A Jó, miközben terét kitölti,
Csomókat köt, gátakat szakít;
Mindent, ami rosszkedvû a földön,
Önképére formál egy napig –
A férfit, ki bõrén kívül õrzi
Díszeit, mint testhatárait,
Põrén látja, ahogy anya szülte,
És a fülébe súg valamit.

Először így szól hozzá:

“Krõzus vagy, mert birtokod határa
Többet kerít be, mint önmagad:
A gép, míves meghosszabbítása
Tagjaidnak, még az is te vagy;
Miniszter képében tíz beszélõ
Szerszámot forgat az akarat;
Bõ uszály kísér, s az elveidrõl
Portád és portálod vallanak.”

És másodszor így szól:

“Addig érsz el, ameddig az ország;
S bár csupán bõröd páncélja véd,
Autód üvegét hiszed határnak,
A Ház falát, zakód szövetét…
S jaj neked, hisz udvarod halandó;
Testében hordozza végzetét,
Míg sztrádát fal, úszik, távbeszél a
Kényes részek összege, a gép.”

Harmadszor pedig így beszél:

“Mondj le! Mondj le! Mondj le díszeidrõl,
Melyek irhádról lefoszlanak.
Képviseld a tükörbeli képet:
Lelkednek tartalma csak te vagy.
Távozzon tõled a felelõsség,
Mielõtt vállad elnehezül,
És temetkezz megtartó magányba,
Magad borát kóstold egyedül.”

Végül, negyedszer, így szól:

“Megkönnyebbülsz, hogyha a szabadság
Szelleme hajnalban itt terem;
Elválik, meglásd, az egy a mástól,
A saját és a testidegen.”
A Jó szõnyeget terít a térre,
Azon lép elnöktõl elnökig;
Izzik, miközben terét kitölti,
S a zenitre rakétát röpít.