Szeptember 11. “fogalma”¹

Jacques Derrida: Első fázis, elsõ autoimmunitás. Reflex és reflexió. A hidegháborúról szóló elgondolások. Az Egyesült Államok mellett a világ egésze is rejtélyesen megtámadottnak érzi magát e behatolás [a szeptember 11-i merénylet – a szerk.] következtében; nem csupán mint precedens nélkülit ábrázolták (gyakorlatilag közel kétszáz éve – mindenesetre a mérvadó elképzelések számára örök idõktõl fogva – ez volt az Egyesült Államokat érõ elsõ nemzeti területsértés), de mint új típusú behatolást. Milyen típusú tehát ez a támadás? Mielõtt válaszolnánk erre a kérdésre, idézzük fel még egyszer a nyilvánvaló tényt: az agresszió egy olyan ország területét sértette meg, amely még ellenségei szemében is – fõként a fent említett “hidegháború vége” óta – a virtuális uralkodó szerepét játssza az uralkodó államok között. Vagyis az egész világrendért jótálló és azt oltalmazó szerepét, melyrõl elvileg és végsõ soron azt tartják, hogy biztosítja az általános értelemben vett hitelt, a szó pénzügyi tranzakcionális jelentésében éppúgy, mint a nyelveknek, a törvényeknek, a politikai vagy diplomáciai ügyleteknek tulajdonított hitelként. Ezt a hitelt, melynek mindenki szükségét érzi – még azok is, akik megpróbálják lerombolni –, az Egyesült Államok birtokolja és szimbolizálja. Nemcsak gazdagságának, technikai-tudományos és katonai hatalmának, illetve valamennyi konfliktusban gyakorolt bíráskodásának köszönhetõen, hanem a Biztonsági Tanácsban s számos nemzetközi szervezetben meglévõ domináns jelenlétébõl adódóan is. Még akkor is, amikor – mellesleg büntetlenül – nem tiszteli e szervezeteknek sem a szellemét, sem a betûjét, sem pedig a határozatait. Annyi bizonyos, hogy az Egyesült Államoknak hatalmában áll elfogadtatni a világgal azt a saját magáról kialakított képet, miszerint országa az erõ és a jog, a legnagyobb erõ és a jogi diskurzus utolsó feltételezett egységét képviseli.

Íme az öngyilkos hajlamú autoimmunitás elsõ tünete: nem egyszerûen a föld – tudniillik e “törvényi erõ” megalapításának vagy megalapozásának szó szerinti alakzata – tûnikagresszivitásnak kitéve, de az agresszivitás, melynek tárgya (tényleg erõszaknak kitett tárgy, ám saját érdekében, saját kamerái “körében”²), mintha belülrõl fakadna. Olyanerõkbõl, melyek nyilvánvalóan saját erõ nélküliek, de a high-tech tudás felhasználásával és fortélyával megtalálják a módját, hogy amerikai fegyvert amerikai városban amerikai repülõtér földjén hatalmukba kerítsenek. Bevándorlók, akiket az Egyesült Államok területén az Egyesült Államok képzett ki és készített fel tettükre. E repülõgép-eltérítõk[hijackers] öngyilkossága – ha fogalmazhatunk így – kétszeres: a sajátjuké (mi mindig fegyvertelennek bizonyulunk az öngyilkos, autoimmun támadással szemben, ez terrorizál a leginkább), és azoké, akik befogadták, felfegyverezték és kiképezték õket. Ne felejtsük el, az Egyesült Államok ezt megelõzõen elõkészítette a terepet, és megerõsítette az “ellenfél” erõit. Kiképezte azokat az embereket, akiknek a legkiemelkedõbb típusát Bin Laden képviseli, elõbb azonban kedvezõ politikai-katonai helyzetet teremtett a felbukkanásukhoz, és a visszatérésükhöz (mint például a Szaúd-Arábiával, Irakkal és a többi arab-muzulmán országgal kötött szövetség a Szovjetunió elleni háborúban vagy az Afganisztánban lévõ oroszok és Irán ellen – de végtelenségig szaporíthatnánk az öngyilkos paradoxonok példáit).

E kétszeresen öngyilkos erõt rendkívüli gazdaságossággal (a legkevesebb eszköz igénybevételével és maximális biztonsággal, elõkészülettel, technikai kompetenciával és destruktív hatékonysággal) alkalmazták. Ez az erõ megcélozta és eltalálta e világrend szívét vagy inkább annak jelképes fejét. A kettõs öngyilkosság a fej (head, cap, caput, capital, capitale, Capitole) magasságában valószínûleg az amerikai corpus két szimbolikus és valóban lényeges helyét érintette: a gazdasági élet színterét vagy a világtõke (capital) legfõbb “fejét” (a World Trade Center archetípus a maga nemében, hiszen a világban sok hely viseli a WTC nevet, például Kínában), valamint az amerikai fõváros (capitale) stratégiai, katonai és adminisztratív központját, az amerikai politikai élet reprezentációjának fejét, a Capitoliumtól, a Kongresszus székhelyétõl nem messze esõ Pentagont.

A Capitoliumot említve már áttértem ugyanazon “esemény” második aspektusára, amely azt jelentõs eseménnyé tehetné (major event). Ezen kívül szó lesz még az autoimmun terrorról, a “hidegháborúról”, s arról, amit elhamarkodottan a hidegháború “végének” neveztünk, majd arról, ami a Capitoliumból nézve a “hidegháborúnál” is rosszabb lehet.

Második fázis, második autoimmunitás. Reflex és reflexió. Ami rosszabb a hidegháborúnál. Mit nevezhetünk traumatikus eseménynek? Elõször is szögezzük le, hogy minden olyan esemény, amely méltó e névre – még akkor is, ha “pozitív” – õriz magában valami traumatizálót, mivel mindig megsérti a történelmi idõ folyamát, minden tapasztalat ismétlõdését éppúgy, mint szokványos anticipációját. Egy traumatikus esemény mint esemény nem csak a megtörtént – legyen bár tudatalatti – emlék nyomát õrzi. Eme kijelentéssel látszólag szembeszállok azzal evidenciával, mely az eseményt a jelenhez vagy a múlthoz, a megtörtént történéséhez köti végérvényesen és kétségbevonhatatlanul, vagyis olyannyira, hogy az esetleg bekövetkezõ ismétlési kényszer csak a már megtörténtet reprodukálja. Márpedig úgy gondolom, komplexebbé kell tenni ezt a sémát (még akkor is, ha az egyes részeit tekintve nem rossz): gyanakodnunk kell a krono-lógiára, azaz az idõbeliség gondolatára és rendjére, melyet látszólag magában foglal. Ha meg akarjuk érteni, hogy “szeptember 11.” miben hasonlít egy jelentõs eseményhez (major event), akkor másképp kell elgondolnunk a traumatizáció temporalizációját. A hasonlóság abban áll, hogy a terror folytán a sérülés nemcsak a múlt, hanem a jövõ irányában is nyitott marad. (Egyébként még Ön [G. Borradori – a szerk.] is jövõ idõben határozta meg az eseményt ugyanis, anticipálva így fogalmazott a kérdésében: “melynek életünkben tanúi leszünk.”) Az esemény jelentette próbatétel tragikus korrelátummal rendelkezik, de ez nem olyasmi, ami jelenleg történik, vagy a múltban történt, hanem annak elõjele, ami megtörténésével fenyeget. Nem a jelen és nem a múlt, hanem a jövõ határozza meg az esemény kisajátíthatatlanságát. Vagy legalábbis csak annyiban határozza ezt meg a jelen vagy a múlt, amennyiben magán viseli annak szörnyû jelét, ami megtörténhetne vagy megtörténhet, és ami minden eddiginél rosszabb lesz.

Pontosítom. Egy traumáról, vagyis egy eseményrõl van szó, melynek idõbelisége nem a jelenlévõ mostból vagy múltból, hanem egy eljövendõ megjeleníthe-tetlenbõl (im-présentable) származik. Egy fegyver megsebesít és örök idõkre nyitva hagy egy tudatalatti sebhelyet; ám ez a fegyver azért rémisztõ, mert a jövõbõl érkezik, egy olyannyira radikális jövõbõl, mely még a befejezett jövõ grammatikájának (futur antérieur) is ellenáll. Képzelje el, ahogy az mondják az amerikaiaknak és rajtuk keresztül az egész világnak: ami most történt (a tornyok látványos lerombolása, emberek ezreinek néhány másodperc alatt bekövetkezõ teátrális, mégis láthatatlan halála stb.) az súlyos tény, szörnyû bûntett, végtelen fájdalom, de most már vége, nem kezdõdik újra, és ezentúl nem történik semmi ehhez fogható vagy ennél kegyetlenebb. Feltételezem, hogy ebben az esetben a gyász nagyon rövid ideig tartott volna. Az akár szomorú, akár örömteli dolgok gyorsan visszataláltak volna a szokványos történelem normális kerékvágásába. Gyászmunka, mondtuk volna, majd lapoznánk miként azt oly gyakran és oly könnyedén megtesszük, ha egy Európától vagy Amerikától távoli történésrõl van szó. De egyáltalán nem ez történt. Vagyis létezik a végrehajtható gyászmunka nélküli trauma, amikor a rossz egy rosszabb jövõbeli lehetõségébõl fakad, egy még rosszabb jövõbeli megismétlõdésébõl. A traumát ajövõ hozza létre, sokkal inkább az eljövendõ még rosszabb, mintsem az elmúlt és “befejezett”³ agresszió. Valójában a következõ történt – jóllehet errõl okkal nem beszéltek teljesen közérthetõen –: a jelek révén megjelenõ fenyegetés a jövõ számára és végérvényesen mindennél rosszabb lehet, még a fent említett “hidegháborút” szervezõ fenyegetésnél is rosszabb – amit a továbbiakban még pontosítani fogunk. Nem kétséges, hogy ez lehet kémiai támadás, bakteriológiai agresszió (emlékezzék: itt New Yorkban, szeptember 11-ét követõen általánosan úgy hitték, hogy erre vonatkozó üzenet érkezett), de leginkább nukleáris fenyegetés. Habár keveset beszéltek róla, a kormányzat és a Kongresszus döntéshozói azonnal meghozták a szükséges intézkedéseket, hogy a jogállam túléljen egy a Washington, az államfõ, és a Kongresszus (a Pentagon, a Fehér Ház és a Capitolium) ellen intézett nukleáris támadást. Például egy nyilvános televíziós vita során – amit itt láthattam – a Kongresszus néhány képviselõje tudomásunkra hozta, hogy mostantól fogva az Egyesült Államok összes vezetõje (elnök, alelnök, miniszterek és a Kongresszus) soha sem fog ugyanazon helyen és idõben összegyûlni, mint ahogy az például az országértékelõ beszéd esetében történni szokott. Ez tehát azt jelenti, hogy a szeptember 11-én történt “jelentõs eseménynek” a lényegét valószínûleg nem egy múltbeli vagy egy jelenlegi és tényleges agresszió képezi. X (X? Kicsoda? Micsoda? Nem kevesebb, mint a “világ,” nemcsak az Egyesült Államok, hanem a “világ” lehetõsége) traumatizálódott, ám nem most vagy az elmúlt jelen emlékezete óta. A megjeleníthetetlen jövõ traumatizálja, azon agresszió nyílt fenyegetése, amely majd késõbb, egy nap – sohasem tudhatjuk mikor – lesújthat a par excellence uralkodó nemzetállam fejére.

Miért tanúsítja a “hidegháború vége” e fenyegetést? Miért rosszabb magánál a “hidegháborúnál”? E fenyegetés a hidegháború ideje alatt felfegyverzett és kiképzett muzulmán-arab terrorista hálózatokhoz hasonlóan egyszerre képviseli a hidegháború, illetve a hidegháborút követõ idõszakba vezetõ átmenet fennmaradó következményeit. Egyrészt a nukleáris hatalom ezentúl kontrolálhatatlan disszeminációja miatt éppúgy nehéz ennek az erõnek a mértékét és formáit felmérni, ahogy nehéz e disszemináció felelõsségét meghatározni. De hagyjuk e kérdést egyelõre függõben. Másrészt – és itt érinteni fogjuk azt, ami rosszabb a hidegháborúnál – ezentúl nem létezhet a terrort illetõen egyensúlyi állapot, véget ért a párbaj a játékelméletbe belebonyolódó két világhatalom (USA, SZU) között, melyek a kölcsönös és mindkettõjük számára kockázatokkal járó fejlõdésben képesek az ellenfél nukleáris erõit semlegesíteni. A jövõben a nukleáris, a “totális” fenyegetés nem egy államtól, hanem anonim, elõre nem látható és teljesen kiszámíthatatlan erõktõl fog érkezni. Minthogy e totális fenyegetés a hidegháború vége és az USA táborának “gyõzelme” által árasztotta el a világot, és mivel azt fenyegeti, akirõl feltételezik, hogy a világrend, maga a világ és a globalizáció (nemzetközi jog, világpiac, világnyelv stb.) lehetõségének a fenntartója, így e rémisztõ autoimmun logika révén nem egyéb, mint a világ, a globális létezése kerül veszélybe. Eme fenyegetésnek nincs többé határa: az egész hidegháború történetében keresi premisszáit vagy forrásait, egyszersmind jóval veszélyesebbnek, ijesztõbbnek és rémisztõbbnek látszik a hidegháborúnál. Amelyrõl jól – valójában ezerféle jelbõl – látható, hogy gyorsítva sietteti a két egyformán megfélemlített ellenség legalábbis látszólagos kibékülését, és megerõsíti a befejezést. Amikor Bush és környezete a “Sátán tengelyét” vádolja, az kétségkívül egyszerre készteti mosolygásra az embert, s ugyanakkor arra is, hogy felismerje e dagályosság vallásos konnotációit, gyermeteg fortélyait és maradi misztifikációit. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy valóban az “abszolút” rossz terjeszti ki fenyegetésének árnyékát minden irányból. Abszolút rossz, abszolút fenyegetés, mert nem kevesebb, mint a világ, a földi és a másutt zajló élet maradéktalan globalizációja van veszélyben.

Ám található itt egy másik paradoxon is. Noha ez a “terrorizmusok” által alkalmazott “terror” eredete, és még ha e terror az összes közül a legrosszabb is, s minden eleven geopolitikai tudattalanját megérinti és kitörölhetetlen nyomokat hagy benne, sõt még akkor is, ha “jelentõs eseményként” (major event) szeptember 11-re célzunk (mint ahogy Ön is tette, és mások is teszik), mert egyrészt az elsõ (tudatos-tudattalan) jele az abszolút terrornak, másrészt az ellenség anonim láthatatlansága, valamint a terror meghatározatlan eredete, az elkövetõ (személy vagy állam) személytelensége miatt, s mivel nem tudjuk – és ezt itt számításba kell vennünk –, hogy mit jelent a tudattalan eseménye és e tudattalanért történõ esemény, nos, ezért mondhatjuk, hogy a legrosszabb képes egyidejûleg tudattalanként, átmenetiként, jelentéktelenként, kétségbevontként, elfojtottként, sõt elfelejtettként és helyettesítettként megjelenni, mint egy esemény a többi között, mint a múlt és jövõbeli nagy eseményláncolat egyik “legfõbb eseménye”. Annyi bizonyos, hogy a trauma enyhítésére, semlegesítésére szolgáló valamennyi erõfeszítés (hogy letagadják, elfojtsák, elfelejtsék, meggyászolják stb.) ugyancsak kétségbeesett kísérlet és megannyi autoimmun esemény, mely még ha le is akarja gyõzni, elõidézi, kitalálja és táplálja a szörnyûséget. Tehát magának az autoimmunnak a perverz hatása nem engedi, hogy elfelejtsék. Most már tudjuk, hogy az elfojtás pszichoanalitikus, illetve politikai-rendõri, politikai-katonai és politikai-gazdasági értelemben is megteremti, reprodukálja, regenerálja azt, amit lefegyverezni próbál.

Harmadik fázis, harmadik autoimmunitás. Reflex és reflexió. Az elfojtás ördögi köre. Nem jelenthetjük ki, hogy az emberiség védtelen a gonosz fenyegetésével szemben. De tudni kell, hogy a védekezés és mindannak formája, amit – két egyaránt problematikus szóval – terrorizmus elleni háborúnak nevezünk mind rövid, és mind hosszú távon az állítólagosan megsemmisíteni akart rossz okainak újrateremtésén dolgozik. Legyen szó Irakról, Afganisztánról vagy akár Palesztináról, a bombázások sohasem lesznek elég “intelligensek,” hogy elkerüljék (egy másik egyre kevésbé megbízható különbségtétel szerint: katonai és/vagy civil) áldozatok személyes vagy közvetett visszavágását, amit õk majd könnyedén állítanak be legitim megtorlásként vagy terrorizmus-ellenességként. És így tovább a végtelenségig. A könnyebbség kedvéért és mivel az analízis megkövetelte, három autoimmun terrort különböztettem meg. Ám a valóságban a terror e három módja nem különnemû, sõt felhalmozódik és túlságosan is meghatározza egymást. Ez az érzékelhetõ “valóságban” és fõként a – nem kevésbé reális realitásnak tekinthetõ – tudatalattiban valójában ugyanaz.

Giovanna Borradori: Annak eldöntésében, hogy szeptember 11. jelentõs fontosságú esemény vagy sem, milyen szerepet szán a filozófiának? Vajon a filozófia segíthet nekünk megérteni a történteket?

J. D.: Egy ilyen “esemény” kétségkívül filozófiai választ igényel. Helyesebben olyan választ, mely a legradikálisabb formájukban újra kérdésessé teszi a filozófiai diskurzusba leginkább beágyazott fogalmi elõfeltételezéseket. Azok a fogalmak, melyekkel a leggyakrabban leírtuk, megneveztük, kategorizáltuk ezt az “eseményt”, azon “dogmatikus szendergés” termékei, melybõl csak egy új filozófiai reflexió ébreszthet fel bennünket: egy filozófiáról, nevezetesen a politikai filozófiáról és annak örökségérõl szóló elmélkedés. A média és a hivatalos retorika általánosan elfogadott diskurzusa túl könnyen bízik olyan fogalmakban mint a “háború” vagy a (nemzeti vagy nemzetközi) “terrorizmus.”

Schmitt kritikai olvasata például nagyon hasznos lenne. Egyrészt, hogy amennyire csak lehet felismerjük a klasszikus háború (a tekintélyes európai jogi hagyományban közvetlen és deklarált összecsapás két ellenséges állam között), a “polgárháború” és a (Schmitt felismerése szerint modern formáiban már a 19. század elejétõl fogva megjelenõ) “partizánháború” különbségét. Másrészt azonban, Schmittel ellentétben azt is fel kell ismernünk, hogy a most elszabaduló erõszak nem a háború része (a “terrorizmus ellen folytatott háború” egyike a legzavarosabb kifejezéseknek, és elemezni kell azon zavart és azon érdekeket, melyeket ez a retorikai túlzás szolgál). Bush “háborúról” beszél, ám képtelen meghatározni azt az ellenséget, akinek elküldte hadüzenetét. Afganisztán polgári lakossága és hadserege nem ellensége az amerikaiaknak, akik ezt ráadásul folyton hangoztatják is. Még akkor is, ha feltesszük, hogy “Bin Laden” volt a legfõbb döntéshozó ebben az ügyben, mindenki tudja: ez az ember nem afgán, országa (egyébként szinte kivétel nélkül minden “ország” és állam) kiutasította, kiképzése nagyban az Egyesült Államoknak köszönhetõ, és fõként: nincs egyedül. Az õt indirekt módon segítõ államok, nem mint államok teszik ezt. Egyetlen állam sem támogatja õt nyíltan. A “terrorista” hálózatot “befogadó” (harbour) államokat mint olyanokat nehéz tehát meghatározni. Az Egyesült Államok és Európa, London és Berlin szintén a világ valamennyi “terroristájának” szentélyei, kiképzési és információs székhelyei. Tehát régóta nem helytálló semmiféle földrajzi, semmilyen “territoriális” kijelölés a támadás vagy az összeköttetés új technológiai központjának lokalizálásához. (A bõvebb kifejtés és pontosítás érdekében hadd térjek ki gyorsan néhány szóval arra, amit az imént a névtelen és nem állami eredetû abszolút fenyegetésrõl mondtam. A “terrorista” típusú agresszióknak már nem lenne szükségük repülõkre, bombákra és kamikázékra. Egy ország vagy egy kontinens gazdasági, katonai és politikai erõforrásainak megbénítása érdekében ugyanis elegendõ behatolni a stratégiai fontosságú informatikai rendszerbe, elõidézni annak súlyos zavarát vagy odatelepíteni egy vírust. Ezt bárhol a földön alacsony költséggel és kevés eszközzel meg lehet kísérelni.) A föld, a territórium és a terror viszonya megváltozott, e viszony pedig a tudástól, vagyis a technológiai tudománytól függ. E technológiai tudomány zavarja össze a háború és a terrorizmus közti különbségtételt. E tekintetben a világ informatizált hálózataiban a jövõ számára tartalékolt kaotikus zûrzavar lehetõségeihez viszonyítva “szeptember 11.” a képzeletet megdöbbentésére szánt erõszak még klasszikus koreográfiájához tartozik. Maholnap az “óriási hatalom”, a világ legnagyobb birodalmának egész (társadalmi, gazdasági, katonai stb.) életét vezérlõ informatikai networkök megtámadásával láthatatlanul, csendben, jóval gyorsabban és egy csepp vér nélkül sokkalta nagyobb rosszat tudnak majd elkövetni. Egy nap azt mondjuk majd: “szeptember 11.” az utolsó régi (“jó”) háború ideje volt. Az még gigászi (világ)rend volt: látható és óriási. Micsoda méretek, micsoda nagyság! Azóta minden rosszabbra fordult. A nanotechnológia valamennyi fajtája nagyobb erejû, láthatatlan, bevehetetlen és mindenhová behatol. A mikrológiában a mikrobákkal és baktériumokkal verseng. Ám a mi tudattalanunk már érzékeny rá, tud róla, és ez az, ami megfélemlít.

Ha ez az erõszak nem államközi “háború”, akkor nem tartozik sem a “polgárháborúhoz”, sem a schmitti értelemben vett “partizánháborúhoz”. A legtöbb “partizánháborútól” eltérõen ugyanis nem nemzeti felkelésbõl, sõt nem is egy nemzetállam földjén a hatalom megszerzésére irányuló felszabadító mozgalomból áll. (Még ha a “Bin Laden”-hálózatok egyik centrális vagy mellékes törekvése is az Egyesült Államok kétértelmû szövetségesének, Szaúd-Arábiának destabilizálása, és ott egy új államhatalom bevezetése). Tehát még ha ragaszkodnánk is ahhoz, hogy továbbra is a terrorizmusról beszéljünk, ez az elnevezés új fogalmat és új különbségtételeket rejteget.

G. B.: Úgy gondolja, hogy rámutathatunk e különbségtételekre?

J. D.: Ez sohasem volt még ennyire nehéz. Ha nem akarunk vakon bízni a média retorikájára vagy az uralkodó politikai hatalom verbális gesztusaira leginkább fogékony közbeszédben, akkor nagyon óvatosan kell használnunk a “terrorizmus” és fõként a “nemzetközi terrorizmus” szavakat. Mindenekelõtt mit nevezünk terrornak? Mi különbözteti meg a félelemtõl, a szorongásról, a pániktól? Vajon a terrorról, a félelemrõl, a pánikról vagy a szorongásról beszéltem-e az imént, amikor azt sugalltam, hogy szeptember 11. eseménye csak annyiban tekinthetõ jelentõs (major) eseménynek, amennyiben a tudatot és a tudatalattit sújtó trauma oka nem a megtörtént eset, hanem a hidegháborúnál veszélyesebb jövõ meghatározatlan fenyegetése? A megszervezett, elõidézett, instrumentalizált terror miben különbözik attól a félelemtõl, amit Hobbestól Schmitten át egészen Benjaminig hagyományok sora a törvényi autoritás és a hatalom legfõbb gyakorlatának, egyenesen a politika és az állam feltételének tekint. Hobbes a Leviatánban nem csupán a “rettegésrõl” (fear), hanem a “terrorról” (terror) is beszél.⁴ Benjamin pedig azt mondja az államról, hogy a fenyegetés révén nem másra, mint az erõszak monopóliumának kisajátítására törekszik.⁵ Bizonyára azt fogják erre mondani, hogy a terror egész tapasztalata – még akkor is, ha sajátos jelleggel bír – nem szükségszerûen a terrorizmus következménye. Kétségkívül így van. De a “terrorizmus” szó politikai története tág értelemben az állam nevében gyakorolt, és az erõszak legális monopóliumát feltételezõ francia forradalmi Terrorból származik. A terrorizmus közkeletû vagy törvényileg meghatározott definíciói esetében mit találunk? Az emberi élet ellen elkövetett, (nemzeti vagy nemzetközi) törvényeket megszegõ bûncselekményre való hivatkozás egyszerre foglalja magában a civil és katonai közti különbségtételt (a terrorizmus áldozatai föltételezetten civilek) és a (civil lakosság terrorizálása által az ország politikájának befolyásolására vagy megváltoztatására irányuló) politikai finalitást. Ezek a meghatározások tehát nem zárják ki az “állami terrorizmust”. A világ valamennyi terroristája azt állítja, hogy önvédelembõl, egy korábbi, nevét elhallgató, különféle többé-kevésbé hiteles önigazolás mögé rejtõzõ állami terrorizmusra válaszol. Bizonyára ismeri az állami terrorizmus gyakorlásával vagy támogatásával leginkább gyanúsított Egyesült Államokat illetõ vádakat.⁶ Másrészt még adeklarált államközi háborúk során is gyakoriak voltak a régi európai jog értelmében a terrorista túlkapások. A polgári lakosság megfélemlítése évszázadokon át, jóval a két utolsó háború többé-kevésbé tömeges bombázásait megelõzõen, klasszikus eljárásnak számított.

Úgyszintén szólnunk kell az Egyesült Nemzetek számos hivatalos bûntetõ-ítéletében is alkalmazott “nemzetközi terrorizmus” kifejezésérõl, melyet a hivatalos politikai beszéd a világ minden táján elsajátított. Szeptember 11. után az ENSZ-ben képviselt államok döntõ többsége (már nem emlékszem, lehet, hogy egyhangúan, ezt ellenõrizni kell) elítélte – miként az elmúlt évtizedek során nem egyszer – a “nemzetközi terrorizmust”. Kofi Annannak egy, a televízióban is közvetített ülés során emlékeztetnie kellett több korábbi vita részletére. És néhány állam, éppen mikor elítélni készültek a nemzetközi terrorizmust, fenntartását fejezte ki e fogalom és a meghatározását lehetõvé tevõ kritériumok világosságával szemben. Számos, komoly téttel rendelkezõ jogi fogalomhoz hasonlóan a pozícióban lévõ és legitimnek nevezett hatalmaknak nem jelent akadályt, hogy a nekik alkalmasnak tûnõ pillanatban használják e fogalmak homályos, dogmatikus vagy pre-kritikai elemét. Ellenkezõleg. Minél zavarosabb egy fogalom, annál alkalmasabb opportunista alkalmazásra. Az ENSZ egyébként elsietett döntéseket követõen és a “nemzetközi terrorizmusról”, illetve annak elítélésérõl folytatott filozófiai vita nélkül hatalmazta fel az Egyesült Államokat minden, az amerikai kormányzat által megfelelõnek és alkalmasnak ítélt eszköz használatára a fent nevezett “nemzetközi terrorizmussal” szembeni védekezéshez.

Anélkül, hogy túlságosan is visszamennénk a múltba – sõt anélkül, hogy (miként napjainkban gyakran és jogosan teszik) emlékeztetnénk arra, miszerint a terroristákat az egyik esetben (például Afganisztánban a szovjet megszállók ellen vívott harcban) szabadságharcosként dicsõíthetik, míg a másikban (gyakran ugyanazon harcosokat, ugyanazokkal a fegyverekkel) terroristákként feljelenthetik –, ne felejtsük el, hogy milyen nehézséget jelent a “nemzeti” és a “nemzetközi” közti különbségtétel az Algéria, Észak-Írország, Korzika, Izrael, vagy Palesztina történelmén nyomot hagyó terrorizmusok esetében. Senki sem tagadhatja, hogy az 1954 és 1962 közötti francia elnyomás korszaka Algériában állami terrorizmus volt. Ezt követõen hosszú ideig – amíg Algériát a francia nemzeti territórium integráns részének tekintették – az algériai lázadás terrorizmusát honi jelenségként tartották számon, mintha az akkori francia (állam által gyakorolt) terrorizmus egy rendõri és belsõ biztonsági beavatkozás lett volna. A francia parlament csupán évtizedekkel késõbb, az 1990-es években adta meg visszamenõleg a “háború” (vagyis a nemzetközi összecsapás) státuszát ennek a konfliktusnak, hogy biztosíthassa az “egykori harcosok” által követelt katonai nyugdíjat. Mire mutat rá tehát ez a törvény? Nos, képesek voltak minden addig használt elnevezés szükség szerinti megváltoztatására, hogy nevesítsék azt, amit mi azelõtt Algériában szemérmesen éppen “eseményeknek” neveztünk (íme, ez is a dolgok adekvát “megnevezésének” lehetetlensége a közvélemény számára). A katonai elnyomás – mint a nemzeti rendõrség mûvelete és állami terrorizmus – hirtelen újra “háborúvá” lett. Másfelõl a terroristákat a világ legtöbb részén szabadságharcosoknak és a nemzeti függetlenség hõseinek tartották, és a jövõben is így fognak tekinteni rájuk. Az Izrael állam megalapítását és elismerését kikényszerítõ felfegyverzett csoportok terrorizmusa nemzeti vagy nemzetközi volt-e? És napjaink különbözõ palesztin terrorista csoportjaié? És az íreké? És a Szovjetunió ellen küzdõ afgánoké? És a csecseneké? Mely pillanattól kezdve illetik más néven a terrorizmust, hogy a törvényes harc egyetlen lehetõségeként üdvözölhessék? Vagy fordítva? Hol húzzuk meg a határt a nemzeti és a nemzetközi, a rendõrség és a hadsereg, a “békefenntartó” beavatkozás és a háború, a terrorizmus és a háború, a civil és a katonai között egy adott térségben, valamint a “társadalom” védekezõ és támadó képességét biztosító struktúrákban? Bizonytalanul “társadalmat” mondok, ugyanis bizonyos esetekben egy ilyen – többé-kevésbé szerves és szervezett – társadalmi entitás nem tekinthetõ sem államnak, sem teljesen antiállamnak, csupán virtuálisan államszerû képzõdménynek. Gondoljon csak arra, amit ma Palesztinának vagy palesztin hatalomnak hívunk.

Szemantikai bizonytalanság, két fogalom közti határvonal leküzdhetetlen zûrzavara, meghatározatlanság még magában a határ fogalmában is. Mindezt nem egyszerûen a köz- vagy politikai nyelv spekulatív zûrzavaraként, fogalmi káoszaként, illetve véletlenszerûen alakuló örvényeként kell elemezni. Ellenkezõleg. E nyelvekben kell felismernünk a stratégiákat és erõviszonyokat. Ugyanis mindig az uralkodó hatalomnak sikerül kikényszeríteni, vagyis legitimálni, sõt (mivel a jog mindig létezni fog) legalizálni egy adott helyzetben, egy nemzeti vagy nemzetközi színtéren a neki megfelelõ elnevezést, illetõleg értelmezést. Így történt, hogy hosszú és bonyolult történelmének során az Egyesült Államok kormányközi megállapodást kötött Dél-Amerikában, mely alapján minden uralkodó – valójában uralomra helyezett – hatalom elleni szervezett politikai ellenállást hivatalosan “terrorizmusnak” hívnak, és egyúttal fegyveres koalícióhoz folyamodnak e “terrorizmus” ellen. Így az Egyesült Államok kényelmesen átruházhatja a felelõsséget Dél-Amerika kormányaira, s elkerülheti az erõszakos beavatkozás olyannyira jogos vádjait.

De ahelyett, hogy a példákat szaporítva ebbe az irányba haladnék tovább, megelégszem azon újszerûség kiemelésével, mely sürgõssé teszi – ha fogalmazhatunk így – a jogi és politikai újraalapozást, valamint – szintén ezáltal – a fogalmi, vagyis az éppúgy szemantikai, lexikális, mint retorikai változást. Tekintsük az azonosítani és értelmezni próbált jelenségek többségét (nemzeti vagy nemzetközi) “terrorista” akcióknak, háborús tetteknek vagy békefenntartó (peace keeping) beavatkozásoknak, melyek nem törekednek többé egy territórium meghódítására vagy felszabadítására, illetve nemzetállam megalapítására. Ez éppúgy érvényes a hegemóniájukat korábban a területfoglalás gyarmati, illetve birodalmi formában gyakorló Egyesült Államokra és az északinak nevezett (gazdag) államokra, mint e gyarmati rendszernek vagy eme imperializmusnak nemrég még alávetett országokra. A “terrorista/szabadságharcos” alternatíva a múlt kategóriáit jelenti. Ma már az “állami terrorizmus” színterein sem a territórium elfoglalása, hanem a technológiai-politikai hatalom vagy a minimális területi szükségletet igénylõ politikai felügyelet biztosítása történik. Amennyiben például a kõolajforrás az egyik utolsó nem virtualizálható földi helyként megmarad a ritka területek egyikének, elegendõ a csõvezeték (pipe-line) útvonalának jogát kisajátítani. Ám való igaz, hogy pillanatnyilag a hegemón országok egész technikai-ipari struktúrája ettõl függ, tehát – bármennyire komplex, több felõl is meghatározott – mindannak lehetõsége, amirõl most beszéltünk, az – ha fogalmazhatok így – a helyettesíthetetlen helyekhez, a territorializálható territóriumokhoz köthetõ, melyek továbbra is, a nemzetközi jog egyelõre szilárd tradíciójában jogszerûen tartoznak az uralkodó nemzetállamokhoz.

G. B.: Amit ön mond, az nagyon mély változtatást tesz szükségessé a nemzetközi intézmények és a nemzetközi jog területén.

J. D.: Ennek a változásnak be kell majd következnie. Azt azonban lehetetlen elõre látni, milyen ütemben fog végbemenni. Az eddig említett összes átalakulásban fõként az ütem, a felgyorsulás ideje, és az idõ felgyorsulása marad kiszámíthatatlan. Méghozzá lényegi okokból. Mivel ezek üteme a nanotechnológiák nyomán a becslések és a mérések léptékének megváltozásához hasonló módon magán a technikai-tudományos gyorsaság változásainak sebességén múlik. A nemzetközi jog e szétzilálódása szükségszerû, ám ez végbemehet egy vagy akár húsz generáció alatt is. Ki tudná ennek idõtartamát megmondani? Anélkül, hogy meg tudnánk mondnai, ki érdemes ma a filozófus névre (éppen ezért e kérdésben nem bíznék a szakmai és testületi kritériumokban), a jövõben megpróbálok filozófusnak nevezni mindenkit, aki felelõs módon gondolkodik e kérdésekrõl, és számadást vár a közbeszéd, a nemzetközi jog nyelvének és intézményeinek illetékeseitõl. “Filozófus” (szívesebben mondanám “filozófus- dekonstruktõr”) az, aki a gyakorlati és hathatós következtetések érdekében megkísérli elemezni a filozófiai örökség és a még domináns, láthatóan változásban lévõ jogi és politikai rendszer struktúrájának kapcsolatát. “Filozófus” az, aki egy új kritériumrendszert keres a “megérteni” és az “igazolni” megkülönböztetéséhez. A “háborúhoz” és a “terrorizmushoz” vezetõ összefüggéseket ugyanis anélkül is leírhatjuk, megérthetjük és megmagyarázhatjuk, hogy igazolnánk õket, sõt úgy is, hogy mindkettõt elítéljük és új összefüggéseket keresünk. A terrorista tettek (akár államiak akár nem) elítélése nem feltétlenül jelenti azt, hogy félreértjük az ezeket kiváltó vagy legitimáló helyzeteket. Bonyolult, hosszadalmas elemzések segítségével hozhatnánk erre példákat. Szeptember 11-ét tehát csak úgy tudjuk feltétlenül elítélni – mint most én is –, ha minden a támadást elõkészítõ és megvalósító, valós és ürügyként használt körülményt fontosnak tekintünk. Mindazok, akik világszerte részt vettek a támadás megszervezésében, vagy utólag igazolni akarták azt, az Egyesült Államok és szövetségesei állami terrorizmusára adott válaszként tekintettek rá. Ez történt például – csak példaként – Közel-Keleten, noha Jasszer Arafat szintén elítélte “szeptember 11-ét”, ráadásul megtagadta Bin Ladentõl a jogot, hogy a palesztin nép nevében beszéljen.

G. B.: Ha a háború és a terrorizmus közti különbségtétel problematikus, és nem fogadjuk el az állami terrorizmus fogalmát, akkor is megmarad a kérdés: ki a leginkább terrorista?

J. D.: A leginkább terroista? Ez jogos, ugyanakkor megválaszolhatatlan kérdés. Szükséges kérdés, mivel jelentõséget tulajdonít egy lényeges ténynek: minden terrrorizmus visszavágásnak állítja be magát egy olyan helyzetben, ahol mindkét fél túl akar licitálni a másikon. Mintha azt mondanák: “Utolsó lehetõségként fordulok a terrorizmushoz, védekezem vagy ellentámadást intézek, mert a másik egy nálam nagyobb terrorista; õ az igazi terrorista, a rosszabb, az elsõ agresszor, aki mielõtt saját magát áldozatnak tûntetné fel, megfoszt engem minden más eszköztõl.” Így vádolják az Egyesült Államokat, Izraelt, a gyarmatosító hatalmakat, a gazdag országokat és az imperialista államformákat az állami terrorizmus alkalmazásán kívül azzal, hogy “terroristábbak” azon terroristáknál, akik áldozatainak nevezik magukat stb. Ez jól ismert séma, nem ejtek több szót róla. Ám még akkor is nehéz egész egyszerûen megszabadulni e sémától, ha néha a végletekig leegyszerûsített és túlzó mértékben alkalmazzák. Ellenkezõleg, az ön által feltett, a “leginkább vagy legkevésbé terrorista” típusú kérdésnek többé nem egy tisztán és objektíven mennyiségi logikára kellene vonatkoznia. E kérdés nem adhat alkalmat semmiféle formalizálható értékelésre. A “terrorista” akció lelki (tudatos és tudattalan!) hatást és számos, valójában megszámlálhatatlan kerülõúttal járó szimbolikus, továbbá szimptomatikus reakciót akar elérni. Az elõhívott (legyen tudatos vagy akár tudattalan) érzelmek jellege vagy intenzitása nem áll mindig egyenes arányban az áldozatok számával vagy a károk mennyiségével. Ha a mostani helyzetben és kultúrában a média bármily kevéssé is, de nem teszi látványossá az eseményt, akkor emberek ezreinek percek alatt történõ meggyilkolása kevesebb pszichikai és politikai hatást idéz elõ, mint egyetlen ember megölése egy adott, a média szempontjából reflektorfényben lévõ országban, kultúrában, nemzetállamban. És a terrorizmus csakis a halál révén megy végbe? Nem lehet gyilkosság nélkül terrorizálni? Ölni pedig szükségszerûen azt jelenti, hogy “halált okozni”? Nem jelentheti-e éppúgy, hogy “hagyni meghalni” valakit? Vajon a “hagyni meghalni”, a “nem akarunk tudni arról, hogy hagyjuk meghalni” (emberek százmillióit éhségben, AIDS-ben, gyógyszerek híján stb.) nem képezheti részét egy “leginkább vagy legkevésbé” tudatos és szándékos terrorista stratégiának? Talán tévedünk, amikor könnyelmûen feltételezzük, hogy minden terrorizmus akaratlagos, tudatos, szervezett, megfontolt és szántszándékkal mérlegelt: vannak történelmi vagy politikai “helyzetek”, melyekben a terror – ha mondhatjuk így – mintegy magától, egy mechanizmus egyszerû következményeként, a helyben lévõ erõviszonyok következtében megy végbe, anélkül hogy valaki, bármilyen tudatos alany, személy vagy én tudatában lenne, és felelõsnek érezné magát miatta. Minden társadalmi vagy nemzeti strukturális elnyomás terrort szül, mely sohasem természetes (tehát szervezett, intézményes), és amelyhez ezek az elnyomások anélkül tartoznak, hogy haszonélvezõi valaha is terrorista merényleteket szerveznének vagy õket terroristáknak tartanák. A “terrorizmus” ma adott, legszûkebb és egyben uralkodó jelentésének minden formáját a közszférát uraló diskurzus, elsõ helyen a média technikai-gazdasági hatalma alakítja ki. Mi lett volna “szeptember 11.” a televízió nélkül? Ezt a kérdést már sokszor felvették és tanulmányozták, ezért most nem beszélek róla. Ám emlékeztetnünk kell arra, hogy a maximális médiatizáció közösérdeke volt “szeptember 11.” szervezõinek, a “terroristáknak”, és azoknak, akik az áldozatok nevében ragaszkodtak a “terrorizmus elleni hadüzenethez”. Egyaránt jutott tehát belõle mindkét félnek, miként a józan észbõl, mely Descartes szerint, a legjobban oszlik meg az emberek között. Az ikertornyok lerombolásán vagy a Pentagon megtámadásán, emberek ezreinek meggyilkolásán túl az igazi “terror” inkább abban állt, és ott kezdõdött, hogy a pusztítás képeit kiállították, kiállíttatták, kihasználták és kihasználtatták a célközönséggel. E célközönségnek (lényegében az Egyesült Államoknak és mindazoknak, akik velük társulnak vagy szövetkeznek a világban, s ez szinte korlátlan) saját érdeke volt (egyazon érdekben osztozik tehát esküdt ellenségével) bemutatni saját sebezhetõségét, és helyet adni azon támadás minden lehetséges visszhangjának, mely ellen védekezni akar. Ez még mindig ugyanazon autoimmun perverzitás. Inkább “züllesztésnek” kellene neveznünk a lehetõséget, a kockázatot és a fenyegetést, amelynek virtualitása nem rendelkezik a gonosz akarat, a rossz szellem és az ártani akarás formájával. Ám ez a virtualitás önmagában elegendõ a megrettentéshez, jobban mondva a halára rémítéshez. Ez tehát a terror és a terrorizmus kiirthatatlan gyökere, mely még a terrorizmussá szervezõdése elõtt megmutatkozik. Könyörtelenül. Vég nélkül.

Itt hozzáfûznék egy visszapillantást a mondottakhoz: semmi tisztán “modern” nincs a terror mediatizálásában, vagyis a polgárinak mondott lakosság számára a képek és a lárma által terjesztett terrorizmusban. Igaz, hogy a rádión és a televízión keresztül szervezett “propaganda” (valóban relatíve modern dolog) e században jött létre, és már az elsõ világháború során lényegi részét képezte a “deklarált” háborúnak. Elválaszthatatlan módon végigkísérte a (hagyományos és atom-) bombázásokat, melyek – miként az “ellenálló mozgalmak” és azok elfojtásai – nem tudták megkülönböztetni egymástól a “civil lakosságot” és a “katonaságot”. Tehát már a két “világháború” során lehetetlen volt szigorúan különbséget tenni háború és terrorizmus között. Tekintsen példaként a francia ellenállás hõseire, akik a fegyverszünet után és gyakran de Gaulle “szabad Franciaországa” nevében folytatták a “háborút”. Ezen ellenállókat a nácik és Vichy kollaboránsai rendszeresen “terroristáknak” titulálták. Ez a vád, mely a náci propaganda eszköze volt, megszûnt Franciaország felszabadításakor. Ám ki állítaná, hogy nélkülözött minden valószerûséget?

FORDÍTOTTA RADVÁNSZKY ANIKÓ