A történelmet a győztesek írják – tartja a mondás. Vannak persze történetírói a kevésbé szerencsés sorsú népeknek is, de ritkán kíváncsi rájuk valaki. Dolgozatomban éppen öt olyan történész gondolatait, írásait fürkészem, akiket a nemzetközi szakirodalom nem tart számon a 19. századi historiográfia klasszikusai között. Kik is tartoznak ebbe az ötösfogatba? Horváth Mihály és a cseh František Palacký (őket bizonyosan nem kell bemutatni az olvasónak), a lengyel Joachim Lelewel és román Michail Kogãlniceanu (talán ők sem ismeretlenek), továbbá a litván Simonas Daukantas (az ő neve meg bizonyosan nem mond semmit). E tudósok közös jellemzője, hogy saját hazájukban – ha próféták éppen nem is voltak – a nemzettudat formálásában kulcsfontosságú szerepet játszottak. Ezt jelzi az a rogyásnyi szakirodalom is – a monográfiáktól kezdve a különböző évfordulókra született tanulmánykötetekig –, mellyel az utókor jutalmazta erőfeszítéseiket. Ez az érdeklődés azonban ritkán lépte át a nemzeti tudomány kereteit: vagyis Lelewelről leginkább lengyel nyelvű tanulmányok születtek, lengyelek – vagy emigráns lengyelek tollából, Kogãlniceanuról főképpen román nyelvű irodalom áll rendelkezésünkre és így tovább. A nemzetközi szakirodalomban azonban szinte ismeretlenek, vagy ha mégis – elsősorban Palacký és Lelewel – akkor általában politikusi, s csak kevésbé történetírói pályájukat tartják számon.

Vajon mivel magyarázható ez a nélkülözöttség? Lehet persze mindjárt a kérdésfeltevést kritizálni, mondván hogy inkább az volna a meglepő, ha netán hallott volna valaki hőseimről. De a probléma mégsem ilyen egyszerű. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire divatos volt az utóbbi időben a nacionalizmus kutatása, s hogy mennyi polcot tölt meg az a (különböző minőségű) szakirodalom, mely a kelet-európai, közép-európai, kelet-közép-európai, délkelet-európai nacionalizmus viselt dolgairól értekezik… Márpedig ez a kutatás elképzelhetetlen – lenne – a nemzeti történetírás, s elsősorban a tárgyalt korszak történetírásának vizsgálata nélkül. Persze kétségtelenül könnyebb és mutatósabb elméleteket gyártani (vagy mások elméleteit értékelni), mint hosszú, nehezen olvasható és nem túlságosan szórakoztató szövegekkel ismerkedni, főleg ha azok nem kecsegtetnek látványos felfedezésekkel. Csakhogy az esetek egy részében nem feltétlenül a szándék hiánya akadályozza meg a vizsgálatot, hanem egy technikai probléma: a történészek anyanyelve áll útjába a kutatónak. A sors furcsa fintora, hogy egyik legnagyobb vívmányuk, vagyis hogy anyanyelvükön hoztak létre tudományos műveket, nemcsak azt eredményezte, hogy ezáltal honfitársaik számára (legalábbis elvben) hozzáférhetővé váltak írásaik, de azt is, hogy a nemzetközi tudományos közönség számára meg éppenséggel hozzáférhetetlenek lettek. Véleményem szerint ez a legfontosabb oka annak, hogy a kutatás elsősorban az angol, német, francia (esetleg orosz, olasz) nyelvterületre koncentrál, s így a historiográfiai kánon is nagyrészt ezen országok történészeinek műveiből áll össze. Szükség van tehát a kutatás „nyelvi terének” kitágítására, hiszen a fent emlegetett nyelvterületek az európai kultúrának csupán kisebbik részét fedik le, s ez a kánon hitelességét és reprezentativitását is megkérdőjelezi.

A kevésbé ismert művekkel való foglalkozás számos problémát vet fel, a legfontosabb kérdés talán az, hogy el kell-e fogadni irányadóként, mértékként a kánont, ehhez kell-e viszonyítani, vagy szükséges attól elszakadni? Feltételezhetjük-e hogy az alkotók céljai és törekvései ez esetben is ugyanazok voltak? Vagyis ugyanazt jelenti-e a történetírás különböző korszakokban és körülmények között? Nem állítom, hogy ebben a kérdésben sikerült letisztult véleményt, még kevésbé gyakorlatot kialakítanom. Mert szépen hangzik ugyan az a törekvés, hogy a történészek munkáit saját jogukon kell megvizsgálni, nem pedig egy olyan elvárásrendszer alapján, mely az ő műveik figyelembe vétele nélkül kristályosodott ki. De el kell ismerni, hogy a kánon mégiscsak egyfajta közös tudásanyagot, ismertségi és hasonlítási alapot jelent, s e fogódzó nélkül lehetetlen kijelölni helyüket az európai történetírásban.

Tehát a historiográfiával foglalkozó szakirodalom még említésre is csak ritkán méltatja az öt történész egyikét vagy másikát. Lássunk két példát – több nem is nagyon létezik. Az angolszász szakirodalom örökzöld klasszikusa, G. P. Gooch History and Historians in the 19^{th Century} című munkája, az ún. „kisebb országokat” tárgyaló fejezetben azt állítja Lelewelről, hogy a lengyel középkorról szóló könyve megszenvedte a levéltári kutatások hiányát, s Lelewel elkötelezett demokrataként több népi hatást talált a korai lengyel történelemben mint amennyi valaha is létezett.¹ A másik klasszikus historiográfiai alapvetés, Eduard Fueter Geschichte der neueren Historiographie című könyve Palackýra hivatkozik, de nem saját jogán, csupán egy elmarasztaló összehasonlításban: a szerző a dél-német történetírót, Haussert megrója azért, mert (német) nemzeti érzéseinek hangoztatását mindennél fontosabbnak találta, akárcsak Palacký – teszi hozzá Fueter – aki meg leginkább arra törekedett, hogy cseh érzelmeinek adjon hangot.²

Talán ebből a két példából is látható, hogy az ilyen rövid és gyakran pontatlan értékelések nem mentesek bizonyos előítéletektől. Kritikájukat úgy fogalmazzák meg, hogy – akár tudatosan akár tudattalanul – történészeim munkáit egy normatív ideálhoz hasonlítják. Vagyis azt sugallják, hogy a kornak létezett egy ideális és legitim történetírói hagyománya, s ehhez képest voltak ők alacsonyabb rendűek, hiszen nem használtak hiteles forrásokat, nemzeti érzelmeiknek adtak hangot stb. Ezt a szemléletet teljességgel elhibázottnak találom. Nem a kritikai megjegyzések helytállóságát kifogásolom, hanem azt, hogy olyan fogyatékosságok miatt marasztalják el őket, melyek egyáltalán nemcsak az ő műveiket jellemezték, hanem – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – a kor ismert és ismeretlen történeti munkáinak egyaránt legjellemzőbb tünetei voltak. Ennek ellenére természetesen nem tagadható, hogy a historiográfiai kutatásban éppúgy szükség van általánosításra (lehetőleg a fentieknél kevésbé nagyvonalúbbra), mint a nemzeti tudomány elmélyedt tanulmányozására. De szükség van a kettő összekapcsolására is. Ez a törekvés egyrészt azt kívánja, hogy egy-egy történész munkásságával valóban megismerkedjünk, tehát nem csupán felületes másodlagos-harmadlagos irodalom alapján alkossuk meg véleményünket, hanem a hiteles források, vagyis a történészek írásainak alapos tanulmányozásával. Másrészt szükséges, hogy kitörjünk a nemzeti hagyomány kereteiből, vagyis lehetőleg több, különböző nemzetiségű tudóst vizsgáljunk. A nagyobb távlatok elérésére, vagyis a nemzeti hagyományba bezárt tudósok „emancipálására” az összehasonlító módszer alkalmazása kínálkozik a legcélszerűbbnek. Ennek ellenére a több nemzet történetírásán átívelő (nagyképűbben: interkulturális) összehasonlítás meglehetősen ritka a szakirodalomban, talán a módszer alkalmazásában rejlő nehézségek, buktatók miatt.³ De mégiscsak nagy kár ez, hiszen minél elszigeteltebb egy nemzeti tradíció, annál többet segíthet az összehasonlító módszer ennek az elzártságnak áthidalásában.

Mire is vagyok kíváncsi az összehasonlítás során? Elsősorban arra, hogy az öt történész beleilleszthető-e a kor fő áramlataiba, vagy körülményeik, s ezt tükrözve írásaik olyan fontos eltéréseket mutatnak a kánonhoz képest, hogy önálló történetírási irányzatról, netán iskoláról kell beszélni. Másképpen szólva: beszélhetünk- e közép- illetve kelet-európai történetírásról mint sajátos jegyekkel rendelkező önálló kategóriáról a nacionalista történetírás virágkorában, a 19. században? Tűnjék ez a kérdés triviálisnak, vagy éppenséggel váratlannak, a szakirodalomban nemigen találkoztam a probléma átfogó és meggyőző tárgyalásával. Ez a tény pedig azért meglepő, mert egyébként a nacionalizmus nyugati, illetve keleti vonásait boncoló irodalommal Dunát lehetne rekeszteni. Ez a vita az elméleti kutatás új eredményeivel is lépést tartott, annak hatására többször újjáéledt. Csak példaképpen említem a Hans Kohntól származó, több mint fél évszázada megfogalmazott klasszikus álláspontot, mely a nyugati nacionalizmust a felvilágosodás gyermekének, racionalista ideológiának vélte, míg kelet-európai (mosthoha)testvérét a romantika irracionális termékének. Az utóbbi évtizedek újabb, relativista elméletei ezt a merev megkülönböztetést kritizálták, meghaladták majd újratárgyalták – egyszóval élénk vita bontakozott ki a témában. Nem így abban a kérdésben, hogy a 19. század nacionalista történetírásban létezett-e és ha igen, miképpen tükröződött ez az esetleges különbség. Remélhetően dolgozatom ha választ nem is, de néhány támpontot nyújt majd ezzel kapcsolatban.

A történészek kiválasztásakor arra törekedtem, hogy olyan tudósokat hasonlítsak össze, akiknek élete időben és térben valamelyest kapcsolódott egymáshoz, illetve megéltek olyan közös élményeket – mint például az 1848-as forradalom – melyek alapján csoportként beszélhetünk róluk. Mindannyian a (tágan értelmezett) régiónkból származtak, tevékenységük nagyrészt a 19. század első és második harmadára esett – tehát arra a néhány évtizedre, melyet a (nyugat)- európai történelemben általában a liberalizmus és nacionalizmus viszonylag békés együttélésével jellemeznek. Tekintettel arra a már-már közhelyre, hogy a történész, témájától függetlenül mindig saját korának történetét írja, önkéntelenül vagy tudatosan de arra reflektál, érdemes felvillantani néhány régióbeli jellegzetességet, mely hatással lehetett a korabeli kutató témaválasztására, nézeteire, érdeklődésére.

Elsőként említhető itt az önálló államiság hiánya: a vizsgált országok soknemzetiségű birodalmak részei voltak ebben az időben. Igaz, ez inkább általánosan jellemző mintsem kivételes jelenség volt a korabeli Európában. Továbbá itt sem volt egyforma a helyzet. Lengyelországot a 18. század végén az orosz, porosz és osztrák hatalmak felosztották. Ettől kezdve a lengyel patrióták legfőbb törekvése államuk újra életre keltése lett. Litvánia, mely a lublini unió (1569) után a Lengyel–Litván Köztársaság, a Rzeczpospolita része volt, a felosztáskor az orosz területekhez került. A litván nyelvet szinte kizárólag csak a parasztok beszélték, a nemesség nagy része ellengyelesedett. Csehország a Habsburg birodalom részeként csak korlátozott önigazgatási jogokkal rendelkezett, és az abszolutista uralom a nemzeti nyelv használatát is korlátozta – miként Magyarország esetében is, mely a csehekhez képest sokkal nagyobb önállóságot élvezett. Az egyesült román állam korszakunk elején még nem létezett. A két önálló román fejedelemséget, Havasalföldet és Moldvát az ottomán uralkodók által a románokra testált görög származású hercegek irányították. Kogãlniceanunak kulcsfontosságú szerepe volt az egyesült román állam megteremtésében. A többi néptől eltérően a románok az ortodox egyházhoz tartoztak, s ez a tényt az orosz birodalom több esetben felhasználta a testvériség ürügyén való beavatkozásra vagy nyomásgyakorlásra. A nemzeti homogenitás hiánya mellett talán legismertebb jellemzője a vizsgált területeknek a gazdasági és szociális elmaradottság (legalábbis Nyugat-Európa legfejlettebb területihez képest), noha itt is számottevőek voltak a regionális különbségek. De a feudális struktúrák továbbélése, a középosztály gyengesége, a túlnyomórészt paraszti társadalom általános jellegzetességnek tekinthetők.

Tudósaim rendkívüli érzékenysége a fenti problémák iránt mind történettudósi munkásságukban, mint pedig politikai szerepvállalásukban megnyilvánult. Ezt jól tükrözi Kogãlniceanu kijelentése, miszerint: „ma már nemcsak írjuk a történelmet, de magunk is formáljuk azt”. Lelewel az 1830-as lengyel felkelést megelőzően a Patrióta Társaság elnöke, majd a felkelés egyik szellemi vezetője volt, rövid ideig oktatási miniszterként is működött az egyik forradalmi kormányban. A felkelés leverése után az emigráció demokratikus szárnyának karizmatikus vezére lett, előbb Párizsban, majd onnan történő kiutasítása során Brüszszelben. Palacký szerepe az 1848-as forradalomban, így például híres frankfurti levele olyan jól ismert, hogy nem is érdemes részletezni. A cseh politikai életben egészen haláláig jelen volt. Horváth az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt csanádi püspök volt, továbbá vallás és közoktatásügyi miniszter a Szemere-kormányban. Részt vett a függetlenségi kiáltvány megfogalmazásában is. A szabadságharc leverése után a halálos ítélet elől emigrációba kényszerült: előbb ő is Párizsban, majd Brüsszelben, végül Genfben kötött ki. Nem sokkal a kiegyezés után amnesztiával hazatért és Deák-párti képviselő lett. Kogãlniceanu főszereplője volt a tiszavirágéletű 1848-as forradalmi fellángolásnak Moldvában. De már előtte is részt vett a politikai életben, egy ízben internálták is nézeteiért. A század második felében, elsősorban külügyminisztersége alatt oroszlánrészt vállalt a két fejedelemség függetlenségének kivívásában, majd egyesítésében. A litván Daukantas neve nem véletlenül maradt ki a felsorolásból: sem személyisége, sem pedig körülményei nem tették alkalmassá a történetíró-politikus kettős feladatára.

A történész politikai szerepvállalását gyakran és régóta tartják régiónk jellegzetes vonásának. Különösen nagy hatással fogalmazta meg ezt a véleményt R. W. Seton Watson a máig sokat idézett The Historian as Political Force in Central Europe (1922) című tanulmányában. Számomra azonban népszerűségének ellenére sem tűnik meggyőzőnek ez az álláspont, vagyis hogy a történészi- politikusi kettős pályafutás elsősorban régiónkat jellemezte. Inkább tűnik ez a század egyetemes sajátosságának, igaz a politikai kultúra fejlettségében jelentős különbségek léteztek Európa-szerte. Mindenesetre a kor nagy történészei: Macaulay, Michelet, Guizot, Thierry, Niebuhr, Freeman, Tretischke – hogy csak néhányat említsünk – aktívan politizáltak. Akárcsak Heinrich Sybel német történész, a nagyhatású és máig is létező történelmi folyóirat, a Historische Zeitschrift megalapítója, aki a politikai és tudósi szerep összjátékát és elkülöníthetetlen voltát – paradox módon éppen kvantitatív alapon – akképpen fogalmazta meg, hogy ő négy-heted részben politikus, három-heted részben pedig professzor.

Dolgozatomnak nem célja, hogy történészeim gondolatvilágát a maguk teljességében, annak különböző változásait nyomon követve bemutassa, s annak sincs értelme, hogy az öt gondolkodó ideológiai preferenciáit mesterségesen egy mederbe tereljem. Bizonyos dolgok azonban bátran állíthatók róluk. Elsősorban az, hogy pályafutásuk jelentős részében a liberalizmus elkötelezett képviselői voltak, az egyéni és kollektív szabadságjogok elkötelezett harcosai. Hogy ez pontosabban mit is jelentett, azt jól illusztrálja KogãlniceanuHitvallása (1860), melyben (a márciusi ifjak 12 pontjához nagyon hasonló) 14 pontban foglalta össze kívánságait.⁴ Szerepelt ezek között a két román állam uniója, nemzeti bank fölállítása, az alkotmányos népképviseleti országgyűlés, melyhez Kogalniceanu azt is hozzátette: „népképviseleti a szó legszigorúbb és legtágabb értelmében”. Követelte még a hatalmi ágak szétválasztását, vélemény és sajtószabadságot, igazságos adórendszert – vagyis közteherviselést. Továbbá a jobbágyfelszabadítást, a klérus reformját – vagyis a feudális rend maradványainak, az idejemúlt privilégiumoknak a felszámolását. A későbbiek során még szó esik arról, hogy ebben az utóbbi kérdésben minden történészem a legmesszebbmenőkig egyetértett: a feudalizmust igazságtalan, s népük természetétől idegen, egykor erőszakosan bevezetett intézményként látták. S mikor azt követelték, hogy haladéktalanul el kell törölni annak minden maradványát, akkor nem egy új rend szükségességéről, hanem egy régi, eredeti állapot – a szabadság – visszaállításáról beszéltek.

Másik példám Horváth Mihálytól származik, aki egészen odáig ment, hogy egy a klérus struccpolitikáját elmarasztaló kijelentésében a liberalizmus eszméjének korabeli terjedését egyenesen Isten akaratával azonosította:

A hierarchia azonban, nem értette meg, s részben még most sem akarja megérteni a kor intő szózatát. Nem akarta látni, hogy a demokratiai szabadság lett a kor irányeszményévé, s hogy a pályán, mely ez által kimutatva van, közösen tolatnak előre nem csak azok, kik ezen eszményért lelkesedve harcolnak, hanem azok is, kik magokat ellenségeinek nyilvánítják, hogy ők is egyiránt vak eszközök a gondviselés kezében, s hogy ezen eszmény, az egyenlőség és szabadság kifejtése, oly közönséges és tartós, hogy naponként mindinkább kisiklik az emberek hatalma alól, tehát magának a gondviselésnek a határozata.⁵

Sajátos problémát jelentett a történészek számára, hogy bár alapvetően a békés megoldások hívei voltak, úgy vélték, hogy hazájukban olyan nagy változásoknak kellene bekövetkezni, melyek ritkán valósultak meg „fontolva haladva”, szerves reformok segítségével. Vagyis nem utasították el a forradalmi változásokat, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen négyen aktívan részt is vettek egy forradalomban. De mindez nem csupán a személyes tapasztalatnak volt köszönhető. Horváth például szinte fenntartás nélkül rajongott a francia forradalomért. Kogãlniceanu is nagyra értékelte vívmányait, de ő inkább a girondista mint a jakobinus hagyománynyal azonosult. Kora problémáira reagálva pedig Kogãlniceanu egy parlamenti beszédében kijelentette, hogy a romániai cigány lakosság kilátástalan helyzete olyan radikális reformokat tesz szükségessé, melyek általában csak egy forradalomra jellemzőek.⁶ Vagyis, mai szóval élve, történészeim ideálja a bársonyos forradalom volt: tartalmában forradalom, formájában lehetőség szerint békés változás.

Mindemellett röviden utalni kell azokra a hangokra is, melyek már a liberalizmus bizonyos elveitől való eltávolodásra utalnak. Korszakunk vége felé általános jelensége volt az európai politikai életnek, hogy a nacionalizmus és liberalizmus alapelvei, melyek addig békésen megfértek egymással, távolodni kezdtek vagy éppenséggel öszszeférhetetlenek lettek. Történészeim – elsősorban kései – munkáiban is megfigyelhetők ilyen tendenciák, úgy vélem nagyrészt a politikai viszonyok változása miatt. Lelewel számára az 1830-as felkelés után kialakult helyzet és az emigráció frusztráló élménye jelentett ilyen tényezőt, Palackýnál a törést az 1848-as forradalmak bukása jelentette, valamint a csehek kihagyása a kiegyezésből 1867-ben. Példaképpen említhető még Kogãlniceanu álláspontjának változása a romániai zsidóság helyzetével kapcsolatban. 1837-ben a Havasalföld történetéről írott munkájában a fiatal Kogãlniceanu még azzal dicsekedett, hogy mikor Kr. u. után 70-ben Titus császár kiűzte a zsidókat Jeruzsálemből, és többségüket szolgaságba taszították vagy eladták, akkor Decebál dák uralkodó néhány menekültet befogadott és Nagyszeben környékén földet adott nekik, s ott a középkorban virágzó kereskedelmi központ alakult ki. Ebben az epizódban nem a történelmi hitelesség – vagy hiteltelenség – kérdése fontos számomra, hanem az, ahogy a fiatal tudós – az uralkodó tetteit alibiként felhasználva – a toleráns „befogadó” politika mellett kötelezi el magát. Néhány évtized elteltével azonban, az egyesült Románia létrejötte után, mikor már nem elsősorban történetíróként, elméletben, hanem politikusként kellett véleményt nyilvánítania a zsidó lakosság emancipációjáról (részben politikai partnerei nyomására), Kogãlniceanu ellenezte a zsidók állampolgársághoz juttatását, noha arra a román állam nemzetközi garanciát is nyújtott. Az újonnan létrehozott államban a homogenitásra törekvés és a kollektív érdekek felülírták az egyéni állampolgári és szabadságjogokat. Ahogy azt Kogãlniceanu megfogalmazta: „elsősorban nemzeti törvényeket kell hoznunk, s csak másodsorban liberálisokat”.⁷ Szavaiból tehát kitűnik, hogy ez idő tájt lezáródott a liberalizmus és a nacionalizmus békés együttélésének korszaka.

Öt történészem különböző családi indíttatással és háttérrel rendelkezett. Daukantas paraszti családból származott, Horváth tizenhét gyerekes elszegényedett kisnemesi család sarja volt. Palacký protestáns lelkész édesapja nagy gondot fordított fia neveltetésére, akárcsak Lelewel apja, aki annak idején politikai tanácsadó volt Szaniszló Ágost udvarában. Kogãlniceanunak volt a legjobb helyzete: arisztokrata származásának köszönhetően külföldi tanulmányokra is lehetőséget kapott. Érdekes viszont, hogy családi körülményeiktől függetlenül mind egyformán szolidárisak voltak a társadalom kiszolgáltatott, jogokkal nem, csak kötelezettségekkel bíró rétegeivel. Mint látni fogjuk, ez különösen feudalizmuskritikájukban nyilvánult meg. Ha politikai elkötelezettségük és szolidaritásuk nem is függött családi hátterüktől, életkörülményeiket viszont annál inkább befolyásolta ez a tényező. Mivel korszakunkban a történelem önálló tudományágként még nemigen létezett, s a történeti kutatással foglalkozó intézmények is éppen csak kialakulóban voltak, a történész csak a legritkább esetben tudott megélni kizárólag tudományos tevékenységből. Legnehezebb helyzetben Daukantas volt, aki egész életében a szegénységgel küzdött, még sírfelirata is úgy kezdődik, hogy „itt nyugszik a templom egere”. Bejutott a vilnai egyetemre, de diplomáját csak a nemesi bizonyítvány bemutatásával kaphatta meg, ezért – nem rendelkezvén ilyennel – kénytelen volt elővenni paleográfiai tudását és hamisítani egyet. S bár az egyetem elvégzése után a cári bürokrácia alkalmazottja lett előbb Rigában majd Szentpétervárott, fizetéséből csak az életben maradásra futotta. Horváth katolikus papnak tanult, minden kétséget kizáróan azért, mert ez volt az egyetlen módja annak hogy magasabb szintű tanulmányokat folytathasson. 1849 után az emigrációban nagy szegénységben élt, addig, amíg polgári szertartással feleségül nem vette egy gazdag genfi kereskedő lányát. Palacký abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a csehországi rendek történészévé választották, de anyagi biztonságát mégsem ez az állás alapozta meg, hanem – Horváthhoz hasonlóan – házassága.⁸ Egyedül Kogãlniceanunak nem voltak égető anyagi problémái.

Tanulmányaikat mindannyian a felvilágosodás szellemében végezték, sokféle órát hallgattak, bölcsészettudományi és természettudományi tárgyakat egyaránt. Daukantas és Lelewel a vilnai egyetemre jártak – egyedül ők találkoztak személyesen: Lelewel az egyetem elvégzése után előadó lett Vilnában és Daukantas beiratkozott az órájára. Palacký és Horváth egyházi iskolát végeztek: Horváth a váci papi szemináriumban tanult, Palacký pedig a pozsonyi evangélikus líceumban, ahol lelkészképzés is folyt és jó kapcsolatokat tartottak fenn a német protestáns egyetemekkel (elsősorban Jénával). Kogãlniceanu Franciaországban, majd a berlini egyetemen képezte magát.

Tanulmányaik nem feltétlenül predesztinálták őket arra, hogy történész váljon belőlük, ez inkább egyéni döntés és érdeklődés eredménye volt. Annál is inkább, mert a történelmet ebben a korban még nem tanították önálló diszciplínaként, saját jogán az egyetemeken, inkább kiegészítő tantárgyként szerepelt. Palacký fiatal korában misszionárius, később költő akart lenni, csak időben felismerte, hogy a rímfaragáshoz nincs különösebb tehetsége. Kogãlniceanu elhivatottsága külföldi tartózkodása során alakult ki, szomorúan kellett tapasztalnia ugyanis, hogy a legeldugottabb afrikai és amerikai kis államokról is többet tud az európai közvélemény mint hazájáról. Első történeti munkájának bevezetőjében elárulja, hogy ez a tapasztalat inspirálta őt arra, hogy megírja a román fejedelemségek történetét. Daukantas az egyetemen kapott kedvet a tárgyhoz, Lelewel pedig kiváló középiskolájában, a varsói piaristáknál szeretett bele, bár eleinte jobban érdeklődött az egyetemes történelem iránt. Horváthot hiába traktálták a teológia rejtelmeivel a szemináriumban, mindig is a történelem, elsősorban a közelmúlt és saját korának története érdekelte.

Bár a kutatás is számos nehézséggel járt, sok esetben legalább ekkora problémát jelentett a tudományos élet résztvevőivel kapcsolatot teremtetni, s köreikbe bejutni. Lelewel könnyen indult el a pályán, nem sokkal tanulmányai elvégzése után már a vilnai majd a varsói egyetemen tanított. Daukantas viszont egész életében magányos tudós maradt, számára csak néhány hasonló érdeklődésű levelezőpartner jelentette a tudományos közeget. Kogãlniceanu számára nagy előnyt jelentett, hogy külföldi tanulmányainak köszönhetően fiatal korától fogva figyelemmel kísérhette a nemzetközi tudományos élet fejleményeit, saját hazájában ő maga lett a nemzeti tudomány egyik megteremtője. Palackýnak volt néhány befolyásos szponzora (például a Sternberg testvérek), de hírnevét egy történelmi pályázat megnyerésével alapozta meg. Akárcsak Horváth, aki 1835-ben „Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet s az akkori Európa polgári és erkölcsi műveltsége között” című dolgozatával első helyezést ért el a Marczibányi Intézet által meghirdetett pályázaton.

Történészeim már pályájuk elején megfogalmazták hogy az addigiakhoz képest valami újat, valami mást várnak a történetírástól. Vegyük hát sorra, hogy milyen célokat tűztek ki maguk elé. A történelemírás korábbi, a humanizmus örökségén alapuló hagyománya a történelmet elsősorban morális és etikai alapon értelmezte és a hangsúlyt az írásra, mint poétikai aktusra helyezte. Ezt a hagyományt korszakunkban egyre inkább felváltotta egy olyan szemlélet, mely elsősorban a kutatásnak, s csak kevésbé az írásnak tulajdonított jelentőséget. A korábbinál fontosabbá vált a tények, a források hitelességének problémája, a stiláris kérdések és a kompozíció rovására. Az új igényekhez való alkalmazkodás pedig szükségessé tette a segédtudományok – kronológia, geneológia, statisztika stb. – korábbinál komolyabb szintű alkalmazását. Hasonlóan fontos volt a filológia (Sprachkunde) szerepe is, mely elsősorban a nyelvek összehasonlító vizsgálatával és etimológiai kutatással foglalkozott. Az új történetírási hagyomány meghonosításában kiemelkedő szerepet játszottak az egyetemek, melyek közül kettőt mindenképpen érdemes kiemelni. Korszakunkat megelőzően a történelemtanítás (már amennyiben létezett) ritkán járt együtt komoly kutatómunkával. A göttingeni egyetem volt az első intézmény ahol e két funkció összekapcsolódott s ezzel megszületett a modern egyetem mintaképe. Így nem csoda, hogy Göttingen példaként szolgált számos európai intézmény alapításakor: mintájára hozták létre például a varsói és moszkvai egyetemet, és modellként tekintettek rá a vilnai egyetem újjáalapításakor is. Ennél is fontosabb azonban, hogy – mint azt látni fogjuk – a göttingeni tudósok munkái nagy hatást gyakoroltak az öt történészre. A modern egyetem másik példájaként említhetjük az 1810-ben alapított berlinit, ahol Kogãlniceanu is tanult. Itt arra törekedtek, hogy az oktatás célirányos (zweckrational), szekularizált és praktikus legyen, hogy a végzős hallgatók találhassanak megfelelő állást. A berlini egyetemet a francia forradalom és a napóleoni megszállás traumatikus időszakát követően alapították, így magától értetődően lett a német nacionalizmus melegágya. Kogãlniceanu sem csak történelmet, jogot stb. tanult itt, hanem a nacionalista eszméket is magába szívta: idős korában egyetemi éveire visszaemlékezve azt állította, hogy a német egység megteremtésének nyomon követése támasztotta fel benne a vágyat a két román fejedelemség egyesítésére.

Az újdonságra törekvés azonban nem csupán az intézményes keretek között jelentkezett, hanem az egyéni kutatás terén is. Korszakunk egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy túllépjen a történetírás addigi keretein. Franciaországban a kor kiemelkedő történetírója, Augustin Thierry (aki Palackýra és Horváthra nagy hatással volt) arról panaszkodott, hogy a korábbi történeti munkák nem Franciaország igaz történetei voltak, mivel csupán néhány arisztokrata család viselt dolgairól értekeztek. Thierry pedig úgy vélte, hogy az új történetírásnak az egész francia nemzet sorsáról kell beszámolnia. Hasonlóképpen vélekedett a legtöbb korabeli történész is. Palacký például így fogalmazott:

A cseh történelem egésze a csataterek zaját idézi, a dinasztikus ügyeket tárgyalja. Még nem született meg egy olyan pragmatikus történelmi mű, mely a szívet és a lelket célozza meg.⁹

A fenti igényt kielégítő történetírásnak Csehországban valóban Palacký lett a megteremtője. Az ő kezén alakult át a dinasztikus történelem nemzetivé, de ezt a folyamatot az intézmények szintjén is nyomon követhetjük. Palackýt 1829-ben megválasztották a cseh rendek történetírójának. Ez a státus nem volt új keletű, de korábban a jelöltek kinevezésekor a dinasztia érdekei legalább annyi (ha nem több) súllyal estek latba mint a kutatói tehetség. Igaz, Palacký kinevezését nem volt könnyű végigvinniük a cseh rendeknek, mert Bécsnek volt egy politikailag megbízhatóbb ellenjelöltje. Emellett az is gondot jelentett, hogy Palacký protestáns volt, megfelelő honoráriumot kért, hogy a távoli levéltárakat is felkereshesse, na és persze Metternich sem kedvelte őt túlságosan. Így a rendek kinevezését csak sokkal később, 1838-ban erősítette meg Ferdinánd császár. A történész fő feladata ebben a minőségében az volt, hogy megírja Csehország részletes történetét német nyelven.¹⁰ Hogy ez a tevékenység kezdetben valóban összekapcsolódott a dinasztia érdekeivel azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az első kötet megjelenése Ferdinánd császár cseh királlyá koronázásának évfordulójára volt időzítve, csakhogy a szerzőnek nem sikerült időben befejeznie. Idővel Palacký a német mellett a mű cseh változatát is elkezdte írni, és az 1848-as forradalom keserű tapasztalatai után egy szimbolikus gesztussal a cseh verziót tette meg főváltozatnak. A két változat címe közötti különbség is sokat mondó: németül Geschichte von Böhmen, azaz Csehország története címmel jelent meg a mű, a cseh nyelvű kiadás címe pedig Dejiny národu èeského v Èechách a na Morave vagyis A cseh nemzet története Cseh- és Morvaországban volt. Vagyis míg a német cím alapján Csehország történetébe területi alapon beletartozott a nagyszámú német lakosság is, a cseh kiadás már nem területi, hanem etnikai alapon határozta meg tárgyát s így a németek kimaradtak belőle.

Az a törekvés, hogy ne csak a társadalom egy – privilegizált – rétegének, hanem az egész nemzetnek a történetét írják meg, szükségszerűen járt együtt járt egy másik igénnyel, mely már a felvilágosodás, sőt a humanizmus történetírásában is megfogalmazódott. Nevezetesen, hogy kibővítsék a történeti kutatás tárgyát és hatáskörét, hogy az a társadalom különböző rétegeinek – iparosok, kereskedők, parasztok – és azok tevékenységének – ipar, kereskedelem, mezőgazdaság – is magába foglalja. Tudósaim tehát mind politikusként, mind pedig történészként azért küzdöttek, hogy a hogy a társadalom privilegizálatlan rétegeit is beemeljék a nemzet fogalmába. A kortárs történetírás vissza-visszatérő toposza volt, hogy a történelem igazán fontos eseményei a színfalak mögött játszódnak. A kor nagy történetíróját, Thomas Carlyle-t idézve, a föníciai tengerészek, az olasz építőmesterek és a szász fémmunkások fontosabb dolgokat vittek véghez a történelemben mint Hannibál mikor elefántjaival átkelt az Alpokon. Ahogy Horváth megfogalmazta: (Wilhelm Wachsmuth korabeli lipcsei történész gondolatát követve):

Azok az országtörténetek, melyek csak akörül forognak, mi az udvarcabinet és kormányhatóságokból foly ki, vagy azokra viszonylik, hasonlítanak azon utazókhoz, kik mindenütt csak magas köröket látogatnak meg, s inkább a hideg márványteremben unatkoznak, mintsem a bizodalmas kunyhókban szívöket enyhítenék…¹¹

Súlyos problémát jelentett viszont a kor kutatóinak, hogy a rendelkezésére álló források, pl. krónikák, annalesek általában nem tartalmaztak a köznép életével kapcsolatos információt. A kor szinte minden történésze arról panaszkodott, hogy a nemzet igaz történetét a levéltárak porából kell kiásni. Ezért fordítottak különös gondot levéltárak anyagának feltérképezésére és az ott talált adatok és források nyilvánosságra hozatalára. Daukantas például azért lett hivatalnok Rigában illetve Szentpétervárott, mert e két helyen (és Königsbergben) őrizték a legfontosabb levéltári anyagokat Litvánia történetével kapcsolatban. A sors furcsa fintora, hogy e dokumentumoktól gyakran csak egy-két ajtó választotta el, mégsem juthatott hozzá magánhasználatra azokhoz. Palacký híresen sokat utazott hogy eljusson forrásaihoz. Legnevezetesebb a vatikáni levéltárban tett látogatása volt, mert a protestáns kutatók közül őt engedték be először oda. Palacký nevéhez fűződik számos forráskiadás, így például a Scriptores Rerum Bohemicarum megindítása is.

Persze a forráskiadás is számos nehézséggel járt. Régiónkban gyakoriak voltak a háborús felfordulások, melyek a dokumentumok pusztulásával járhattak. De még így is akkora anyagról volt szó, hogy itt az egyéni elhatározás már nem volt elegendő, hiszen a forráskiadás évtizedeket igénybevevő, csoportmunkát igénylő feladat, s rendkívül nehéz mindezt a történelmi könyvek írásával párhuzamosan csinálni. Így aztán nem csoda, hogy a történészek időnként úgy érezték: választani kényszerülnek a kettő között. Horváth Toldy Ferencnek írott levelében így töprengett: „mi tesz nagyobb hasznot: gyűjteni az anyagot vagy nekivágni a témának, noha kevés hiteles adatunk van s az eredmény nagyon silány lészen?”¹²

Ezzel a nehézséggel lehetett együttélni, vagyis elfogadni, hogy a források hiánya miatt bizonyos engedményeket kell tenni a nemzeti történelem írásakor. Négyen ezt az utat választották. Kogãlniceanu viszont úgy döntött, hogy feladja eredeti tervét, miszerint a fiatalkorában kiadott Dácia és Havasalföld történetéhez megírja a moldvai fejedelemség történetét is. Úgy vélte, a nagyszabású összegzést majd a következő generációnak lesz lehetősége elvégezni. Ehelyett elindította az Archivã Româneascãt, mely források kiadására specializálódott. Kiadta a román fejedelmek krónikáit, mert úgy vélekedett, hogy:

Eljön az idő mikor megszületik a románok nemzeti történelme. Amíg ez a mű meg nem jelenik, a fejedelmek krónikáinak kiadása helyettesítheti azt, hiszen ez – minden hiányosságával és hibájával együtt – a román történelem legjobb és legérdekesebb forrása.¹³

A sok nehézség azért nem jelentette azt, hogy a köznép történetének bizonyos aspektusaival ne lehetett volna foglalkozni. Mivel elsősorban jogi természetű dokumentumok álltak rendelkezésre, nem csoda, hogy történészeink figyelme is leginkább erre a témára irányult. Horváth és Kogãlniceanu például komoly kutatásokat végzett parasztság jogi helyzetével kapcsolatban, s mint azt a későbbiek során bemutatjuk, hasonló kérdések foglalkoztatták őket.

Végezetül szót kell ejtenünk a történeti narratíváról is, hiszen a források – akár rendelkezésre álltak, akár nem – csupán eszközei voltak a történetírásnak. A történészre maradt a feladat, hogy tehetségét és nem kis mértékben fantáziáját felhasználva történetté formálja azokat. A kor elvárásait követve lehetőség szerint teljes, monumentális, a nemzet kezdetétől saját korukig ívelő elbeszélésre törekedtek, bár az ilyesfajta tervek ritkán valósultak meg, mert egy emberöltő erre kevésnek bizonyult. De nemcsak a történet megkomponálása, hanem a stílusa is fontos volt: mivel a történészek nemzeti története a nagyközönséget célozta meg, az érthetőség és élvezhetőség legalább olyan érdemnek számított mint a források szakszerű feldolgozása. Vagyis fontos volt, hogy a könyv – a korabeli megfogalmazás szerint – kézbe kívánkozó, handgreiflich legyen.

Bár az öt tudóst kevéssé izgatták a történetfilozófia nagy kérdései (igaz, Lelewel pályafutása első éveiben nagy érdeklődést mutatott a történetírás elmélete iránt), azért reflektáltak a kutatás elméleti problémáira. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy milyen nehéz hiteles, ’igaz’ történelmet írni. Palacký a Csehország történetének előszavában így fogalmazott:

A legkevésbé sem hitegetem magam azzal, hogy mindenütt az igazat írtam. Az a történész, aki ezt el tudja hinni magáról nyilvánvalóan nincs tudatában a kutatás nehéz voltának. Csak Isten lát a szívekbe, az ember azonban sokszor külsőségek alapján ítélkezik, melyek gyakran csalókák… Hogyan is remélhetnénk, hogy a teljes igazat rakjuk össze a múlt sokszor megtévesztő töredékeiből? Őszinte kutatás és erőfeszítés csupán, amit várhatunk s adhatunk.¹⁴