A Gravitációhoz

Te, úgy vagy itt, ha este van,
ha harmat száll a padra,
s hozzá döntve egy kerékpár,
a nikkel kerékagyra

esik a fény. A csillagok
ma hullámanyag-részek,
s a tengerekben ár-apály,
de nélküled nem élnek… –

Te úgy vagy itt, mint ím e fa,
mely Ég felé törekszik,
de általad hullt Földre rég,
s most csírából növekszik

egy Gondolat, amely anyag
formájában se nyugszik,
s bár vízzel szívja meg magát,
az érzés nem öregszik. –

Te, úgy vagy itt, ki feszíted
a mérõón fonálját,
s két pont között ki rajzolod
a Geometriáját

a hullásnak. A lefelé
helyett a Középpontot,
a Szeretet helyére ért
decentrális Légyottot. –

Te, úgy vagy itt, akár a Tér,
amelyben nincsen Látás,
nincs Hajnal és nincs Éjszaka,
mert mozgása hátrálás

az Idõbe. Mint gondolat,
Te benned az Isten nagy
Erõvel folyton ott pörög,
mert mindenütt Jelen vagy.

A matyóhímzés

A matyóhímzéses terítõ közepére tett tálcán volt
a fecskendõ. És hallgatás körötte. Az én apukám
édesanyámra tekintett, õ pedig rá vissza. Lassan,
vontatottan beszélni kezdte. Szokatlan remegés
fogott el erre. A végzet szót, emlékszem, emlegette,
meg hogy ha injekció beadásához hozzájárulok,
akkor mindannyian elalszunk. Együtt maradunk,
mindörökre. És nem vár ránk a bizonytalan a meg-
alázó reménytelenségbe. Bennem azonban tizenöt
évem élni akarása azt kiáltotta “nem!” Erre
apám megállapította: “Ha te élni akarsz, akkor
nekünk is élni kell tovább, mert nem hagyhatunk
magadra.” Apám a falu körorvosa. Testvér
nélkül nõttem. A szomszédban lakott édesanyám
nõvére meg a férje, két gyerek, Nelly és Gyurika.
Este azt imádkoztam “Én Istenem, jó Istenem
lecsukódik már a szemem, De a tied nyitva, atyám,
Amíg alszom, vigyázz reám.” Aztán meg “Hiszek
egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy
isteni örök igazságban Hiszek Magyarország fel-
támadásában. Ámen.” Gyuri nem tanulhatott Pesten,
Brünbe ment. Aztán már ott se. Akkor a család
Toulouse-ba küldte. Az én eszem nem értette. Majd
Vilmos bácsit egy cselédje hat baltacsapással megölte.
Az udvaron eszeveszetten kiabálta “úgy kellett annak
a büdös zsidónak!” Én találtam rá, a feje szétverve.
Rohantam apámhoz, aki nem is hitte. És jöttek
szörnyûségek sorba. Nelly férjével Újvidéken
lakott. Ernõ bácsi épp borotválkozott, amikor
magyarok betörtek lakásba. Keresték a családot.
A dada gyorsan paplant dobott a féléves Tomikára,
nem vették észre. Péterke Nellyvel volt oda. Ernõ
bácsival is a Duna jegén végeztek. Nelly nem hevert ki.
Gyönyörûbbnél gyönyörûbb pulóvereket kötött, hogy
fájdalmat ne érezze. Pestre ment szakmát tanulni,
hogy eltarthassa a gyerekeit. Így jött el negyven-
négy. Egyik tanárom március 15-én azt mondta,
“te maradj ülve”, mikor az osztály a Himnuszt énekelte,
“és legyél csendbe.” Tizenkilencedikén németek
vonultak be. Ekkortól kötelezõ volt csillag viselése.
A tisztiorvos és fõispán közbenjárása apa maradhatott
volna. Nekem anyámmal menni kellett gettóba. Apám
azt mondta, “a család maradjon egybe”. A búcsúzkodók
végig álltak az utcánkba. Apa fogadta õket, de már csak
a végét várta. Évtizedeket öregedett. Ekkor került
a matyóhímzéses asztalra az injekció, amirõl már
beszéltem. A bevagonírozás elõtt a szabad ég alatt
ültünk az éjszakába. Sublimátot ivott a szomszéd falu
orvosa feleségével. Apám gyomormosása ellenére
kiszenvedtek reggelre. Nyolcvanan voltunk a vagonba.
Egy kismama megszült útközbe. De víz nélkül apám
õket megmenteni nem tudta. Volt, aki megõrült a vonatba.
Apám tanított arra, mindig mondjam “Ich will
arbeiten”. Július hetedikén megállt vonata. Apa olvasta
táblát, Auschwitz-Birkenau, és mondta, “el vagyunk
veszve!” Hangszórók azt harsogták “a csomagokat
hagyják a szerelvénybe, majd utánuk hozzák. A betegekért
és öregekért külön kocsik jönnek, maradjanak csak ülve”,
ismételték, “majd lesz minden rendbe. A férfiak a vagon
bal oldalán, a nõk a jobbján szálljanak ki.” Apukám
búcsúként mondta “Maradj mindig az én okos, szófogadó,
jó kislányom…” Így váltunk el egy örökre. Tomika és Péterke
kezemet szorosan fogta, de anyám azt mondta, “csak nem
akarod elfoglalni a helyt? Mi tudunk gyalogolni. Gyere…”
Ötös sorokba haladtunk elõre. A reflektorok fénycsóvái
vakítottak szembe. Egy német tiszt terpeszbe. Állt valahol
ott messze. Minket jobbra irányít. Vetkõzni kellett
egy terembe. Aztán áttereltek egy másikba, és a vasajtót
rácsapták reteszre. Ordítva dörömböltem egyre. Valóban
elvesztünk, értettem meg végre… Visszafordulva többiek
már kopaszra nyírva. Meg sem ismertem senkit.
Álltak ott, mint birka. A testükre libabõr volt írva.