Ugyanolyan meleg volt, mint ezen a nyáron. A szántódi komp és a balatoni mûút között bandukoltunk, nem emlékszem már, hogy melyik irányba, de arra igen, hogy Jozsó azt mondta:

– Látod, ez a tré ebben az országban! Amerikában itt száz méterenként lenne egy krimó. – Nehezen értettem, hogy ez mit változtatna a helyzetünkön, hisz annyi pénzünk se nagyon volt, hogy egybe bemehessünk.

Akkoriban egy nyáron tízszer is lementem Balatonra. Volt egy füzetem, amelybe mindig beírtam, hogy milyen márkájú autóval, hány kilométert utaztam, és azt is, hogy mekkora sebességgel. Alkalmanként két-három napig maradtam, egy útra tíz-húsz forintot vihettem magammal. Szállásra nem kellett költenem, mert a campingben többnyire befogadott egy ismerõs sátor, de ha úgy adódott, alhattam a vasútállomáson is. A reggeli tej kiflivel kijött egy kettesbõl, egy pohár sör kettõ tízbe került, három ötvenbe a korsó. Nagyon kényelmes, fonott karosszékben, alkonyat után fogyasztottam el a vasútállomás teraszán, miközben az érkezõ s távozó nyaralókat nézegettem a sárga gyöngysóderen. Egy pohár vagy egy korsó. Mindig alkonyat után, hogy azért minden illúzió nélkül mégse kelljen nekivágnom a nyáréjszakának.

– Bácsi, mi az a tviszt? – kérdezte a minap egy kisfiú, aki a vacsoránál a felnõttek beszélgetését hallgatta. Egy darázscsípés volt az apropó, onnan indult a mesém. Mikor a campingbe érkeztem, igyekeztem én is megtanulni tvisztelni, de sehogy sem sikerült ráéreznem arra a bizonyos csípõcsavarásra. Ment valahogy, de amikor a mosdóban lévõ tükör elõtt próbáltam, be kellett látnom, hogy siralmas az eredmény. Nem baj, gondoltam, majd holnap! Aztán a holnap úgy kezdõdött, hogy egy darázs beleakadt a szandálomba, és röpke négy óra alatt, olyan dagadt lett a lábam, hogy alig tudtam felhúzni rá a nadrágot. Igaz, csõnadrág volt a divat. Ültem a sátor elõtt, bánatos Winnetou, a háttérben szólt aTwist again, és egy campinglakó, úgy emlékszem egy idõsebb nõ, aki lehetett már vagy negyvenöt éves, nos, õ jól rám ijesztett, hogy ha nem vigyázok, elõfordulhat, hogy majd amputálni kell a lábamat. Tényleg, már egész lila volt. Egyszer egy fiúnak a harmadikban levágta a villamos, talán pontosan ott, ahol engem a darázs megcsípett, és amíg a mentõ megérkezett, egyre csak azt mondogatta a baleset színhelyén összeverõdött, kissé nehéz felfogású nézõseregnek, hogy nem éli túl, ha többé nem futballozhat. Nem érti ezt, aki még nem volt hasonló helyzetben. No, elég az hozzá, hogy nekem nem volt kedvem tviszt nélkül élni. Pedig még nem is tudtam. Kibicegtem a sztrádára, stoppoltam, gyalogoltam, aztán otthon borogattam, és amikor három nap múlva felkeltem az ágyból, elragadtatva tapasztaltam, hogy tudok tvisztelni. Ahogy a legmenõbbek Földváron! Mert a bicegés közben ráéreztem a csípõcsavarásra.

Buchleitner József, azaz Jozsó, nem tudott úgy tvisztelni, mint én. Nem is próbálta.
A Csokoládégyárban ismertem meg, ahol a gimnázium után egy évet dolgoztam. Mielõtt az egyetem jogi karán belekezdtem a szóbeli felvételibe, elõrebocsátottam, hogy amennyiben megfelelnék, úgy kérném szépen, hogy évhalasztással vegyenek fel, mert az a tervem, hogy elõbb dolgozok egy évet. Ezzel aztán megleptem a bizottságot! Jött a hogyan meg a miért. Mondtam volna, hogy egy kicsit elfárasztott a gimnázium, de hamar kiderült, hogy nem ez a helyes válasz. Végül is abban maradtunk, hogy a halasztás azért lesz hasznos, mert általa majd közelebb kerülök az élethez. Én mondtam ki a mondatot, mely az egyik fickónak, aki ott ült a jobbszélen, különösen tetszett. Aztán a levélben az állt, hogy feltételesen felvettek az egyetemre, amely felvétel majd akkor válik véglegessé, ha termelõmunkában töltöttem egy évet, amelynek végén a munkáltatóm továbbtanulásra javasol. Nem egészen errõl volt szó, de mindegy. Mintha az élethez való közelebb kerülésnek valaminõ sarkalatos kritériuma lenne, hogy a fõnök mit szól hozzá. Sebaj, mondtam magamnak. Foghúzás mindenesetre nem lett a dologból. Ezt pedig azért mondom, mert ha nincs szerencsém, úgy is járhattam volna, mint Burger Sanyi, aki nem kért ugyan évhalasztást, de akit ugyanúgy vettek fel, mint engem, ugyanazzal a levéllel. Aztán egy reggel elaludt, és fél óra késéssel ért a termelõmunkába, ahol is megmondták neki, hogy a dolog így nem fog menni. Igenis, felelte Sanyi, és három hét múltán megint elaludt. Nem lesz egyetem, gondolta kétségbeesetten. Megijed ám az ember, amikor a délelõtt közepén hirtelen felkapja a fejét a párnáról! Arra gondolt, hogy elmegy a körzeti rendelõbe és kér egy igazolást a fogorvostól. Mert úgy fájt a foga, hogy egész éjjel nem tudott aludni. Igen ám, de a fogorvos megmakacsolta magát, hogy õ pedig csak akkor ad igazolást, ha kezelte is a fogat. Erre aztán huzavona következett, aminek az lett a vége, hogy az orvos kihúzta a tök egészséges bal alsó hatost.

– Ez nem igaz! – mondtam neki döbbenten, már a Vén Diák presszóban, amikor is két egyetemi elõadás között a “ki hogyan jutott be” emlékeinkrõl beszélgettünk. – Ez nem lehet igaz! – Sanyi erre kitátotta a száját, és megmutatta a kihúzott foga helyét. Ragyogó fehér fogai voltak, és hibátlanok, mind a harmincegy.

De most nem az egyetemen vagyunk, hanem a Csokoládégyárban, ahol megismertem Jozsót. Hogy közelebb kerüljek az élethez. Ennyi pénzért én sose dolgoznék, mondta, miközben a cukorkás dobozokat és bonbonos kartonokat szállítottuk az emeletrõl a földszintre. Tetõfedõ volt az igazi szakmája, az anyagmozgatásban csak azért lett társam, hogy közveszélyes munkakerülésért el ne vigye a rendõr. Egyszer behozott a gyárba két pár bokszkesztyût, hogy a tízórai szünetben gyakorolhassunk kicsit.

– Péter! Péter!!! – kiabálta, amikor az egyik cukrászfiúval mérkõztem.

– Milyen voltam? – kérdeztem tõle, amint ketten maradtunk.

– Szar – felelte tömören. Nem zavart, hogy nem fogom olyan sokra vinni, mint õ, mint ahogy õt se zavarta, hogy sohasem fog egyetemre járni, mint én. Úgy emlékszem, az általános iskolát se végezte el, és tízéves korától különbözõ javítóintézetekben nevelkedett. Ellentétekbõl lesz a legszebb illeszkedés, mondta Hérakleitosz, de azt nem tette hozzá, hogy annak, aki felülrõl különbözik, annak a szép illeszkedés mellé egy kis rossz lelkiismeret is kijut. Mert csak fél szívét viszi a buliba.

Ami a rossz lelkiismeretet illeti, hasonlóan voltam Katival is, akit szintén a Csokoládégyárban ismertem meg. Odajött hozzánk az ebédlõ bejárata elõtt felállított pingpongasztalhoz, ahol munka után négyen játszottunk. Bevontuk õt is, tanítottuk, ki így, ki úgy. Nekem nagyon erõsek a lábaim, mondta valamilyen apropóból, meg azt is, hogy akár mind a négyünket elbírna a térdein. Javasoltam, hogy próbáljuk ki, a Jozsó meg nevetett, hogy persze én szeretnék legalul ülni. Aztán lehet, hogy mégse én ültem ott, de amikor a szoborcsoport összeállt, megcsókoltam Kati nyakát. A pingpongozás után én kísértem haza. Néhány hét múlva, mielõtt belépett volna a lakásunkba, ahol persze nem volt otthon senki, sokáig állt a bejárati ajtóban, és a lépcsõház ablakából a galambokat nézegette.
Ha azt mondanám, hogy õ volt az elsõ szerelmem, nem lenne egészen pontos, mert ugye, aki felülrõl, az csak félig, satöbbi.

Jozsó a dumámat kedvelte bennem, én meg azt, hogy õ oly könnyen a tárgyra tudott térni. Nem volt sok idõre szüksége, hogy feltegye a kérdést, akár a legbombább nõnek is, ámbár, mi az, hogy legbombább, na jó, ezt majd legközelebb, Jozsó rögvest megkérdezte tõle: Nem találkozhatnánk mi valahol? A fél szívet nála az jelentette, hogy Kelenföldnek nem a fõutcáján, hanem a kertjei alatt ment végig a nõvel, aki igent mondott, és akit esetleg meg is kapott. Persze a fél szív is túlzás, mert Jozsónak nemigen voltak szívügyei. Kivéve talán Zsuzsát, a Bonbon osztály vezetõnõjét, aki úgy járkált a kattogó csomagológépek között, mint maga Kleopátra. Más szóval, igazi bonbon volt a fõnökasszony, de olyannyira túl a realitás minden határán, hogy a magam részérõl észre sem veszem, ha Jozsó egy sör mellett be nem avat a vele kapcsolatos ambícióiba. Szemügyre véve a dolgot, úgy találtam, hogy adott esetben talán Zsuzsa sem lenne közömbös, fél szívvel legalábbis nem, ám ebbõl az ellentétpárból sohasem lett legszebb illeszkedés.

– Életem legnagyobb zavarjában voltam! – mondta Jozsó, miután a földvári vasútállomáson véletlenül összetalálkozott Zsuzsával. Pingpong labdát vett az újságosnál, miután a campingben találtunk egy szabad asztalt és két ütõt. Aztán a nyárba be, nyárból ki sárga gyöngysóderen, kezében a kaucsukdarabbal, Jozsó meglátta Zsuzsát, aki éppen leszállt a vonatról a férjével. A beszélgetés nem volt hosszú. Hát maga mit keres itt? Meg ilyesmi. Itt nyaralunk a Péterrel. És jól érzik magukat? Nem igazán, mert tegnap elköltöttünk minden pénzünket. Jobban kellett volna beosztani, mondta Zsuzsa és már ment is tovább a férjével. Bele a nyárba, szépen s gazdagon. Jozsó meg visszajött a campingbe. A pingponglabda akkor roppant össze, és törött szét az ujjai között, amikor Zsuzsával beszélt. Elvettem tõle, hogy hazavigyem, és egy cérnaszálon felakasszam a manzárd-szobám falára, ahol azon a nyáron összegyûlt egy-két életbõl vett, nevezzük így, tárgyi bizonyíték. Arra a nem várt esetre, ha a munkáltató ajánlata mégse lenne elegendõ, hogy elkezdhessem jogi tanulmányaimat.

De elõbb még haza kellett jutni Budapestre. Mert a veszély, hogy ebben a büdös életben, soha többé nem áll meg egy rohadt autó, ez a veszély mindig ott ólálkodott a közelben.
Egy alkalommal nemcsak Jozsó, de a Muszi nevû unokatestvére is velem volt. Valahogy hozzánk csapódott Földváron.

– Nem mindig érti, hogy mit mondasz neki – világosított fel bizalmasan Jozsó –, de lehet rá számítani. – Egyszer, egy verekedés során valaki kést emelt Jozsóra, mire Muszi, vagy hat méter távolságból, mint egy tigrincs nyakába ugrott a támadónak és leteperte. Életmentõ érdemeinek dacára is látnunk kellett, hogy jelenléte nemigen növeli az esélyeinket.

– Legalább ne lenne rajtad ez a szörnyû gatya – mondta neki Jozsó, és a Muszi sehogy se értette, hogy mi a baj az õ gatyájával. Földvártól egészen Siófokig gyalogoltunk, miközben a forró napsütésben kicsit fáradtan, de mégiscsak kiszámoltam, hogy ebben a tempóban nem érek haza a három nap múlva esedékes egyetemi évnyitóra. Muszit inkább a túlélésünk problematikája foglalkoztatta.

– Gyõztünk – mondta egyszer amikor, jó négyszáz méterre az úttól, meglátott egy almafát. Egy baromfiudvar láttán pedig felvetette, hogy ha minden kötél szakad, megsüthetnénk nyárson egy csirkét. Nem bántuk tervezgetéseit. Csak az autóknak ne integessen! Siófok felé járhattunk, mikor az egyik elrobogó autóban hátrafordult egy kislány. Jozsónak több se kellett. Volt egy kalapja, amellyel úgy nézett ki, akár egy igazi cowboy. Azzal a kalappal integetett a kislánynak, míg csak az autó el nem tûnt. A szerelem mindent legyõz, hirdette a kalaplengetés. És még mennyi mindent, Istenem még mennyi mindent! Muszi közben felvett egy száraz ágat a földrõl. Szükség lehet rá, ha majd tüzet rakunk. Az út túlsó oldalán, mintegy háromszáz méterre elõttünk feltûnt két rendõr. Borítékolni lehetett, hogy belénk kötnek. Némi megkönnyebbülést éreztem, mert Muszi még nem kapta el a csirkét. Ekkor tûnt fel a fekete Volga. Amikor intettem, nem nagyon hittem, hogy megáll. Inkább csak az dolgozott bennem, hogy jó lenne elkerülni a rendõröket. Ne mondja senki, hogy nem próbáltuk meg. Jozsó nem látta a közelgõ Volgát, mert akkor még a kislányt szállító autó után nézett. Lábujjhegyre állva nyújtotta a búcsú pillanatát, de a kalaplengetést ideje volt abbahagyni. Én meg futottam a Volga után, mert hiszen: EZ MEGÁLLT! Sietni kell ám ilyenkor, mert ha késlekedsz, kiderül, hogy nem is volt igaz az egész. Mire odaértem a Volgához, egy sötétruhás, nagyon magas férfi már ki is szállt belõle, és ott várt rám a kocsi mellett.

– Pestre utaznak? – kérdezte. Igen, feleltem. Szálljanak be! mondta, és ahogy kezemben a sportszatyorral elõrehajoltam, még hozzátette: – Dobja be a kocsiba! – Hogy erre miért lett volna szükség, nem értettem. A táska nem volt olyan nehéz, törékeny dolog ugyan nem volt benne, de akkor is, semmi akadálya nem volt, hogy kezemben tartsam, mialatt beszállok a Volgába. A hátsó ülésen egy férfi ült, ugyancsak sötét ruhában. Elégszer láttam már a filmhíradóban, hogy rögtön megismerjem. Dobi István ült a Volgában, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának Elnöke. Ekkor, mintegy újra hallottam az imént elhangzott szavakat, és 30 másodpercnyi csúszással megértettem, hogy a férfi odakinn nem azt mondta nekem, hogy “Dobja be a kocsiba”, hanem azt tartotta szükségesnek a tudomásomra hozni, hogy Dobi elvtárs a kocsiban. A sofõrön kívül két kísérõje volt, hasonlóan nagydarab mind a kettõ. Az egyik, aki az ajtót nyitotta, a másik… hát nem tudom. Talán õnála volt az atombomba. Ne feledjük, hogy az Elnöki Tanács Elnökét illette a hadüzenet és a békekötés joga. Jozsóval és Muszival voltunk tehát heten. Meg se kottyan ez egy Volgának! Az elsõ és a hátsó ülések között volt még egy sor, két vagy három hellyel. Ha nem volt rájuk szükség, lehajthatták, és az ember nemhogy a térdével, de még a lába fejével se tudta volna elérni az elõtte lévõ ülések háttámláját. Történelmi tények tudósítójához pontosság illik, ezért nem is mondom el, csak azt a nagyon keveset, amire, azt hiszem, negyvenöt év után is jól emlékszem.

– Kínáld meg õt is! – mondta Muszi, miután megkérdeztem, hogy szabad-e rágyújtanom. Kicsit késõbb megszólalt az egyik kísérõ, hogy ne dohányozzunk, mert esetleg zavarja Dobi elvtársat.

– A Dobi elvtárs megengedte – feleltem neki. Máskülönben nem nagyon beszélgettünk. Arra emlékszem, hogyan ráncolódott a homloka, az arca meg füle meg mindene, amikor mondtam valamit. Mert nem nagyon hallotta. Meg arra is, hogy megkérdezte, hogy ezt az autóstoppozást csak a budapestiek csinálják-e, vagy ugyanúgy a vidékiek is. Aligha tudtam erre pontos választ adni, de valamit biztosan mondtam. Miután a Volgából kiszálltunk – volt-e búcsúkézfogás vagy nem, már nem tudom –, Muszi felvetette a Kosztolányi Dezsõ téren, hogy írni kellene egy levelet, amelyben köszönetet mondunk Dobi Istvánnak. Kezdett is rögtön belelkesedni, hogy ezzel mennyit segíthetnénk az autóstopposoknak. Nem tartottam rossznak az ötletet, de aztán nem lett a dologból semmi.

Már hónapok óta egyetemre jártam, amikor újra láttam Jozsót. Magam mentem el hozzá. A mamája fogadott, és rögtön bemutatott egy nõnek, aki úgy nézett ki, mint az Édes Anna, és aki két hét óta Jozsó felesége volt. Valami összeszorult bennem, amikor kezet fogtunk. Talán attól, ahogyan a kezét nyújtotta, vagy attól, amit a szeme alatti halványkék folt sejtetett.

– Nem adta meg a száz forintodat? – kérdezte Jozsó mamája, mielõtt a dolgot egyáltalán szóba hoztam volna. Amikor a kocsmaudvaron meglátott, nagyon megörült.

– Ha a pénzedért jöttél – mondta –, azt nem tudom megadni. – Kinyitotta a brifkóját, melyben jóval több volt száz forintnál, de az mind arra kellett, hogy az éjszaka folyamán megigyuk. Mert Jozsónak másnap reggel kellett bevonulni a börtönbe. – Amit kívánsz, fizetem – mondta. Tizenegy hónapot kapott betöréses lopásért. Benne volt Muszi is, és még valaki harmadik, aki miatt lebuktak. Valami bõröket loptak egy padlásról. Elsõ alkalommal sikerült, másodszorra nem lett volna szabad visszamenni. A feleségét egyik napról a másikra vette el. Vidéki lány volt, a mamájának segített a mosásban.

– Hogy te micsoda léhûtõ vagy – mondta az asszony egy este a fiának. – Legalább azt megadná nekem egyszer a Jóisten, hogy egy napon feleségül veszel valakit.

– Meg fogok nõsülni – mondta erre Jozsó félig részegen.

– És kit veszel el, ha szabad tudnom?

– A Marikát – felelte Jozsó, és rámutatott a fiatal nõre, aki ott állt a vasaló-deszka mellett. Akkor látta másodszor.

Mikor büntetõjogból készültem, a betöréses lopás törvényi tényállásának tanulmányozása közepette arra gondoltam, hogy ha nincs szerencsém, úgy is járhattam volna, mint az a harmadik tag, aki miatt Jozsót és Muszit elkapták. Rá is kimértek öt hónapot, igaz, felfüggesztve. Aztán az évek múltán, amikor Kati jutott az eszembe, képzeletem néha más utakra ragadott. Arra gondoltam, hogy ha akkor, a pingpongozás után nem én, hanem Jozsó csókolja õt nyakon… ha nem én, hanem Jozsó kíséri õt haza, talán jobban megbecsülte volna, mint Marikát, talán nem verte volna meg már az elsõ héten, és nem halt volna meg már ötvenévesen, azt követõen, hogy életének mintegy felét a börtönben töltötte. Sokat változtathat ám az ember sorsán egy nõ, de vajon volt-e olyan nõ, aki ezt Jozsóval megtehette volna? Aztán, amikor itt elakadtam, akkor arra gondoltam, hogy Kati talán jobban járt volna, ha nem én, hanem Jozsó csókolja õt nyakon. Vele biztosan végigment volna a fõutcán, az õ kapcsolatuknak talán több esélye lett volna, mint a miénknek. Akkor talán Kati nem keresi Ervin oldalán az egzisztenciális biztonságot, s nem kell megtapasztalnia, hogy az a biztonság, melyet az ember nem tud elviselni, az a biztonság nem sokat ér. Kutya sorsa lehetett ám egy vidéki leányzónak Pesten, és talán így van ez még ma is, legyen a lelke még oly tiszta és jó, mialatt egy lakás bejárati ajtaja elõtt a galambokat szemléli egy lépcsõház udvarra nézõ ablakából…