely csak átmenetileg fátyolozza el magát térrel és idővel. A Nyugat! Született a Földközi-tenger nyugati medencéjében, először területileg gyarapodott egy-egy lankás hegyoldallal Amalfiban, egy-egy szénégető-boksával az Ardennekben – majd amfibikusan: pikkelyei, de egyidejűleg lábai is nőttek, mint egy sárkánynak! Szárazföldi gravitáció és előrenyomulás a tengerhez, ősrégi templomi hagyományok, világtojás-motívumok, szimbólumsorozatok metszéspontjai, témaláncolatok csörömpölései, szíriai apokalipszisok, indopacifikus mondák, Szamoa és Perzsia, Olümposz és Golgota, Léda és Mária: micsoda hatalmas kultúrlombik, a legutolsó a naprendszeren belüli nyolcból.

Mélység és képmutatás, formák és szfinxek. A régi, lunatikus hídon át jönnek a helyi istenek, ám ez az időtlen, keskeny tenger magával hozza a monoteizmust, az univerzalizmust, de egyben a szintézis pusztító fogalmának, a törvényeknek, az absztrakcióknak a nyitányát is. A területi sokrétűség és behatároltság soha nem hozta volna létre a kozmológiai egységképzetet. A mindenség egysége a poszeidoni ellentmondással kezdődött: minden víz, minden áramlik, és aztán az irreális-transzcendentális rendszerekben, majd bennünk, az ürességünkben, belső árnyainkban végződik. A végén van az ige, miként kezdetben is az volt, de vajon tényleg volt-e? Létezett-e kezdetben a „nem valós” dolgok megélése?

Igen, a vendég megjegyzései messzire vittek: mályvák és mulattok, valós és nem valós dolgok, empirikus és transzcendens átfogó tényállások – de kiket fognak át és elsősorban meddig terjednek. A valóság mint realitás, a valóság mint szellem, a valóság mint testi mítosz, csupa menthetetlenül veszendőbe menő gondolat, amelyek már magukon viselnek némi konvencionálist, némi szakmai ártalmat, csupa megszenvedett gondolat, amelyek mégis újra meg újra rabul ejtik az embert. A víz és az ige és az istenek, Pallasz Athéné, aki végigjáratja tekintetét a tengeren, annak ürességén és némaságán, csupa kontármunka, lépcsősen vágott haj: aztán hirtelen történt valami, amit magam sem értek. Egyszer csak kezdtem megszeretni, marasztalni, magamhoz láncolni ezt a telet, amely parazsat ontott belém: bárcsak örökre megmaradna a hó, gondoltam, bárcsak soha ne érne véget a fagy, mert a tavasz súlyos teherként állt előttem, nem üveg-és óraipar volt, hanem morajlott, volt benne valami marcangoló, arra az önző realitásra tapintott, melyet még gyanítottam, amely azonban immár örökre elhagyott bennünket. Senki ne gondolja, hogy ezt az érzelmi paradoxot az enyhülés miatti aggályom váltotta ki, vagy az azzal járó hóolvadás, vagy a közvetlenül a házam előtt heverő hullák. Ugyan már, hiszen ezek mind átmeneti dolgok! Abban a korban, mely csak a tömegeket hagyja érvényesülni, egy individuális hulla képzete merő romantika. Néhány hiányzó robot, életrajz, üresjárat miatt még nem fogok félni egy kortól, amely minden személyes létezést, minden tökéletesedést, minden termékeny ingadozást esztéticizmusnak és reakciósnak bélyegzett. Teljes egészében a kor szellemében maradok, ha akarja, tessék, nézze csak végig, hogy vált tárgyalásunk jogi témájává. Már régóta szilárd meggyőződésem az is, hogy a fehér fajok jelenlegi állapotában sokkal dicsőbb dolog azok börtöneinek, mint klubjainak vendégszeretetét élvezni. Nem, a tavasztól egész más okból féltem: tavasszal újra hallanám az eső hónapok óta nem észlelt neszét, ezt az édes neszezést, az ablak mellett állva látnám, amint a kert földjére hull, erre a monoton, mozdulatlan földre, amelynek megértésére, bámulja bármilyen sokáig is az ember, egyetlen érzékszervével sem képes. És akkor valami új pusztulás kezdődne.

Virradatkor megszólalna a kakas, árulásért kiáltva háromszor kukorékolna, de a közelben nem volna senki, nem lenne áruló, és nem lenne kit elárulni. Mindenki aludna, a próféta és a próféciák, az Olajfák hegyére harmat hullna, a szinte érzékelhetetlen szélben susognának a pálmák, majd suhogó szárnnyal felröppenne egy galamb, Spiritus sanctus, a felhők magukba fogadnák, soha többé nem térne vissza – és a dogma bevégeztetne.

Valami ilyesmit láttam magam előtt. Ismét eljött az az óra, amikor valami eltávozott a földről, a szellem vagy az istenek, vagy az, amit emberi lénynek neveztek, és immár nem az egyén, nem is egy fajta, egy földrész, avagy egy társadalmi réteg, egy történelmi rendszer bukásáról van szó, hanem valami sokkal messzebb ható történt: egy teljes teremtésalom jövőtlensége vált érzékelhetővé, egy, a hominin földtörténeti korhoz kötött mutáció, egyszóval a földtörténeti jelenkor elindult visszafelé. Nem drámaian, nem úgy, mint egy csata végeztével, inkább sorvadásosan, a fajtára szabott formák bekapcsolásával. Itt-ott, a mélysugárzás vakító fényében még átködlik a történelmi-politikai alapból néhány ideológiai drapéria, Ázsiában még az oltár elé járulnak néhány áldozattal a boszorkányokért és néhány imádsággal a vízipatkányokért, de itt is, ott is már mindent eljátszottak, vége a mély hitnek, minden nagyon átlátszó, laza, összefüggéstelen, a beteljesülés fikarcnyi reménye nélkül. Ami annak előtte még itt volt, abból magányos lelkek néhány maradványa, néhány nagyon tudatos, mélyen melankolikus, magát némán megélő lélek lesz – de a homo sapiens dogmájának vége.

Persze, lesznek itt még úgynevezett történelmi korszakok, ilyen csendben nem múlik ki a hüllő-történelem, és e tekintetben is önmaguktól kínálkoznak a további elképzelések. A következő, talán képzelt világkép összefüggést próbál majd keresni a mítoszrealitás, a paleontológia és az agyalap-analízis között, ám ez is szét fog forgácsolódni, és tragikus lesz, semmiféle megismerés, semmi stílus nem virágzik fel a nyomában. Be fogja árnyékolni az a tudat, hogy csak részletről van szó, földrajzi, meteorológiai szektorról, sajátos nyugati esetről, amely az emberiség meghatározásában és definiálásában teljes csődöt mond. A mai empirikus-oksági tapasztalás helyett sokkal erősebb lesz a törekvés a végtelenség megismerésére, de az idő számunkra véges marad. Valamelyest megváltozik a pszichofizikai helyzet: a naiv, kidolgozatlan életjelenségek egy részét a kiprovokáltak fogják helyettesíteni, néhány primitív redukció konkretizálódik, néhány veszteség archaikus törmelékkel töltődik fel, vonzódni fognak a mai kultúrtudat történelmi jellegéhez, széles körben vitatják majd téziseinek, nagyságainak, rangjának viszonylagosságát, ám az etnikai-biológiai cselekvés már megváltoztathatatlan lesz. A valóságformálásra való áttérést szorgalmazó próbálkozások hangulatokban, hajszában, exaltációban és valószínűleg az eme pillanatnyi helyzethez mért egyre tisztább elméleti fogalom megtalálásában merülnek ki.

És ezen a világképen belül a luxusszállók majd szétpattannak a zsúfoltságtól, liftaknák sokasága vezet minden ajtó elé. A kapitalizmus és a szintetikus élet korszaka még csak most kezdődött. A ladyk és signorák kényeskedései fehér, krókuszlila és barnára festett ajkakat illetnek, aranyszínű hajhoz halványkorall, ezüstszőkéhez lila dukál majd, de csak a trópusokon. Minden mennyiségben kínálják az élet meghosszabbítását: gyógyítják a mirigyeket, a májat műtétileg filterrel helyettesítik, az antiretikuláris cytotoxikus szérum, az A. C. S. pórusvízként hatol a jól ápolt húsba. A nászutasok kedvelt úti céljából, Menehausból ősrégi kultúrák büszke nyomait pásztázhatja végig a tekintet, az uszodákban szűrt Nílus-víz, és a két világ legremekebb dzsessztrombitása, Bix Biderbecke emeli szájához a szaxofont, a ragtime-t a legmerészebb variációjú tuttival zárva le, amely kiteljesedése pillanatában egy szemrezdülésig mozdulatlanná mered, majd elhal. És ugyanígy lesz a Gall Face Hotelban, Colomboban, a kandy-i lovaspólópályákon: ahol a régi orchideadzsentri és az új uránklikk találkozik egymással: belülről az utolsó partik pókerarca, kívülről pipacsvörösség. A világot a gazdagok fogják csinálni, méghozzá szépen. A darab címe pedig Hattyúdal lesz.

Ha ezek a sorok, melyeket kizárólag barátomnak, O-nak szánok, aki majd megőrzi titkukat, avatatlan kezekbe kerülnének, és egy posztumusz olvasó a szokásos pesszimizmust látná bennük, akkor ez kizárólag az én pesszimizmusom lenyomata. Amennyiben másvalaki cinikusnak nevezné őket, tudja meg, hogy az észnek vannak olyan hozadékai, amelyek csak ilyen színezetben tudnak érvényesülni, és ez itt a megismerés szvitje, annak pedig hidegnek kell lennie, különben familiáris benyomást kelt, ez pedig, mint mindenki tudja, inkább elhagy egy gondolatot, ha teljesen nem tudja kifejteni. Ugyanakkor más színezetek sem idegenek tőlem: a songok átitatta órák, a kantilénák, a lebegés állapotai, néha pedig a trópusokat véltem hallani, a méhzümmögést Peonia és a galambturbékolást Bougninville virágai felett, és itt északon is adódtak időnként magukkal ragadó hangulatok: a könnyek áradó illatát érezve mindig arra gondoltam, hogy az olyan, mint a tűzvirágé, a kerti lángvirágé a rázúduló nyári felhőszakadás után. Egyet persze el kell ismernem: mindent egybevetve e sorokban több a feszültség, mint a boldogság,

A feszültség – ami azonban korántsem finálé harsonára és fagottra. Ellenkezőleg: a modern fizikából belém hatolt egy hipotézis, amely még ilyen eredet mellett is némi hangulattal bírt. A Lótuszföld szerkezetéről van szó, a Lótuszföldéről, ahol nem történik semmi, ahol minden állandó, a páros dimenzionális számok földjéről, melynek távolaiban a fényforrások kialvása után is megmarad a fény. Az elmélet de Sitter-től származik, és bizonyára szigorúan vett matematikai, fizikai elképzelés, amely azonban feltűnően emlékeztet más területek gondolatmeneteire, az istenség csendes sivatagára, ahová Eckhardt szerint a világ torkollik, és emlékeztet a magának az énnek a bizonyosságán alapuló indiai megismerésre is – „színarany könyv vagyok, kéz és láb nélkül vagyok, testetlen vagyok” – de még az olyan intellektuális bűnözőnél is, mint Descartes, találni idevágó mondatokat, amennyiben egy istenségre utal, aki nem ismer változást és mindig egyformán cselekszik. Az istenségek kora ugyan lejárt, a gyávaság, a végzetre kacsintás, a boldogító szükség túl sok kacatját aggatták rájuk, és túl kevés utalást a próbálkozásra, tervezésre, visszavonásra és játékra. De ebben az új elméletben elsősorban az kavart fel, ami a szalonomra vonatkozott: a Lótuszföld, a lotophagoszok, aki a lótusz gyümölcséből evett, annak többé nem kellett más kenyér, nem kellett fenntartania a látszatot, az remélhetett és feledhetett.

A helyzetben még sok lehetőség és értelmezés rejlett, ám egy valami evidensnek tűnt a számomra. A jövő század a férfivilágot kényszerhelyzetbe fogja hozni, és döntés elé állítja, ami elől nem lehet kitérni semmiféle engedménnyel, odakacsintással, feketekereskedelemmel, emigrációval – hanem dönteni kell. A jövendő évszázad csak két típust tűr meg, két alkatot, két választási formát: azokét, akik cselekszenek, és felfelé törnek, és azokét, akik némán várják a változást. Csak bűnözők lesznek és szerzetesek. Más nem. A szerzetesek és rendjeik a végső lobbanás előtt még egyszer fel fognak támadni. A vizeken és hegyeken új Athoszokat, új Monte Cassinokat látok kinőni, és fekete csuhákat látok vonulni lassú, befelé forduló menetben. Túl a megismerés és a megismert ellentétén, kívül a születés és újjászületés láncolatán. A magány, a rítusok és a megszokottról való lemondás által a befelé forduló realitás kioltja a világ terjeszkedését, és egy néma „Tat twam asi”, ez is te vagy – kíséretében végbemegy az egyesülés az elveszett tárgyi világgal. Fekete csuhák! A lélek ismét be fog zárulni, ismét lótuszt ízlelget, és remélhet, és feledhet. Talán igen, talán nem. Ha értem már nem, akkor érted. És ha érted se, akkor talán felhőként vagy galambként a Végtelenség Ura előtt, aki a téli órákban hozzám szólott, az Éjszaka Játékosa előtt, aki álmában ideszórta ezt a marék földet.

fordította Ircsik Vilmos