1. A nemzeti megalománia politikája

Egy év és néhány hónap telt el azóta (ezt 2006 õszén írom), hogy váratlanul kiderült: az államnak ki kell alakítania történelempolitikáját; sõt már gyakorolja is, még ha ennek nincs is tudatában. Ez a fogalom, amelyrõl még másfél évvel ezelõtt sem hallott senki (legalábbis aki nem a történelempolitika szakértõje), nem az újságok hasábjain született. Nem vagyok politikus, történész viszont igen, ezért az új kifejezést alkotó összetevõk közül legalább az egyik komolyan érdekel, és nem tagadom, már a történelempolitika fogalma is erõs ellenérzést kelt bennem.

Mindenekelõtt szögezzük le, hogy két különálló problémával nézünk szembe: mivel lehet elérni, hogy a világ kedvezõ képet alkosson Lengyelországról, és mi formálja a lengyel társadalom történelmi tudatát.

Ha az elsõ kérdést nézzük, egyszerû a válasz: semmi sem javítja annyira a Lengyelországról külföldön kialakult képet, mint ha a lengyel történészek kritikusan szemlélik hazánk történelmét. A függetlenség 1918-as visszaszerzésérõl lehet írni így:

A munkabíró, harcedzett nemzet a kiváló elmék, derék parasztok és munkások, délceg katonák nemzete is volt, készen állt arra, hogy a hõsiesség legmagasabb fokára hágjon. Úgy jutott túl az 1919-tól 1921-ig tartó kemény küzdelmeken, úgy emelkedett ki húsz év elteltével az újabb rettentõ vérzivatarból, ahogy “eleven szikla, szobor jön az éjben, mellén a villám darabokra pattan”¹ – és nemzetek merítenek ihletet belõle.²

De lehet így is:

A lengyel föld gaztettek, pogromok és fejetlenség színtere lett. […] [Galíciában] bandák szervezõdtek, fõleg dezertõrökbõl, amelyek falvakat, városokat és elsõsorban zsidókat fosztogattak. […]
A Királyságban […] odáig fajult az anarchia, hogy szabályos támadásokat indítottak a városok ellen, lefegyverezték a rendõröket, majd módszeresen kirabolták a kereskedõk, fõleg a zsidók raktárait. […]
Amikor kiûzték az ukránokat Lwówból, a lengyel társadalom söpredékébõl kirobbantak az ukránokkal szövetkezõ zsidók elleni indulatok. A csõcselék megrohanta a zsidónegyedet, kirabolta, legyilkolta az ott lakókat, felgyújtotta a zsidó házakat. Egy idõ múlva a hadsereg véget vetett a pogromnak, elfogták a fosztogatókat, a rögtönítélõ bíróság tette a dolgát, de a lwówi pogrom rossz fényt vetett a nemzetre, amely a népek szabadsága nevében rázta le magáról a sokéves rabságot és elnyomást.³

Költõi kérdés következik: a két szöveg közül melyik alapján szemléli jóindulattal Lengyelország történelmét egy gondolkodó külföldi, melyik kelti fel érdeklõdését és rokonszenvét? Persze hogy a második; egy külföldi, aki nincs beavatva fájdalmainkba, emlékeinkbe és érzelmeinkbe, az elsõhöz hasonló szövegeket olvasva minden bizonnyal arra gondol, ami nekem is számtalanszor eszembe jutott, amikor külföldi szerzõktõl olvastam ilyen hangütésû írásokat: “Kínos helyzet; újabb Ruritánia próbálja bizonygatni a világnak történelmi nagyságát, amit külsõ szemlélõ eddig valahogy sosem vett észre.” Ha viszont a második idézethez hasonló, kritikus hangvételû munkával találkozunk, aligha gondolhatunk elismerés nélkül akár a szerzõjére, akár a társadalomra, melyben él: minden bizonnyal felnõtt ez a társadalom, nem ragadja magával a tömeghisztéria, hiszen képviselõi a kívülálló szemével tudják nézni országuk közelmúltját.

Ezért semmi kétségem afelõl, hogy az a vita, amely Jan Gross Jedwabnérõl szóló könyve körül robbant ki nemrég, nem rontotta, hanem javította a világ szemében Lengyelország megítélését. Olyan ország mutatkozott meg a vitában, ahol az elit – belsõ indíttatásból, külsõ kényszer nélkül – nem riad vissza attól, hogy mélyre ásson akár a legellentmondásosabb problémákban is. Akik mindenáron, még a tényekkel dacolva is azt védik, amit Lengyelország jó hírének tartanak, sokkal jobban kompromittálnak bennünket a világ szemében, mint a legkeményebb bírálók.

Mindenki szereti a dicséretet, ez nyilvánvaló; és mindenkinek jólesik, ha egy külföldi történész kedvezõ véleményt fogalmaz meg Lengyelországról valamelyik munkájában. Sosem tudom megállni, hogy ne nézzem meg a külföldön kiadott könyvek tárgymutatójában a “Poland” szót; sokszor már maga a szövegkörnyezet eldönti, mit gondoljak a könyvrõl (pedig tudom, hogy ez nem helyes). Mindannyian örök hálával tartozunk Norman Daviesnek, aki fáradhatatlanul munkálkodik azon, hogy a külföldi olvasó jobb színben lássa Lengyelországot. Csakhogy – szinte szégyellem, hogy ilyen kézenfekvõ dolgot kell megemlítenem – ha az ember szívesen hall dicséretet egy külfölditõl, az még nem jelenti azt, hogy neki magának is szabad ilyen dicsérõ szavakat írnia saját nemzetérõl. Ha azt hallom valakitõl: “Nahát, milyen jó színben van ma!”, abból még nem következik, hogy boldog-boldogtalant meg kéne állítanom az utcán, hogy elújságoljam: “Nézze, milyen jó színben vagyok ma!” Ha valaki azt tanácsolná a történelempolitika szószólóinak, hogy fennhangon hozzák mindenki tudomására saját személyes erényeiket, minden bizonnyal bohóctréfának tekintenék ezt az ötletet, ha viszont a nemzetükrõl van szó, érthetetlen okokból a lehetõ legtermészetesebbnek tekintik ugyanezt az eljárást. Szerintük Lengyelországnak Brzechwa híres, A hencegõ c. versének szereplõjéhez hasonlóan szét kellene kürtölnie a világban:

Hangom jobb, mint operában,
nincsen párom kerékpárban,
légyfogásban verhetetlen,
mindent látok a térképen.

A terv értelmi szerzõinek nyilvánvalóan elkerüli a figyelmét, milyen groteszk ez az elképzelés.

A külföldi befogadó szempontjából a következõképpen összegezhetjük a történelempolitika kérdését: nem az ellenséges érzülettel, hanem a tudatlansággal van gond, és nincs jobb történelempolitika annál, mint ha megkönnyítjük a történelmünket kutató külföldiek dolgát. A varsói Német Történeti Intézet pont azzal alakítja ki a rokonszenves Németország-képet, hogy nem erõlteti a mentegetést, hanem lehetõséget ad a legkülönbözõbb témák kutatására. Ha hasonló lengyel intézetek alakulnak, amelyek ugyanígy támogatnak majd minden kutatási témát, s ezzel elkerüljük a nemzeti apologetika csapdáit, a külsõ szemlélõ számára valószínûleg az lesz a történelempolitika lehetõ legjobb formája.

Belülrõl nézve komolyabb a probléma, hiszen feltétlenül választ kell adni egy alapvetõ kérdésre: tulajdonképpen mi a társadalmi haszna a nemzeti történelem pozitív ábrázolásának?

Hiszen érvelhetünk ellenkezõ elõjellel, és kijelenthetjük: ha elfogadjuk, hogy az ország három részre szakításáért, illetve az 1939 szeptemberében bekövetkezett katasztrófáért kilencven százalékban a kapzsi szomszédok a felelõsek, és csupán egy százalékban a saját hibáink – akkor pont didaktikai szempontból érdemes erre az egy százalékra fókuszálni. A hibákból tanulhatunk; elõremozdító lehet, ha tudjuk, hogy elkövettük õket, és az sincs kizárva, hogy elgondolkodunk rajtuk, ezért a jövõben el tudunk kerülni valamit, míg ha a szomszédok mohóságán – akár morális igazunk tudatában – háborgunk, abból senki sem tanul semmit.

De még ha túlzónak találjuk is a fenti kiindulópontot, nyilvánvalónak látszik, hogy ha a társadalmunkra gyakorolt hatás esetében bárhol “a becsületesség a legjobb politika” – akkor a társadalomnak jár a tisztességes tudomány.

Tisztességes: ez nagyon fontos, mert a történelempolitika hívei sokszor vádolják ellenfeleiket azzal, hogy sötétre festik Lengyelország történetét. Ez nem így van. Ha kritikus szemmel vizsgáljuk nemzetünk múltját, az azt jelenti, hogy ki tudjuk fejleszteni magunkban az érzelmi távolságtartás képességét, de nem egyenlõ szükségképpen az a priori elítélõ állásponttal. Nem szólítok fel senkit arra (és – amennyire én tudom – senki sem teszi az országban), hogy egyoldalúan sötét képet fessen Lengyelországról. Sosem tartottam magam a hiperkritikus nemzeti történelemfelfogás hívének, hiszen ezt a történelmet vallom a magaménak, ezzel azonosulok, ennek megismerését tekintem egyik legfõbb életcélomnak, ezt szeretem, némely jelenségét pedig nagyra becsülöm és csodálom. Tisztán elméleti síkon elképzelhetünk olyan helyzetet, ahol a rendkívül sötétre festett múlt veszélye fenyeget – amikor a lengyel valóságtól meghasonlott értelmiség túlzásba viszi a bírálatot. Ez persze nagyon kellemetlen lenne, mert a borúlátás lehet valamilyen sajátos nacionalizmus à rebours; egyfajta perverz büszkeség, hogy a világon nincsenek hozzánk fogható pancserek.

Úgy érzem néha, hogy egyes angol és francia történészek sem kerülik el a borúlátást (bár ez más típusú borúlátás), nem látnak mást hazájuk történetében, csak imperializmust, kizsákmányolást, hazudozást és cinizmust. Ha ilyen veszély fenyegetne minket valaha, ha ilyen szemlélet terjedne el nálunk, akkor fel kéne lépni ellene. Ettõl egyelõre messze vagyunk, hiszen több mint százötven éve, a romantika kora óta tulajdon kiválóságukról, ártatlanságukról és kiválasztottságukról szóló történetekkel traktálják a lengyeleket.

Sokan vannak, akik nem fogadják el a fenti megállapítást: elvégre hallani olyan véleményeket is, melyek szerint a fél évszázadnyi kommunista propaganda után, amely besározta történelmünket, ellenszerre van szükség. Csakhogy az ügy bonyolultabb ennél: egyrészt igaz, hogy a kommunista propaganda mindent megtett, hogy elvegye a kedvünket az ország múltjától. Emlékszem, az iskolai tankönyvekben érezhetõen sajátos kárörömmel tárgyalták a nemesi köztársaság és a tizenkilencedik századi felkelések minden kudarcát, hiszen a mozgalmak nem oldották meg a társadalmi problémákat – vagyis nem is érdemeltek gyõzelmet –, ráadásul a történelmi határok között képzelték el a köztársaságot, azaz a (késõbbi) szovjet Litvánia, Ukrajna és Fehéroroszország területeire akarták rátenni a kezüket a felkelõk! Arra is emlékszem, micsoda megkönnyebbüléssel olvastam – a gimnázium elsõ osztályában – Konopczyñski könyvét, Az újkori Lengyelország története egyik szamárfüles példányát, majd néhány évvel késõbb, már az egyetemen Kukiel mûvét, A felosztott Lengyelország története párizsi zsebkiadását… Ez mind igaz, de nem adja vissza a teljes igazságot. Mert azzal együtt, hogy a kommunista propaganda viszolygott a lengyel történelemtõl, nem volt idegen tõle a sovinizmus. Aki átélte, az emlékszik rá: Lengyelország történetében nincsenek jelen a nemzetiségek, Szilézia, Pomeránia, illetve “Warmia és Mazúria” (ami térképészeti neologizmus, ezzel helyettesítették a “Poroszország” kifejezést) mind õsi Piast-terület, a lengyel–német konfliktust pedig élvezettel, részletekbe menõen ecsetelték, de minden harc mindig “a nemzet és a társadalom felszabadulásáért” folyt – a nemzetért és társadalomért, ebben a sorrendben. Ami talán még fontosabb, Lengyelország története hermetikusan el volt különítve a régió más államainak történetétõl, ha mégis összevetették valamivel, akkor az Németország, Anglia, Franciaország és persze Oroszország története – ezzel a módszerrel akarva-akaratlanul két rendkívül káros és természetesen téves nézetet ültettek el a tanulók fejében. Elõször is gyökeret vert az a semmivel alá nem támasztott állítás, mely szerint Lengyelország történetéhez pont a kontinens legerõsebb országainak története a megfelelõ mérce – másrészt ezekbõl az összehasonlításokból aligha lehet más következtetésre jutni, mint hogy Lengyelország egészen egyedülálló történelmi utat járt be. A török háborúk, a felosztások, az állam nélkül maradt nemzet, a felkelések stb. – ilyesmi nem volt sem Angliában, sem Franciaországban, sem Németországban (legalábbis történelmüknek abban a leegyszerûsített formájában, ahogy a tankönyvek elõadták).

Aki manapság ki akar törni a nemzeti-hazafias sémából, annak vagy azt vetik a szemére, hogy kivonul a társadalomból, vagy azt, hogy lengyel komplexusok mûködnek benne. Ez a két, egymásnak ellentmondó kifogás nem állja meg a helyét. Ami az elsõt illeti, a történész valóban kísértést érez arra, hogy elfoglalja a besserwisser pozícióját, aki éppúgy oktatja az olvasóit, mint munkáinak rég halott hõseit. Ez ostoba álláspont, de – mint tudjuk – nem csak a történészek sajátja; és a történelem megfelelõ ismerete lehet a legjobb ellenszere ennek a hozzáállásnak. Ezenkívül viszont létezik olyasmi, mint az ésszerû, önkritikus álláspont, ahol a saját csoportunk bírálatából nem következik az, hogy el is akarjuk hagyni a csoportot.

A komplexusokra vonatkozó, igen gyakran megfogalmazott kifogás minden alapot nélkülöz. Nem vagyok különösebben jó freudista, de azt világosan látom, hogy nem utal komplexushiányra, ha nem létezõ érdemeket és erényeket tulajdonítunk magunknak – ellenkezõleg, ez a komplexusokból származó kompenzációs tevékenység. A valós helyzet felismerésének képessége nem komplexus, hanem az egészség jele. Számos publicista képzeli azt, hogy a mértéktelen dicséret ellensúlyozza a hiperkritikus magatartás hibáit. Nincs ennél nagyobb hiba: méltó egymáshoz a két magatartás, mindkettõ kételkedéshez és rezignációhoz vezet, az elsõ nyilvánvaló módon, a második elvontabb síkon – az ideálkép és a körülöttünk lévõ valóság között fennálló, mindannyiunk számára világosan látható ellentét alapján. Ha az a cél, hogy a lengyelek többre értékeljék magukat, akkor biztos, hogy erre nem a múlt (vagy a jelen) idealizálása a megfelelõ út. Egyébként azt hiszem, ez az út távol áll a gyõzködéstõl, a legbiztosabb módszer ebben az esetben a modernizáció és ami együtt jár vele, a Lengyelország és a Nyugat között felfedezhetõ különbségek csökkentése. De most nem errõl akarok írni.

Fentebb már említettem, hogy a lengyeleket százötven évig a saját kiválóságukról, ártatlanságukról és – itt van a kutya elásva – kivételességükrõl szóló történetekkel traktálták. Itt a kivételesség az alapvetõ probléma. Lengyelország története ugyanis nem kivételes; minden sajátossága ellenére egyetlen ország történelme sem kivételes. Lengyelország története egy normális, átlagos, periférikus ország története; normális, közepesen elmaradott gazdasággal és normális, közepesen utánzó kultúrával, inkább másoktól átvett, mint önállóan alkotott eszmékkel. A mi történelmünkben nem volt több a rossz, nem volt több idegengyûlölet és ostobaság, mint a cseheknél, magyaroknál, románoknál vagy ukránoknál, és a provinciális létben sincs semmi rossz vagy kompromittáló. Egyébként nem is kérdés, hogy perifériából több van, mint centrumból. (Nem csak hogy nincs semmi kompromittáló a provinciális létben, de még van is benne – legalábbis szerintem – valami értékes. Itt nem fejtem ki a problémát, de számomra vitán felül áll, hogy a vidék perspektívájából könnyebben észreveszünk bizonyos dolgokat, amelyek a fõvárosban biztosan elkerülik a figyelmünket). Csak az kompromittáló, ostoba és kínos, ha az evidenciák ellenére nem létezõ eredményeink nagyságát hirdetjük, ha Európa legnagyobb kultúrateremtõ nemzeteivel egyenrangúnak állítjuk be Lengyelországot.

Van még egy fontos dolog. A bírálók sokszor attól tartanak, hogy a történelempolitika csak lepelként szolgál a radikális lengyel nacionalizmus eszméinek takargatására; hívei és védelmezõi (az utóbbi idõben például Robert Kostro, Tomasz Merta és Kazimierz Ujazdowski⁴) azt bizonygatják, hogy nem ez a célja, hanem az, hogy terjessze a felvilágosult, nyitott hazaszeretetet. Nem kétlem, hogy jó szándék vezeti az említett cikk szerzõit, csak az aggaszt, nem kerül-e ki az ellenõrzésük alól a történelempolitika gyakorlati vonulata, és nem alakul-e át az egykori nemzeti demokrata párthoz illõ propagandává. Itt mégis másról van szó. A történelempolitika még a mellett az optimista feltételezés mellett is káros, hogy a nemzeti demokrata párt sovinizmusának minden eleme kíméletlenül ki lesz irtva belõle. Mert a történelempolitika által – ilyennek vagy olyannak – ábrázolt történelem határozza meg a nemzeti történelem képét. Ugyanakkor a világ történetírásában a nemzet már régóta nem egyenlõ a múlt bemutatását meghatározó eszmével; a történeti gondolkodás egyik legérdekesebb válfaja már évek óta az új elemzési kategóriák keresése, amelyek segítségével elkerülhetjük, hogy kötelezõ legyen a nemzetek történeteként felfogott történelem. A nemzet és a nemzeti történelem kategóriája nem tûnik el a történetírásból: mindig lesznek olyan területek, ahol éppen a nemzeti történelem nézõpontjából érdemes kutatni. Legalább ilyen nyilvánvaló, hogy nem ettõl a kutatási kategóriától várhatunk különösen inspiratív vagy újszerû eredményeket az elkövetkezõ években vagy évtizedekben. A történettudományban máshol zajlanak az érdekes dolgok. Ha a történelmet kizárólag vagy csaknem kizárólag a nemzet történeteként mutatjuk be, minden ezzel járó a priori feltevéssel együtt (abból kiindulva, hogy a történet tárgya folyamatos), akkor úgy ábrázoljuk a történelmet, ahogy ezt a hivatásos történészek (korántsem mind) tették száz évvel ezelõtt. Ha a történelem tudomány (bár nem reáltudomány), akkor a történelmi ismeretterjesztésnek az a feladata, hogy e tudomány legújabb állapotát tükrözze, ne pedig a több nemzedékkel ezelõtt (és akkor sem megingathatatlanul) uralkodó nézeteit adja vissza. Ha a nemzeti történelemre helyezzük a hangsúlyt, tehetjük ezt akár “nyitott” vagy “állampolgári” módon, az torzítja a múlt képét, mert – nolens volens – megerõsíti a szerencsétlen kivételesség-érzést, amelyrõl fentebb már esett szó.

2. Mítosz és közösség

Nem lenne érdemes megírni ezt a cikket és a történelempolitika újabb kritikájával tömni az olvasó fejét, ha nem lenne az a kínzó érzésem, hogy a fentiekben vázolt minden fenntartásom ellenére valamiben mégiscsak igazuk van a történelempolitika szószólóinak. Nevezetesen két olyan érv szól a történelempolitika mellett, amelyeket komolynak és megfontolásra méltónak tartok, bár nem gyõznek meg. A mítosz és a közösség – így fogalmaznám meg röviden. Kezdjük az ideálokkal és a mítoszokkal: a kritikus múltszemléletben hol van helye a mítosznak? Eredetmítosznak, közösségi mítosznak, olyan mítosznak, amely nélkül nem jöhet létre nemzeti közösség? Nem tudom, emlékszik-e még valaki Jerzy Szaniawski A tengerész címû régi színdarabjára. Közeledik egy nagy hõstett ötvenedik évfordulója: fél évszázaddal ezelõtt egy fiatal tengerész elesett egy tengeri ütközetben, amelyet a túlerõben lévõ ellenséggel vívtak. A tengerész szülõvárosa pompás ünnepségre készül: emlékmûvet avatnak, díszszemlét tartanak, egy kiváló történész pedig, az egyetem rektorának élete fõmûvét készül kiadni: évek óta dolgozik a hõs pontos életrajzán. Már nyomdában van a mû, amikor egy fiatal doktorandusz, a rektor kedvenc tanítványa felfedi az igazságot: nem volt semmiféle hõstett, a tengerész elmenekült, nem halt meg a csatában. Ráadásul elõkerül egy öreg, iszákos csavargó, akirõl kiderül, hogy maga a tengerész (azonkívül a fiatal történész öregapja). Drámai vívódások után hoz döntést a fiatalember: nem hozza nyilvánosságra a kutatásait, nem teszi tönkre a gyönyörû mítoszt, amely erõt ad az embereknek, kinyitja szemüket az örök értékekre, hétköznapiságukat az ideálok szférájába emeli. Az emlékmû elé “jönnek még gyerekek […], akik talán kishajókat bocsátanak vízre”, de idõvel ezek a gyerekek olyanok lesznek, “mint a környéket járó kereskedõk” – mondja a fiatal történész, mire az öreg tengerész azt feleli: “És egyik sem marad sokáig gyerek? Mondjuk, egész életére?” A hatásos zárójelenetben a fiatalember az öreg tengerésszel együtt egy étterem ablakából nézi az emlékmû leleplezését: a csúcsponton maga a tengerész, aki persze a legjobban tudja, hogy nem halt hõsi halált ötven évvel azelõtt, vigyázzba vágja magát, hogy megadja a tiszteletet a hõsnek: maga is a mítosz mindenható erejének hatása alá kerül, “mert az emberek sokszor gyerekességnek nevezik azt is, amibõl már kinõttek, és azt is, amihez még nem nõttek föl”.⁵

Ha a történelempolitika híve lennék, és valóban komoly érvet keresnék álláspontom alátámasztására, akkor nem a szenvedésekrõl, a büszke múltról és a nemzeti érdekrõl papolnék bambán, hanem a Szaniawskitól kölcsönzött érvet használnám: a gyermeki idealizmus valóban hatalmas érték. Emlékszünk: “ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek…” stb. Amikor a cinizmus, a gazemberség és a közönségesség tengere vesz körül bennünket, akkor kétségkívül mindenfajta oktatás egyik legemelkedettebb feladata, hogy átadja azt a hitet, hogy van még valami a világon e jelenségeken kívül, vannak magasabb ideálok, amelyekért érdemes élni és meghalni. Van viszont itt egy kényes félreértés. Igaz, hogy a mítosz mint bizonyos ideálok és igazságok kifejezési formája elválaszthatatlan része életünknek; a mítosz valamilyen formában mindörökre elkísér bennünket, elrendezi az ismert világ struktúráját, beszél a legfontosabb, végsõ dolgokról. Szavakkal kifejezhetetlen dolgokról szóló jelképes történet, ezért mindig valóságos: semmi értelme a szokásos módon szembesíteni egymással a “tényeket” és a “mítoszokat”. De ha igaz a mítosz, az még nem jelenti azt, hogy szó szerint igaz a történet is, amely mögött a mítosz értelme rejtõzik. Ha igazak az eredendõ bûnrõl vagy a Prométheuszról szóló mítoszok, ha ilyen igaz mítosz Zsákos Frodó vándorlása Tolkiennél, abból nem következik, hogy a szó szoros értelmében igaz az almáról vagy a májat marcangoló keselyûrõl szóló történet, vagy az, hogy a Gyûrût valóban bedobták a Végzet Hegyének kráterébe. “Mindössze” arról van szó (egyenesen arról van szó), hogy ezek a történetek valami Nagyon Fontosat mondanak el nekünk – valami olyasmit, amit biztosan nem lehet másképp kifejezni, csak jelképes formában. Ugyanakkor a történelempolitika hívei, amennyire tudni lehet, arra törekednek, hogy a felszíni síkon, “sztoriként” is hitelesnek tartsuk a mítoszokat: a befogadó higgye el a Czêstochowa megvédésérõl, a varsói felkelésrõl vagy más példaértékû eseményekrõl szóló, építõ jellegû történeteket. Itt merül fel a probléma, mert ezek a mitologizált történetek – legalábbis a szó szoros értelmében véve – nyilvánvaló hazugságok. Hazugságból gyártott történelemmel nagyon könnyû olyasmit teremteni, amit népszerû (és valószínûleg nem pontos) néven “nemzeti mítosznak” neveznek. Az ilyen mítoszban viszont nincsenek meg az emberi kultúra kezdetekor keletkezett nagy mítoszok jótékony tulajdonságai. Ez a mítosz karikatúrája, mítoszszerû hamisítvány, talmi pompával meghamisított múlt. Ezért, bár a mítosz nélkülözhetetlen, a történelem nem megfelelõ anyag a mítoszalkotásra.

Hát a közösség? Mindezek ismeretében hogyan teremtsünk közösségi érzést? A közösségi érzés és a közös múlt emléke, ami valószínûleg mégiscsak hasznára válik az embereknek, vajon ad-e erõt és önbizalmat valamiképpen? Andrzej Nowak, aki az “emlékmûszerû történetírást” veszi védelmébe a kritikus történetírással szemben, azt írja, hogy ez utóbbi szégyenérzetet kelt, márpedig “nem teremthetünk szégyenkezõ közösséget”.⁶ Bizonyára igaza van (bár ebben nem vagyok egészen biztos), de vannak fenntartásaim: elõször is, ha igaz is, hogy a szégyen nem tarthat össze egy közösséget, abból még nem következik, hogy feltétlenül a hõstettek emlékezete lesz az összetartó erõ. Másrészt – a történelmi tudat társadalmi funkciója valóban az, hogy kötõanyagot szolgáltasson a közösségi érzéshez?

Szerintem nem, és erre mindjárt vissza is térek, de elõbb elmondok valami mást. Ha a közösségi érzést nem alapozhatjuk a szégyenkezésre, akkor bizonyára alapozhatjuk hazafias (vagy osztályalapú, ha bármilyen más) hazugságra – de pont ezt nem szabad megtenni. Ez az “alapozó” hazugság öröklõdõ betegségként, eredendõ bûnként emészti fel és mérgezi meg a társadalom életét – az erre épülõ közösség olyan lesz, ahol sosem szeretnék élni, ahogyan a történelempolitika propagálói sem. Sok kiváló szerzõ, akiknek senki sem vonhatja kétségbe a jó szándékát, úgy vélte, a történésznek az a dolga, hogy lelkesítõ tudást adjon át a társadalomnak, a súlyos igazságokat viszont az értelmiség, sõt csak a saját kollégái számára fogalmazza meg. Ezt nem tudom elfogadni. A történész vagy a politikus, vagy bárki más csakis azt hangoztathatja, amiben maga is hisz. Ha úgy véljük (márpedig úgy véljük), hogy a nemzeti közösség nem csupán a PR-szakemberek cinikus agyszüleménye, amelynek az a célja, hogy engedelmességre szoktassa az ország népét, hanem valódi érték, akkor a reménybeli közösség megteremtésének érdekében nem szabad hazudnunk. A nemesség kötelez. Mintegy százhúsz évvel ezelõtt a prágai egyetem fiatal professzora, Tomáš Masaryk nagyszabású kampányt folytatott annak érdekében, hogy leleplezzen bizonyos hamisított kéziratokat, amelyeket mindaddig Csehország legnagyobb becsben tartott kora középkori leleteinek tekintettek, valójában azonban csaknem ezer évvel késõbb hozták létre õket. A teljes hazafias közvélemény ellenében, amely árulással vádolta, és azt javasolta, keressen magának lakóhelyet Csehországon kívül, Masaryknak volt egy alapvetõ érve: a nemzeti tudat nem alapulhat hazugságon. Igaza volt annak a kiváló történésznek, aki azt írta, hogy ezért a cselekedetéért, vagyis azért, hogy szerepet vállalt a kéziratok leleplezésében, nagyobb tiszteletet érdemel Masaryk, mint egész késõbbi politikai tevékenységéért.

És itt jutottunk el a vita következõ, talán legfontosabb pontjához. A történelempolitika hívei, az új machiavellisták örök érdekkonfliktusok színterének tekintik a nemzetközi politikát, ahol folyamatosan ügyelni kell arra, hogy a politikai ellenfelekkel ellentétesen magyarázzák az eseményeket. Az ilyen világlátás nyilvánvalóan álságos, a társadalmi élet nem az ellenfelek kibékíthetetlen konfliktusának terepe (még a lengyel–német és a lengyel–orosz kapcsolatokat sem lehet ép ésszel a konfliktusok történetére leszûkíteni); de most nem ezt a problémát akarom tárgyalni. Az a lényeg, hogy – minket, történészeket – egyértelmûen arról gyõzködnek, hogy a nemzeti küldetés részének tekintsük a feladatunkat. Ezért a történelempolitika hívei által hangoztatott fenntartások ellenére aligha értelmezhetem másként az ilyen elvárásokat, mint hazugságra való felszólításként. Én ugyanis nem tekintem a munkámat (hogy az elmúlt korszak kifejezését használjam) “az ideológia frontján” folytatott tevékenységnek. Ha kollégákkal beszélek – német, ukrán, orosz, cseh, magyar, osztrák vagy más történészekkel –, nem helyezkedem a lengyel nézõpont védelmezõjének pozíciójába, és sosem vettem észre, hogy bármelyik ismerõsöm is nemzetének védelmére rendezkedett volna be. Csak a saját, személyes véleményemet adom elõ, amelyért én magam felelek egy személyben. Mindig úgy érzem, korunk szellemi életében az egyik legbiztatóbb jelenség az, hogy foglalkozásom felszabadult a hazafias szolgasors alól: ha száz-százötven évvel ezelõtti kiváló történészek munkáit olvasom, egyik ámulatból a másikba esem. Hogyan tudtak átlagon felüli intelligenciával rendelkezõ emberek ilyen szembetûnõ (a gondolkodó emberek szemében nyilván már akkor szembetûnõ) naivitással érzelmileg azonnal a “saját” oldalukra állni a réges-régi háborúkban, hogyan tudták a nemzeti viták saját korukban érvényes kategóriát alkalmazni a legrégebbi korokra, amikor ez olyan abszurd hatást kelt, mintha egy technikatörténész I. Mieszko koráról írva autókat vagy vasutat emlegetne. Szakmai tisztességem kiindulópontja: úgy írni, hogy az olvasó ne találja ki, hogy lengyel vagyok (tudom, hogy nem sikerül, de igyekszem). Ha pedig német, ukrán, orosz vagy zsidó szerzõ munkáját olvasom, aki szigorúan bírálja a lengyel történelmet, nem az az elsõ reakcióm, hogy felkészülök a “visszavágóra”, hanem megfontolom, hátha igaza van.

Azt hiszem, az a szándék, hogy “kilépek önmagamból és félreállok” minden olyan ember alapvetõ törekvése, aki meg akarja ismerni a körülöttünk lévõ világot (mind a természeti, mind az emberi jelenségeket). Úgy gondolom, ezt az álláspontot kell közvetítenie az iskolának is, és a történelemórák erre tökéletesen alkalmasak.

3. A történelemtanítás a cél?

Mindenki azt mondja: panaszkodni könnyû, javaslatot tenni annál nehezebb. A válaszom: történész vagyok, nem pedagógus, a múlt meghamisításához vezetõ tendenciákról írok, amelyek engem mint történészt aggasztanak, nem az én feladatom, hogy tanterveket írjak, vagy összeállítsam a hazafias ünnepségek forgatókönyvét. Ez mégis kibúvónak hangzik. Ezért szeretném röviden vázolni, milyennek látom a történelemoktatás lehetõségeit (elvégre a történelempolitika propagálóihoz hasonlóan én is hiszek a történettudomány nevelõ hatásában).

A közkeletû történelemképben van tehát hely a követendõ példáknak – elfér benne a “történet […] néhány csodálatos emberrõl […], akik két nagyszerû ideált keltettek életre: a Testvériességet és a Szolgálatot”, és elférnek a légiók tagjai, a felkelõk és Czêstochowa védelme. Van és kell is hely a szenvedés emlékének – az emléknek, amely nem jelent múltba révedést, és nem tulajdonít különleges státuszt népünk szenvedéseinek, csak egyszerûen arra figyelmeztet, maradjunk hûek, éppúgy, ahogy a magánéletben próbálunk hûek maradni elhunyt szeretteink emlékéhez – mégsem kreálunk õseink kultuszából (az antik társadalmakkal ellentétben) a családi vagy társadalmi életet összetartó köteléket. Azt sem akadályozza semmi, hogy a szépirodalom teremtsen vonzó képet az emlékekrõl. Csak pár dolgot említenék.

Elõször is: ha ideálnak vagy példaképnek nevezünk ki egy-egy személyt vagy csoportot, az nem jelenti azt – egyszerûen sosem jelentheti –, hogy feltétel nélkül elfogadjuk az adott személy nézeteit vagy cselekedeteit. Hiszen az ideál és a példakép a morális szférához tartozik, és nem zárható ki, hogy a gyakorlati politika kérdéseiben gyökeresen eltér a véleménye. Így teljes meggyõzõdéssel vallhatjuk, hogy a varsói felkelésrõl szóló döntés az egyik legborzasztóbb tévedés volt a lengyel történelemben, mégis követendõ erkölcsi (nem pedig politikai) példaként tiszteljük a felkelés hõseit. Ugyanígy nagyra értékelhetjük a romantikusok és a pozitivisták, a szarmata barokk képviselõi és a felvilágosult reformerek hazafiságát és érdemeit – ami nem jelenti azt, hogy helyeselnünk kell politikai döntéseiket.

Másodszor: az iskolai történelemtanítás nem szorítkozhat Lengyelország történetére, Lengyelország története pedig nem szorítkozhat a lengyelek történetére. A világtörténelem részeként kell tárgyalni, az lenne a legjobb, ha a szomszédos nemzetek (csehek, magyarok) történetét mutatná be, amelyek hasonló ütemben fejlõdtek, hasonló eredményeket értek el, és hasonló kulturális szinten állnak, ezért jobb viszonyítási pontot jelentenek, mint Anglia vagy Franciaország. Aztán bemutathatná az egykori nemesi köztársaság nem lengyel lakóinak kultúráját és sokféle tudatát. Ha így, összehasonlító kategóriák alapján vizsgálnánk Lengyelországot, akkor talán meglenne a legfontosabb eszközünk, amelynek segítségével megszabadulhatnánk attól a hiedelemtõl, hogy a lengyelek kivételesek. Különösen fontos probléma az egykor németek által lakott területek története, amelyeket 1945 után csatoltak Lengyelországhoz, azoké a területeké, amelyeknek korábban nem volt több közük Lengyelországhoz, mint Németország bármely más részének. Itt csak jelezni tudom azt a sajátos problémát, hogyan lehet formálni az említett területek történetérõl való ismereteket; egyébként a Borussia körében⁷ számos publikáció elemezte ezt a kérdést nálam sokkal jobban.

Harmadszor: a fentiekben már írtam a tisztességes, tömjénezéstõl és borongástól egyformán mentes tudás szükségességérõl. A történelem, mint tudjuk, nem reáltudomány. Ebbõl következik, hogy két egyformán szakosodott kutató, aki ugyanazt a forrásanyagot elemzi, és a legteljesebb mértékben lege artis jár el, egymással homlokegyenest ellenkezõ következtetésekre is juthat. Ez nem a módszerek vagy az eljárások tökéletlenségébõl, hanem a történelmi megismerés természetébõl adódik: a történelem tudományossága a filozófia, nem pedig a fizika tudományossága. És ha így van, akkor a történettudomány tisztessége, amelyet átadunk a diákoknak és a társadalomnak, csak egyet jelenthet: a különbözõ nézõpontok bemutatását. (Nem bocsátkozom olyan kérdések fejtegetésébe, hogy hol vannak a határai, mely nézetek érdemesek komolyabb ismertetésre, melyeket jobb kihagyni; azt hiszem, ezt a határt nagyjából meg lehet húzni, de ez más lapra tartozik.)

Mert hiszen ha van a történettudománynak valamilyen szerepe az iskolai oktatásban, akkor az a feladata, hogy teret nyisson a fiatalok elõtt, ahol vitázhatnak, megérthetik a világ bonyolultságát, felismerik a meghozott döntések többértelmûségét, az egyértelmû értékítéletek kockázatát.

Más szóval: az oktatás sosem lehet egyenlõ azzal, hogy konkért értékskálát közvetítünk, hanem (elnézést, ha elcsépelt dolgokat hajtogatok) arra kell rávezetnünk a fiatalokat, hogy szabad, demokratikus országban élnek, formálnunk kell a jellemüket, önálló véleményalkotásra, vitakészségre és mások véleményének tiszteletére kell nevelnünk õket.

Végül negyedszer: a történettudomány társadalmi jelentõsége mégiscsak ugyanolyan, mint az iskolában oktatott minden más tudományé, amelyek a körülöttünk lévõ világ megértését segítik elõ. Nem azért tanítunk fizikát a gyerekeinknek, hogy kifejlesszük bennük a közösségi érzést, hanem azért, hogy megértessünk velük bizonyos jelenségeket, amelyekkel összetalálkozhatnak. Vagy valóban túl nagy követelés, hogy a történettudománnyal ugyanez legyen a helyzet? Lássuk be, hogy a történelem önmagában is felvillanyozó és magával ragadó, önálló, érdek nélküli tudomány, amely – éppúgy, mint más tudományok, amelyek alapjait megtanuljuk az iskolában – hozzásegít, hogy megismerjünk legalább egy szeletkét a világról alkotott tudásból. A történelem, csakúgy, mint minden más tudomány, természetesen hasznos, de pont azért hasznos, mert érdek nélküli: lehetõvé teszi, hogy bizonyos nézõpontból szemléljük a politikusok, értelmiségiek, illetve más egyének és társadalmi csoportok magatartását, nem a “múltból vett tudomány” lapos és álságos értelmezésében (például hogy nem kell hinni sem a németeknek, sem az oroszoknak), és persze nem is Hegel vagy Marx módjára, “a történelem törvényszerûségeinek megértését” hirdetõ veszélyes illúzió rabságában. Hanem abban az értelemben, hogy ad némi távlatot a környezõ világhoz, mert éppúgy megmutatja sokszínûségét és változékonyságát, mint – valahol mélyebben – az állandóságát. Így ad betekintést az emberi viselkedés törvényszerûségeibe. A konkrét következtetéseket, hogy ki volt “jó” és ki volt “rossz”, mindenki levonhatja a maga világlátásától függõen; ezt nem kell senkire ráerõszakolnia a történettudománynak.

Hiszen nekem is megvan a magam véleménye Lengyelország történetérõl, éppúgy, mint a történelempolitika híveinek. De van egy különbség: én nem követelem, hogy privát nézeteim kötelezõ kommentárként szerepeljenek az iskolai tankönyvekben. Ne tanítsák arra a gyerekeket, hogy az elsõ és a második köztársaság bukása is elsõsorban belsõ okok miatt következett be, a tizenkilencedik századi felkelések utáni megtorlások miatt pedig elhúzódott Lengyelország modernizációja (pedig a legmélyebben meg vagyok gyõzõdve errõl). Csak azt akarom, hogy kiderüljön, hányféle lehetséges magyarázat létezik. Tomasz Merta nemrég azt bizonygatta, hogy az állam nem törekedik egy meghatározott múltkép népszerûsítésére, majd kijelentette:

a történelmi kérdések beszédmódját a befogadók értelmi képességeihez kell alakítani. Az általános iskolában Lengyelország szimbolikus újjászületéseként mutatjuk be a május 3-i alkotmányt, amely azt példázza, hogy a lengyelek képesek maguk megjavítani az államot. Ezen a szinten […] nem foglalkozunk ezen aktus minõségének értékelésével.⁸

És itt értünk el a probléma gyökeréig: Tomasz Mertával ellentétben én nem tudok elképzelni olyan okot, amelynek kedvéért akár az általános iskolában, akár az óvodában “a szimbolikus újjászületés aktusaként” kéne jellemezni a május 3-i alkotmányt vagy történelmünk bármely más eseményét. Ilyen kategóriáknak egyáltalán nincs helyük a történelmi elemzésben, semmilyen szinten: nincs olyan, hogy “a szimbolikus újjászületés aktusa”. Mondhatjuk egy kisgyereknek, hogy a lengyelek próbálták megreformálni az államukat, hogy megmentsék a bukástól, csak sajnos nem sikerült (de egy kisgyereknek sem mondhatjuk, hogy “itt mutatkozott meg a lengyelek államjavító képessége”, mert ezt senki sem tudhatja, hiszen nem tudjuk, hogyan mûködött volna az alkotmány a gyakorlatban). Nem tudom, hogy a tizenévesekkel végzett közös munkában miért nem lehet a május 3-i alkotmányt (vagy Szent Szaniszló ügyeit,⁹ Wielopolski politikáját¹⁰ vagy a varsói felkelés elõzményeit, vagy történelmünk bármely vitatott kérdését) olyan pontnak tekinteni, amely kiváló alkalmat kínál arra, hogy tudatosítsa a diákokban, hányféle értékelés lehetséges; miért ne mutathatná be egy iskolai tankönyv a május 3-i alkotmány hívei és a targowicaiak között zajló vitát úgy, mint a lengyel hazafiság két arcának szembesítését (úgy veszem észre, a hivatásos történetírásban most már egyre szélesebb utat tapos magának ez a nézet), nem pedig úgy, mint a valódi lengyelek és az áruló hitszegõk közti vitát.

Ezek azok az eszmék, amelyek alapján el tudnám képzelni az ésszerû történelemoktatást. Nem áltatom magam: ebbõl semmi sem lesz, a történelempolitika pedig, ahelyett, hogy szembenézne az egyre groteszkebb méreteket öltõ megalománia valós fenyegetésével, a nemzeti nihilizmus nemlétezõ rémével veszi fel a harcot – olyan kitartóan és olyan nagy visszhangot keltve harcol, hogy végül a céljával ellentétes hatást ér el, és mindenkinek úgy elveszi a kedvét a lengyel hazaszeretettõl, hogy természetes reakcióként a nemzeti nihilizmus nézetei kezdenek terjedni. Akár az egyik, akár a másik szélsõség diadalmaskodik, a lengyel történelmet kritikus szemmel nézõ, nem mentségeket keresõ, de nem is rémeket látó nézõpont lesz a vesztes; az a nézõpont, amely igen lassan és bátortalanul kezdett utat törni magának 1989 után. Hiszen csak 1989 után kezdett lassanként felszabadulni a lengyel történettudomány az ideológiai kötöttségek alól – amelyek egyformán ártalmasak, attól függetlenül, hogy nemzeti vagy marxista, katolikus, liberális vagy bármilyen más színezetûek. Épp csak az elsõ lépést tettük meg, hatalmas út áll még elõttünk, és igen sokat árt, ha az olyan intelligens és tiszteletreméltó emberek, mint Tomasz Merta, akiknek tisztességes szándékához kétség sem férhet, mindent megtesznek, hogy meghiúsítsák a “normalitásra törekvést”, és – tulajdonképpen még mindig nem értem teljesen, minek a nevében – állandósítják azt a nemzeti bénultságot, amely a lengyelek állítólagos kivételességét valló meggyõzõdéssel együtt lehetetlenné teszi, hogy bármit is megértsünk a történelmünkbõl.

Sõt – a bénultságot tartós állapotként konzerváló történelempolitika azt a veszélyt rejti magában, hogy eljátsszuk történelmi esélyünket. A 20. század utolsó évtizedében egy váratlan helyzet (a sors keze? a Gondviselés?) folytán a lengyelek olyan esélyt kaptak, amilyen õseik egyetlen nemzedékének sem nem jutott: a kommunizmus bukása és az 1918-as körülményeknél összehasonlíthatatlanul kedvezõbb konstellációban visszanyert függetlenség lehetõséget adott arra, hogy kitörjünk – végre – a több mint ezeréves periférikus státuszból. Több tényezõtõl függ, hogy kihasználjuk-e ezt a lehetõséget, de a fontosabbak közé tartozik a helyes diagnózis felállítása. Ha modernizációval próbálkozunk, elõször is be kell látnunk, hogy a modernizáció szükséges, mert elmaradottságban élünk, és ez gondot jelent. Mert ha nem, ha valóban nem vesszük észre, hogy sok területen alulmaradunk a Nyugattal szemben (aminek semmi köze a komplexusokhoz), ha minden rendben van – akkor minek változtatnánk bármin is? Legyünk boldogok kivételes múltunkkal, utazzunk kivételes útjainkon, intézzük ügyeinket kivételesen mûködõ hivatalainkban, és éljünk olyan nemzeti össztermékkel, amelybõl harmad-negyedannyi jut egy fõre, mint a fejlett társadalmakban – örüljünk mindennek mindaddig, amíg a következõ történelmi kataklizma megint le nem mossa a térképrõl az újjászületett köztársaságot. A történelmi politizálásnak mindig akadnak olyan avatott hívei, akik – valahol a londoni vagy párizsi számûzetésben – bebizonyítják, hogy a bukás, isten õrizz, nem a lengyelek ügyetlensége miatt, hanem kizárólag az aljas országrablók és a cinikus Nyugat miatt következett be.

Talán akkor ránk köszönt a történelmi szerencse, és nem lesz olyan rossz a sorunk? Akkor a történelempolitika hatása nem lesz olyan végzetes: csak lelassítja a lengyel gondolkodás fejlõdését és megerõsíti a provinciális lét minden elemét, amelyrõl korábban már volt szó. A lengyel kultúra túléli a történelempolitikát, ahogy túlélt már rosszabb dolgokat is, csak azokért a könyvekért kár, amelyek elkészülhettek volna, az eszmékért, amelyek megszülethettek volna, ha az ország vezetõi valami hasznosabb tevékenységre áldoztak volna idõt, energiát és pénzt, nem pedig az állampolgárok hülyítésére.

Fordította Mihályi Zsuzsa

A Przegląd Polityczny 2006, 78-as számában megjelent A nemzeti megalománia és annak megjelenési formái című esszé átdolgozott, bõvített változata.