Magyar középosztályok rendszerválasztásai

MÁSODIK RÉSZ

A rendszerváltás kezdetén a Fideszt jellemezte a legnagyobb fokú türelmetlenség és lázadási hajlam. Ez azonban nem egyszerűen a zömükben huszonéves alapítók és aktivisták vitális adottságaiból, hanem az iskolai-műveltségi tőke elsőgenerációs birtokosainak a tőkefajták elosztási struktúrájában elfoglalt hátrányos helyzetéből, általános elégedetlenségéből és a rendszerváltással megnyílt pályákkal és lehetőségekkel együtt növekvő felemelkedési vágyából, tőkeéhségéből és hatalmi étvágyából fakadt. Úgy érzékelték, hogy érvényesülésük, előbbre és feljebb jutásuk, hatalomra kerülésük, politikai, gazdasági és kulturális dominanciájuk egyetlen akadályát a politikai tőke birtokosai, az illegitimmé vált nómenklatúra képezi, a szabadság és a demokrácia pedig felhatalmazást adott nekik arra, hogy – a történelmi igazságtétel lánglobogója alatt – eltakarítsák felemelkedésük útjából ezt a politikai torlaszt. Egy pillanatig talán csakugyan így volt ez: a szabadság és a demokrácia nemzeti ügye csakugyan egybeesett a politikai öntudatra ébredt, feltörekvő elsőgenerációsok csoportos felemelkedésének és anyagi gyarapodásának ügyével, a rendszerváltás követelése egybeolvadt az elitváltás követelményével. Ez azonban már legalább kétféleképpen mehetett végbe: a régi tőkeerős középosztályi elit kibővítésének és átrétegződésének “fontolva haladó”, konzervatív-reformista útján, vagy teljes és azonnali elitcserével, a régi elitnek az újonnan színre lépő, tőkehiányos, a múlt minden szennyétől érintetlen elittel való leváltásával, ami a forradalmi vagy radikális útnak felelt meg.

Nem meglepő, hogy az iskolai-műveltségi tőke elsőgenerációs “nincstelenjei”, akiknek akkor még kevesebb volt a vesztenivalójuk, mint a nyernivalójuk, a radikális út felé tapogatóztak. A felemelkedés radikális útja – a kezdetektől mindmáig – alig változott. Csak az útjelző táblák cserélődtek – “liberalizmus”, “nacionalizmus”, “populizmus” –, a radikalizmus azonban maradt: a régi elitet azonnal, teljesen és véglegesen el kell távolítani, el kell törölni a föld színéről (“taposd el a gyalázatost!”), hogy helyére léphessenek a bibliai igazak, azaz “mi” – a “tiszták”, az “erősek”, a “bátrak”, az “igaz magyarok”, “a krisztusi igazság követei”, a “Magyarok Istene”, avagy a “Nemzet”, a “Nép” felkentjei.

2006: A “fordulat éve”?

A régi modern forradalmakban valóban gyakran került sor azonnali és teljes elitcserére, és az újonnan hatalomra jutott elit ilyenkor csakugyan zömmel a fiatal, feltörekvő elsőgenerációsokból tevődött össze, de az ilyen “cserélődés” – az ancien régime képviselőinek minden helyezkedése, árulása, átállása ellenére – általában fejek hullását követelte, kíméletlen volt, véres és erőszakos, s viharos gyorsasággal ment végbe. Magyarországon ezzel szemben a rendszerváltás nem robbanásszerűen, forradalomként zajlott le, és jószerével a régi elit, a Kádár-korszak középosztályi konglomerátumának meghatározó csoportjai hajtották végre, majdhogynem egymás között. (Ezért is alakulhatott ki vita a szóhasználat körül, hiszen ha igaz az, hogy a “váltás” nem egyszeri aktus, hanem hosszan tartó, ellentmondásos és bonyodalmas folyamat, akkor a “rendszerváltásnál” ezt csakugyan pontosabban fejezi ki a “rendszerváltozás” szó.) Az Ellenzéki Kerekasztalhoz ugyan nem illesztettek Ellenzéki Macskaasztalt, ahová a politikai gyerekeket ültették volna, de kétségtelen, hogy ennél az asztalnál az alakulóban lévő Fidesz fiatal radikálisai kissé úgy foglaltak helyet, mint akiket a macskaasztalhoz ültettek. Talán nem voltak mellékszereplők, de főszereplők még annyira sem. Szín voltak a palettán. Elmondható, hogy nélkülük minden bizonnyal hiányzott volna egy új, erős, nemzedéki szín az egyezkedők és kiegyezők tablóképéről, de nem mondható el, hogy ami történt, nélkülük nem vagy egészen másként történt volna meg.

Az Ellenzéki Kerekasztal csak különösen szemléletesen mutatja, hogy ama társadalmi torlaszt, amellyel az elsőgenerációs “nincstelenek” felemelkedésük útján szembetalálták magukat, korántsem csupán az “ancien régime” leszerepelt uralkodó osztálya, a politikai tőke illegitimmé vált birtokosainak szűk csoportja, vagy a tágabb értelemben vett pártállami nómenklatúra képezte. Ami számukra eltorlaszolta a gyors és csoportos felemelkedés útját, maga volt a Kádár-kori középosztály szerteágazó – sokféle eredetű és helyzetű társadalmi csoportot, számos generációt magában foglaló – társadalmi képződménye, s mint ilyen, egyszerre megkerülhetetlen, és elmozdíthatatlan az útból. Pontosabban fogalmazva: ha nem is maga volt az út, de maga volt a létező – véleményét, akaratát kinyilvánítani és érvényesíteni képes – magyar társadalom, s épp ezért minden út rajta keresztül vezetett fölfelé. Így hát a szóban forgó torlaszt csak magával e társadalommal együtt lehetett eltávolítani. Egy egész társadalmat azonban mégsem lehet csak úgy – fiatalos lelkesedésből és erőnek erejével – “ellapátolni” az útból. (Még ha magától omlik is össze a régi társadalom, mint a forradalmakban, és romokban hever, kis idő múltán mindig magához tér, a romok új életre kelnek, s a régi rendszert új alakzatban rakják össze, állítják helyre.) Ráadásul az “út-torlasz” elhordásának értelme ilyen körülmények között kimerült az új, fiatal elit, a feltörekvők, a nincstelenek vagy tőkehiánnyal küzdők akadálytalan és gyors érvényesülésének, hatalomra kerülésének, megvagyonosodásának biztosításában, amiben a társadalom túlnyomó részét alkotó létező középosztály (a felső középtől az alsó középig) inkább ellenérdekeltek voltak, mint érdekeltek. Minden társadalmat meg lehet azonban osztani, fel lehet bomlasztani, szét lehet zilálni, s az egymásra uszított, egymással szembeállított oldalakat, félelemtől vagy ígéretektől megzavarodott társadalmi csoportokat háborúba lehet vinni egymás ellen. Ez csupán politikai szándék és rátermettség kérdése. Persze Magyarországon a polgárok háborúja egymás ellen – hála a magyar társadalom örökölt-adott konszolidáltsági fokának, viszonylagos belső kohéziójának, nyelvi- kulturális homogenitásának és nem utolsósorban: nemzetközi beágyazottságának – nem mehetett túl a jogállamiság és a nyugati szövetségi rendszer normatív rendje által behatárolt politikai eszközhasználati módokon, nem ölthette véres fegyveres konfliktus vagy államcsíny formáját, s így – szerencsére – mindmáig “csak” erkölcsi és érzelmi halottai, és egymást váltogató gazdasági és kulturális vesztesei vannak.

Kétségtelen azonban, hogy a rendszerváltás kezdetén a társadalom közös ügyének és a feltörekvő elsőgenerációsok magánügyének rövid ideig tartó egybeesése adta a Fidesz kezdeti radikális politikai fellépésének sokakat megejtő pátoszát. De – mint azt ma már nem nehéz felismerni – ugyancsak ebben rejlett politikájuk, politikai gondolkodásuk és arculatuk későbbi eltorzulásának, az egykor oly megejtő pátosz kiüresedésének és hamissá válásának legfőbb oka is. Mert mihelyt szertefoszlott a “Fiatal Magyarország” radikális indulásának varázsa, mihelyt – és szükségképpen – tovatűnt a mindenkori kezdet elvontságából fakadó szép azonosság a feltörekvő közösség (ország, nemzet, nép, társadalom) ügye és a feltörekvő egyének (elsőgenerációs értelmiségiek, nemzedéki párt, politikai mozgalom) magánügye között, mihelyt a “mi” és “ők”, a “társadalom” és a “rendszer”, az “értelmiség” és a “hatalom” régi totális szembenállását és birkózását felváltották a berendezkedett demokrácia saját tagoltságának megfelelő oldalak, politikai és társadalmi szereplők kollíziói, küzdelmei, összecsapásai – a szóban forgó azonosságot már csak képzelni, hazudni és követelni lehetett.

Minél többet vesztett hát érvényességéből ez a minden forradalmi kezdetre oly jellemző radikális azonosság az “igaz ügy” és a szervezett “politikai kisebbség” magánügye között, minél inkább egy politikai vállalkozói kör és/vagy társadalmi érdekcsoport érvényesülésének legitimációs ideológiájává zsugorodott, annál gyorsabban vált kirekesztővé, diszkriminatívvá, stigmatizálóvá a “nemzet/nép/társadalom=mi” képlet, annál fenyegetőbbnek látszott a demokratikus versengésben adott – legitim és nem megválasztható – ellenfél szüntelen retorikai kiradírozása a képletből (“ellenség”, “idegenek”, “lakosság”, “nem-nemzet”), annál türelmetlenebb lett a hamis azonosság hitbuzgó hirdetése és tényleges politikai megvalósítása. Egyszersmind: minél inkább elvált a demokratikus politikai közösség ügye – a felemelkedés és szabadság ügye – az iskolai-műveltségi tőke elsőgenerációs feltörekvőinek magánügyétől és csoportérdekétől, annál nagyobb hazugsággal lehetett csak elfedni az egyre nyilvánvalóbb hasadást. Hogy a csoportérdek, a magánügy a közösség érdekeként és közügyként tűnjön fel, a régi azonosságot ki kellett terjeszteni mindazokra a társadalmi csoportokra, amelyeket ilyen-olyan tőkehiánnyal (kulturális tőke, kapcsolati tőke, presztízs-tőke, pénztőke hiányával) küzdő feltörekvők alkottak (versengésben lemaradtak, szociális feltörekvők, tehetséges fiatal pályakezdők és középszerű idősebb “pályavégzők”), akik eleve hajlamosak voltak saját – eredendően, öröklötten vagy szerzetten – gyönge tőkepozíciójukat az “ország meggyöngüléseként”, a “nemzet végromlásaként” stb. általánosítani, viszonylagos vagy teljes kiszorulásukat az állami osztogatásból-fosztogatásból “a nemzet ellen elkövetett égbekiáltó igazságtalanságként” elkönyvelni, ami persze azonnali “jóvátételért”, “igazságtételért”, “kiegyenlítésért”, “kárpótlásért” kiáltott. E “kiáltást” hallotta meg a Fidesz, amikor a szóban forgó társadalmi csoportokból – a fenti azonosítás egyre radikálisabb ideológiai megfogalmazásával – a társadalmi katyvaszból kiemelte és politikailag megmintázta az új középosztályt, amelyet ezért nem lenne alaptalan “kiválasztott”, “kinevezett”, “hozzárendelt” középosztálynak, sőt, “ellen-középosztálynak” nevezni.

A problémát az jelentette, s bizonyos értelemben mindmáig az jelenti, hogy a Kádár-kori magyar államszocializmus felemás modernizációjának és polgárosulásának széles országútján ott poroszkált már a feltörekvők előtt egy szép, nagy középosztály, amelynek esze ágában sem volt félreállni az útból, s örökölt vagy – tehetséggel, ügyeskedéssel, ravaszsággal – szerzett, kemény érdekharcban kivívott – tőkepozíciójáról lemondani, örökölt-szerzett tőkéjét bárkivel is megosztani, vagy holmi “jött-ment”, “kinevezett” középosztálynak átengedni, csak mert annak hatalomra ácsingózó, s ebből kifolyólag elhivatott politikai képviselői az öldöklő angyalok rettenetes pillantásával merednek reá: “Mit keresel te itt? Nem tudod, hogy ezen az úton te már nem közlekedhetsz? Mész innét, de azonnal!” Ámde a létező középosztály csak visszamorgott néha (“Menjél inkább te, és azt is megmondom, hová!”), és nem ment. Egy tapodtat se.

Épp ezért az 1945 utáni viszontagságos és kevésbé viszontagságos évtizedekben kialakult létező középosztály elképzelt, eltervezett és elkezdett szétverése, politikai és kulturális megosztása, anyagi alapjának megrendítése, részleges elcsábítása és beolvasztása a “kinevezett” középosztályba csak a demokratikus játékszabályok antidemokratikus ideológiával legitimált (“a nemzet mi vagyunk”) megsértésével (az “Egész érdekében korlátozzuk a részek szabadságát”: “kiegyenlítünk”, “kárpótolunk”, “preferálunk” “magyar tőkeinjekciót adunk a magyarnak”), illetve a parlamentarizmus nyílt és burkolt korlátozásával, magyarán: a demokrácia részleges – a társadalom és a külvilág türelmének végső határáig menő – felgöngyölítésével volt s maradt lehetséges.

Ha egy parlamentáris pártnak a hatalom drágább, mint a szabadság ügye és maga a demokrácia, ha ez a párt politikai fejlődése során eltávolodott a demokratikusságtól, vagy eleve nem is volt demokratikus, ugyanakkor ahhoz viszont elég erősnek érzi magát, hogy érdekeit és politikai igazát ne alkuk és egyezkedések útján keresse és érvényesítse, hanem minden konszenzus felrúgásával, saját játékszabályok felállításával, teljes és azonnali elitcserével, akkor hatalomra jutva bizonyosan neki fog látni a demokrácia felgöngyölítésének, mint azt 1998 után a Fidesz is tette. A korporatív állam által “hozzárendelt” rendies középosztályhoz sajátos politikai rend is tartozik: a vezér-elvű vagy paternalista, irányított vagy delegatív demokrácia, amelyben a demokrácia a Rend – a Rendteremtő Állam és a rendies középosztály – elidegeníthetetlen és osztatlan hitbirtoka, amelyet nem enged át senkinek, s amelyet ő őriz most már minden rendbontóval, vagyis a hatalomra törő minden külső és belső ellenséggel szemben. Abba most már, hogy mi van, mi lesz (sőt, mi volt!) Magyarországon, nem pofázhatnak bele holmi nemtelen “államidegenek”, az új, a magasabbrendű, az Égből vezérelt kaszárnya-demokrácia esküdt ellenségei.

A magyar demokrácia röpke története úgy alakult, hogy 2006 tavaszán az egymással újólag megmérkőző két középosztály – a tőkefajták elosztási struktúrájában elfoglalt eltérő helyzetéből következően és e helyzetet politikailag kiélező és ideológiailag általánosító elitcsoportjaik hatására is – homlokegyenest ellentétes pályán halad: az erősebb tőkepozícióval rendelkező létező középosztály helyzeténél fogva a demokratikus rendszer fenntartásában és megszilárdításában érdekelt (ez ugyanis viszonylagos fölényének és kialakítandó dominanciájának megszilárdulását is jelenti), a gyöngébb tőkepozíciójú “kiválasztott” középosztály (a Fidesz-állam és árnyékállam “hozzárendelt” vagy “kinevezett” középosztálya) pedig ugyancsak helyzeténél fogva a demokrácia korlátozásában, gyöngítésében, részleges felgöngyölítésében érdekelt (ugyanis csak így tudja riválisának tőkepozícióját és uralmi dominanciáját is megtörni). A demokrácia mint külszín és külcsín maradhat; addig a pontig kell csak felgöngyölíteni, hogy a választások útján hatalomra került új politikai elit választásokkal többé ne legyen leválasztható a hatalomról.

Ez a mélyen egzisztenciális, végső soron a tőkepozíciók nagyfokú, sőt, növekvő egyenlőtlenségéből fakadó – és nem eredendően világnézeti, politikai, vallási-etnikai eredetű – ellentét képezi annak a drámai kollíziónak a magvát, amelyben a magyar demokrácia jó tíz éve őrlődik, s amelynek egyfajta lezárulását ígéri a 2006. évi választás. Ezúttal valóban az a kérdés: ki kit győz le? A Fidesz “kinevezett” középosztálya – magyarán: az állam – eszi-e meg a demokráciát, vagy a demokrácia alakítja magához az államot, lefejtve róla a Fidesz körül kikristályosodó nem-demokratikus jobboldalt – államostul, vezérestül, mozgalmastul, klientúrástul, újközéposztályostul. Ez persze, még csak félsiker lenne. Mindenesetre a nem-demokratikus jobboldal választási veresége nélkül semmiféle normális parlamentáris váltógazdaság nem jöhet létre Magyarországon. A nem-demokratikus jobboldal veresége szükséges, bár nem elégséges feltétele annak, hogy a jobboldalon is elkezdődjön egy demokratikus, modern konzervatív néppárt kialakulása, amely váltótársa lehet a “szociáldemokratizálódásban” kényszerűen és felemásan bár, de figyelemreméltóan előrehaladt baloldalnak.¹ Ha ugyanis ilyen nagy váltótársa nem lesz jobboldalon, ha a jobboldal megint összerogy, mint 1994-ben és/vagy tovább radikalizálódik, akkor vagy egymagában kell fenntartania a társadalmi stabilitást és elfogadtatnia a társadalommal ennek árát, ami megint nem-demokráciához, tekintélyuralomhoz vezethet, vagy, ha erre alkalmatlan vagy nem szánja rá magát, akkor a növekvő társadalmi káosz előálló hatalmi vákuumban egyre komolyabb fenyegetést jelenthet a jobboldali radikalizmus alkotmányos vagy alkotmányellenes puccsa.

1994-ben, a korabeli jobboldal katasztrofális veresége és széthullása után már kínálkozott politikai esély a modern parlamentáris jobboldal megteremtésére,² ám ezt az esélyt a 1998 és 2002 között a politikai radikalizmus útjára lépő Fidesz-vezetés elszalasztotta. Az ebben a kormányzási ciklusban kiépülő új, nem-demokratikus rendszer nyilvánvalóan a létező középosztály ellenállásán bukott el a 2002. évi választásokon. Ha nem bukik el, már rég a leválthatatlan hatalom rendszerében élnénk, a most zajló választásoknak pedig aligha lenne valódi, bárha a 2002. évinél nem kevésbé drámai tétjük. Kérdés, és egyelőre nyitott kérdés, lesz-e tétje még a 2010. évi választásoknak, s ha lesz, akkor is a demokrácia és a nem-demokrácia közötti választás lesz-e ez a tét?

Mikor e sorok napvilágot látnak, akkor tájt fog kiderülni, melyik középosztály bizonyult erősebbnek, s melyik maradt alul. Mi vár Magyarországra: az új állampárt, az elsőgenerációs feltörekvők radikális politikai fantazmájának megvalósulása, a kinevezett középosztály diadalmenete, az “irányított” demokrácia kiépítése – avagy a létező középosztály politikai pártkoalíciójának megújítása és kibővítése, a jogállamon, pluralizmuson, hatalmi ágak osztottságán alapuló parlamentáris demokrácia? Úgy is fogalmazhatnánk – a választási kampány sokat idézett jobboldali bon mot-jára utalva –, vajon azok maradnak-e alul a küzdelemben, akik a “nemzet testéről” levethető “ruhának” tekintik a köztársaságot, vagy pedig azok, akik e “test” reális létmódjának, tőle elidegeníthetetlen valóságának, akik számára a köztársaság itt és most csakugyan a nemzet politikai teste? Létmód sokféle lehetséges, de csak a “testtel” magával együtt változhat meg. Nem úgy azonban, hogy arra magukat hivatottnak nyilvánító, a Nemzet-Isten által felkent politikai vezérek átszabják és átvarrják a testet, itt levágva belőle valamicskét, amott meg hozzávarrva ezt-azt. Ez nyilván nem a test saját, reális élete, hanem politikai megerőszakolása, végső hozadéka pedig – mint azt a huszadik század politikai rémtörténetei mutatják – nem egy szabad nemzet fölemelkedése, hanem egy állam teremtette, beprogramozott mű-nemzet, egy “Frankenstein-nemzet” elszabadulása és ámokfutása lehetne csupán.

A “hideg polgárháború” kezdete: az elsőgenerációs rendszerváltók szembekerülése a létező középosztállyal

Az iskolai-műveltségi tőke elsőgenerációs képviselői akkor is szabadságjelszavakkal és demokrácia-követelésekkel legitimálták volna térfoglalásukat, ha a rendszerváltás elmarad vagy várat magára mondjuk, még egy évtizedig, csak akkor a politikai tőke birtokosainak osztályában (a pártállamban és az adminisztratív piacon), egyszersmind a létező középosztályban próbáltak volna maguknak helyet szorítani, a szabadságjelszavak pedig kissé módosultak volna: “demokratikus szocializmus”, “szuverén magyar szocializmus”, “népi szocializmus” (rosszabb esetben: “nemzeti” államszocializmus). Persze, a Kádár-kori államszocializmus feltörekvő alsó középosztályából az oktatásba áramló, javarészt vidéki családokból érkező elsőgenerációs értelmiségi fiatalok – a magyar társadalom etatista modernizációjának évtizedei után – eleve nem lehettek olyan módon és olyan értelemben népiek, mint az 1930-as évek elején vagy az 1940-es évek közepén-végén indulók. Nem egészen onnan, nem egészen úgy, nem egészen azért indultak. De egy biztos: arra készültek, s mind tudatosabban, hogy betörjenek a késő-Kádár-kori magyar társadalom középosztályába, irányító elitjébe, és ezt a betörést a nemzeti (szuverén) és demokratikus (plebejus) szocializmus ideológiájával legitimálják.

Csoportérdekük eddig a pontig – eddig és nem tovább – többé-kevésbé egybeesett az államilag (és birodalmilag) gúzsba kötött magyar társadalom többségének érdekével és tényleges mozgásirányával. Szinte mindenki, aki ebben a társadalomban mozogni tudott és akart, azon volt, hogy a rendszeren belül elérhető lehető legnagyobb szabadságot mozogja ki a maga és saját családja, esetleg intézménye, társadalmi csoportja számára. Ez a szabadság természetesen nem politikai szabadság volt, hiszen a politikai szabadság követelése még a rendszerrel nyíltan szembehelyezkedő ellenzéki mozgalmakban is távoli célként fogalmazódott csak meg. Inkább személyes szabadságot, utazási, szellemi, fogyasztási szabadságot, vállalkozási, jövedelemszerzési szabadságot jelentett, s döntően a privátszférára korlátozódott, bár jelen volt a gazdaság szférájában, és a rendszer utolsó tíz évében mindinkább a civiltársadalom szintjén is. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a középosztályosodó magyar társadalom, amelyben mind többeknek lett mind több vesztenivalója, ugyan szuverenitást, politikai és civil szabadságot, árubőséget, mozgási szabadságot óhajtott, de nem vágyott a kapitalista versenygazdaság kemény drilljére, nem vágyott spontán privatizációra, munkanélküliségre, éles vagyoni egyenlőtlenségekre, az állami szociális ellátórendszerek megroppanására vagy privatizálására. (E tekintetben egyébként a magyar társadalom – mint azt a 2005. decemberi népszavazáson a kórházprivatizációval kapcsolatos kérdésre adott “nem”-ek száma mutatta – tizenöt év alatt nem sokat változott.)

A nómenklatúra radikális cseréjére, az államszocialista rendszeren belül végrehajtott váltásra azonban legfeljebb akkor kerülhetett volna sor, ha nem omlik össze – belső reformjainak dugába dőlve – nagy hirtelen a Szovjetunió, csak meggyöngül és pragmatikussá válik, de annyi ereje marad, hogy a kelet-európai államszocialista rendszerek belső demokratizálását és részleges szuverenizálódását a “finlandizálás” medrében tartsa vagy a piacosított államszocializmus “kínai modellje” felé terelje, a rendszernek más rendszerrel való felváltását és az érintett országok másik világrendszerbe való politikai és katonai betagolódását azonban megakadályozza.

A Szovjetunió összeomlásával azonban természetszerűleg összeomlottak (hiszen értelmüket és társadalmi talajukat vesztették) a helyi államszocializmusok belső reformjának összes mérsékelt és radikális elképzelései, politikai és szakmai tervezetei, értelmiségi utópiái, ezek minden ideológiai, intézményi és személyi hátterével, a fennálló hatalom különféle csoportjaival és az értelmiségi csoportok között szövődő kapcsolatrendszerekkel egyetemben: a plebejus nemzeti “demokratikus szocializmus” tervezetei, az “antipolitika” liberális erkölcsi utópiája, a civiltársadalom kiépítésének hosszú távú programja (második társadalom, második nyilvánosság stb.), az “önkorlátozó” vagy “határolt forradalomról” szőtt elképzelések, az “új társadalmi szerződés” politikai ajánlata, a különféle “negyedik utas” modellek, egyszóval minden ellenjavaslat, elleneszme, platformtervezet, program, amely a rendszerváltás előtt, például a nevezetes “monori találkozón” az absztrakt (hisz az egypártrendszer viszonyai között politikailag és eszmeileg artikulálhatatlan) rendszerellenesség közös nevezőjén elég jól elfértek még egymás mellett.

A rendszerváltás auktorai maguk is sokféle politikai eszmét és illúziót kergettek, a lényeg azonban – legalábbis kezdetben – a politikai lapok leosztása, a politikai tőke megszerzése, majd gazdasági tőkére konvertálása volt. Ebben a nyitójátszmában a feltörekvő, tőkeszegény elsőgenerációsoknak nemigen osztottak lapot. A rendszerváltás alkufolyamatát meghatározó és az anyagi forrásokat maguk között hallgatólagos vagy tárgyalásos alkufolyamatokban újrafelosztó Kádár-kori középosztályok egy-két generációval idősebb csoportjainak eszük ágában sem volt újabb éhes és mohó szájakat az osztozkodásba bevonni, az erőszakos, veszélyes, leginkább tőkeéhes elsőgenerációsokat integrálni. Mindenekelőtt nem engedték, hogy a politikai tér meghatározó mezőit elfoglalják: minden pálya – jobboldalon és baloldalon, széleken és középen foglalt volt. Akármerre léptek, a másodhegedűs, a kisegítő csapat vagy az utánpótlás-válogatott szerepére, tehát hosszú, türelmes várakozásra és lassú felőrlődésre voltak kárhoztatva.

Az állampárt összeomlása nyomán előállt politikai üresedés betöltése a politikai tér baloldala, a szociáldemokrata mező – az ancien régime-ként azonosított, letűnt szocializmus osztatlan elutasítása és utálata és a liberalizmus általános térnyerése idején – aligha lehetett vonzó zsákmány az elsőgenerációs “nincstelenek” számára, jóllehet ez volt akkor – 1991–1992 táján – az egyetlen megüresedett politikai mező, csak az összetöppedt utódpárt megtépázott csapatai kóvályogtak rajta új identitást keresve. (Hogy e megüresedett baloldali politikai mező elfoglalásában joggal nem láttak túl nagy fantáziát a rövid távra spekuláló elsőgenerációs fiatalok, azt az is igazolja, hogy az elfoglalásával próbálkozó újsütetű jobboldali és baloldali szociáldemokrata pártok a választásokon rendre csúfos kudarcot vallottak, és az utódpárt visszaerősödésével végül teljesen kitűntek a politikai képből.) A baloldali politikai mező egy időre úgyszólván vesztegzár alá került. Sőt, mintha egyenesen rezervátumnak tekintették volna, amelyet kifejezetten a kihalófélben lévő szocialistáknak tartanak fenn, ahogy a régi rendszer köztéri szobrainak alakítottak ki a város szélén szoborparkot. De csak pár évnek kellett eltelnie a rendszerváltó új pártok vigasztalan koalíciós kormányzása jegyében és az elhagyott mező egyszeriben virágzásnak és növekedésnek indult: a politikában összezsugorodott kis utódpárt a következő választáson újra politikai óriásként indulhatott és győzhetett. Amit a rendszerváltás kezdetén az elsőgenerációsok ifjúsági pártja egyáltalán megcélozhatott – a liberális és a nemzeti politikai mező – foglalt volt: mindkettőt a létező középosztály politikai pártjai foglalták el – előbbit az akkor – a rendszerváltás liberális időszakában – még nagy párt SZDSZ, a másikat pedig – az 1994-es összeomlásáig másik nagy, az MDF.

A Fidesz számára akármelyik politikai mező elfoglalásának előfeltétele az volt, hogy a mezőről eltűnjön vagy a mezőn összezsugorodjon az uralkodó középosztályi párt. Persze, maguknak a mezőknek a nagysága és belső megoszlása a különféle politikai erők között szüntelenül változott és azóta is változik. Az a párt, amelyik a főhatalomnál nem éri be kevesebbel – és abban a helyzetben van, hogy választhat is a mezők között – nyilván eleve nem fog elindulni egy zsugorodóban levő politikai mező irányába. A hatalomszerzés logikája felől nézve tökéletesen érthető volt tehát, hogy a Fidesz – miként 1989–91-ben nem a zsugorodó baloldali szociáldemokrata mező – úgy 1993–94-ben nem a zsugorodó liberális mező felé indult el, hanem a megüresedett, de elég nagy és potenciálisan még nagyobb nemzeti mezőt célozta meg. A liberális mező 1993–94-től kezdődően kezd el zsugorodni és szűkül le választói bázisa 5–10%-ra, a változatlanul széles és leginkább szélesíthető nemzeti mező pedig ettől kezdve “gazdátlan”. A Fidesz politikai számítása – a hatalmi aspiráció sikeressége felől nézve – bevált. A nehézséget nem is e politikai mező elfoglalása jelentette, hanem az, hogyan hódíthatják meg az “iskolai-műveltségi tőke” elsőgenerációs birtokosai a Kádár-korszak létező középosztályát, amelynek ereje az örökölt kulturális, politikai és gazdasági tőkén nyugodott.

1990 és 1994 között már nem politikai eszmék képviselői, hanem valóságos középosztályi csoportok között indult meg a kemény érdekharc – privatizálható tulajdonért, állami forrásokért, állami helyekért, ahonnan osztogatni és fosztogatni lehet, sőt, néha kell is. Innen nézve mellékes, hogy – különösen kezdetben – a legtöbben nem ezért, nem ezzel a feltett szándékkal vállaltak politikai posztokat a parlamentáris rendszerben, mert elfoglalva azokat vagy maguk is és belebocsátkoztak a hagyományos újraelosztási játékba és merőben újszerű privatizációs adok-kapokba, és többé-kevésbé korrumpálódtak, vagy ha ezt megtagadták, esetleg ügyetlennek bizonyultak a játékban, előbb-utóbb eltűntek a politikából. A hatalmi súly és befolyás (a tulajdonképpeni politikai tőke) nagysága ugyanis attól függ, kinek milyen és mekkora helyet sikerül a zsákmányszerzésen alapuló politikai rendszerben elfoglalnia, és klientúrája megelégedésére kamatoztatnia.

Az állami tulajdon (első körben főképp az ipari nagyvállalatok, a téeszek, állami gazdaságok és a bankok) szétcsipegetésének vagy egyszeri lenyelésének legitimációsideológiája a liberalizmus volt – a neoliberalizmustól a konzervatív liberalizmuson és szociálliberalizmuson át a nemzeti liberalizmusig. A tőkepozíciók és érdekek világa felől nézve azonban a liberális ideológia legitimálta spontán és nem-spontán privatizáció tényleges – gyakran a kriminalitás, de legalábbis a törvénybe nem ütköző rablás határát súroló – ügyletei három eltérő eredetű, politikai és gazdasági súlyú, de a Kádár-kori establishmentbe valamilyen mértékig egyaránt inkorporálódott középosztályi csoport hallgatólagos kompromisszumán és tényleges alkuján nyugodott. Ez az alku nemcsak az egyezményes rendszerváltás folyamatának politikai-jogi szabályozására terjedt ki, hanem a tulajdonszerzés útjainak-módjainak meghatározására és legalizálására is.

Természetesen a feltörekvő elsőgenerációs fiatal értelmiségiek laza, a hasonló szociális és/vagy generációs elhelyezkedésből fakadó, de épp ezért elmúlásra vagy radikális átalakulásra ítélt politikai szövetsége a tőkepozíciók megoszlása szempontjából nem volt, és nem is lehetett homogén. Sok mindent elfedett a fiatalság diszkrét bája, az életkori vitalitás felhajtó ereje, a megkötő tapasztalatok hiánya (a fiatal nemzedékben kifejeződő szükséges társadalmi felejtés). Mindazonáltal a fideszes politikai mozgalom magvát, a politikailag legcéltudatosabb, legideologikusabb elemét az alsó középosztályból, ezen belül is a vidékről feltörekvő elsőgenerációsok alkották. Azok a fiatalok, akik máshonnan érkeztek ebbe a fiatal csapatba, a Kádár-kori középosztály három nagy középosztályi rétegéből csapódtak hozzájuk az iskolákban és egyetemeken, tehát volt örökölt kulturális tőkéjük. Már csak ezért is más politikai beállítódást, más habitust képviseltek, inkább intellektuális alapon voltak liberálisok, mint politikai-taktikai okokból, inkább mérsékeltek voltak, mint radikálisok, inkább óvatosak, mint kalandorok, s ezért hosszabb távon nem is maradhattak meg az elsőgenerációs kulturális tőketulajdonosok nemzedéki pártjában, a Fideszben. Az a lehetőség, hogy magukhoz ragadják a vezetést – az olykor kiéleződni látszó személyi rivalizálás ellenére –, elszigeteltségük és az örökletes tőketulajdonosokra oly jellemző kockázatkerülő attitűdjük miatt komolyan aligha merülhetett fel. A leválthatatlan hatalom szindrómája először a Fideszen belül alakult ki, de az örökletes kulturális tőke letéteményeseinek politikai képzelőereje – a mindinkább “elvezéresedő”, nem-demokratikus pártban – megtorpant a procedurális demokrácia – akkor már rég nem érvényesülő – játékszabályainak határán. Hiszen csak puccsal próbálkozhattak volna, ami alkatilag is idegen volt tőlük, arról nem beszélve, hogy nem sok sikerrel kecsegtetett (a vezetést esetleg megszerzik, de a párt kivonul alóluk, esetleg szétesik és más helyen, más alakban áll össze ugyanazon vezetés alatt). Ezért a nem túl heves hatalmi harcban gyors ütemben préselődtek ki a vezetésből, majd, mivel a belső irányváltásnak még távoli reménye is elveszett számukra, kivonultak a pártból és/vagy abba a pártba léptek át, amelybe – örökletes kulturális tőkéjük szerint – eleve inkább tartoztak: a középnemzedék eredendően liberális pártjába, az egyetlen megmaradt liberális pártba, amely végül is a létező magyar középosztály egyik pártja – a kisebbik, de a baloldal kormányzóképesség szempontjából nélkülözhetetlen pártja – lett.

Hasonlóképpen tisztult meg és vált a kulturális tőkepozíciók szempontjából többé-kevésbé homogénné a Fidesz-vezetés is, csak itt a mozgás a másik irányba – mondjuk talán így: a “liberális balközépről” a nem-liberális jobbközép, majd a radikális populizmus felé – mutatott, s a kádárkori középosztálynak azokat a – javarészt elsőgenerációs, tőkehiányos, hátrányt szenvedett, elégedetlen – csoportjait szívták föl a pártba és választói bázisukba, amelyek vagy eleve rosszul szervültek-szervilisültek a létező középosztályhoz, vagy a rendszerváltás során potyogtak ki belőle, mert rossz időben rossz helyen álltak, mert elügyetlenkedték a dolgot, mert nem volt elegendő kapcsolati tőkéjük, egyszóval – a létező középosztály más csoportjaihoz képest – nem jártak igazán jól, vagy azt hitték, jobban kellett volna járniuk, becsapták őket, ellopták orruk elől a lopnivalót.

Az “úri középosztály” inkorporálódása a Kádár-rendszerbe

A posztkádári társadalomból három meghatározó középosztályi formáció emelkedett ki: 1) a politikai tőke eredeti vagy elsőgenerációs birtokosai, az úgynevezett nómenklatúra; 2) az örökletes kulturális tőke birtokosai, akik – akár a hatalom mellett, akár hatalommal szemben határozták meg magukat – részben a nómenklatúra-középosztály, részben az “úri középosztály” leszármazottai voltak; és végül 3) maga az “úri középosztály”, amely részben a politikai tőke közvetlen vagy közvetett birtokosa lett különféle állami posztok, szakmai hivatalok betöltése révén, részben örökletes kulturális tőkéjéből élt, akár úgy, hogy kisvállalkozásokban kamatoztatta, akár úgy, hogy különféle magas szakmai képzettséget követelő pályákon, műszaki, jogi, orvosi, egyetemi állásokban csinált kisebb-nagyobb karriert. Mindhárom – egymással olykor az elkerülhetetlen “osztályon belüli érintkezésnek” köszönhetően családi kapcsolatok révén is összefonódott – csoport összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben volt, mint a feltörekvő, elsőgenerációs “népi” (különösen a vidékről érkező) fiatal értelmiségi, frissen felhalmozott és szerény iskolai-műveltségi tőkéjével.

Az 1945–1956 között forradalmi úton hatalomra került, és a politikai tőkét monopolizáló, javarészt elsőgenerációsokból álló nómenklatúra-középosztály számára az “úri középosztály” részleges betagozódása az establishmentbe az 1960-as évek közepétől, egyfelől kulturális tőkefelvételt jelentett, másfelől a rendszer legitimációs bázisának folyamatos szélesítését, a “felvilágosult pártállam” imázsának erősítését. Hiszen mind többen lettek “fent” és “lent”, akiknek volt már mit veszíteniük “láncaikon” kívül is a – politikai lojalitásért anyagi előnyökkel és gazdasági engedményekkel fizető – rendszer esetleges összeomlása vagy diktatórikus felgöngyölítése esetén. Egyre többen lettek érdekeltek a rendszer politikai konszolidációjában és a konszolidált viszonyok (egyben tehát a rendszer) fennmaradásában, a stabilitásban és a társadalmi nyugalomban. A marginális “demokratikus ellenzék” mozgolódását ez a Kádár-kori középosztályi konglomerátum aggodalommal vegyes fenntartással vagy nyílt ellenszenvvel nézte, éspedig nem azért, mert politikai érzelmek fűzték a rendszerhez, hanem mert keservesen kiharcolt, kialkudott modus vivendijét, nyugalmát, gyarapodását, előmenetelét féltette minden értelmetlennek ítélt konfrontációtól, a status quót fenyegető lázadástól, a téli álomra barlangjába visszavonult vérengző állam-fenevad provokálásától. E Kádár-kori középosztály életbölcsessége azon a tapasztalaton nyugodott, hogy – amíg az adott világpolitikai erőegyensúly fennáll, márpedig ezen csak valamilyen katasztrófa vagy a világ uralkodó hatalmainak szándéka változtathatnak –, addig mindenféle radikális, a rendszert megrázó mozgás csakis instabilitáshoz, az instabilitás pedig a “keményvonalasok” megerősödéséhez, az engedményként adagolt vagy kiharcolt szabadságok visszavonásához, végső esetben a diktatórikus rendszer visszaerősödéséhez vezethet.

Ugyanakkor az “úri középosztály”, jóllehet habituálisan – ízlésben, szokásokban, életvitelben – jelentős mértékben magához hasonította a tegnapi “nincstelenekből” kiemelkedett új nómenklatúra-középosztályt, igencsak idegenkedve-vonakodva épült be a rendszerbe, inkább színlelte csak, ki-kikacsintva eljátszotta a “beletartozást” és a “részvételt”. (Igaz, ez a színlelés gyakran odáig ment, hogy némelyek karrierizmusból – cinikusan vagy önáltató mentségeket keresve – még ügynöki szerepet is vállaltak közülük.) Az “úri középosztálynak” a kádárista establishmentbe inkorporálódott tagjai a Muszájra – e Legnagyobb Úrra – mutogatva, egyfajta kettős életet éltek: egy saját életet “övéik” között, a régi középosztály romjain fennmaradt családi-rokoni-szomszédsági életvilágokban; és egy másik életet a hivatalosság világában, a nyilvános mutatkozás tereiben, az intézményekben, a munkahelyeken, a protokolláris alkalmakon. Attól függően, hogy milyen mélyen inkorporálódtak az úri középosztály tagjai (különösen a háború alatt vagy közvetlenül utána született és karrierre éhes leszármazottak fiatal nemzedékében) a kádár-kori pártállami elitbe és értelmiségi középosztályba (állami szakigazgatási bürokrácia, pártkarrier, párttagság, esetleg titkosszolgálati tevékenységgel megtoldva, szakmai értelmiségi – technikai és tudományos – kutatóintézeti, egyetemi stb. karrier), úgy alakult – legalábbis tipikusan – egyéni pályájuk a rendszerváltást követő évtizedben. Hangsúlyozni kívánom: a régi úri középosztály túlélő maradékáról beszélek, főként azokról, akik és akiknek az utódai – változatos utakon és módokon: a kifelé vagy felfelé lojalitást mutató professzionalizmustól a boldogulni akaráson át a cinikusan törtető karrierizmusig – sikeresen integrálódtak a Kádár-kori középosztályba, bár habituálisan mindig távolságot tartottak annak elsőgenerációs politikai elitjétől, mindig kissé frusztráltak voltak benne, ami hol viszolygó fölényérzet, hol megvetés és utálat, hol pedig behódolás és túlbuzgóság formájában jutott kifejezésre.

Minél mélyebb volt a régi “úri középosztály” valamely tagjának a beágyazódása a Kádár-kori nómenklatúra-középosztályba,³ annál bizonyosabb volt, hogy kapcsolati tőkéjét a rendszerváltás időszakában is ebben a körben fogja kamatoztatni, mindenekelőtt a spontán privatizációban való részvétellel, a gazdasági és szakmai pozíciók megszerzésével, de olykor politikai vagy szakpolitikai szerepvállalással is az utódpártban vagy mellette. S megfordítva: minél csekélyebb és felszínibb volt az “úri középosztály” tagjainak egyéni és családi betagozódása a Kádár-kori középosztályba, minél inkább csak az új politikai erőktől, új állami elosztóktól remélhette elveszített tőkepozícióinak visszaszerzését vagy új, erős tőkepozíció kivívását, annál inkább hasonult el a létező középosztálytól, hogy – mintegy “visszatalálva” régi, két világháború közötti önmagához –, visszaszerezze régi identitását is, gondolkodásmódját, magára öltse régi habitusát, rejtőzködés és színlelés nélkül jelenjen meg a nyilvános világban.

Különösen az első parlamenti ciklusban volt ez szembeöltő, mikor is a régi “úri középosztály” konzervatív reprezentánsai – a plebejus demokrata, elsőgenerációs népi értelmiséggel (MDF) kötött ad hoc politikai szövetség révén – kormányzati hatalomra kerültek. Ez volt az egyetlen időszak, amikor az úgynevezett kárpótlás és a frissen szerzett kapcsolati tőke révén a régi “keresztény középosztály” (az “úri középosztály”, a vidéki kisvárosi értelmiség, a módos parasztság, a városi iparosok felső rétege stb.) valóban visszanyert valamit egykori gazdasági és szimbolikus hatalmából, habár az elenyészőnek mondható ahhoz a hatalomhoz (tőke-pozícióhoz) képest, amellyel a politikában átmenetileg vesztesnek bizonyuló Kádár-kori középosztály a gazdaságban és a kultúrában rendelkezett, s amelyet gyorsan és leleményesen ki is használt. (Az úri középosztály frissen vissza- és megvagyonosodott tagjainak politikai tőkéje rövid úton elolvadt, és frissen szerzett tőkéjüket a legritkább esetben voltak képesek megtartani, kamatoztatni, megsokszorozni.)

A hagyományos magyar “úri középosztálynak” egyetlen autochton pártja az MDF lett, de csak azt követően, hogy az “örökletes kulturális tőke” e középosztályi csoportjának egyik kiemelkedő és jellegzetes reprezentánsa, Antall József “ellopta”⁴ a Lakitelken zászlót bontó és eredetileg plebejus-demokrata, majd mindinkább a populista nemzeti radikalizmus felé (némelyeknél erőteljes antiszemita felhanggal) tolódó értelmiségtől, utóbb pedig szerzett pártját a “borzalmas tagságtól” is megszabadította. Az MDF kis párttá zsugorodásának története egyben szociális-kulturális, habituális homogenizálódásának története is. Modern választási tömegpárttá csak akkor válhatott volna, ha képes – a sztárolt pártvezér populista karizmájával, a kormányzati hatalom pozíciójából kiépített klientúrájával, a politikai és gazdasági zsákmányszerzőknek odavetett dús koncokkal, a lesüllyedő középosztályi rétegek állami megsegítésével – mind több érdekcsoportnak és társadalmi rétegnek új középosztályba integrálására, pontosan arra, amivel a liberális balközépről kiszorult/kivonult Fidesz próbálkozott meg 1993- tól, nem is sikertelenül. (Az MDF elsőgenerációs nemzeti liberális ifjai 1993-ban a Fideszhez csapódtak, a fasizált nép-nemzeti gondolat megszállottai, radikális népnemzetiek, megélhetési politikusok, elsőgenerációsok és úri középosztálybeliek egyaránt a MIÉP-et szakították ki a széteső pártból.)

Mindenesetre az MDF kormányzati hatalmának, majd politikai befolyásának elolvadását követően (ahogyan a benne sohasem szervesült politikai és kulturális elemek – a radikális jobboldali populizmus, plebejus-demokrata nemzeti populizmus, értelmiségi nemzeti liberalizmus, elitisztikus úri-nemzeti konzervativizmus – szétváltak) a régi “úri középosztály” tagjai eldönthették, maradnak-e a süllyedő hajón vagy átkapaszkodnak a Fidesz bárkájába, amely kicsi bár, de jó reménnyel evez át baloldali vizekről jobboldaliakra, és kész felvenni fedélzetére őket is. Ez az átkapaszkodás eltartott egy darabig, de valójában nem annyira az “úri középosztály” pártjává zsugorodott MDF politikusaira, mint inkább néhai választói bázisára volt jellemző. Az MDF homogenizációja, amely csak a közelmúltban zárult le, alighanem a párt választási esélyeire nézve katasztrofális kimenetellel, éppen az elsőgenerációs “népi” értelmiségiek kivonulásával zárult le: miután a “népi” alapító atyák maradéka “ellopott” pártjukat semmilyen próbálkozással nem tudták visszaszerezni az “úri középosztálytól”, oda vonultak át, ahová kulturális tőkepozíciójukat, habitusukat, észjárásukat, nemzeti radikalizmusukat, populizmusukat tekintve eleve tartoztak, az iskolai-műveltségi tőke elsőgenerációsainak pártjába, a Fideszbe.

Teremtsünk magunknak középosztályt!

A Fidesz előtt mindinkább világossá vált, hogy tulajdon és tulajdonosi háttér nélkül nemigen lehet fennmaradni a politikában, a hatalmat megszerezni pedig reménytelen, mindent elkövetett, hogy létrehozza ezt a hátteret, tulajdont és pénzt, befolyást és kapcsolatokat szerezzen övéinek, kiépítse a maga középosztályi hátterét, anyagi és politikai bázisát. Az új középosztály megteremtésére váratlan esélyt biztosított az 1998-ban a Fidesz ölébe hulló hatalom. Megkezdődött annak a széles alapon elképzelt új magyar középosztálynak a politikai összerakása, állami eszközökkel – juttatásokkal, kedvezményekkel, hitelekkel, megrendelésekkel, ideológiai mesékkel – történő kiépítése, amely elengedhetetlen volt az államban kormányzati hatalomra jutott politikai elit tartós uralmának biztosításához.

Az 1998 és 2002 közötti négy évben az állami bevételi többletből – sajátos beruházási és szociális politikával – egy “Fidesz-közeli” Magyarországot sikerült teremteni olyan társadalmi csoportokból, amelyek a rendszerváltás “kis nyertesei” (elsőgenerációs pénztőke, tulajdon), ezek gyermekei (örökletes tőke és tudástőke), új elsőgenerációs iskolai-műveltségi tőkebirtokosok, olyanokból tehát, akik – gyors gazdasági kifutást, nagy pénzt, gyors érvényesülést, vagy versenyben maradást csak az államtól, az adminisztratív piacon remélhettek. Ezt az új középosztályt állították szembe és mozgósították a totális kampány eszközeivel, az örökletes politikai és kulturális tőke “régi” középosztályával, amelynek megtörése és visszaszorítása nélkül a “polgárságnak” nevezett új “állami nemesség” egzisztenciálisan nem sok jóra számíthat, arra végképpen nem, hogy övé marad a pálya, és ő fogja diktálni mostantól a játékszabályokat is.

A “kormányváltásnál” többet ígérő Fidesz-kormány nagyszabású “társadalommérnöki” tervét azonban csak a régi középosztály megtörésével, megosztásával, államból (mármint az elosztásból: az elosztó helyekről és a kedvezményezetti vagy kliensi körökből) való kiszorításával, gazdasági és hatalmi pozícióinak gyöngítésével lehetett megvalósítani. Ezek a pozíciók azonban igen erősek voltak: a szerteágazó, soknemzedékes, örökletes kulturális tőketulajdonosokból friss gazdasági tulajdonosokká és politikai tőketulajdonosokká előlépett kádárkori középosztálynak esze ágában sem volt pozícióit feladni. A Fidesz 1998–99-es politikai villámháborúját követő zavarodottság és megfutamodás után rendezte sorait, kiépítette védővonalait és állóháborúra rendezkedett be. Ebben az állóháborúban ellenfele végül is kimerült, és bár sikerült megteremtenie a rivális középosztályt, tömegessége és jó mobilizálhatósága ellenére 2002-ben alul maradt a választási csatában: az ellentámadásba átment másik középosztály vereséget mért rá, bár az egzisztencia-háborút nem nyerte meg.

A Kádár-kori középosztály rendszerváltás előtti viszonylagos egysége azon alapult, hogy az államszocialista rendszer a vagyonosodást, a gazdagságon alapuló kiemelkedést határok közé szorította. A fák nem nőhettek az égig, a magángazdagok nem nőhettek az állam fejére. A rendszerváltással azonban ez a korlát ledőlt és – különösen a “spontán privatizációval” és a kárpótlás körüli manipulációkkal – megkezdődött a középosztályon belüli átrendeződés, mindenekelőtt egy új felső középosztályi pozíció megképződése. Abban, hogy az eladdig relatíve egységes középosztályból konkrétan kik ugorhattak ki, és kik tehettek szert behozhatatlan versenyelőnyre, nemcsak a rátermettség, a tehetség, az új viszonyok közt felértékelődött szaktudás és az örökletes tőke játszott szerepet, hanem – és esetenként döntő módon – a kapcsolati tőke, a privatizációs javakhoz való közelség-távolság, a kalandorságig és a kriminális világgal kötött ügyletekig menő, erkölcsi skrupulusokat nem ismerő telhetetlenség.

Ahogy nőtt a rendszerváltás tényleges és képzelt középosztályi veszteseinek, a “lesüllyedőknek”, a le- és a kiszorítottaknak a száma, úgy nőtt a középosztályi frusztráltság, ingerültség, a nyertesekkel szembeni irigység és az “igazságos” – értsd: a lecsúszók hátrányát kiegyenlítő vagy a lecsúszástól rettegőket előnybe hozó – újraelosztás, az állami tőkék “igazságos” átcsoportosításának igénye és követelése. Végső soron éppen ez – a repedező és átrétegződő Kádár-kori középosztály belső meghasonlása – adhat magyarázatot a privatizációs versenyfutásban különféle okok miatt (későn ébredők, a privatizációs asztaltól távolabb állók, szerény kapcsolati, kulturális, szakmai tőkével rendelkezők) “lemaradtak” erőteljes érzületi radikalizálódására.

Mindehhez már csak az hiányzott, hogy színre lépjen egy olyan párt, amely ezt a széles középosztályi rétegeket jellemző érzületi radikalizálódást, rendszerellenes ingerültséget, a sikeresebb versenytársakkal szemben megnyilvánuló irigységet átvezeti a politika síkjára, s új politikai centrumban és a lehető legszélesebb ideológiai alapon egyesíti a széttöredezett jobbközépet és a letöredezett politikai jobbszélt, ezen az alapon ad célt, tartást, hitet, reményt a szóban forgó középosztályi tömegeknek. A versengésben lemaradó és/ vagy az állami osztogatásból/fosztogatásból – hite szerint – nem “történelmi” vagy “származási érdemei” szerint részesülő, csalódott és frusztrált középosztályi csoportok lázadó potenciáljának politikai tőkésítését – felismerve az ebben rejlő politikai felhajtó erőt – a Fidesz hajtotta végre 1998 és 2002 között, a jobboldal zászlaja alatt.

A “vesztes” vagy “hátrányba került” középosztály önigazoló támadásideológiája alapjában két irányba mutatott: 1) “azért maradtam le, mert a nómenklatúra lenyúlta az állami tulajdont – a rendszerváltás nem polgárosulást, hanem oligarchizálódást jelentett: a régi állampárt uralmi elitje nagytőkéssé és bankárrá válva vette vissza vagy tartotta meg hatalmát”; 2) “azért maradtam le, mert “igaz magyar” vagyok, mert a nómenklatúra és csatolt részei “hazaárulók”, “idegenek”, a “multik cinkosai”, akiknek nincs gondjuk a “magyarra”, nem drága nekik az ország, ott árusítják ki a “nemzet javait” a “globális tőkének”, ahol tudják. A lecsúszó vagy lecsúszástól rettegő, riválisára féltékeny nagy középosztályi csoportok fogékonysága a különféle populista, nacionalista és a fasisztoid ideológiákra – mint az európai társadalom történetében már annyiszor és annyi helyen, most is – ebből az egzisztenciális hisztériából fakadt, és a számára legkönnyebb módon próbálta “ledolgozni” lemaradását a “nyertesekkel” szemben: egy biopolitikai elemet – a leszármazást – próbált meg “tőkésíteni”, az egyén mitizált “etnikai”, “faji”, “vallási” eredetét könyvelte el saját többleteként. Ténylegesen ez persze azt jelentette, hogy diszkriminálta riválisait, versenyen kívüli szabályt iktatott a versenybe, új játékot hozott létre, amelyben a versengés más – antimodern – szabályok szerint folyik.⁵

Mindenesetre 1998-tól az új középosztály megteremtésének politikai szükségessége és ennek kormányzati kivitelezése felért egy hadüzenettel a régi középosztálynak, és valóban a “hideg polgárháború” kezdetét jelentette. Politikailag persze a Fidesz saját – általa lett és neki elkötelezett – középosztályi bázis nélkül is fennmaradhatott volna, ha megtalálja a régi középosztállyal való kiegyezés módját. Csakhogy ez azt jelentette volna, hogy vagy ő válik e középosztály eszközévé, vagy az ő eszközévé e középosztály. De még ez utóbbi esetben is ki lett volna téve annak, hogy mivel ezt a kiegyezést a hatalom ereje kényszeríti ki, az “idegen” középosztály az első adandó alkalommal elfordul tőle, kormányrúdját ide-oda rángatja, esetleg visszatér régi pártjaihoz, felmondja a kiegyezést, és fellázad ellene. A Fidesz, mint a feltörekvő elsőgenerációsok nagy étvágyú, osztozkodást nem szerető, ugyanakkor a létező középosztály minden csoportjával, minden beérkezettel, minden nagyobb tőkével szemben féltékeny, gyanakvó, irigy “kistőke” pártja, nem érhette be ezzel az alárendelt szereppel és kiszolgáltatott helyzettel: az egész rendszer ura és parancsolója akart lenni, az egész társadalmat magához idomítani, s a leválthatatlan hatalomnak valóban ez az előfeltétele. Magabízó és maximalista volt, megvetette a totojázókat, a pipogyákat, a félmegoldások és “rohadt kompromisszumok” bajnokait, egyáltalán: a politikát mint a tranzigenciák művészetét.

Persze, forradalmi átalakulások, törések vagy szakítások idején a politikai bölcsesség nem a kiegyezések keresésében áll: a kiegyezés csak a győzelem után következhet, amikor is a feltételeket a győztes diktálja. Addig azonban törni-zúzni, szakítani, megosztani, felőrölni kell: végig kell vinni a háborút a politikai ellenség leveréséig, megadásra kényszerítéséig, a végső győzelemig. Mivel pedig a Fidesz – az elsőgenerációsok érdekének megfelelően – a rendszerváltást folyamatosan forradalomnak –“elszabotált forradalomnak”, “befejezésre váró forradalomnak” tekintette, önmagát pedig e “forradalom mozdonyának”, korántsem a politikai bölcsesség hiánya húzódott meg az állandó konfrontáció, szüntelen frontnyitás, konfliktuskeresés, a permanens háborús pszichózis kialakítása mögött. 1998-ban lényegében az új középosztályosodási folyamatlegdühödtebb, mert viszonylagos vesztesei – a kis nyertesek, a nem-eleget-nyerők, a nagy nyerési lehetőségekről lecsúszók – kerültek hatalomra, akik tudták, hogy nem adnak ingyen semmit, erőnek erejével kell elvenni azt, ami az “övék”, azoktól, akiknél van, akik “ellopták” tőlük, csak azért, mert előbb születtek, többet hoztak hazulról, több volt az örökletes kulturális vagy politikai kapcsolati tőkéjük, vagy egyszerűen tehetségesebbek, kreatívabbak, felkészültebbek voltak náluk.

A radikális populizmus veszélyei

Mindaddig, amíg úgy látszott (1989–1993), hogy a szabadság formális rendje, a politikai demokrácia játékszabályai önmagukban elegendőek lesznek ahhoz, hogy a feltörekvő elsőgenerációsok eltávolítsák a hatalomból a nómenklatúrát, a Fidesz radikális politikai érvelésében a szabadságon és a demokrácián volt a hangsúly. Tehát nem pusztán a romantikus vagy idealista ifjúságra mindenkor jellemző “előrefutás”, felforgató kedv, forradalmi hév, avagy a kiforratlanság, a tapasztalatlanság, az illúziók táplálták kérlelhetetlen elköteleződésüket a szabadság ügye mellett, hanem egyfajta politikai intuíció is: ott és akkor valóban a liberalizmus radikális képviselete volt a leghatékonyabb módja a semmiből érkezők gyors ütemű politikai térfoglalásának és a saját politikai és kapcsolati tőke eredeti felhalmozásának. Éppoly radikálisan használták, suhogtatták jobbra és balra a szabadság “bunkócskáját”, mint utóbb a “nemzetét” és a “népét”, csak az előbbivel a javíthatatlan politikai tökfejekre, az ész- és szabadságellenes reakció nevetséges utóvédjére sújtottak le vele (a Kádár-korszak és a Horthy-korszak múmiáira, a nómenklatúra és az úri középosztály tébolyaira, etatizmusra, nacionalizmusra, klerikalizmusra, populizmusra, fasisztoid jobboldali radikalizmusra), utóbbival – a nemzet “bunkócskájával” – pedig a “nemzetárulókra”, a “multikkal kollaboráló nemzetközi maffiára”, a “nép- és nemzetidegenekre” mértek súlyos retorikai csapásokat.

Ennek a radikalizmusnak tehát nem politikai bunkócska-jellege változott meg az idők során, hanem a csapások iránya és a célba vett politikai fejek: a fideszesek kezdetben radikális demokraták, majd radikális polgárok, utóbb pedig radikális “plebejusok”, azaz populisták lettek; eleinte radikális szabadságpártiak, majd radikális rendpártiak lettek, ez idő szerint pedig már radikális populisták és a szabadság-nélküliség rendjéről álmodoznak. A szabadelvű korszakukban még általuk is mélyen lenézett és megvetett – akkoriban marginális, a torgyáni és csurkai retorika és politizálás színvonalán mozgó – populizmus lett mára a fideszes élménypolitizálásnak az a puha és képlékeny eleme, amelyben mindenféle radikalizmus – nemzeti, szociális, vallási, etnikai – egyetlen masszává gyúrható: a radikálisan hangolt, lecsúszó vagy lecsúszástól rettegő (és mind türelmetlenebbül állami felhúzásukat sürgető) középrétegek mindegyike azt hallja ki belőle, amit akar, s valóban minden benne is van, hiszen nincs benne semmi.

A kampányszónokok hol ezt, hol azt a motívumot és ígéretet intonálják erősebben, anélkül persze, hogy az egész ígéretcsokor vagy program koherenciájára – szezon és fazon összeigazítására – a legcsekélyebb mértékben ügyelniük kellene. Mire jó a radikális populizmus? Sok mindenre. Egyrészt arra, hogy a kifinomult semmitmondást kérlelhetetlen szókimondásnak tüntesse fel; másrészt arra, hogy az egyszeri politikai vállalkozót, aki a piacról él – az egyszerű nép fiaként, szabadító hősként, tisztító viharként, a rendteremtő akarat hőseként léptesse föl a politikai látványosságok színpadán; harmadrészt arra jó a populizmus, hogy korának legpróteuszibb, legképlékenyebb, legelvtelenebb politikai alakját az elvhűség kősziklájaként, a törhetetlen erkölcsiség és a politikai következetesség utolérhetetlen példájaként állítsa szellemileg megrendült és önnön nagyságától elérzékenyült választói tábora elé. Végezetül arra jó a mindenkihez (konkrétan tehát senkihez sem) szóló populizmus, hogy mindazokat a választói rétegeket felsorakoztassa a kiválasztott középosztály és pártja mögé (anélkül, hogy ezzel a párt legsajátabb választói bázisának elfordulását egy pillanatra is kockáztatná), melyek meggondolatlan elidegenítése (főleg a hatalmas nyugdíjas rétegé és a lesüllyedt Kádár-kori alsó középosztályé, a lakótelepek magyar társadalmáé), a 2002-es választási vereség egyik előidézője volt.

A kérlelhetetlen intonáció, a révülten jövőt fürkésző tekintet, a líraian egzaltált ígéretek, a homályos program, a “jók” méltó jutalmának és a “rosszak” jogos büntetésének szüntelen kilátásba helyezése – mindez egyetlen nagy élményközösség érzelmi kohójában egyesíti az egészen különbözőket: a radikális fordulatot sürgető haszonlesőket, a politikai pecsenyesütőket, az államtól “jogos jussukat” követelő elégedetleneket és a tétovákat, az ingadozókat, a beijedteket, az “erős kézről” ábrándozókat, akik semmire nem számíthatnak az új hatalomtól, de tetszik nekik az előadás, megnyerő a szerep, amelyben a nép vezére fellép, vagy akik egyszerűen nyugalmat és rendet akarnak végre, tehát nem-demokráciát, mivel a demokráciát a konc körüli marakodással, a társadalmat kettészakító folytonos háborúskodással és a mindennapjaikba szivárgó hisztériával azonosítják.

A Fidesz először akkor váltott radikalizmust (1993–1994 táján), amikor vezetői előtt világossá vált, hogy a kiegyezéses rendszerváltással létrejött demokrácia nemcsak nem takarítja el felemelkedésük útjából a létező középosztályt (ezen belül a régi nómenklatúrát és csatolt részeit), hanem még demokratikus legitimációval is felruházza, ahogyan a magántulajdon szentségének deklarásával meg szentesíti spontán szerzeményeit, melyekre a demokrácia pártjai által elindított privatizáció során tett szert. Mi több, az örökletes kulturális és politikai tőke képviselői, nagyon is tisztában lévén veszítenivalójukkal, újra meg újra egyezséget kötöttek egymással: először a létező középosztály két nagy pártja – az SZDSZ és az MDF – kötött a parlamentáris rendszert stabilizáló paktumot, majd, miután a magyar jobboldal nagy pártja politikailag leszerepelt és megsemmisítő vereséget szenvedett az 1994-es választásokon, a létező középosztály az SZDSZ és MSZP összeadásával már kormánykoalícióra is lépett.

A Fidesz radikalizmusa ettől kezdve öltött vehemensen nemzeti színezetet. Ez a nemzeti radikalizmus eleinte még csak haloványan sejlett föl a jobboldal helyett Muszáj-Jobboldalként fellépő Fidesz “polgárnemzet” víziója és “polgári Magyarország” ígérete mögött. Amíg a hatalomra kerülés esélye távolinak tűnt, s a tegnap még radikális fiatal liberálisok nemzeti elkötelezettsége és konzervatív jobboldalisága nem tűnt túl hitelesnek a jobboldali szavazók szemében, a Fidesz a nemzeti liberalizmus nyelvén artikulálta radikális mondanivalóját (“polgári Magyarországot!”, ami azonban ennek éppen ellenkezőjét jelentette). Csak évekkel később, amikor a teljes jobboldali politikai mező kisajátításával a Fidesz nagypárttá, a parlamentáris váltógazdaság tényleges váltópártjává vált, majd hatalomra került, lett nemzeti hanghordozása mind kérlelhetetlenebb, mind radikálisabb. Ettől kezdve a jobboldal legnagyobb pártja mind kormányon, mind ellenzékben a nem politikai, hanem származási és/vagy élményközösségként felfogott nemzet eszméje felől támadta a gazdaságban és politikában is erősebb tőkepozícióval rendelkező létező középosztály pártjainak demokratikus legitimitását. Éppen a nemzeteszme ilyen – a politikai közösséget “nemzeti” és “nemzetietlen” oldalra osztó, kirekesztő, antimodern – politikai használatát nevezem radikálisnak. (Korábban ez a használati mód, igaz, erős antiszemita éllel, csak a radikális jobbot, a MIÉP-et jellemezte.)

Ahol a nemzet ügye szembekerül a szabadság ügyével, ott a demokráciának lőttek, hiszen a politikai ellenfél már puszta létével, különösen pedig esetleges hatalomra jutásával a legsúlyosabb kihívást jelenti a nemzettel szemben (a fideszes kampánybeszédek egyikében csak nemrég halottuk, hogy amennyiben a 2006. évi parlamenti választáson a jelenlegi koalíció győz, a nemzet több mint ezeréves története egyszer s mindenkorra véget ér). Ezt a kihívást, bajt, végromlást csak úgy lehet elhárítani, ha a hatalomnak még közelébe sem engedik, magyarán: az osztott politikai hatalmon alapuló demokráciában osztatlanul a nemzetnek, azaz egyetlen pártnak (nyilván a nemzet pártjának) kell uralkodnia (valóban, mi másra is szavazhatna a nemzet, ha nem osztják meg, mint saját pártjára – a nemzet pártjára?!). Így lesz/lehet a magyar demokráciából a “magyarok” demokráciája, s így lesz minden magyar állampolgár, aki a “magyarok” osztatlan és korlátozatlan hatalmát avagy jogát az abszolút hatalomra megkérdőjelezi, “nem-magyar” vagy legalábbis a “nem-magyarok” szekértolója.

Attól kezdve, hogy a létező középosztálynak az államból és az államhoz kapcsolódó gazdasági és kulturális területekről történő kiszorítását és az új középosztály “pozitív diszkriminációját”, állami “feltőkésítését”, “felemelését” már nem a “polgári Magyarország”, hanem a “nemzeti Magyarország” eszméje legitimálta ez a politika szükségképp demokráciaellenes irányt kellett vegyen. Hiszen a nemzetet mint modern politikai közösséget megalapozó racionális legitimitást folyamatosan egy másik, abszurd legitimációs elvvel írta felül, amelynek nincsenek racionális kritériumai, és amely polgári demokráciákban nem képezheti sem a politikai tagoltság alapját, sem politikai mérlegelések és döntések tárgyát. A politikai nemzet maga a demokrácia, amelyben minden egyes párt a nemzetet képviseli annak racionális (a leadott szavazatok összesített számában kifejezett) felhatalmazása alapján. Egyetlen politikai formáció sem sajátíthatja ki magának a nemzetet, irracionális élmény- és olykor származásközösséget csinálva belőle, anélkül, hogy egyben a demokráciának is hadat üzenne. Mihelyt a hatalom racionális legitimációja szembekerül nemzeti legitimációjával, mint valami nála magasabbrendűvel, ami túlmegy a formális ész határán, ami eredendő, amit “érezni”, “hinni” kell, s ami máshonnan – a szent hagyományból, Istentől, a nemzet misztikus testéhez tartozásból – ered, abban a pillanatban ütött a polgári demokrácia végórája: a nemzet a önmagát – racionálisan megfoghatatlan nemzeti legitimitással – felruházó párt és karizmatikus pártvezér hitbizománya, az ország a leválthatatlan hatalom foglya lesz.

Ezen a ponton válik a Fidesz alkotta és vezette (azért alkotta, hogy vezethesse) középosztály “hosszú menetelése” az intézményeken át a gazdaság és a kultúra meghatározó helyeinek elfoglalása felé, veszedelmessé a legújabb magyar demokráciára nézve. Attól kezdve, hogy az elengedhetetlennek ítélt és erősen óhajtott elitcsere a politikai, gazdasági és kulturális hatalomban a “nemzeti” és a “nem-nemzeti” háborújaként kerül színrevitelre, s utóbbiak – a magyar társadalom létező középosztályának – kiszorítását, diszkriminációját, megfélemlítését jelenti, a legkevésbé sem a társadalmi mobilitás növekedését, a korrupt gazdasági-hatalmi összefonódások felszámolását szolgálja, hanem a demokratikus jogok fokozatos korlátozását, a formális szabadság rendjének leépítését, a középosztály állami kontraszelektálását jelenti, aminek végső hozadéka a gazdasági és kulturális hanyatlás.

A kulturális és kapcsolati tőke hiányától szenvedő, feltörekvésükben akadályozott, lemaradt vagy – saját ítéletük szerint – nem eléggé sikeres, zömmel elsőgenerációs tőketulajdonosok e radikális “nemzeti” fordulattól kezdődően, mintha azt mondták volna: ha a demokrácia az “ellenséget” (értsd: középosztályi riválisainkat, az örökletes kulturális, politikai és konvertált gazdasági tőke birtokosait) védi és szolgálja, akkor a demokrácia “az ellenség fegyvere”, a demokrácia gátolja a “nemzet” (értsd: a tőkeszegény elsőgenerációs középosztályi csoportok) érvényesülését, a “nemzet” felemelkedését, tehát a demokráciát – a “nemzet” győzelméhez szükséges mértékben – ki kell csavarni az ellenség kezéből és “magyar demokráciát” kell csinálni belőle, aminek az a lényege, hogy az “ellenség” számára nem demokrácia, hanem diktatúra. Azt a demokráciát persze, amelyben a politikai közösség egyik része teljesen vagy részlegesen, jogilag is vagy ténylegesen ki van rekesztve jogai gyakorlásából, nem egyenlő elbánásban, hátrányos megkülönböztetésben részesül, még nem találtak föl. Avagy föltalálták, csak nem demokráciának, hanem tekintélyuralomnak, diktatúrának, miegyébnek nevezik. A “nemzetet” előnyben részesítő, az “ellenség”, az “idegenek” jogait a “nemzet érdekében” szűkítő-korlátozó politikai rendszer persze korántsem csak a létező középosztályt sújtja. A szabadságot korlátozó kezdeti lépések nyomán beindult öngerjesztő mozgás következtében hamarosan – az egész országgal együtt – az új rendszer kedvezményezettjei is saját bőrükön tapasztalhatják meg az ilyen “demokrácia” – “népi”, “nemzeti”, “faji”, “etnikai” demokrácia – összes gyönyörét.