Alexandra Laignel-Lavastine könyve nagy meglepetést okozott egyes francia és román újságírók és kritikusok körében, ami azzal a látszólagos kétségbevonhatatlansággal magyarázható, ahogyan a szerző bizonyítékokat hív segítségül saját fenntartásainak, tulajdonképpen politikai vádjainak igazolására. Emiatt aztán könyve megdöbbentően hasonlít egy szovjet típusú vádirathoz. Ezért a „kétségbevonhatatlan” kifejezést abban a sajátos értelemben alkalmazzuk, ahogyan e jelzőt a törvényszéki ügyek esetében szokás használni.
(…)
Az első „hiba”, hogy a szerző tendenciózusan kiragad egy történelmi kérdést, ami az egész építményt súlyosan és majdhogynem helyrehozhatatlanul aláássa. A könyv Mircea Eliade, Emil Cioran és Eugen Ionescu nemzedékét először elszigeteli, kivonja a két világháború közötti román kultúra egészéből, majd pedig a kor meghatározó, ha nem egyedülálló jelenségének rangjára emeli (miközben mellékesen, de nem túl jóhiszeműen megjegyzi az avantgarde mozgalmakról, hogy képviselőik nagyrészt a Romániában uralkodó fullasztó antiszemitizmus miatt hagyták el szülőföldjüket: mindez a táj lepusztítását szolgálja). Ez a művelet már az elején meghamisítja a tényeket. A szerző ugyanúgy jár el, mint Jules Verne bizonyos rosszindulatú figurái, akik el akarják téríteni útvonalától a hajót, amelyen utaznak, és ezért mágnest helyeznek el az iránytű közelében.
Ha a kifejezést a maga rendes értelmében használjuk, elmondhatjuk, hogy a nemzedék, amelyhez a három szerző tartozik, az 1930-as évek körül jelentkezett és nem volt elég ideje arra, hogy megnyilvánuljon vagy éppen döntő módon uralja a szellemi életet az 1938-1940 időszakig, amikor is valójában elkezdődik Románia politikai katasztrófája. A korszak meghatározó generációi és szellemi vezéralakjai mások voltak, nem ezek a nagyon ígéretes fiatalok; ők akkoriban még periférikus figurák, nem voltak sem elismertek, sem jelentősebb pozíciók birtokosai. De a többi nemzedék és az igazából meghatározó személyiségek Alexandra Laignel-Lavastine könyvében egyszerűen nem léteznek! Kiiktatta őket onnan, kitörölte őket a képből, éppen úgy, ahogyan az időközben kegyvesztetté vált vezérek eltűntek a kommunista pártvezetők történelmi jelentőségű csoportképeiről (egy ilyen trükkös fénykép bemutatásával kezdődik Milan Kundera egyik regénye).
A második hibás részletkiragadás egyfajta perverz zoom-hatáson alapszik; lényege abban áll, hogy az 1900 és 1915 között született és 1925 és 1935 között jelentkező román értelmiségiek teljes nemzedékét a „fiatal generáció” csoportjára szűkíti. Ez a csoport, melyet Leon Volovici találóan „fiatal értelmiségiek heterogén csoportosulásának” nevezett,1 nem tévesztendő és nem is téveszthető össze az egész értelmiségi nemzedékkel.
(…)
A „fiatal generáció”, ahogyan e „heterogén csoportosulás” tagjai nevezték magukat, nem volt azonos az 1930-as évek fiatal nemzedékével, annak csak egy részét jelölte; de még ezt a „fiatal generációt” – még ezt sem! – tekinti a szerző mikrokörnyezetnek, amelyben a fiatal Mircea Eliade és Emil Cioran személyisége és fejlődése elhelyezhető volna. Alexandra Laignel-Lavastine a „fiatal generációt” gyakorlatilag kettejükre korlátozza.
Mindezt azért, hogy megkönnyítse mindnyájuk általános elítélését – nemcsak a ”fiatal generáció” tagjait, nem is csak a korszak teljes fiatal nemzedékét, hanem a kor teljes román értelmiségét is kárhoztatva. Eliadét és Ciorant szimbolikus szereppel ruházza fel, hogy aztán nevüket egy óriási közös sírgödörre helyezze, melyben ott pihennek a harmincas évek legfontosabb román szellemi értékei is. „A 20. század eszmetörténetének egyik legizgalmasabb kalandja az, ahogyan az 1930-as évek román értelmiségének színe-virága eljutott egy olyan mozgalomhoz, amely tisztán a gyilkosság és vér misztikáján alapult” – írja Alexandra Laignel-Lavastine az abszolút túlzás zavartalan biztonságával.
És teljes hamisságával. 1936 júniusában Mircea Eliade megjelentetett egy cikket, amelyben – Zigu Ornea szavaival – „képet festett az ifjú generáció tagjainak anyagi helyzetéről.”2 Több mint húsz nevet sorolt fel. Ám azok számára, akiket Eliade akkor és ott, 1936-ban a „fiatal generáció” tagjaiként említett, a következő években, évtizedekben megszakadt az alkotói fejlődés lehetősége. Egyesek a harmincas évek végére jellemző politikai erőszakcselekményekben és a háborúban vesztek oda, sőt tragikus balesetekben is, mint Mihail Sebastian, míg a többiekre a kommunista börtönök vártak, vagy hosszú időre indexre kerültek. Tíz-tizenegy évvel később, 1946–1947- ben, Eliade felsorolása már egy kollektív gyászszertartás jellegét ölti.
A haláltól, halódástól csak Eliade és Cioran menekült meg, az alkotói sors kiteljesedése szempontjából ők az egyedüli túlélői annak a „heterogén csoportosulásnak”, amelyet „fiatal generációnak” neveztek; de száműzetésben és a száműzetés révén lettek túlélők. Érett alkotásaik (1945-ben Eliade harminchét éves, Cioran harmincnégy ) kivételes fényét semmiképp sem lehet korábbi időszakaik alkotásaira vetíteni, akármennyire is kötődtek azokhoz. Ha 1945 után Emil Cioran nem írt volna semmit, írói „munkássága” csak másod-, vagy inkább harmadrangúként, valahol a periférián helyezkedne el a harmincas évek román kultúrpanorámájában. Mircea Eliade sem vált elsőrangú tudóssá 1945 előtt, függetlenül attól, hogy sokkal termékenyebb alkotó volt, de túlnyomórészt irodalmi és publicisztikai vonalon: ám a száműzetésben nem az irodalom és nem is a publicisztika volt az, ami révén hírnevet szerzett.
Következésképpen, óriási hiba (vagy óriási intellektuális csalás…) nagyságukat és státuszukat a harmincas évek román kultúráján belül túlértékelni, azaz abból indulni ki, amivé majd az ötvenes évektől, a száműzetésben válnak. Korai írásaik – melyek korántsem képviselik teljes kezdő korszakukat – túldimenzionálása, valamint a legionárius mozgalommal vállalt nyílt rokonszenvük ténye arra indítja a szerzőt, hogy mindent e rokonszenv jegyében mutasson be: teljes életművüket, az egész csoportosulást, az egész nemzedéket, a harmincas évek teljes román szellemiségét.
( … )