ELSŐ SZERELEM
[Turgenyev-montázs, Áprily Lajos fordításából]
Mindig vártam valamit s féltem valamitől,
mindenen csodálkoztam, s készen álltam
mindenre, képzeletem játéka eleven volt,
tűnődő lettem, szomorkodtam, sőt sírtam is;
de a szomorúságon át a fiatal, pezsgő élet
örömérzése ütközött ki, mint a tavaszi fű.
Felkeltem, az ablaknál maradtam hajnalig;
a villámlás egy pillanatra sem szűnt meg:
vihederes éjszakának hívja az ilyent a nép.
A legkülönfélébb érzésárnyalatok gyorsan
és könnyen futottak át szemén és arcán,
mint fellegek árnyéka napos, szeles időben.
Á, nagyszerű, adja csak a kezét, beleszúrok
egy gombostűt, s akkor szégyelli majd magát,
fájni fog, de azért maga mégis nevetni fog.
Nyakkendőm helyett Zinaida szalagja volt
a nyakamba kötve, s mindent tehetett velem,
amit akart. Kalandornő, mondta egyszer
az anyám. Kalandornő volna királynőm,
istenségem! Silence! kiáltotta
Majdanov, aki rosszul beszélt franciául.
IDÉZÉS
[montázs Turgenyev Különös története
alapján, Hajdú Csaba fordításából]
Minden elhatározásomat más szót
nem találok rá nyomban bénultság
követte. Mintha megkövültem volna.
Ez az ember már nem az ajtóban állt,
hanem vagy két lépéssel közelebb jött,
majd még egy kicsit, egyre közelebb
és közelebb; koszlott, villogó szemű,
kék köpenyes alakja megkettőződött,
majd hirtelen eltűnt; ismét megjelent,
aztán újra eltűnt megint megjelent
még közelebb, újból elködlött, és ebből
a ködből egyszer csak kirajzolódott
fölkunkorodó fehér hajával az öreg
Dessert. Igen, ezek az ő szemölcsei,
fekete szemöldöke, horgas orra!
Látom frakkját zöld rézgombokkal,
mellényét, mellfodrát Kiáltottam
Az öreg eltűnt, és helyén megint a
kék köpenyes; a falhoz támolygott,
odatámasztotta fejét, mint valami
nekitüzesedett ló, fújtatta: Teát!
Honnan, honnan nem, előugrott
Masztrigyija: Ne ölje meg, menjen,
nagyságos uram, kegyelmes atyám,
az isten szerelmére! Mindjárt kapsz
teát, Vászenyka, galambocskám!
És maga is, bátyuska, igyék otthon.
ERDŐVIDÉK
[Turgenyev-montázs, Antal Miklós fordításából]
Hosszú lépcsősorokként futottak szét előttem
a fenyves kéklő kolosszusai; csupán imitt-amott
tarkállottak zöld foltokként apró nyírfaligetek;
a csipkézett csúcsok fölött finom, halvány köd,
az Erdővidék örök köde lebegett.
Nem a lustaság, az életnek e mozdulatlansága
az élet hiánya csapott meg a látóhatár minden
szegletéből; a magasban nagy fehér fellegek
úsztak csöndesen, s forró nyári nap hevert
mozdulatlanul a néma földön.
A patak vöröses vize csobbanás nélkül siklott
a sűrű nád között; fenekén látszottak a tüskés
moha kerek kis halmai. Az úton idénymunkáról
hazatérő juhnovi kapások tűntek fel bottal a
kezükben, tarisznyával a vállukon.
Galambősz vezetőjük nyugodt hangon biztatta
a lemaradókat: Gyerünk, gyerünk, gyermekek.
Hallgatagon lépkedtek a komoly csöndben.
Megetettem a lovakat, s átkeltem a túlsó partra
a kis kompon. Vánszorogtam vagy
két versztát a réten, aztán felkapaszkodtam a
keskeny dorongúton az irtássávba. A tarantász
egyenetlenül ugrált; gyalog mentem tovább;
a sztarosztánál szálltam meg, akiről mondják,
hogy két arsinra lelát a föld alá.