Kiásatta a Kedront, háromszáz férfival dolgoztatta végig a nyarat 1675-ben. Hiába háborogtak, hogy nyakukon az aratás, a második szénakaszálás meg mindenféle más. Valahányszor beszélgetett velük, mindig az ennivalónál lyukadtak ki: liszt, káposzta, krumpli, hús (ekkor felragyogott a szemük, mint a kutyáknak). „Lehetséges lenne”, írta Bajorországban nyaraló feleségének, „hogy ők is meg mi is egyazon ősszülőktől, Ádámtól és Évától származunk?” És a következő sorban rögtön meg is válaszolta a kérdését: „Ki van zárva. Valami hiba csúszhatott be az emberi nem történetébe, mert engem nagy eszmék mozgatnak, őket meg csak a testi szükségletek aggasztják, mindig ide lyukadnak ki. Még azt se tudom, egyáltalán értik-e, mit mondok nekik.”

Igaz, ferde szemmel, némi gyanakvással, bizalmatlanul néztek rá. Azokban a pillanatokban, amikor megfeledkeztek magukról, gyűlölet sütött a tekintetükből. Ha megint, Isten ne adja, háború pusztítana, zavargások törnének ki, mint tíz-tizenöt éve, szemrebbenés nélkül rontanának a várra, hogy lerombolják és kirabolják. Nyilván eszükbe se jutna ellopni a csillárokat, a kelimeket és a kínai porcelánt, jobb’ szeretnék tönkretenni, porrá zúzni mint haszontalan javakat a legfinomabb luxuscikkeket. Talán – gondolta epésen –, ha kenyérből, húsból és szalonnás krumpliból teremtenének ilyen csodákat a várban, akkor tudnák tisztelni ezeket. A forradalom gyorsan fogyasztásba, a lázadás meg nyeldeklésbe menne át, a harc utáni csendet pedig fingás és a bokrokból hallatszó lihegés verné föl. Mindig ez van.

Ezért nem is aggódott a legkevésbé sem, amikor bátortalan, komor delegációkat küldtek hozzá azzal a szöveggel, hogy árkot ásni aratás idején – ez ellentétben áll az általuk ismert renddel. Nagy vekni kenyerek kavarogtak a szemük előtt. Természetesen elengedte az emberek egy harmadát, végtére is föl kell tölteni a magtárakat. De igazából mindezt nevelő célzattal tette – lám csak, vannak dolgok, isteni, szellemi kérdések, amelyek magasabb rendűek és fontosabbak, mint a ti teli bendőtök. Az eszméért érdemes élni és küszködni az életben. Megváltást ad nemes szenvedélyünk.

A rateni vár kegyetlen háborúk után, lerombolva és kirabolva került a kezébe. Még mindig ott lebegett a park fölött, képtelen volt elszakadni a földtől az égett gyapjú, a kőlapokat díszítő szőnyegek, takarók és báránybőrök rettenetes szaga. A felperzselt javak bűze tanúskodott arról, hogy pokoli erők szabadultak el a háborús zavargásokban. Aztán a hitvány gyújtogatók rokonai dolgoztak a vár újjáépítésén, hordták föl a dombra a köveket meg a homokot a vakolathoz, gyalulták a gerendákat.

Emlékezett, mit érzett akkor, amikor egy lángoló őszön fölment a szemben lévő dombra, hogy megnézze a hosszú évekig tartó újjáépítés eredményét – a homokszínű homlokzatot, a tízesével sorjázó ablakokat, a tópartig húzódó, lankásan ereszkedő teraszokat, a rózsával és szőlővel teleültetett kerteket, az üvegház finom oszlopait. No és a mór attikát, az égbolt atlaszszegélyét díszítő csipkézett falat, amitől elállt az ember lélegzete, olyan valószínűtlenül hatott ezen a vad hegyvidéki tájon. Szeretet, von Kynastot ekkor szeretet töltötte el, és elfutotta szemét a könny.

Körbejárta a várat, gyengéden simogatta kőtestét, a fugát és a kövek szélét. A vár iránti szeretet adta az ötletet a májusi ünnepséghez: tűzijátékot rendezett, zenekart, táncosnőket, sütő-főző szakácsnőket fogadott föl, több száz fehér abroszt, ezüst étkészleteket, porcelánt és üvegpoharakat, virágkosarakat hozatott. Márványba faragott meztelen fehér alakok népesítették be a parkot – nimfák és istennők, akiktől rettenetesen féltek a parasztok. Meghívta az egész családot a nagyvilágból, s mivel, mint minden nemesi származású embernek, sok rokona volt, a vár szobáit hangos beszélgetések, elragadtatott kiáltások, elmés dialógusok töltötték be soknyelvű tündérjátékukkal. Hatalmas asztalokat toltak össze az étkezésekhez, néhány leány éjjel-nappal mosogatott. A messzi földről érkezett szakácsnők igazán kitettek magukért, gőzfelhők csaptak ki a konyhaablakon, sisteregtek a sült malacok, fácánok és a hatalmas lazacok. Nyárson forgott a vadhús.

És az idő is olyan szép volt, amilyen májusban szokott lenni. A vendégek a parkban sétáltak, megcsodálták a szökőkutakat, a szobrokat és mindenekelőtt az élőképeket. Mert hogy a park északi részén a tél csodaszép allegóriáját jelenítették meg jelmezbe öltöztetett, kifestett parasztok. A földre terített hófehér vásznakon álltak, különféle pózokban. Az egyik csoport vadászokat alakított, kitömött vaddisznókat és nyulakat vett célba. Mellettük asszonyok dermedtek mozdulatlanná szövőszék vagy rokka mellett. Feldíszített szánokkal ábrázolták a téli mulatságok, a versengés és a farsangi vigasságok örömeit. Abroszba vágott lyuk volt a lék, két férfi halászott mellette. Magát a Tél alakját egy magas öregasszony személyesítette meg a faluból, Frieda vagy Greta, mindegy. Botjára támaszkodott, vastag ráncokat vető, földig érő medvebőrbe burkolózott. Rémisztőnek és méltóságteljesnek tűnt. A színészek vastagon púderezett arcán nem látszottak az izzadságcseppek – pedig meleg nap volt, a májusban megszokottnál is melegebb.

A nézők eztán izgatottan mentek tovább a park keleti részébe. Ott meg a Tavasz fogadta őket, egy könnyű fehér ruhába öltözött fiatal lány, virágkosárral a kezében, leengedett világos hajában virágkoszorúval. Ah! – szakadt ki a kiáltás a nemes nézősereg kebléből. A legényemberek kedvtelve legeltették a szemüket a Tavasz kivillanó vékony bokáján, a nők pedig a selyem és a tüll csodás könnyedségét bámulták. A lány mellett mozdulatlanul szántottak a férfialakok. A magvető is megdermedt a földet magokkal megajándékozó széles mozdulatában.

Délen egy fiatal menyecske – a nevére nem emlékezett von Kynast, csak különös ismertetőjelére, derékig érő szép világos hajára – a Nyarat ábrázolta lényével. Búzakalászból készült fejdíszt és virágos ruhát viselt, nagy csokor nyíló rózsával a kezében állt a virágok között, mellette aratók szalmakalapban, szénát kaszáló férfiak, földre hajló asszonyok, sarlóval. Nyugaton pedig, lenn a tóparton, némán és mozdulatlanul várakozott az Ősz, felfoghatatlan szépségében. Nagy kosár alma és körte, tisztára súrolt répák, kis darab színes anyagok imitálták az őszi levelek pompáját. Von Kynast falusi szeretője, a környék legszebb asszonya, a vörös hajú, telt idomú Marcela Opitz személyesítette meg. Királynőként uralkodott a földre görnyedt tramplik fölött, akik a szétszórt krumplit szedték össze vagy égnek emelt cséphadaróval dermedtek mozdulatlanná a lenkévék fölött.

Kell-e mondanom, hogy mindenki el volt ragadtatva? Hogy az ünnepség napokig tartott, éjszakákon át állt a bál, hogy szünet nélkül, virradatig szólt a harsogó trombiták, visító hegedűk, sikoltó oboák fenséges zenéje. Csikorogtak a vendégek talpa alatt a murvával fölszórt sétányok.

S amikor elérkezett a vége, amikor elvitték a vendégeket a nyikorgó kocsik, amikor letaposott pázsitot és nagy halmokban álló koszos edényeket hagytak maguk után, amikor fáradtan rogytak le az asztalokhoz az ünnepre fölfogadott szakácsnők, s a kutyák teli hassal szunyókáltak a szeméttel teleszórt kerengőkben, amikor a parasztok szétszéledtek, hazatértek kunyhóikba, hogy kinyújtóztathassák tagjaikat, von Kynast a következő magyarázatot adta a szófán heverő fejfájós feleségének.

– Drága hölgyem, néha muszáj olyasmit tennünk, aminek nincs célja. Enélkül az életünk sekélyes és jellegtelen lenne, mint azoké ott… – mondta a völgyben látható falura mutatva. – Az irreális szükséglet az a valami, ami megkülönböztet minket az állatoktól. Nem a gondolkodásunk, nem a bölcs könyvek. Muszáj szükségtelen, fölösleges dolgokat csinálnunk, rövid életűeket, de káprázatosakat, olyan dolgokat, amelyek akkor is ámulatba ejtenek, ha rögtön el is felejtjük őket. Ha nem lenne tele a létezésünk ilyen tűzijátékokkal, aggodalmak gyötörnének és terméketlenné válnánk.

Ebben az évben káprázatos, egyik korábbihoz sem hasonlítható ötlete támadt von Kynastnak.

A megvalósítása pedig pontosan azzal kezdődött, hogy júliusban kiásták a Kedront, dacára annak, hogy aratásidőben nem ezt diktálják az évszakok, melyek monoton ritmusának alá kell rendelniük magukat az embereknek. Aztán von Kynast késő éjszakáig ült a titkárával a könyvtárban, augusztusban pedig személyesen utazott Prágába, az egyházmegye székhelyére, hogy egyeztesse a püspökkel a fontosabb részleteket. Ott rendelte meg a posztót és a színes szöveteket is, képfaragókkal beszélt, régi páncélokat vásárolt, hogy mintát vehessenek róluk a kovácsai. Pajzsokat, lándzsákat és kardokat is beszerzett. A lobogókat is megterveztette. A kovácsműhelyek már szeptemberben leálltak a patkóval, abronccsal, tengelyvassal, és átálltak valami újra – most dárdahegyeket készítettek. Minden mást fából faragtak. Az asszonyok palástokat és kaftánokat varrtak, a lányok pedig különös jeleket hímeztek a zászlókra. Több falu dolgozott együtt, összehangolt ritmusban, mert jól megfizette az embereket – élelemmel, hisz azt várták tőle. A szomszédos várakból hozatta vagy a városokban vette, ha vásárt tartottak. Minden faluja dolgozott, végig a völgyekben, északról délre: Raten és Rathenaw, Stenau és Albendorf, Seifersdorf, Schraffeneck és a hegyekben szétszórt más kisebb takácstelepülések. Minden faluban kinevezett egy embert, aki a mennyiségért felelt, és hetente egyszer, vasárnap, mise után beszámoltatta megbízottait. Azok meg dörmögő hangon, a maguk módján előadták neki, mennyi fakardot csináltak, mennyi kaftánt és színes palástot varrtak az asszonyaik, von Kynast intézője meg beírta ezeket az adatokat a gabonának, lenkévéknek, krumplinak és a jószágoknak fenntartott rubrikákba. Az ács meg fakerekeken járó ostromgépet épített a kis Kunzendorf faluban, olyan magasat, mint egy fa.

És von Kynast ezekkel az előkészületekkel egyidejűleg belekezdett a legnagyobb feladatba – Jeruzsálem építésébe.

Állítólag von Kynast felmenője volt Lotaringiai Gottfried, legalábbis úgy tartották a családjában. És ha igaz volt, hogy a vérnek van valamiféle saját emlékezete, akkor rögtön érthető lesz, mit látott von Kynast, ha lehunyta a szemét, és nyugodtan magába merült. Megpillantotta ugyanis a napsütötte sivatagban elnyúló aranyváros képét. A magas falakat, a tornyokat,a kapukat, a templomtornyok tűhegyét és a minaretek kupoláit. A világ tálcáján elé tett nagy aranysüteményt.

Áthelyezni ezt a látomást az eső áztatta sziléziai rétekre… Már korábban megtalálta azt a helyet, amely – úgy tetszett – megtévesztésig hasonlított azokra a terepviszonyokra. Keleten és dél-keleten – két mély völgy és egy kis patak, amely egyik napról a másikra Kedronná vált, dél-nyugaton – egy domb, amely pont elmegy Sion hegynek. Ráadásul nagyon jól látszott a vár teraszairól, színpad volt, mintha Isten is segítené von Kynast terveit azzal, hogy ilyen helyre tette a várát.

Belevágtak hát a munkálatokba az ácsok, elkezdték építeni a szent várost. Valójában csak a falait akarták elkészíteni, azokat is sokkal kisebb méretben, a város közepét csak kijelölik, hisz nem maga a város a lényeg, hanem a bevétele. Fölépítették viszont a bástyákat – Dávid tornyát, a valamivel kisebb Heródes-kaput és a Jaffai kaput a nyugati oldalon.

November végén már készen állt Jeruzsálem. Ebben a sötét és hideg téli időben amúgy sem volt dolguk a parasztoknak, így nyugodtan tanulhatták a szerepüket. Normandiai Róbertet Hans Hodish, a kovács, egy hatalmas termetű, nagy, sűrű szakállú parasztember alakította. Amikor a páncélokat próbálták, igazi lovagnak látszott, bár nem szokott hozzá ahhoz, hogy cipőben járjon, ezért elég esetlenül mozgott. Von Kynast Opitzot, a szép, vörös hajú Ősz apját tette meg Flandriai Róbertnek. Egy stenaui földműves lett Toulouse-i Rajmund, alighanem csak egyedül ő élte bele magát igazán a szerepébe. Kiderült róla, hogy tanulékony és gyors észjárású paraszt, ráadásul színészi képességekkel is meg van áldva. Tankréddal csak bajok voltak, mert a szerepre kijelölt paraszt karácsonyra megbetegedett, újévre meg is halt, így gyorsan keresni kellett valakit, aki beugrik helyette. No és ott volt még Lotaringiai Gottfried. Von Kynast nagy kísértést érzett arra, hogy ő maga is színész legyen és csatlakozzon a rohamhoz, de a felesége azt mondta, hogy nemesembernek nem illik a parasztokkal együtt futkosni a mezőn, ezért a titkárával, távoli rokonával játszatta el a szerepet, aki ezt leplezett bosszúsággal fogadta.

Ami pedig a hitetleneket illeti, mihelyt megtudták a parasztok, kik azok, már nem is akart senki pogány lenni, még pár órára sem. Ezért von Kynast kijelölt a Jeruzsálemet védő helytartó, a fátimida Iftikár tisztségébe egy vézna béreslegényt a majorból, a falvakban pedig kényszertoborzást tartott, mindegyik községnek ki kellett állítania tizenöt hitetlent, akár tetszett, akár nem.

Már karácsony előtt megkezdték a próbákat, még nem is volt hó, és az egész építmény gyatrának, siralmasnak tűnt.

Talán a hegycsúcsokat súroló sötét, alacsony ég, talán a rövid nap volt az oka – erejét vesztette, alig tudta elvonszolni magát délig, aztán meg a végtelenségig haldoklott a bizonytalanul terjedő szürkületben –, mindenesetre von Kynast nem tudott úrrá lenni kétségein. Képes lesz irányítani ilyen nagy csoportot? Vezetni az ostromot? Ezek a nehézkes, lusta, toprongyos alakok képesek lesznek egyszer csak lovaggá változni?

Már gyakorolta a zenekar a fenséges zenét, már levágták a marhákat és a birkákat, megnyúzott nyulak puhultak a fagyban, megkopasztott szárnyasok tollai borították a konyha kövezetét. De mit ért ez? A parasztok esetlenek voltak a próbákon, sárban tocsogtak, hasra estek, nem akartak futni, nem adtak ki semmit magukból, csak arra vártak, mikor engedi végre haza őket. Elfutotta a méreg, ha csak eszébe jutottak, haraggal töltötte el az esztelen ember-vad. Lehetséges lenne, hogy egykor mások voltak az emberek, hisz messzi hadjáratra indultak a Szentsírhoz, hisz volt még valami más is a szívükben, nem csak a zabálás és a toszás az áporodott levegőjű, alacsony szobákban? Összegyűjtötte őket az istállóknál, és úgy beszélt hozzájuk, mint a gyerekekhez, ők meg egyik lábukról a másikra álltak, vágyakozva nézték a házukat a messzeségben, köhécseltek. Mesélt nekik, amilyen egyszerűen csak tudott, a szív nemes indulatáról, ami lehetővé tette a keresztény lovagok színe-virágának meg az alsóbb rendeknek, még a nőknek és a gyerekeknek is, hogy elinduljanak az ismeretlenbe, át a tengereken és a földeken, hogy az Úr segítségével kiragadják a hitetlenek kezéből a Szent Várost. És érzékletesen leírta nekik az utazás nehézségeit, a kietlen tájakat, a sivatag vadságát, a pogányok ravaszságát. Mesélt nekik az elviselhetetlen hőségről és a vörös porról, ami a test minden nyílásába beivódott. És a szomjúságról, és az éhségről, és a csodákról, amik gyakrabban fordultak elő, mint manapság – mert mi már terméketlen, semmilyen korban élünk, olyan a hitünk, mint a penészes kenyér. Olyan egyszerűen mondta el nekik, ahogy csak tudta, hogy íme, most esélyük nyílt arra, hogy eljátsszák az örök titok meghódításának misztériumát, ahogy a szentmisén is részt vesznek a Feltámadás művében. Ha tehát eljátsszák a Város bevételét, az olyan lesz, mintha tényleg bevennék dicsőségben, mintha tényleg ott lennének, mintha nem most születtek volna, amikor már a végét járja a világ, és már nem történik semmi érdekes, hanem sokkal korábban, amikor még csodák borították virágba, Isten pedig minden eseményben jelen volt, mindennap, nap mint nap. Ők meg süketek voltak, a legközelebbi próbán még lomhábbaknak, még lustábbaknak tűntek, így kénytelen volt emelt hangon szólni hozzájuk, s a fagyos levegőben a tömeg fölé emelkedett a haragja, aztán visszaverődött a lucfenyők sötét faláról. Könnyebb lett volna rávenni a mozdulatlan fákat arra, hogy induljanak harcba.

Az ünnep egyik éjszakája hozta meg a megoldást. És nem az álom, hanem az álmatlanság, mert az hozza a világra a legjobb ötleteket. Von Kynast nyugtalanul forgolódott a francia ágyneműben, egyre jobban aggódott, mert kezdtek már befutni a vendégek, és úgy tetszett, minden készen áll, kivéve a színészeket. Hogyan érhetné el, hogy a csata heves legyen, úgy nézzen ki, mintha igazi lenne? Hogy fontos legyen nekik. Hogy akarják. Feküdt, fáradt szeme előtt lejátszódott a kudarc minden lehetséges változata, már kezdte sajnálni, hogy egyáltalán eszébe jutott ez az őrült ötlet. De egyszer csak feltárult a szeme előtt minden – más oldaláról nézve. Hogy az ember nem kaphat meg semmit teljes egészében, ha nem hoz valami áldozatot érte, hogy a világ alapjában véve olyan, mint a kereskedelmi ügyletek – valamit valamiért. Hogy a parasztoknak más cél kell, nem szellemi, ha egyszer semmibe veszik ezt a szellemi célt, s tudniuk kell, hogy a nem igazi Jeruzsálem mesterséges falai közt zsákmányolhatnak valamit, ami értékes nekik, amire vágynak és amit mindennél jobban kívánnak. És ezt őneki kell nekik adnia.

A húst. Sertéspecsenyét, rőfös kolbászokat, hálóban füstölt sonkákat, darált májjal töltött beleket, vérrel összefőzött kásával degeszre tömött hártyás bendőket.

Vízkeresztre tervezték az előadást. Az ünnepek alatt rengeteg hó esett, és mesevárrá változott a sivár épület. Már egy nappal előtte százával érkeztek a vendégek Sziléziából, Pomerániából, Szász- és Csehországból, és nagy bállal kezdték az ünneplést. Színpompás menetben vonultak a táncospárok, a rateni vár minden zugába behallatszottak a zene hangjai. Rajnai bor ömlött a serlegekbe. Hozattak Csehországból sört és jó erős vodkát keletről, mert télen az melegítette föl a legjobban az átfázott testeket. A kenyér és a vaj, a sajtok, a legkülönbözőbb sütemények, a délről nagy nehézségek árán odaszállított gyümölcsök, a főtt vagy sütőben, serpenyőben sült halak, a nagy tál káposzták és zsíros bablevesek, a legkülönbözőbb édességek hatalmas bősége magára vonta az ember tekintetét, ugyanakkor csalódást is keltett. A vendégek szeme akaratlanul, a remek szórakozás ellenére is a báránycombok, a nagy karika kolbászok, a zsírban sistergő húsok gyönyörűséges formáit kereste. Nem kaptak húst. A vendégek itt is, ott is pusmogtak, amíg józanok voltak, suttogva kommentálták a különös tényt. Romantikus léleknek tartották a házigazdát. Mit tehettek volna, a vendégnek nem illik húst követelni, nem illik faggatni az ajkát harapdáló sápadt háziasszonyt, mikor hozzák már végre a tálakat. Aztán a mulatság hevében már nem gondolt senki az ételre. Reggel felé pedig mindent elmosott a borból felszálló pára, s a fáradt testek összegömbölyödtek, átadták magukat az alvás gyönyöreinek.

Délben a vendégek szőrmebundába burkolóztak, kitódultak a teraszokra, és fölharsant a zene. A zenészek összefagyott ujjai impozáns nyitányt csaltak elő a hangszerekből, és gyönyörű látvány tárult az egybegyűltek szeme elé: a hólepte város csak úgy ragyogott a napfényben, falain ott álltak a mamelukok, színes turbánnal a fejükön. A falak előtt sorakozott föl a keresztények serege. A kántor érces hangon szavalta az előadás kezdő szavait:

– Óh Isten, pogányok jöttek be örökségedbe, megfertőztették szent templomodat.

E szavakra a keresztesek hada négy csoportra oszlott, egységeik elvonultak a teraszok előtt, és elfoglalták kijelölt pozícióikat.

– Íme a nemes lovagok – kiáltotta a kántor e parádét kommentálva, s a nevezettek mélyre hajoltak a nézők előtt. – A vitéz Gottfried és fivére, a Boulogne-i Eustache. Íme a Tournai-i Litold és Gilbert válogatott harcosaikkal. Íme Tankréd a csapatával, mögötte pedig Flandriai Róbert. S a lovagok legvitézebbike, Lotaringiai Gottfried…

Amikor pedig feltűnt a város falain a pogány Iftikár, az egybegyűlt közönség lábdobogással és kiáltásokkal fogadta: „Hitetlen!”, „Pusztulj!”, „Gyáva!”, „Kutya!”.

A parádéval és a pompás ruhákkal elkápráztatott nézők tapsoltak, a hölgyek kendőikkel integettek a lovagoknak. Tökéletesek voltak a jelmezek, az ember nem is gondolta volna, hogy csak a helyi parasztok mosdatlan testét rejti a páncél és a sodronying.

– Vegyük be az Úr örökül hagyott hajlékát – harsant a hang, és fölerősödött a zene, illusztrálva a roham pozíciót elfoglaló keresztes lovagok manővereit.

– Mint a tűz, amely meggyújtja az erdőt, és mint a láng, amely elégeti a hegyeket. Így kergesd őket a te szélvészeddel, és forgószeleddel így rettentsd őket!

Amikor kezdetét vette az ostrom, olyan heves volt, hogy von Kynast aggódni kezdett. Mi lesz, ha túl hamar ér véget? Elvegyült a teraszon a vendégek tömegében, érezte izgatott testük kipárolgását, felgyorsult szívdobogásukat.

A Sion-hegyre és az északi szelvényre zúdult a fő csapás. De a pogányok olyan dühödten védték a várost, hogy vissza kellett vonulniuk a kereszteseknek. Beindultak az ostromgépek, az egyik nagyobb, a másik kisebb volt, és a síkos falhoz tapadtak. Hatalmas hógolyókat lőttek a vastag szíjakkal hajtott hajítógépekkel pontosan a Város közepére, nagy felfordulást keltve ezzel. Ugyanakkor Tankréd és csapata heves rohamot indított dél-nyugaton, a lovagok elképesztő lendülettel rugaszkodtak a falaknak. A védők elkeseredett dühe nem ismert határokat. Úgy tetszett, mindkét fél az életéért küzd. Néhány férfi leesett a jeges falról, és a hókupacba fúródott. Nem is törődött velük senki. Hasadék nyílt a falon, már nyomultak is be rajta a vitéz lovagok. Hatalmas ordítás felelt rá, a falhoz szorítottak valakit, üvöltött fájdalmában, vérfolt vöröse lobbant a havon. Hullottak a színes turbánok, szakadtak a sodronyingek, kettéhasadtak a nehéz páncélok, fakardok csépelték a hátakat. A kántor nem tudott haladni a szöveggel, az események elébe vágtak a forgatókönyvnek.

– Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten.

És a győzelem már-már, annak rendje-módja szerint, kezdett elérhetővé válni a megfelelő hadviselő fél számára, amikor hirtelen kétségbeesés lett úrrá a védőkön, és tömegestül özönlöttek a teraszról pontosan nem látható középpontba – és oda helyeződött át a fő csapásirány. A vendégek lábujjhegyre emelkedtek, nyakukat nyújtogatták, egy-két fiatalembert úgy magával ragadott a látványosság, hogy fölkapaszkodott a balusztrádra. Maga von Kynast is nyugtalannak látszott. Egy szemvillanással jelt adott bizalmi emberének, az pedig, mint a szélvész, már rohant is lefelé, és szinte észrevétlenül vegyült el a zarándokok és lovagok tömegében. Ekkor már inkább a védőknek állt a zászló. Sántikálva vonultak vissza a keresztény lovagok. Von Kynast jelt adott a karmesternek, aki meg is értette az üzenetet, mert most olyan hangerővel szólalt meg a zene, mintha túl akarná harsogni a várból hallatszó lármát és jajkiáltásokat. A trombiták már a győzelmet hirdették, és nehéz volt ellenállni ennek a zenének. Pillanatnyi zavar támadt a harcosok között, mintha magukhoz tértek volna a próbákról ismert hangoktól. Kezdtek visszatérni a csatasorba a lovagok, csak középen támadt valami tumultus – biztos kezdték már letenni a fegyvert a hitetlenek. A végéhez közeledett a viadal. Büszkeség töltötte el a nézők szívét, dagadt a keblük a nemes indulattól. Néhány hölgy diszkréten a könnyeit törölgette. Még von Kynast feleségének is kipirult az arca, és szerelme jeléül megszorította a férje kezét.

Most következett volna a hódolat, a győztesek lábai elé kellett volna dobni a zászlókat, de még mindig tartott a küzdelem, így hát a zenekar még egyszer eljátszotta ugyanazt, a kántor meg várt a következő részlet elszavalásával. Már kezdtek türelmetlenkedni a vendégek, amikor a lerontott, hólepte falon egyszer csak kezdtek előjönni a keresztesek, kissé megviselten, sisakrostély és fegyver nélkül, némelyikükről hatalmas pikkelyként zuhant földre a páncél. Csomagokat vittek, ruhaanyagból varrt zsákokat húztak maguk után, sokuknak mozgott a szája, de ez ilyen távolságból nem volt szembetűnő. „Hála Istennek”, gondolta von Kynast. Megfutamodtak a most már csak szánalomra méltó pogányok, élükön a vezérrel, a szakadt ruhában, görnyedten, fegyvertelenül menekülő Iftikárral. A vert sereg lecsúszó jelmezét igazgatta, szétbomló turbánban botladozott. Törött nyelű zászlók hevertek a lovagok lábai előtt, diadalmas zene harsant, s végül a színészek meghajoltak a lelkes közönség előtt.

Boldog ember az, akinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében – szavalta a kántor. – Mert jobb egy nap a te tornácaidban, hogysem ezer másutt.

Von Kynast, talán túl sietősen, már invitálta is vissza a vendégeket a vár termeibe, aggódott értük, félt, hogy megfáznak, megnyugtatta őket, hogy forralt bor és az újévi vigasságok folytatása vár rájuk. Különben is, ütközet után nem szép látvány a harcmező. Ő maga észrevétlenül kisurrant a várból, és átgázolt a havon, ment a csatatérre. Hazatérő parasztok haladtak el mellette. Elfordították a fejüket, kerülték a tekintetét. Teli táskákat cipeltek, asszonyaik még kikapartak a hó alól egy-két összetaposott kolbász- és véreshurkadarabot, egy-két szelet szalonnát és császárhúst, egymás kezéből tépték ki a sült malacokat, és mindent gondosan beraktak a kosarukba. Ettek. Mindenki evett, gyorsan és türelmetlenül falt. A csendben csak a csámcsogás hallatszott, néha felkiáltott valaki. Csak a titkára ült a hóban egy összetört fakard mellett. Zokogott. Felszakadt és vérzett a homloka.

– Sikerült – mondta von Kynast, és váratlan gyengédségi rohamában fölsegítette a földről a rokont. – Bevettük a Várost.

Nagyon gyorsan leszállt az est, ahogy azt már megszokhattuk ebben az évszakban. A vár kivilágított ablakai hosszú, meleg árnyékokat vetettek a letiport hóra. Odabenn egyfolytában szólt a zene. A környékbeli falvakban is a keresztes lovagok győzelmét ünnepelték. Tábortüzek gyulladtak a hólepte réteken, kiáltozás és énekszó hallatszott mindenhonnan. Egy gyerek a nyakába akasztott kolbászkarikával parádézott. A kutyák mindenfelé széthordták a csontokat.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS