A vallásosság és a felvilágosodás némely fejleményérõl

Ma nem a teológiai ész került válságba és roppan össze, hanem a felvilágosodás

Gilles Deleuze¹

A kereszténységet nem lehet – Istennek légyen hála! –
a világi oldalra számolni, ahová sokak szeretnék.
Mostanság egyre több ember figyel fel arra,
hogy a kereszténységet ezzel a világgal, amelyhez az egyházak is tartoznak,
már nem lehet összhangba hozni.

Jacob Taubes²

Számomra Gilles Deleuze-nek, az immanencia filozófusának és Jacob Taubes zsidó vallásfilozófusnak a fenti kijelentései jelölik ki azokat a koordinátatengelyeket, amelyek mentén a mai nyugati világ vallási jelenségei és azokkal összefüggõ fejleményei érthetõvé válnak. Részint mert olyan megfigyelõk õk, akiket szellemi horizontjuk fesztávolsága és észlelésük mélységélessége mellett a tárgyukkal szembeni elfogulatlanság tüntet ki, amiért is megállapításaikat mindennemû vallásszociológiánál vagy vallási ideológiánál érvényesebbnek kell tekinteni. Részint pedig azért, mert kulcsot adnak a mai európai és Európán kívüli vallásosság, illetve “felvilágosult” megítélésének értelmezéséhez.

Felvilágosodás és egyházszakadás

Jacob Taubesnak a kereszténységrõl mondott szavai mellé a “teológiai ész” jeles kortárs képviselõjének, Johann Baptist Metz teológus gondolata kívánkozik:

Megfontolásaink abból indulnak ki, hogy a kereszténység történelmi válsága nem üzenetének és hittartalmainak válsága, hanem azoké a keresztény szubjektumoké és intézményeké, amelyek nem vesznek tudomást e tartalmak félreérthetetlenül gyakorlati értelmérõl. ³

Annál is inkább, mivel úgy vélem: a vallások tekintetében – a személyes érintettségtõl függetlenül – a kereszténység és az európai felvilágosodás kapcsolata, alakulásának története a meghatározó. Más világkultúrákkal összevetve Európát e téren két fejleménye teszi egyedülállóvá: a modernitás létrejötte és kultuszának kultúrájától való elkülönülése, illetve szétfejlõdése, amit nem túl találóan szekularizációnak szoktak nevezni. ⁴

A modernitás Európa unikális, belsõ fejleménye, ami a Föld közös, globális kereteinek (hálózatainak, technológiáinak stb.) megteremtésére vezetett. Ez – a közvélekedéssel és a intézményes önértelmezéssel ellentétben – magából a kereszténységbõl ered: “Ama mondattal – írja Detlef B. Linke neurofilozófus –, hogy ne töltessen új bor régi tömlõbe, az újnak hasonlíthatatlan diadalmenete veszi kezdetét. A kereszténység ezzel a mondattal vált el a zsidóságtól, és olyan dinamikát hozott mozgásba, melynek következményei beláthatatlanok. ⁵

A globálissá vált európai modernitás minden kultúra számára kihívást jelentett és jelent, méghozzá a miénktõl eltérõ módon, lévén e kultúrák mindegyikét “kívülrõl” érinti, nem önfejlõdésük eredménye. Ennek ellenére vannak kultúrák, amelyeknél megújuló dinamizmust, más kultúráknál pedig – olykor terrorizmusba torkolló – regressziót váltott ki.

Kultusz és kultúra széttartása a nyugati kereszténységben az újkori kibontakozás korszakában, a 17. században erõsödött fel, és a felvilágosodás során jutott el a szakadásig. Bár nem szokás így nevezni, méltán tekinthetõ az utolsó nagy egyházszakadásnak, mivel a teremtés és megújítás szelleme ekkor szakadt el az egyház(ak)tól. A kereszténység, akárcsak a nyugati kultúra, azóta is ezt a szkizmát szenvedi. “A katolikus egyházból – mondja Ghislain Lafont bencés, a legnagyobb formátumú kortárs teológusok egyike a vele folytatott Ezredvégi beszélgetésben – a reneszánsz óta hiányoztak a gondolkodók, a zsenik vagy próféták, akik képesek lettek volna összehangolni a modern, Galilei utáni világot a keresztény hittel. Nincs hagyománya annak, hogy együtt gondoljuk el a katolicizmust és a modernséget. Ezért vagyunk szegények. ⁶

Azóta kultusz és kultúra távolodó pályákon mozog, és csak ritkán, kivételes személyiségek révén kerül termékeny kapcsolatba. “Amikor a kultúra leszakadt a kultuszról – írja a következményekrõl Varga Mátyás bencés –, egyik fél sem járt jól, mert ez mind a kultusz, mind a kultúra kiüresedéséhez vezetett. Az igényes mûvészettõl megfosztott kultusz sokszor a középszerûség és giccs áldozatává lett, és – misztikus ihletettség híján – elveszítette intellektuális (teológiai) ihletettségét is. A kultúra pedig határtalan szabadságában önmaga fizikai és szellemi elpusztításán kezdett el dolgozni.” ⁷

Az animalitáson túl

A vallásosság esetében a szociologikus megközelítésnél számomra gyümölcsözõbbnek tûnik, ha szélesebb, (filozófiai-)antropológiai szempontokat is tekintetbe veszünk. ⁸

 Közkeletû elképzelés szerint az embert a szerszámkészítés emelte ki az állatvilágból. A “szerszámkészítõ állat” koncepciója azonban nem ad elégséges magyarázatot antropológiai sajátosságainkra. Ezért is tûnik sokkal meggyõzõbbnek Hans Jonas elgondolása, aki a szerszámhasználaton kívül a képalkotást és a halottkultuszt tartja az animalitástól õsidõk óta megkülönböztetõ jegyeinek. ⁹

 Eszközt ugyanis számos állat készít és használ, a képi ábrázolás azonban éppoly egyedülállóan jellemzi az embert, mint az, hogy halottainak síremléket állít. Jonas a képalkotást nem mûvészi minõségében értelmezi, hanem evolúciósan: képzelet és kéz összjátéka minden fejlettebb technikai képesség és kultúra forrása (egyszerûbb “kulturális” különbségeket ugyanis a különbözõ majomcsoportoknál is megfigyeltek). A halottkultuszt pedig az eljövendõre irányuló gondolkodás, mindenfajta magasabb mentális elmemûvelet eredõjének, így a vallási és filozófiai gondolkodás kezdetének tekinti. “A síroknál kristályosodik ki a kérdés – írja Jonas –: honnan jövök?, hová megyek? és végül az, hogy: mi vagyok én – mindazon túl, amit mindenkor végzek és tapasztalok? ¹⁰

De nemcsak a filozófus Jonas tartja úgy, hogy a vallásosság antropológiai adottság, hanem a különbözõ tudományterületekrõl szóló tudósítások éppúgy e mellett szólnak, mint leghétköznapibb tapasztalataink. A vallás mint antropológiai adottság azt jelenti, hogy többé-kevésbé állandó jellemzõje az embernek. Úgyszólván konstans hitmennyiséggel élünk, különbségek csak ennek – kulturális és történeti, illetve személyi – megoszlásában vannak; abban, hogy mire is irányul ez a hit, hogy mihez kötõdik a hitünk. Történelmi tekintetben a francia felvilágosodás “gyermekei”, a forradalmárok példája igazán tanulságos, akik hihetetlen hitéhségükben Ész istennõnek emeltek sietve oltárt. És a kultuszból a blaszfémia vádját, és a “szentségnek” megfelelõ szankciókat sem hagyták ki…

Religió, evolúció

A religio a latinban – és ennek nyomán a legtöbb európai nyelvben – a magyartól eltérõen nem (hit)vallást, hanem kötést, köteléket jelent. Lehet persze a tudományosságra hivatkozva “emberi vállalkozásnak” (Peter Berger) is nevezni, ¹¹

 ám ettõl a különféle vallásos kötõdések megértése nem feltétlenül lesz könnyebb, lévén a tudományos racionalitás többnyire maga is religiozitással átjárt jelenség. (Friedrich W. Graf vallástörténész szerint “a modern vallástudományok maguk is részét képezik az újkori vallástörténeteknek. Bennük az akadémiai és a vallási mezõ áthatja egymást.”) ¹²

 Nemcsak Ész istennõ kultusza tanúskodik arról, hogy a religiozitás a modern racionalitásban milyen formákat ölt, hanem számos régebbi és újabb fejlemény, az antik filozófiától az evolúcióbiológiáig:

Az antik filozófia logoszvallás, észvallás. A vallás a legmélyebb, egzisztenciális elkötelezettséget, a feltétlen, okvetlen engedelmességet jelenti. Ezzel a legmélyebb religiózus elkötelezettséggel azonban nemcsak az ész bír, hanem a mûvészet, a természettudomány, a pénz is. A logosz természettudományosan, esztétikailag vagy gazdaságilag értelmezhetõ. Így tekintve a természettudomány és a kereszténység közt a múlt században arról folytatott vita, hogy az ember Isten teremtménye-e vagy pedig jobban fejlett majom, vallási hidegháború volt. ¹³

A religió mint “antropológiai állandó” ugyanakkor nem zárja ki a fejlõdést, a vallás történeti változását, lévén az emberi evolúció velejárója: “Ha az ember a vallást az emberi evolúció kísérõjének tekinti – írja Detlef B. Linke –, akkor az ember fejlõdését mint a vallási kötõdéseibe növekvõ belátást lehet leírni.” ¹⁴

 A látáshoz, a belátáshoz elengedhetetlen a fény. A fény világossággal, a belátás felvilágosodással jár. A felvilágosodás (Lumière, Enlightenment) – a közvélekedéssel ellentétben – nem külsõ fejleménye a bibliai vallásoknak, hanem a következménye: “A teológia – mondja Hannes Böhringer –, az Istenrõl való gondolkodás bontakoztatta ki a felvilágosodást. A teológia a bibliai hagyományban Isten igéje, az Õ önfeltárulkozása, ami mindennemû rá irányuló további gondolkodásnak a kiindulópontja.” ¹⁵

A zsidó-keresztény kultúra ebbõl fakadó szingularitása a felvilágosodás nyomán is megmaradt, jóllehet nem kis mérvû módosuláson ment keresztül: ugyanis az Istenre “irányuló felvilágosodásból aztán tõle (el)vezetõ felvilágosodás lett. Ennek köszönhetõen a teológia jelentõs része is levált és bizonyos tekintetben eltûnt a felvilágosodás horizontjáról.” ¹⁶

Ennek következményei mélyrehatóak és mindkét irányban messzemenõ következményekre vezettek.

Szellemtelenedés

A kereszténység modern kori elszellemtelenedésének következményét leglátványosabban az úgynevezett fundamentalisták mutatják. A legkülönbözõbb felekezetek és árnyalatok eseteiben az a közös, hogy a keresztény hagyomány és a bibliai szövegek értelmezését együgyûségük hihetetlenül kifinomult hermeneutikájával zárják rövidre. Ezt a jelenséget tulajdonképpen a kereszténység iszlamizálódásának lehet tekinteni, lévén hogy vallásfenomenológiailag az iszlám jeleníti meg vegytisztán a textolátriának, a szöveg-, illetve könyvimádatnak az esetét. (A kereszténységnek per se vannak szent iratai, van Szentírása, ám az írás idolátriájától magának az Alapítónak a tanítása tart távol: az evangélium – az egyébként írástudó – Jézus egyetlen betûvetõ gesztusáról emlékezik meg, melynek során Jézus a porba írt [János 8,7–8].)

A kereszténység fundamentalista fonákja az Egyesült Államokban a legelterjedtebb, és – nem utolsósorban a misszionáriusai mögött álló pénzforrásoknak köszönhetõen – számos más helyen is terjed. Európában is jelen van, de jelentõs növekedése éppoly kevéssé valószínû, mint amilyen kétséges mindazok kísérlete, akik Krisztus követésének örvén a politikai posványba akarnak téríteni. “Keresztény Európáról” ugyan ábrándoznak az igaz hit birtoklásának illúziójában tetszelgõ és a hatalmi hátszéltõl hajtott klerikusok, akárcsak laikus szövetségeseik, törekvéseikkel azonban jól érzékelhetõen csak a további elszellemtelenedést és eljelentéktelenedést segítik elõ. Az európai kereszténységet illetõen ugyanis sokkal valószínûbb az a jövõkép, melyet a jezsuita Henri Boulad vázolt fel: szerinte egy átlagos európai városban az évszázad végére lesz vagy “tizenöt buddhista templom. Tíz szcientológiai központ. Harminc mecset. Három vagy négy katolikus plébánia. Két vagy három protestáns templom.” ¹⁷

A szakadás következményei azonban nem csak ezen a téren jelentkeznek, lévén hogy a vallás jelensége “nem tûnik el a felvilágosodás során, csak kivonja magát a felvilágosodott észlelés körébõl, és kísértetként bukkan fel a legkülönbözõbb helyeken: mint romantikus mûvészetvallás, mint filozofikus észvallás, mint pozitivista tudományhit. Mint darwinizmus, monizmus, holizmus és mindennemû politikai ideológia.” ¹⁸

Ideológiák alkonya

Az ideológiák alkonyán – lévén az újra szárba szökkent nacionalizmus elsõsorban religió: posztmodern nemzeti paganizmus¹⁹

 – feltûnõvé válik a nyugati társadalmak “szörnyû fogyatékossága, a céltalanság”. Ezt nem egy fundamentalista állítja, hanem Soros György jelenti ki elsõ könyvében. ²⁰

“A teológiával és a vallással szembeni tartós intellektuális arrogancia miatt kell a felvilágosodásért nagy árat fizetni” – írja Böhringer. ²¹

 Az “ár” mértékére, a felvilágosodás mai európai fejleményeire mi sem jellemzõbb, mint az a beszélgetés, aminek egy budapesti uszodában voltam fültanúja: egy antropológia szakos diáklány arról beszélt lelkesen barátnõjének, milyen sámánista transztechnikákat tanulnak, és hogy tanáruk egy társnõjüket elfelejtette “lehozni” (mármint a transz “high” állapotából). Az Európán kívüli világra pedig az jellemzõ, amit pár éve a Katmandu határában álló, tibeti sámánista (bon) kolostor vezetõjének könyvei közt láttam: ott volt a Popol vuh is. ²²

 Összehasonlító sámánizmusról így nemcsak teoretikus (ironikus), hanem praktikus értelemben is méltán lehet szó.

A tudományegyetemen ûzött sámánizmus, akárcsak a hasonlóan tudós, és nagy keresletnek örvendõ médiasámánok, vajákosok, teleevengelizátorok és más hasonszõrû mágusok tömeges jelenléte a nyugati kultúrkörben (amit a könyvesboltok vallás, ezotéria vagy Spiritual feliratú polcai szemléltetnek Madisontól Moszkváig és tovább) messzemenõen alátámasztja Deleuze megállapítását. ²³

Gravitációs középpont és reflektált religiozitás hiányában a hit szétoszlik, és bármi a tárgyává válhat: a posztmodern jelen alapvonása, az anything goes vallási tekintetben is messzemenõen érvényes. A nyugati kultúrában a religiozitás is posztmodern, a kereszténység különféle fejleményei nem sokkal kevésbé, mint más vallási alakulatok. Így van ez még a centralisztikus, neoplatonikus egységmítoszt kultiváló katolicizmus esetében is: Ghislain Lafont arról ír, hogy “nagy a kísértés, hogy a katolikusok azoknak a szerepében tetszelegjenek, akiknek igazuk volt, akik ťelõre megmondtákŤ, s anélkül földeljék el a modernséget, hogy valaha is vállalták volna a vele való találkozást; s hogy ha nem is vezetõ, de mindenesetre ťmozgatóŤ szerepet töltsenek be a modernséggel radikálisan szembeforduló ťposztmodernŤ-ben.” ²⁴

Marcin Król szociológus és eszmetörténész, a lengyel katolikus Tygodnik Powszechny címû hetilap szerkesztõbizottsági tagja szerint “napjainkban egyfajta új pogánysággal vagy a hit olyasféle formáival van dolgunk, amelyek távol állnak a dogmákat és a maga rendkívül bonyolult tanítását keményen védelmezõ egyház elvárásaitól, hisz e tanítás mögött ott rejlik a teológia nem mindennapi fejlõdése, majd degradálódása, sõt sajátos, Lengyelországban tapasztalható öngyilkossága is. (…) A tanítás nyelve, amelyet az egyház használ, nem adekvát azzal a nyelvvel, ami a mai világ számára érthetõ. Olyasféle kérdésrõl van szó, amit a posztmodernizmus fogalmaival lehet és érdemes interpretálnunk. (…) a hívõk is, az egyház is, különbözõ okokból, eltávolodtak a teológiától.” ²⁵

A “bármi elmegy” elve hallgatólagosan még inkább érvényes a protestantizmus különféle válfajaiban, ahol “mindenkinek joga van arra, hogy prédikátorrá váljék, csak hallgatóságot kell találnia – írja Sigrun Anzelm vallásszociológus New York vallásairól szóló dolgozatában. – Ismert lelkészeknek, akik politikai súllyal bírnak, alapjában véve nem sokat kell a teológiához érteniük. (…) Ezenközben feltétlen, hivataluk megnemesítette tekintélynek örvendenek és olyan autoritást sugároznak, amilyenre politikusok aligha képesek.” ²⁶

A tetszõleges hitekkel és hitmennyiséggel való “gazdálkodás” problémái nem pusztán a vallási hitek különféle vámszedõinek és áldozatainak vetületében merül fel. Egy amerikai hatalomtechnikai szakkönyv szerzõje fölöttébb racionálisan érvel e tényállás tekintetbe vétele mellett:

Az emberekben csillapíthatatlan a kívánság, hogy higgyenek valamiben. Tegye magát e vágy tárgyává és kínáljon nekik valamit: egy új hitet. Válasszon homályos, fölöttébb ígéretes szavakat. Helyezze a lelkesültséget a racionalitás és a logika fölé. Kínáljon fel híveinek rítusokat. Kérje õket arra, hogy áldozatokat hozzanak. Egy vallástalan és magasztos célok nélküli korszakban ön a hitrendszerével hihetetlen hatalomra tesz szert. ²⁷

Ki fog beszélgetni kivel?

Végezetül ide kívánkoznak Vidrányi Katalinnak 1991-ben, egy felvilágosodásról szóló konferencián elhangzott gondolatai:

Higgadtan keresgélni manapság nem szoktunk, guvadt szemmel találni pedig a Hit Gyülekezetében szoktak, és a dologban a legrémségesebb az, hogy higgadt, nem keresõ, de végtelenül derûs liberálisaink érdekes módon mind ezeket a szektákat szeretik a legjobban, mert ezek nem ellenfelek. Egy szakadt metodista vagy egy nyelveken szóló félanalfabéta nem jelent intellektuális kihívást, mert maga tagadja az értelem kompetenciáját. De akkor ki fog beszélgetni kivel, s marad-e egyáltalán az Isten képmására teremtett ember méltóságához illõ téma? ²⁸

Az eltelt évek során Vidrányi problémafelvetése még idõszerûbbé vált. Mondhatni, a meglévõk mellé politikai, sõt világpolitikai hangsúlyokat kapott. Ez a legélesebben Törökország európai uniós felvételének kérdésében jelentkezik. Törökországgal ugyanis nem lehet az iszlámmal való találkozást elkerülve “beszélgetni”, mi több, úgy tûnik, a moszlimokkal való “beszélgetésre” egyedül Törökország európai integrációján keresztül nyílik út.

Az utóbbi évtizedek során az iszlám világban – Törökországon kívül és szaúd-arábiai pénzek hatásának köszönhetõen – a vahabitizmus vált meghatározóvá. ²⁹

 A vahabitizmus az iszlám lebutított, eltorzított változata. Ez a fejlemény nagyjából úgy “fordítható le”, ha elképzeljük azt az abszurdumot, hogy Nyugaton a kereszténység valamely alpári értelmezése válik meghatározóvá, jószerivel kizárólagossá. A vahabitizmus az Európában élõ moszlimok körében is meghatározó befolyással bír! ³⁰

E befolyás alól a Közel-Keleten az egyetlen kivétel Törökország; az a Törökország, amely egyszersmind a térségben a modernitás szervesítésében is egyedül sikeres ország. Integrálása az egész iszlám világ számára új távlatot nyitna. De ezzel Európa (és Amerika) számára is új perspektíva nyílna: országai figyelmét, gazdasági és katonai erejét nem egy véres válságokban vergõdõ és megoldatlanságait kifelé irányuló agreszsziókban levezetni törekvõ szomszédos világkultúra kötné le és merítené ki.

E “beszélgetés” kimenetele azonban nem kis mértékben azon múlik, hogy Európán belül sikerül-e beszélgetni – a szó Vidrányi által említett értelmében.