A leghosszabb úton. haza

már az, hogy kérdés nélkül visszalépsz. mint aki
valamit ottfelejtett: öltözõben edzés után. sálat
vagy kesztyût. – mert kell-e, hogy kimondd, vagy
hogy rólad. vagy hogy újra. amikor visszalépsz,
akkor úgyis már máshová. hiába találsz mindent
ugyanúgy. még ugyanazt a gõzt is akár. az
izzadság- és szappanszagot. tudod, hogy semmi.
de odajutni így kell. és kell még, hogy az üres
szekrényig. vissza is. – bár jól emlékszel: ma nem
hoztál kesztyût. és hogy a sál sem. – aztán szó
nélkül. ki az utcára. a ritkuló téli levegõre. és a
leghosszabb úton. haza. kitérõkkel, de ütemesen.
persze, megállás nélkül. – mert hagyni kell. mint
jég alatt. lassan hullámozni. minden értelem
nélkül. az üres szekrénynél többet. hogy a
szavakat megóvd. vagy a szavaktól. – azt
szeretnéd. hogy sokáig tartson az út. és hogy
otthon. – mert annyi mindentõl függ az élet.

Ni Zan¹ a fájdalomról

nem beszéltél errõl. – sem hogy a pocsolyák itt
estére visszafagynak. és késõ délután sûrûbb a sár.
– de most kimondatlanul is utoljára megyünk.
ahogy egymás mellett, mint idáig. vagy majdnem.
mert te már inkább lemaradva. látszólag
figyelmetlenül. mintha valamit nem. vagy már
lehetetlen volna másként. csak szótlan
megszokásból és oldalra nézve. – sokszor még
egymás mellett ugyan. vagy egymáshoz közel. a
másik érintését, tekintetét mégis hirtelen
kikerülve. utoljára és egyre könnyebben. – mert
lassan dermed a sár, üregesre fagynak a
pocsolyák. – és nem beszélsz már. nem a
fájdalomról. mert az. úgyis vagy több vagy
kevesebb. de szinte mindig hazugság.