Ez az áttekintés egyrészt azoknak készült, akik a magyar nemzettudat, illetve a határon túli magyarság problémáiról szólva a nemzetstratégiát hiányolják. Másrészt azoknak, akik úgy gondolják, hogy olyan nem is létezik. Mert – úgymond – “normálisan mûködõ” társadalmi és politikai intézményrendszerekben a közmegegyezésen alapuló jövõképek maguktól kristályosodnak ki. Annak megtapasztalása céljából, mennyiben érvényes ez a magyar társadalomra nézve, olyan értelmezõ társadalomtörténeti beszédmódot keresek, amely a magyar–magyar kapcsolatokat úgy ábrázolja, mint Magyarország és a közép-európai magyar kisebbségek viszonyát.¹ A probléma fogalmi tisztázása után (1–2.), a legfontosabb szerkezeti kereteket veszem sorra (3–4.). Majd az így nyert valóságképbõl kiindulva jelzem a legfontosabb szakpolitikai prioritásokat (5.).

Szaktörténész szerzõ számára alapvetõ nehézséget jelent – és a téma értelmezésében tapasztalható egyhelyben topogás egyik okát is abban látja –, hogy az etnopolitikai gyakorlat és politikai retorika kategóriáit (pl. nemzetpolitika, határon túli magyarok, nemzeti egység, nemzetstratégia stb.) az értelmezõk jobbára kritikátlanul mint leíró,társadalomelemzõ kategóriákat fogadják el. Az eltérõ megközelítési és értékelési módoknak ez a “felcserélése” abból adódik, hogy a problémák mielõbbi megoldására irányuló igyekezetben a tudományos elemzés és a változtatni akarás programjai összekeverednek. Valójában három síkot kellene itt szétválasztani. Az elsõ sík – módszertani: meg kell különböztetni a politikai retorika (pl. nemzetstratégia) és a szakpolitika (pl. magyarságpolitika) fogalomképzését és fogalomhasználatát; a második – a politológiai, társadalomtörténeti kutatásban feltárt diszkurzív folyamatok bemutatásának síkja; a harmadik pedig a szakpolitikai prioritások és politikai teendõk síkja.

A cím a magyar kisebbségpolitikai közírásban a húszas évek óta jelenlevõ dilemmára utal. Hogyan lehet a nemzeti-kulturális alapon szervezett lokális világokat – mint nemzeti kisebbségi közösségeket – társadalmi és politikai entitásként hatékonyan mûködtetni? Egyszerûbben fogalmazva: mi az elõfeltétele annak, hogy az adott közösség (illetve elitje) képes legyen folyamatosan újragondolni az anyaországhoz, a többségi nemzethez és a nemzetközi folyamatokhoz való viszonyát, amely az önszervezõdéséhez elengedhetetlen.

1. A “határon túliság” fogalmi következményei

A magyar–magyar viszony problémái abból az alaphelyzetbõl adódnak, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe. Az állam felõl nézve mindez két kérdést vet fel: mi a magyarországi államiságban a specifikusan “magyar” kulturális és történelmi meghatározottság? És: mi a magyar állam viszonya az országhatárokon kívül élõ, de a magyar nemzeti-kulturális közösséghez tartozó személyekhez, illetve a magukat ezen az alapon szervezõ közösségekhez?

A közép-európai magyar kisebbségek (illetve a magyarországi közgondolkodás) felõl nézve pedig az öndefiníció kérdése vetõdik fel. A most általánosan elfogadott “határon túli magyar” terminusban egyaránt jelen van a Magyarországtól való elválasztottság, az elszakítottság jelentése és a határhoz való viszony kérdése, valamint az “ugyanolyanság”, a “beletartozás”, a valamilyen nagyobb egészhez tartozás jelentésárnyalata. Ebbõl fakad, hogy a kisebbségi politikai elitek az egységes magyar nemzet – magyarországi – kulturális és identitáspolitikai dogmájából indulnak ki. Az “ugyanolyanságra” és az “elszakítottságra”, valamint az ebbõl következõ “nemzeti szolidaritás” igényére és követelményére építik a magyarországi pártokhoz, kormányzatokhoz és a közvéleményhez szóló üzeneteiket. Ezekben a retorikákban a “határon túli” magyar területek a “végvár”, a “megvédendõ szállásterület” szerepét játsszák; a “határon túli” magyarok Magyarország munkaerõ-tartalékát jelentik; a közvetítõ társadalmi csoport pedig mint célszerep jelenik meg. A felkínált javak – Magyarországon – jobbára távoli és elvont dolgok. A “határon túli” mindennapok társadalomtörténeti mezõjét a kisebbségpolitikai retorikától nem érintett folyamatok és dilemmák határozzák meg. Az elmúlt 15 év tapasztalatai azt mutatják, hogy ez a mindennapoktól “elszakított” beszédmód nem volt elégséges a “magyar–magyar” partneri viszony kialakításához. A MAÉRT pártpolitikai meghatározottsága, a kedvezménytörvény felemássága, a kettõs állampolgárság körül kialakult hiszterizált politikai légkör azt eredményezte, hogy a magyar kisebbségek emancipálódása Magyarországtól részben valósággá vált. Ennél jóval nagyobb elvárások fogalmazódnak meg azonban a határon túli magyar nyilvánosságban és a magyarországi jobboldal nemzetegységesítõ közbeszédében. Öngerjesztõ folyamattal állunk szemben. A kisebbségi magyarság témája 2004 decemberében Magyarországon központi politikai kérdéssé vált, majd gyors ütemben leértékelõdött. Egyrészt maga a pártpolitika értékelte le azzal, hogy újratematizálta a magyarországi közvéleményt a határon túliak problémáinál mindig is sokkal jobban foglalkoztató szociális kérdéseket. Másrészt – kormányzati erõközpont hiányában – a kérdés szakpolitikai kezelése még a korábbinál is kisebb figyelmet kapott. A magyar kisebbségek ügyének magyarországi kezelésében beállott bénultság döntõ okát mégis a nemzet megrekedtségében és a nacionalizmus fogalomhasználatában, illetve problémaértelmezésében látom.

E fogalomhasználat funkciója az etnopolitikai gyakorlatban az azonosság- és csoporttudat újratermelése, amelyet az a kisebbségpolitikai elit végez, melynek tagjai egyszerre az adott ország pártpolitikusai és etnopolitikai vállalkozók is. Ez utóbbi szerepükben annál sikeresebbek lehetnek, minél hatékonyabban szervezik az egységes etnikai csoportot a nemzet kategóriája köré. A nemzetre való hivatkozás egyben nemzetiesítést is jelent: etnokulturális mozgósítást és önigazolást. Az etnopolitikai gyakorlat szempontjából ez a nemzet kategóriájának “depolitizálását” vonja maga után: a nemzet vagy mint organizmus, “eleven test”, vagy mint kollektív individuum jelenik meg. Elemzõként azonban “inkább relációs folyamatokat kifejezõ, dinamikus, eseményteli, részekre bontó terminusokban [beszélhetünk – B. N.]. Ez azt jelenti, hogy az etnikumról, a fajról, és a nemzetrõl nem szilárd csoportként vagy entitásként gondolkodunk, hanem gyakorlati kategóriákat, kulturális idiómákat, kognitív sémákat, diszkurzív kereteket, kollektív reprezentációkat, intézményi formákat, politikai cselekvési terveket és esetleges eseményeket kifejezõ terminusokban. Azt jelenti, hogy az etnicizálásról, fajiasításról, nemzetiesítésrõl politikai, társadalmi, kulturális és pszichológiai folyamatokként alkotunk képet.”² A szakpolitikai problémamegoldás szempontjából a nemzet “organikus” etnikai csoportként való felfogásával szemben sokkal termékenyebb a nemzetnek történelmi kontextustól függõ, állandóan változó szerkezetként való felfogása. (A magyar nemzeti kisebbségi társadalmak definiálása helyett is inkább abból kellene kiindulnunk, hogy a közép-európai magyar kisebbségek magukat életvilágaikban és intézményesen is megformáló társadalmakként mûködnek, és ekként is gondolják el magukat.)

A nemzetnek homogén és ekként megragadható metafizikai valóságként való felfogása azzal jár, hogy a határon túli magyarság fogalmának konstituálása is a Magyarországhoz való viszonyra, az elszakítottságra épül és nem a nemzetben való létezéshez, mint egy történeti-kulturális szerkezethez való hozzájárulásra. Épp ezért az ilyen a beszédmódban a “határon túli magyar” továbbra is csak kiszolgáltatott, szegény rokon lehet. “Partnerek csak akkor lehetnek, ha önálló közösségi létüket bizonyítják Magyarország felé is, ha végre kulturálisan alkotó résznemzetnek fogják fel magukat.”³ Ez a másféle megközelítés azonban a politikai elitektõl megkövetelné, hogy közösségükrõl ne csak úgy gondolkodjanak, mint egyetlen politikai és nemzeti entitásról, hanem mint rétegzett, önérdekû alrendszerekkel, sajátos mûködéssel bíró szerkezetrõl, és meghaladva a politikai (és nemzetpolitikai) nemzetkonstrukciót, közép-európai társadalompolitikai kérdésként értelmezzék a nemzet “társadalmi csoportok létezésében” összeálló valóságát. A mai köztes- európai pártpolitikai viszonyok között azonban ennek a szemléletváltozásnak nyomát sem látjuk.

Ennek a sokféle identitást és érdeket egybemosó, nemzetesített közösségi viszonyrendszernek az elemzését annak tudatosításával kell kezdeni, hogy a fõszereplõi nem maguk a magyar kisebbségi társadalmak, mondjuk, a kárpátaljai vagy a vajdasági magyarság, hanem a magyarországi politikai osztály és a határon túli magyar politikai elitek szervezetei és érdekcsoportjai. Mivel pedig a fõszereplõk és az általuk képviselt csoportok között sokféle és ambivalens viszonyrendszer alakult ki, a játszmák részét képezi a saját táborok állandó homogenizálása és “levédése” (pl. a nemzetárulózás, a nemzeti felelõtlenség vádja, a nemzeti egységbontás konstruálása és szankcionálása, a gyarmatosítás félelme/vádja).

A kisebbségi magyar társadalmak – egy kalap alá vonva most az igen eltérõ ausztriai, szlovéniai, horvátországi, szerbiai, ukrajnai, illetve a szlovákiai és romániai viszonyokat – intézményes alrendszerekkel rendelkeznek (politikai érdekvédelem, egyházak, önkormányzati pozíciók, nyilvánosság, oktatási-tudományos, kulturális szféra). Az itt felsorolt kvázi-civil intézmények állami funkciókat próbálnak ellátni. A fenntartásukhoz szükséges forrásokat döntõen a kisebbségpolitikai elitek ellenõrzik. Ennek következtében az utóbbi másfél évtizedben egy felemás (nem teljesítményelvû és innovatív) intézményi és rekrutációs szerkezet jött létre. Ebben a pártpolitikai érdekek meghatározta csoportképzésre és legitimációra, nem pedig a társadalmi problémák megoldására került át a hangsúly. Egyszerûben fogalmazva: a nemzet és a magyarság problémái, s nem a magyar emberek problémái kerültek a figyelem középpontjába.⁴ Az egyes alrendszereken belül sem alakultak ki a belsõ játékszabályok.⁵ Így az egész kisebbségi társadalom konstrukciója állandó instabilitásban (forráselosztási konfliktusokban) létezik. A kisebbségi közgondolkodás(ok) meghatározó referencia-pontja – mindezekbõl következõleg és a kulturális/tömegkommunikációs integráció révén is – mindinkább Budapest lett. E torzulások hátterében az áll, hogy a kisebbségi társadalmak önszervezõdése a kilencvenes évek közepén eljutott egy olyan pontra, ahol a kifelé irányuló érdekvédelem megjelenítése nem kapcsolódott össze a demokratikus akaratképzés belsõ mechanizmusával. Mivel a térség országaiban – Jugoszláviát leszámítva⁶ – az önkormányzatiság⁷ eredendõen rendszeridegen elem, a magyar elitek nem a kisebbségi magyar társadalmakba, hanem a helyi államok, illetve a magyar állam pártpolitikai elitcsoportjaiba szocializálódtak.

2. A nemzetpolitika és a nemzetépítés tartalmáról

A magyar etnopolitikai gyakorlat kulcsfogalma a nemzetpolitika. Ennek céljai: Magyarország és a határain túli magyarok viszonyának alakítása; a szomszédos országok többségi nemzeteivel fenntartott viszony alakítása; Magyarország (és a határon túli magyarok) érdekeinek képviselete az Európai Unióban. A nemzetpolitikát a magyar nemzetépítés (részleges) kormányzati megjelenítésének tekinthetjük.

A történeti értelemben vett nemzetépítésben a nacionalizmus állami ideológiaként mûködik és nemzeti alapon intézményesíti a társadalmat. A nemzetépítés klasszikus célja a nemzetállamok, mint államnemzeti/állampolgári közösségek létrehozása. Ez a klasszikus cél az európai integráció, a globalizáció és a migráció együttes hatására “felpuhult”. Így a nemzetépítésnek ez idõ szerint négy nagy típusát különböztethetjük meg: a hagyományos, államnemzet-építést; az állam alatti nemzeti építkezést; az államhatárokon átnyúló – transz-szuverenitást célzó programokat; valamint a kulturális védekezés stratégiáját.⁸ Természetesen itt a gyakorlatban nem tiszta típusok, inkább idõre-idõre és szintrõl-szintre változó dominanciák érvényesülnek egy–egy átfogó nemzetpolitikán belül. Nyugat-Európában például a kulturális védekezés (pl. a globalizációs hatások, az amerikai kultúra ellen) és az államok feletti (régiók, intézmények EU projektjei) építkezés stratégiái uralkodnak jelenleg.

A Magyarországgal szomszédos országokban – Ausztria kivételével – inkább a klasszikus államnemzet-építés a meghatározó, azzal a megszorítással, hogy a politikai rendszeren belüli, etnikai kérdésekben a kisebbségi elitnek döntési pozíciót adtak. Mindezek a nemzetépítések két évszázada párhuzamosan fejlõdtek a magyar nemzetépítéssel. 1918-tól kezdõdõen éppen ezek közé az állami nemzetépítések közé szorultak a közép-európai magyar kisebbségek, hiszen egészen addig a magyar nemzetépítés részesei voltak. Ezt követõen pedig – mivel a közösségeket a nemzeti együvé tartozás szervezte – a kisebbségi elitek, mint kisebbségi nemzetépítõk léptek fel. Ebbõl adódik az a különös helyzet, hogy a romániai, a szlovákiai, a szerbiai és az ukrajnai magyar kisebbségek mint politikai közösségek részesei az adott ország politikai rendszerének/közösségének, de nem részesei az adott politikai nemzetnek.⁹ Persze, azért sem válhattak azzá, mert a szomszédos államok nemzetépítõi az addig a magyar államnemzethez tartozó – róla leszakadt, de hozzá húzó, hozzá hû részeknek tekintett – magyar kisebbségekkel szemben határozták meg saját nemzetállami mivoltukat. Ebbõl adódik, hogy – miután az Európai Unión belül épp a nemzetállami relációk megerõsödését tapasztaljuk – elkerülhetetlenné válik az önálló magyar kisebbségi intézményi szerkezet megteremtése.

Ma Magyarországon a nemzeti érdekek érvényesítése tekintetében a “sub-state” és a “transz- szuverenitást” célzó megközelítések dominálnak – a legalábbis a programok, tervek, és a retorika szintjén. Az elõbbi a határon túli magyarságnak és intézményrendszereinek az integrációjára, az utóbbi pedig az államközi és regionális kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. Ezen belül az autonómiapolitika “a határon túli magyarok állam alatti (közjogi) politikai kereteinek kialakítására irányul”.¹⁰ A regionális gazdaságpolitika pedig az államhatárok feletti regionális integrációra. Az etnopolitikai gyakorlat fogalmi összefüggései mindössze a politikai retorika kereteit adják, a probléma újragondolásához éstársadalompolitikai értelmezéséhez azonban több kell.

Ahhoz, hogy másként elemezzük a problémákat az utóbbi 15 év társadalomtörténeti folyamataival és a szakpolitika mûködésével is szembe kell nézni.

3. Az utóbbi másfél évtized társadalomtörténeti folyamatai a közép-európai magyar kisebbségek életében

A következõkben a határon túli magyar társadalmak szerkezeti átalakulásának legfontosabb elemeit veszem sorra.¹¹ A magyarság- és kisebbségpolitika változásait másutt már részletesen ismertettem.¹²

Reruralizáció. Valamennyi közép-európai magyar lakta régióban jelentõsen csökkent a városi (5000 fõ fölötti településeken lakó) magyar népesség aránya, vagyis a kis településeken, falvakban élõké nõtt. Több, regionális központnak tekinthetõ város elvesztette magyar többségét (Szatmárnémeti, Marosvásárhely, Szabadka) vagy jelentõsen csökken az ott élõ magyarok aránya (Sepsiszentgyörgy, Beregszász). A tömbmagyarság (Csallóköz, Beregszász környéke, Székelyföld, Zenta környéke) döntõen közepesen fejlett illetve elmaradott régiókban él, az országos átlagoknál magasabb munkanélküliségi mutatókkal. Csak Romániában és Jugoszláviában alacsonyabb a mezõgazdaságban foglalkoztatottak aránya a magyar népességben, mint országosan. A szolgáltató szektorban és a felsõfokú végzettséggel bírók körében az országos átlagokhoz képest 40–50%-kal alacsonyabb a magyarok részesedése. A burgenlandi, muravidéki, horvátországi magyar életben a falusi közösségek a dominánsak, Kárpátalján és a Vajdaságban viszont jelentõsen megnõtt a magyar kisvárosok szerepe (Beregszász, Zenta). Hasonlóképpen a regionális központokból a vidéki magyar kisvárosokba helyezõdnek át az intézmények Szlovákiában (Somorja felértékelõdése) és Romániában (Csíkszereda és Székelyudvarhely).

Középosztály/középréteg-vesztés. Az oktatási rendszerbõl adódó hátrányok – a keresett szakmákban és a felsõfokú végzettségûek körében a kisebbségi magyarok alulreprezentáltak – és a kivándorlás miatt is szûkül a kisebbségi magyar középréteg aránya. A középosztályosodás – az 1989 elõttre visszavezethetõ képzettségbeli, kapcsolati, pozicionális, felhalmozási stb. tõkehiány miatt – csak igen szûk magyar kisebbségi rétegeket érintett. A potenciális városi – fiatal – szakképzett csoportokat pedig elszívták a jobb magyarországi lehetõségek.

Migrációs folyamatok. A romániai 100 ezer fõs, a jugoszláviai 60 ezer fõs, illetve a kisebb, de az adott társadalom középrétegeit teljesen elszívó ukrajnai és horvátországi magyar migráció esetében kulcskérdés, hogy kialakítható-e olyan migrációs rendszer, amely nem jár áttelepedéssel. Van erre példa. Ilyen rendszer körvonalazódik Csallóköz és Észak-Dunántúl, illetve Kárpátalja és a Nyírség térségében. Csakhogy ezekben az esetekben jobbára a határon túli munkaerõ képzetlen része indul útnak, azon belül pedig gyakran a szezonális, illegális munkavállalók.

Természetes fogyás és elöregedés. A burgenlandi és a muravidéki magyarság elöregedése után (száz 14 év alattira 498, illetve 418 fõ 60 év fölötti jut) a romániai és a vajdasági mutatók is jelentõsen romlottak az elmúlt években (148, 197). Tíz éven belül jelentõsen lecsökken a magyar oktatatási intézményrendszerben részt vevõk aránya. A természetes fogyásnak és a migrációnak köszönhetõen a vajdasági és a romániai magyarok parlamenti képviselete – a megosztottságtól függetlenül – veszélyben van.

Asszimiláció. A környezõ országokban a közvetlen nemzetiségváltásra kényszerítõ intézkedések helyett az intézményhiány (a nem magyar anyanyelvû képzésben folyó szocializáció és kapcsolatépítés) és a vegyes házasság a meghatározó a generációs nemzetiségváltásban. Ahol a vegyes házasságok aránya 50–60% körül mozog ott kérdéses a magyar életvilágok fennmaradása. Az egyébként is szórványban élõ burgenlandi, muravidéki, horvátországi közösségeken túl az újvidéki, a bánsági és a máramarosi magyarság van leginkább kitéve az asszimilálódásnak. Társadalmi szempontból, közelebbrõl a “nemzetiesítettség” szempontjából pedig a lakótelepi és munkásként dolgozó magyar kisebbségi a legelhanyagoltabb.

A magyar–roma közösségek. Ezen a téren Kelet- Szlovákiában a magyar intézményrendszerben létrejött roma túlsúly és ezzel együtt a regionális, társadalmilag leszakadt “osztályalatti” csoportok kialakulása a legsúlyosabb probléma. Kevésbé látványos formában, de hasonló folyamatok zajlanak a Székelyföld déli részén. Itt is nõ a falusi magyar iskolákban a roma származású tanulók aránya.

Tudomásul kell venni, hogy a magyar lakta területek fennmaradását nem a bezárkózás, az elvándorlás tiltása, hanem az ott, helyben jól mûködtetett intézmények, és az egyéni érvényesülés lehetõsége biztosíthatja. Az eddigiekben jelzett folyamatok megváltoztatásához a magyar államnak nincsenek erõforrásai, de sikeresen reagálhat rájuk a magyar kisebbségi intézményrendszer, ha képessé válik a szóban forgó problémák – legalább részleges – helyi szintû megoldására. Sehova nem vezetõ viták helyett – arról, hogy “honnan kell kivonulni” és hol kell “megõrizni” a magyar jelenlétet – a közös gondolkodásnak abból kellene inkább kiindulnia, hogy hol vannak életképes közösségek, amelyek külsõ támogatással képesek intézményeik hatékony mûködtetésére.

4. A budapesti magyarságpolitika másfél évtizedének tanulságai

4.1. Az utóbbi két kormányzati ciklus legfontosabb magyarságpolitikai tanulságai

A szülõföldön való maradás/boldogulás retorika kiürült és hiteltelenné vált. Egyrészt azért, mert jobbára olyanok képviselték, akik vagy eljöttek már szülõföldjükrõl, vagy családilag oda kötõdnek. Másrészt világos, hogy a magyarországi kormányzat a nagy átalakulási folyamatokat nem tudja közvetlenül befolyásolni. Harmadrészt senkinek sincs jogi vagy morális alapja ahhoz, hogy bárkit felelõsségre vonjon életpályájának Magyarországra helyezése okán.

Az egység-retorika a határon túli magyar életvilágok sokszínûsége, Közép-Európa társadalmi rétegzettsége miatt üresedik ki mindinkább, s pusztán a politikai ellenfelekkel szembeni pozíciók erõsítésére szolgál. Ezzel szemben inkább a kisebbségi társadalom teljesség- és stabilitásigénye jelenik meg a közéleti fórumokon. A teljesség igénye a minden társadalmi réteget érintõ szolidaritás értékét fogalmazza meg. Ezen belül a legfontosabb a magyar ipari munkások – a kisebbségi elitek közbeszédébõl hiányzó – kérdése, mert körükben szavaznak legnagyobb arányban a magyar politikán “kívülre” és rájuk a legkisebb a magyar intézményesség befolyása. Lásd az újvidéki, nagyváradi, kolozsvári, brassói politikai és asszimilációs folyamatokat. (A pozsonyi, kassai, temesvári, aradi magyar munkásságról, mint szervezett csoportokról pedig már csak múlt idõben beszélhetünk.) A “stabilitás” hangsúlyossá válása pedig a kisebbségi intézményrendszeren belüli érdekegyeztetések, kooperáció, demokratikus akaratképzõdés igényét fejezheti ki.

Az ígérvény-politizálás lényege, hogy a magyarországi politikus szóban elhangzott támogatását a budapesti kormányzati szférában kell valóra (tényleges pénzügyi, jogi, kapcsolati támogatásra) váltani. A jelenlegi kormányzati idõszakban tényleges politikai erõközpont hiányában a minisztériumokon, hivatalokon, a pártapparátusokon egyszerre kell az ígéreteket keresztülhajtani.

Ebbõl is fakadhatnak egy-egy ügyben az ad hoc döntések és a mozgalmi akciózás, ugyanakkor nincs más lehetõség, mint a politikai ígérvény “behajtása” a rá (illetve az ígéretet tett személyiségre) való hivatkozással. A szakapparátusnak alig van visszajelzési lehetõsége, ezért ha nagy a döntés kockázata, inkább elszabotálja a projektet. Mindezek hátterében a rendszeres belsõ konzultáció hiánya áll. Ez az önkontroll-hiány a FIDESZ és az MSZP magyarságpolitikával foglalkozó csoportjainak egyaránt gyenge pontja.

Ugyanitt kell említenünk a magyar kisebbségi problémák kormányzati-közigazgatási helyének a rendezetlenségét. Nem pusztán az a kérdés, hogy a Miniszterelnökség vagy a Külügyminisztérium alá tartozzon-e, netán önálló minisztériuma vagy hivatala legyen, hanem hogy a szóban forgó kérdéseket, miként lehet a közigazgatási államtitkári egyeztetések során megjeleníteni.

A magyar közgondolkodásban a politika és a közélet leszûkült a pártpolitikára. A magyarságpolitika esetében ez azzal jár, hogy a nemzet kulturális teljessége sémákba préselõdik, amelyek a határon túliak, azaz a kisebbségi magyar társadalmak számára nem jelentenek semmit. A mai kisebbségi és magyarságpolitikusok önmaguk találkozóinak, alkuinak, pozicionálásának és személyközi viszonyainak a foglyai. Közösségi retorikájuk szükségképp kiüresedik, ha nincs mögöttük társadalomszervezõ aktivitás.

A kisebbség- és magyarságpolitikában ma egyszerre három nyelv mûködik. A “hivatásos magyarok” nyelve, amelyen a kisebbség élete szenvedéstörténetként, mindennapos ténykedése hõsies helytállásként jelenik meg, a végsõ cél pedig a fennmaradás. (Nem áll szándékomban ironizálni és nincsen gúnymosoly az arcomon, mikor e sorokat leírom.) A “projektmagyar” nyelv szintén abból indul ki, hogy a kisebbségi társadalomnak célja van, amelyet közösen kell megvalósítani. A társadalmi valóságot is ebbõl a jobbító szándék vezérelte “társadalommérnöki” szerepbõl értelmezi. A harmadik nyelven a szociológus, a történész, a politológus a kisebbségi életvilágok kérdésérõl, mint szakkérdésrõl beszél. Ez a nyelv a valóságszerkezetet és a nemzet/társadalomépítést elválasztja egymástól: az oktatás nem hõsi helytállás, nem szolgálat, hanem szakképzett szolgáltatás kérdése; a kisebbségi elit és az intézményrendszer mûködése elválasztható a nemzeti alapon való önszervezõdéstõl és társadalomszervezetként érthetõ meg; a magyar kisebbségek jövõje nem a kárpát-medencei magyar szupremácia függvénye, hanem a közép-európai magyar modernizáció része.¹³

4.2. Az utóbbi évtized változásai a magyarországi és a szomszédos országok kormányzati magyarságpolitikájában

A kilencvenes éveket meghatározó úgynevezett Antall-doktrína elemei a következõk voltak: összmagyarság-retorika; a kisebbségvédelemben mintaadó magyarországi modell felmutatása; a nemzetközi normák számonkérése és egyfajta védõhatalmi szerep kialakítása; a kisebbségi elitek bevonása a rájuk vonatkozó döntésekbe. A kilencvenes évek második felétõl átalakuló magyarságpolitikában új retorikai elemek jelentek meg: nemzeti reintegráció a szülõföldön való maradás feltételeinek megteremtése érdekében; a magyar állam és a határon túli magyarok közti személyes jogi kapcsolat kialakítása; az EU-integráció, mint a határokat légiesítõ, a reintegrációt felgyorsító, a felzárkózást és a belsõ demokratizálódást elõsegítõ folyamat; a felsõoktatás fejlesztése, családtámogatási projektek illetve a határon túli elitek forráselosztó szerepének erõsítése.

A szomszédos országok magyarságpolitikájában a kilencvenes évekig a diszkriminatív módszerek voltak a meghatározók, amelyek a nemzeti azonosságtudat intézményi gyengítésével és az asszimilációs folyamatok erõsítésével vélték elintézhetõnek a magyar kérdést mint biztonságpolitikai kockázatot jelentõ (revízió) és a nemzetépítõ pozíciókat gyengítõ (a magyarság városi, ipari és kereskedelmi súlyának visszaszorítása) problémát.

Valaha ennél integratívabb kezelési módokra is akadtak kísérletek, melyeknek célja inkább a stabilizálás, mint a homogenizálás volt. Ilyen kezdeményezésnek tartom Masaryk aktivista magyar politikusoknak és értelmiségieknek tett gesztusait, egyáltalán a polgári jogegyenlõség biztosítását a magyarság számára. Másik hasonló kísérlet volt a Magyar Népi Szövetség, majd a Magyar Autonóm Tartományon és a Bolyai Egyetemen belül egy új romániai (szocialista) magyar elit talpra állítása. A párhuzamos kultúra mûködését azonban 1956–1958-tól a román szocialista nemzeti homogenizáció hívei nem vállalhatták. Hiszen az erdélyi magyar elit, kapcsolódva a magyarországi desztalinizációs folyamatokhoz rendszeren kívüli referencia ponttal is bírt, “vigyázó szemét” a mindenkori budapesti történésekre vetette. A harmadik és legsikeresebb kísérletre a titói Jugoszlávia önigazgatási rendszerében került sor a vajdasági magyar elit integrálásával. (Ennek az integrációnak az anyagi alapja az volt, hogy mélyebb “jugoszláviaiságért” erõsebb forráselosztó jogosítványok jártak.)

Ezekhez az elõzményekhez képest a kilencvenes évek elsõ felében egyetlen választási ciklus alatt világossá vált, hogy a magyar kisebbségi pártok a demokratikus politikai rendszeren belül megkerülhetetlenek és biztos etnikai szavazóbázisuk révén komoly helyzeti elõnnyel rendelkeznek. Ráadásul – a többségi pártok felõl nézve – nem kell különösebben tartani tõlük, hiszen egymagukban kormányzati szerepre nem képesek, és az euroatlanti integrációnak is elkötelezett hívei. A kilencvenes évek második felében, amikor a politikai rendszert – biztos etnikai szavazóbázisukkal – stabilizáló magyar kisebbségi pártokat Romániában, Szlovákiában és Szerbiában bevonták a kormánykoalícióba, további elõnyökre is fény derült: a magyar kisebbségi politikusok jól teljesítettek (pl. alig vannak korrupciós ügyeik) és megbízható partnernek bizonyultak; nem kellett tartani a magyar politikusok pártváltásaitól (hisz politikai legitimitásuk csak a magyar közösséghez kapcsolódik); a külföld felé pedig a magyar kisebbségi pártok nemcsak közvetítõkként voltak felhasználhatók, de kormányzati részvételüket úgy lehetett felmutatni mint a kisebbségi ügyek rendezettségének eklatáns bizonyítékát. Így alakult ki Szlovákiában, Magyarországon, Romániában, Szerbiában, Macedóniában, Bulgáriában egy olyan etnopolitikai modell, amelyben az etnikai csoportok politikai vezetõire “bízzák” a problémák rendszeren belüli megoldását és a saját közösségük irányítását.¹⁴ Ez a politika egyfajta felemás társadalmi pilléresedéshez vezetett. A magyarok esetében a politikai rendszeren belülre kerülés következménye az lett, hogy bizonyos – az adott politikai és közigazgatási rendszertõl idegen – problémákat a magyar (etnikai) pártok vezetõi nem tudnak bevinni a politikába. Ennek egyik látványos jele a magyar autonómia-törekvések átalakítása, illetve levétele a napirendrõl. A másik pedig, hogy e vezetõk részvétele az adott politikai rendszer modernizációjában szintén csak korlátozott lehet. Jól mutatja ezt, hogy például a közigazgatási decentralizációra vagy a közvetlen demokrácia intézményeinek megerõsítésére tett kísérleteik azonnal a többségi pártok nemzetféltõ retorikájával találták szembe magukat, mely persze nem a magyaroknak vagy Magyarországnak, hanem az adott társadalomnak, a konkurens többségi pártoknak szólt. Ezzel egyidejûleg a magyar kisebbségi politikusok – választóik elõtt – beleszürkülnek az adott ország politikai életébe, hacsak nem lépnek fel etnopolitikai csoporterõsítõ retorikával és projektekkel.

A kisebbségi magyar politikusok egyszerre integrálódtak a szomszédos országok kormányzati, regionális szervezeteibe és a budapesti pártpolitikába (a támogatáspolitika és a MAÉRT révén, a HTMH bonyolításában). Így mindkét térfélen etnikai nyomásgyakorló csoportok képviselõiként jelennek meg. 2002-tõl az RMDSZ mind a támogatáspolitikában, mind a budapesti kormányzati apparátusban – közvetett módon, azaz a kinevezések véleményezésével – meghatározó szerepet alakított ki.

Ez a két kormányzat és a saját közvélemény közti egyensúlyozás vezetett el a kettõs állampolgárság körüli konfliktushoz.¹⁵ Ebben a kisebbségi magyar politikusok éppúgy kényszerhelyzetbe kerültek, mint a magyarországi pártpolitikusok. Elõbbiek Magyarországon egy az ottani állampolgárok részére már biztosított jogviszonyra kérdeztek rá, azaz egy rendszeren belüli kérdést feszegettek. Saját választóik felé azonban az etnopolitikai csoportképzés felõl nézve persze jogos, ám szimbolikus és emancipatorikus törekvéseket kellett kanonizálniuk. A magyarországi baloldalt pedig, mivel nem rendelkezik ezen a területen saját szakpolitikai apparátussal és stratégiával, egyrészt belekényszerítették a “nemzetpolitikai–nemzetstratégiai–nemzeti felelõsségi” diskurzusba, másrészt megerõsödhetett számonkérõ pozíciójuk a budapesti kormányzattal szemben. Ez teremtette meg azt a hamis helyzetet, hogy “a határon túli magyarság” és a magyar–magyar viszony központi problémájává vált a kettõs állampolgárság követelésének változó értelmezése.¹⁶

A kisebbségi politikai elitek, országonként eltérõ mértékû, de egyre nagyobb “legitimitás-hiánnyal” küzdenek. Ezt jól mutatják a politikai közvéleménykutatások: a választásoktól távol maradó, illetve a magyar pártoktól elszavazó magyarok aránya növekszik, míg a pártrendezvényeken, a helyi szervezetek mûködésében való részvétel aránya csökken. Ez a változás azonban nem politikai jellegû, hiszen ezeken a képviseleti szervezeteken kívül nincs más, aki politikailag megjeleníthetné az etnikai csoportot, inkább a kisebbségi közvélemény politikától való elfordulásáról lehet beszélni, arról tehát, hogy a számukra napi fontosságú helyi társadalompolitikai problémák megoldását alig remélik már politikusaiktól, ezek feladata inkább kijáró jellegû a szemükben. Így a közösség más tájékozódási pontokat keres: vagy Budapestre figyel, vagy a kisebbségi életérzés traumatizáltságát feloldó – a kisebbségi valóságot sérelmi és kultúrfölény-retorikával felülíró – helyi programokra. (Lásd pl. a Trianon-film diadalútját a határon túli magyarság körében.) Ez a pillanat-terápia pedig más jellegû közbeszéd hiányában, észrevétlenül szemléletformálóvá válik.

5. Szakpolitikai teendõk

A fenti fogalomértelmezés és politikai/társadalomtörténeti leírás után az ezekbõl következõ szakpolitikai prioritásokat jelzem. Alapadottságnak tekintem a kisebbségi magyarságrakedvezõtlen hatású társadalomszerkezeti folyamatokat és az ennek identitáspolitikai ellensúlyozására is szolgáló saját önkormányzatiság hiányát.

A felvetendõ prioritás–lépéssor lehetséges célja, hogy a magyar kisebbségben élõknek esélyt adjon a többségi léthelyzetben élõkhöz hasonló társadalmi pozíciók megteremtésére. Meghatározó politikai–cselekvési prioritásnak tekintem a magyarság munkaerõpiaci pozícióinak javítását és a kisebbségi társadalmak önszervezõdésének fejlesztését.

5.1. A munkaerõpiaci pozíciók javítása

Az eddig elvégzett közép-európai munkaerõpiaci vizsgálatok feltérképezték az évtizedes hiányszakmákat és kiderült, hogy alapvetõen szakképzett technikumi, illetve fõiskolai végzettséggel bíró és a szolgáltatások terén specializálódó munkaerõre van a legnagyobb kereslet.¹⁷ Itt azonban nem közvetlen beavatkozásokra, hanem a viszonyokhoz alkalmazkodó intézményi szerkezetek kiépítésére van szükség.

Munkahelyteremtés és beruházás-élénkítés. Megfontolandóak az Új Kézfogás Közalapítvány eddigi tapasztalatai: a politikai alkuk alapján történõ forráselosztásról, a külföldi tõke és hitelkivitel garanciáiról, a multiplikációról. Az eddigi gyakorlattal szemben a magyar beruházás-támogatást Közép-Európában üzleti alapon kell megszervezni, az egyéni felelõsségvállalásra építve, annak érdekében, hogy a támogatás ne lehessen politikai alkuk tárgya. Az eddigi hitelezési gyakorlattal szemben a tudásbeviteli, szakképzési programok a legígéretesebbek. (Az erre vonatkozó technikákat és tapasztalatokat az EÖKKI kutatásai és az ITDH jelentései foglalták össze.)¹⁸

Szakképzést elõsegítõ tudásbeviteli programok. A környezõ országokban mûködõ felnõtt és szakképzési központok felfejlesztése és hasonló magyarországi központok bõvülésének támogatása a térségben.¹⁹

A kisebbségi oktatási rendszer újragondolása. Ezen belül az oktatás minõségét javító támogatások fokozása, a folyamatos tanári továbbképzési rendszer kiépítése, az oktatáskutató monitorizálás, az óvó- és tanítóképzés korszerûsítése, a szakkollégiumi képzés fejlesztése, a magyar állami támogatással mûködõ, határon túli felsõoktatási intézmények magyarországi követelményeknek megfelelõ mûködtetése.²⁰

5.2. A kisebbségi társadalmak önszervezõdésének fejlesztése

A hagyományos magyarság- és kisebbségpolitikai retorika az autonómiában látja a kisebbségi önszervezõdés végcélját és elõfeltételét egyaránt. A kisebbségi önkormányzatiságnak a belsõ oldalával, annak demokratizmusával, a kisebbségi intézmények akaratképzési és érdekérvényesítési mechanizmusaival azonban alig foglalkoznak. Ez a kérdés általában úgy merül fel, mint az adott kisebbségi párt/politikai elit kontrolljának lehetetlensége; a belsõ pluralizmus intézményesítésének megoldatlansága; a vezetõk kiválasztási módjának eltorzulása. Az elõbbiekben már volt szó a kisebbségi társadalom alrendszerei közötti és az azokon belüli viszonyokról. A budapesti kormányzat a belsõ demokratizálódás (és ezzel a kisebbségi intézmények saját társadalom elõtti legitimitásának növelése) érdekében a következõ technikák támogatásában lehet érdekelt:

A révkomáromi modell átvétele. Ennek az a lényege, hogy az adott terület magukat magyarnak valló, az önkormányzati választásokon megválasztott polgármesterei, önkormányzati képviselõi, illetve a parlamentbe választott magyar parlamenti képviselõk közös nagygyûlésen 100-as tanácsot (belsõ parlamentet) választanak és ez jogosult a legfontosabb kérdésekben a közösség nevében dönteni és véleményt nyilvánítani.

A budapesti támogatáspolitika reformján belül alapvetõen fontos volna, hogy a regionális forráselosztás döntései és a fejlesztési prioritások az egyes kisebbségi intézményi alrendszereken belül szülessenek meg, s ne a politikai pártokhoz való viszonytól függjenek. Ugyanekkor a támogatáspolitikában megkerülhetetlen az összeférhetetlenségi és az elszámolási szabályok tisztázása és azok szankcionálása.²¹

Az autonómia-politika körüli retorikában az utóbbi néhány évben a közjogi keretek megteremtése mellett megerõsödött az az érvelés, hogy ezt a célkitûzést a meglévõ intézményességgel, az önálló intézményhálózat kiépítésével és mûködtetésével lehetne elérni. Ez a politikai retorika szintje, ám a mindennapi megvalósítás – túl az érdekharcokon – elsõsorban a mûködési költségek hiányában marad el. Márpedig – függetlenül az autonómia-politikától – a határon túli magyar intézményrendszert az adott közösségek nem képesek saját forrásból fenntartani. Az egyik kiút az lehet, ha ezek fenntartásához a forrásokat a magyar kisebbségpolitika kiharcolja az anyaország költségvetésébõl. Ez felemás módon ma is mûködik, de a támogatáspolitikai rendszer jelenlegi politikai alku-logikája nem teszi lehetõvé a tényleges intézményi gerinchálózat hatékony mûködését és fejlesztését. A kulturális autonómia társadalompolitikai gerinchálózata nem elsõsorban a pártirodák, ajánlóirodák, hanem a magyar házak, a könyvtárak, az internetes portálok, a kollégiumok, a szórványközpontok, a jogvédõ irodák stb. eurokonform és hatékony hálózata.

A magyarságpolitikának három nagyobb részterülete van: a magyar–magyar kapcsolatok, a külpolitikai kisebbségvédelmi munka és a határon túli magyarok magyarországi támogatása.²² Az ezekre vonatkozó technikák policyként való összefoglalása a megbízók szándékainak függvénye. Ámde hol vannak a konszenzuskeresõk? És hol vannak a felelõs megrendelõk?