Járókõ

 Megírták annyiszor, körablakokra zuhanhat így
a fény, hogy kívülrõl ér, ami sosem volt
kívülem. Hány éve õröl búzát
elõre a malom, ha járókövén
egyszerre több nyár termése zúzódik össze –
életre zúz, megõröl az elsõ alkalom.
Forgása lassú még, mintha az elsötétedés
üteme hajtaná, a napszakok fények közötti
sávja – de végre arca van, neve,
többet tud róla hunyt szeme, aki magába
zárja. Ha lisztjét szórja szemembe, silány a sikér,
nekem csak ez maradt – sok megunt mozdulat
közé befér tán egy valódi, abban mutat fel,
ahogy küszködik, égre mászna, de alig mer
a nap.

Paulus

Gorgó és kegyelem, a megkövültön
nem látszik soha több: az erõsebb lét
érzelemtelen, lényege nem lehet pokol vagy üdv.
Csak démonokban szabad asszonyarcot szeretni,
a szem csillogása, mint a kvarc, sivatagi, ha szeret,
homokszemekkel karcolja a neved,
de sose fába, mindig a földbe vés.

Orgonapont

Miféle csapda ez? Csukott könyv, mintha
életem, egy sárga arcú könyvtáros, mondjuk,
néhány élettel elõbb zárta volna le, nem lakatra,
persze, gerince így se rongy, óvó kezekben
kell ma nem nyitni fel – búvódallama csak
bányamélyen, második brácsába szól –
de ahol a fõte véknyodik és kibukkan,
eget karcol a hang felszíne, és fáj,
mint mikor tüdõbe hasítja, hogy
lélegezni kellene – mért mondjam ki, hogy
mi van, miféle csapda ez?
a hang mint a hasilégzés alatt a lélek
rejteke, infrajel, csak úgy tiéd, ha te
hallod – engem hiába ad vele.