Jön a tél, jaj, istenem,
jaj, sötét lesz, istenem,
pöcsömön nem jön ki pisa,
szar nem jön ki seggemen.

Mit se tiltakozhatok,
mindent már csak fulladok,
nincs, hogy élv üdvére lettem,
nincs, mit élbõl elhagyok.

Nyitja – van, de visszavarr.
Jobb a messzibbnél – hamar.
Napsugárban, holdsugárban
lelkem koponyája tar.

Minden közvetlenül ér!
Nem nyúlok ki semmiér’.
Nem taszítok – hova? – semmit,
minden elvesz, s mit se kér.

Fél-lánglélek voltomat
rög férge elõl kremat’
viszi, vigye, órium!
Hullalé, kubai rum.

Kavargatnak fasorok,
erre már Rilke sem ok,
kisasszonyok Avignonból:
jajkiállítás vagyok!

Fél-lánglélek, fél sötét,
egybe sincs, se szerteszét,
fejlesztés, se rontom-bon tom,
ami nincs már, végre ép.

Így döntöttek semmiképp.