Ivánt és Pétert, az orosz történelem e két kimagasló alakját jelentõs távolság választja el egymástól, más-más történelmi idõben élnek, de mégis erõs, láthatatlan kötelékek fûzik õket egymáshoz. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a magasfeszültségû távvezetéktartó oszlopok között is, melyek egy dombság két szemközti végén állnak, megszakítás nélkül halad az áram a messzirõl láthatatlan vezetékeken.
Ismeretes, hogy Péter szerette és jól ismerte a történelmet. Nem tudós volt vagy mûkedvelõ régész, hanem saját történelmi jelentõségét felismerõ államférfi, aki ráérzett a történelmi jelenségek és folyamatok közötti összefüggésekre. Sõt tudatosan kutatott olyan történelmi példák után, amelyekkel igazolhatta saját pragmatikus céljait, reformátori tevékenységét. Így például az új örökösödési rendet az uralkodó végrendeletének megváltoztathatóságát legitimizálandó, III. Iván nagyhercegre hivatkozott, aki elõször Dmitrij unokáját jelölte meg örököseként Vaszilij nevû fiával szemben, sõt társuralkodóként meg is koronáztatta a kisfiút, majd hirtelen meggondolta magát, börtönbe vettette Dmitrijt, és újra kegyeibe fogadta Vaszilijt. Péter érdeklõdésének középpontjában mégis leginkább saját idejének történelmi eseményei álltak. A nystadti béke után, rengeteg halaszthatatlan ügye ellenére, hetente egy teljes napot A svéd háború története megírásának szentelt. Különös figyelmet fordított a körültekintõ adatgyûjtésre: különbözõ kimutatásokat kért a hivataloktól és a háborúban személyesen résztvevõktõl, egybevetette és elemezte az összegyûjtött anyagokat, egyszóval igazi történészként dolgozott.
Pétert érdekelte a régi orosz történelem is. Uralkodása alatt kezdõdött meg a régi évkönyvek és krónikák összegyûjtése. Könyvtára õrizte meg az utókor számára IV. Iván 1560-as évekbeli illusztrált krónikáját, a Radzivilovi évkönyvet és más régi kéziratokat is. Egészen bizonyos, hogy Péter jól ismerte IV. Iván idejének történelmét. A kortársak beszámolói, feljegyzései, véleményei mind arról tanúskodnak, hogy a cár igen nagy figyelmet szentelt az egész orosz történelemnek.
1722 januárjában, a nystadti béke alkalmából rendezett moszkvai ünnepségre Péter Anna lányának võlegénye, Karl Friedrich holstein-gottorpi herceg diadalkaput építtetett a háza elé, melyet, a korabeli szokásoknak megfelelõen, az ünnepelt esemény szempontjából meghatározó jelentõségû alakokkal, címerekkel és jelképekkel díszíttetett fel. Egy kortárs beszámolója szerint a diadalkapun többek között a következõ kompozíció volt látható: Péter 1721 októberében kapott új titulusa, a Nagy Péter, a Haza Atyja és Oroszország Imperátora felirat alatt, jobb oldalon a mai Oroszország nagyságát megalapozó (a régi cári koronát viselõ) IV. Iván Vasziljevics életnagyságú képe volt látható, Incepit (elkezdte) felirattal. Baloldalt pedig ugyanilyen nagyságban, új koronában a jelenlegi imperátor képe volt, Perfecit (megvalósította) felirattal. Az Igaz történetek Nagy Péterrõl címû, a kortársak Péterrel való találkozásairól szóló, legendákká alakult beszámolóinak gyûjteményében Jakob Stählin egy udvari holsteini herceg beszámolója nyomán így írja le Péter reakcióját Karl Friedrich diadalkapujának szimbolikájával kapcsolatban:
[Péter] megölelte és megcsókolta a herceget, majd a következõket mondta a nyilvánosság elõtt: Ez a gondolat és annak képi ábrázolása a legjobb, amit az ünnepen láttam. Kegyed itt pontosan az én gondolataimat juttatta kifejezésre. Ezt az uralkodót (Iván Vasziljevicsre mutatott) elõdömnek és példaképemnek tartom. Mindig úgy tekintettem rá mint a bölcsesség és bátorság mintaképére, akinek a magasságába mind ez ideig nem sikerült még felemelkednem ezek vonatkozásában. Csak a balgák, korának körülményeit, népének természetét és az õ óriási személyes érdemeit nem ismerõk nevezik õt zsarnoknak.
Ma, amikor már sok mindent tudunk Iván és Péter koráról, talán komikusnak tûnhetnek Péter Stählin által idézett szavai. Egyébként, az általános helyzetbõl kiindulva és ismerve a cár gondolkodásmódját, úgy tûnik, hogy Stählin a memoárírókra jellemzõ gyakorlat ellenére nem esett túlzásokba Péter szavainak tolmácsolásakor. De ha egyetlen pillanatra Péter nézõpontjára helyezkedünk, és megnézzük, hogyan értékelte IV. Iván uralkodását és életét (korának körülményeit), majd mindezt összevetjük Péter saját életével, megdöbbentõen sok hasonlóságot fedezhetünk fel. Tragikus gyermek- és ifjúévek, melyek a fizikai és politikai megsemmisüléstõl való félelem jegyében teltek, dinasztikus válság a Sztarickijekkel (Péternél: a Miloszlavszkijokkal) való versengés. Az öntörvényû bojárok összeesküvése és kivégeztetésük, felkelések, a csõcselék tombolása (lásd: 1547. és 1682. évek), a csak saját érdekeiket követõ hûtlen tanácsadók és bizalmasok, melyek közül néhányan igazi árulókká váltak (lásd Kurbszkij és Mazepa). A politikai ellenfelekkel és minden elégedetlenkedõvel való kegyetlen leszámolás szükségességének felismerése. Ne feledkezzünk meg a hihetetlenül bonyolult belsõ problémákról, az ország radikális reformokra (a hadsereg, a közigazgatás, az adó- és törvénykezési rendszer reformjaira) szoruló helyzetérõl sem. Péter uralkodását a hasonló külpolitikai helyzet is IV. Ivánnal rokonította: mindketten sokéves háborút vívtak a balti-tengeri kijárat megszerzéséért Svédországgal és Oroszország más ellenséges szomszédaival. Közismert, hogy IV. Iván áhitattal ivott egy ezüstkupával abból a vízbõl, amit a Balti-tengerbõl hozatott magának. Péter is ugyanezt tette, mikor megnyitotta a névai hajózást. E rituálé mély értelmû és szimbolikus.
Péter sok, saját életéhez hasonló mozzanatot fedezett fel Iván magánéletében is (lásd Iván cár megölte tulajdon fiát, Ivánt, aminek Péter szerint biztosan megvolt a maga oka, illetve Alekszej cárevics kivégzése). De a legfontosabb hasonlóság Péter számára az volt, hogy elõdje, Iván cár is egész életét, minden energiáját és gondolatát országa szolgálatára fordította, hogy Oroszországból erõs világhatalom váljon. Iván cárságot hozott létre az orosz földek egyesítésével, Péter pedig a régi veszteségek visszaszerzésével és új földek meghódításával birodalmat.
Ha történelmi perspektívából vetjük össze e két korszakot, és felhasználjuk a mai történettudomány eredményeit, könnyen beláthatjuk, hogy elegendõ anyaggal rendelkezünk Péter és Iván korának összehasonlításához. Eltekintve sok, e két korszakra jellemzõ sajátos körülménytõl, mindenképpen arra a következtetésre jutunk, hogy a 16. század közepére Oroszországban egy rendkívül bizonytalan helyzetû, törékeny hatalmi szerkezet volt kialakulóban, amelyben a moszkvai nagyfejedelemnek nem volt teljes körû hatalma. Iván félelmeit nem tekinthetjük kizárólag beteges fantáziája szüleményeinek. Az országos gyûlések (zemszkije szobori) megjelenése az akkori Oroszországban a civil társadalom formálódásának leglátványosabb jele volt. A társadalom, az önkormányzatok, a rendek, a politikai elit akkoriban igen erõsen hallatta a hangját. Legalábbis társadalmi jóváhagyás nélkül az 15401550-es években az orosz cár igen nehezen határozhatott bármilyen fontos bel- és külpolitikai kérdésben. Az pedig természetes, hogy a mindennapi politikában számolnia kellett a korabeli politikai elit csúcsát képviselõ bojárság véleményével. Iván azonban (szomorú gyermek- és ifjúévei, bonyolult jellemének sok furcsasága, gondolkodásmódja figyelembevételével) alkatilag képtelen volt a bojárokkal való együttmûködésre vagy együttélésre, mert azokban kizárólag személyes ellenségét, hatalmának veszélyeztetõjét látta. Ezért az opricsnyina intézményének bevezetése valóságos fordulatot jelentett az államigazgatásban. Az opricsnyina Iván számára óriási hatalmat jelentõ, törvényen kívüli intézmény volt, kemény fegyver a valódi és vélt ellenségei elleni harcban. Lényegét tekintve az opricsnyina a rendi-önkormányzati, törvényeken nyugvó, széles körben elismert társadalmi kontroll alternatívája volt. Mindez mai kifejezéssel élve rendkívüli állapot kihirdetéséhez, a hatályos törvények és a tradícióval szentesített szokásjog teljes felfüggesztéséhez vezetett. Ez alapozta meg az évszázadok során kialakult különbözõ társadalmi intézmények közötti viszonyrendszer megsemmisítését, azaz a dolgok jogszerû és tényleges rendjét, amely Iván számára elfogadhatatlan volt. Nem véletlen, hogy uralkodása idején éppen Novgorod szenvedte el az egyik legnagyobb pogromot. Egyebek mellett ez volt az autokratikus hatalom bosszúja a másik, az autokráciával valaha konkuráló s ráadásul igen erõs és nagy tekintélyû köztársasági, önkormányzati berendezkedéssel szemben. Az olvasó már tudja, mihez vezetett Iván harca saját arisztokráciájával és népével: nem az itt élõk és az ország jólétéhez, nem az állam megerõsödéséhez, s még csak nem is az autokrata hatalmának megszilárdulásához, hanem elveszített háborúkhoz, milliók halálához, az ország elhanyagolásához, az ellenség betöréseihez, éhínséghez, a moszkvai cárok hatalmának elvesztéséhez, amelyet széthordott az önjelölt trónörökösök hada, és végül a zavaros idõkhöz (szmuta) az általános hanyatláshoz, amely Oroszország közelgõ végét vetítette elõre. A 17. század elején az emberek azt hitték, hogy Isten azért bünteti õket, mert (egy kortárs megfogalmazása szerint) bûnös tétlenségben tûrték a hatalom igazságtalanságait és törvényenkívüliségét.
Az orosz állam újjászületése a zavaros idõk után éppen az Iván által felszámoltnak hitt önkormányzati rendszerrel indult el. Kuzma Minyin, Nyizsnij Novgorod városi elöljárója nemes polgári indíttatásból felszólította az orosz népet, hogy ássák el a csatabárdot, és vagyonukat, s ha kell, életüket is áldozzák a haza újjászületésére. Felhívása visszhangra talált a szmutában meggyötört orosz lelkekben, és ennek eredményeképpen megindult a népfelkelés. Ez a hadsereg aztán áldozatos harcban megszabadította Moszkvát és környékét a lengyel megszállóktól, újraegyesítette az orosz államot és feltámasztotta a monarchiát. Véget ért a bûnös tétlenség korszaka: a Romanov-dinasztia elsõ cárjai már az újjászületett országos gyûlésekkel és a bojár duma tanácsával együttmûködve uralkodtak. Lassan ismét formálódni kezdett egy olyan hatalomgyakorlási rendszer, amelyben lehetõvé vált a cár, illetve a társadalom által gyakorolt közhatalom koegzisztenciája. A péteri idõk elejére ezt a hatalmi rendszert a következõ formulával lehetett meghatározni: A cár egyedül uralkodik, de a hatalmat a dumával közösen gyakorolja.
Nem tudjuk, hogy volt-e perspektívája e törékeny, instabil rendszer további fejlõdésének. Elmondhatjuk, hogy a 17. század végére már formálódni kezdtek azok az intézmények és folyamatok, amelyek alapján egyes történészek jogosan beszélhetnek egy alternatív autokratikus rendszerrõl, amely egy sor ellensúllyal és szabályozó mechanizmussal rendelkezett. De megjelent Péter, és Oroszországot új megpróbáltatások sora várta. Péter ahogyan elõtte Iván ifjúkorából a múlt iránti gyûlöletet, a környezetével szemben érzett félelmet, a régi renddel szemben érzett bizalmatlanságot hozta magával. A régi rend Péter fejében az ország számára perspektívák nélküli, ostoba, maradi, veszélyes és ellenséges rendszer volt, amit meg kell semmisíteni, és teljesen új alapokon kell újraszervezni. Mindaz, amit Péter tett, természetesen magán viselte az újkori európai kultúra eszméinek hatását. Pétert határozott felvilágosítói szándék jellemezte, intézkedései perspektivikusak és égetõen szükségesek voltak az önkéntes izolációban megrekedt országa számára. Ebben határozottan eltért Ivántól, aki éppen hogy megerõsítette ezt az önkéntes izolációt.
De mégis volt valami közös Péter és Iván tevékenységében Itt nemcsak a szembetûnõ párhuzamokra a tengerszerzési vágyra vagy a kivizsgálás és bírósági döntés nélkül elkövetett kegyetlen leszámolásokra és repressziókra, emberek százainak és ezreinek néha értelmetlen halálára gondolunk, ezek a dolgok teljesen természetesnek számítottak nemcsak a 16., de a 17. században is (bár az emberi élet értéke a mai világ nagyobbik részén mindmáig igen alacsony, sõt szinte elhanyagolható). Ez a közös vonás I. Péter és IV. Iván abbéli mély meggyõzûdésében rejlett, hogy korlátlanul élhetnek az erõszak eszközeivel, hogy Oroszországnak autokráciára van szüksége. Az erõszakot, a kényszerítést, a korlátlan, diktatórikus uralkodásmódot mind Iván, mind Péter az alattvalók feletti hatalomgyakorlás fõ eszközének, cári mûködésük alapjának tekintette. Természetesen ennél a kérdésnél figyelembe kell vennünk a középkori és újkori emberképet, vallási és egyéb türelmetlenséget, a kegyetlenség kultuszát és az erõszak és kényszer alkalmazásáról szóló tanításokat. De nem szabad megfeledkeznünk arról a sajátosságról sem, amely az orosz uralkodók népükhöz való viszonyát jellemezte, ahhoz a néphez, melyet finoman szólva nem sokra tartottak. Iván úgy tekintett népére, mint hûtlen és ravasz rabszolgákra, akiket csak megfélemlítéssel lehet kordában tartani. És bár Péter tagadta, hogy alattvalói rabszolgák lennének, azt vallotta, hogy Oroszország számára az erõszak nélkülözhetetlen eszköz, mert jól ismeri a népét, és az önállótlan, konzervatív, alattomos, hiányzik belõle a vállalkozó szellem, és a hatalom legjobb szándékú kezdeményezésének is csak kényszer hatására engedelmeskedik.
Emellett mindkét uralkodó meggyõzõdéssel vallotta, hogy Oroszországnak erõs, senki által nem korlátozott uralkodóra van szüksége, mert ez az egyetlen eszköze a társadalmi jólét megteremtésének. Ez a hit és a múlt iránti érzett gyûlölet indította Pétert arra, hogy szétrombolja az elõtte, a 17. században létrehozott hatalmi és igazgatási szerveket és az európai hivatali és udvari kultúra meghonosítására helyezze a hangsúlyt. Azonban Svédországgal, Dániával, Franciaországgal ellentétben Oroszországban ezeket az új intézményeket a hozzájuk kapcsolódó különbözõ választott ellenõrzõ szervek nélkül hozták létre. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy Péter és Iván újításainak bevezetését a nehéz háborús helyzet és a rendkívüli körülmények erõs nyomása is befolyásolta. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az adott történelmi helyzetben Péter felhatalmazva érezte magát arra, hogy figyelmen kívül hagyja és mûködésképtelennek nyilvánítsa a 17. században kialakult közigazgatási hagyományt.
Természetesen Ivánnal ellentétben Péter egészséges pszichét mondhatott magáénak, adekvát módon reagált az õt érõ hatásokra, külön tudta választani vágyait, rögeszméit és érdekeit a tényleges helyzettõl, kiváló hadvezéri, diplomáciai és államférfiúi kvalitásokkal rendelkezett, és következésképpen fáradozásait gyõzelem és siker koronázta. Kissé leegyszerûsítve, ha összesûrítjük az idõt, azt mondhatjuk, hogy Nagy Péter váltotta valóra IV. Iván álmát: stabil és erõs autokratikus rendszert szilárdított meg Oroszországban.
E rendszer egyik fõ jellegzetessége a politikai felelõsségre vonás hiánya, a teljhatalmú uralkodó törvényen kívül, illetve felette állása volt. Mind Iván, mind Péter és örökösei autokráciájának központi eleme a mélyen individuális, gyakran kontrollálhatatlan, nemegyszer õrült, és az alattvalók számára ördögien félelmetes jogrenden kívül esõ erõ volt. Éppen ez az erõ hozta a törvényeket és határozta meg a rendet. Csak egyetérteni tudunk a 19. századi történész, I. I. Gyityatyin megállapításával, miszerint a jogszerûség bevezetése az uralkodói rendszerbe már a moszkvai idõk óta jellemzõ az orosz gyakorlatra. Mindezzel együtt, ha eltekintünk a jogi szférától, és a jogtörténeti emlékek helyett magához az élet valóságához fordulunk, senki sem fog kételkedni abban, hogy ebben az életben a cári udvar és az ország ügyeinek intézésében négy évszázadon keresztül nyoma sem volt a jogszerûségnek. Ennek eredményeképpen az autokrácia kialakulása és funkcionálása mindenféle jogi kereteken kívül zajlott, és emiatt egyszerre volt irdatlan erejû és ingatag. A jogrend határain (amelyek jól-rosszul, de azért biztosították a rendet és a jogszerûséget) kívül kialakult óriási hatalmú, sõt, félelmetes autokrácia nemegyszer védtelennek bizonyult egy sor törvénytelen cselekménnyel szemben, és véletlenszerû eseményeknek volt kitéve. Pedig a választási és képviselõi (helyi önkormányzati és más) intézmények tulajdonképpen garantálhatták volna az orosz cár-imperátor számára hatalmának és személyének sérthetetlenségét, hiszen a törvény és az általa létrehozott rend védelme ezeknek a jogi intézményeknek a feladatkörébe tartozik. Az a krónikus politikai labilitás, ami végigkísérte Oroszország egész 18. századi sõt a késõbbi történetét is, ezeknek az intézményeknek a hiányával magyarázható. Ezt az igen nagy árat fizette az Iván és Péter által létrehozott autokrácia azért, hogy joga legyen a jogszerûtlen uralkodáshoz. S ez nemegyszer tragikusnak bizonyult a korlátlan hatalmú uralkodók és egész népük számára.
És végül az utolsó gondolat. Iván és Péter összehasonlítása egy harmadik személy érdeklõdését is felkeltette, azét a személyét, aki egy sorba szeretett volna kerülni e két jelentõs cárral immáron a legújabb korban. Joszif Sztálinról van szó, aki igen nagy figyelemmel kísérte IV. Iván és I. Péter személyiségének ábrázolását az 1930-as, 40-es évek szovjet filmmûvészetében. Rögtön az elején szeretnénk leszögezni, hogy ez az érdeklõdés rendkívül tudatos volt, magyarázata pedig abban rejlett, hogy Sztálint is ugyanazok az átkozott kérdések mozgatták, amelyekre Iván és Péter is választ keresett.
Ismert tény, hogy Sztálin több ízben véleményt nyilvánított I. Péter és IV. Iván történelmi alakjával kapcsolatban, sõt összehasonlításokba is bocsátkozott. Iván cárral összevetve, Sztálin azt mondta Péterrõl, hogy I. Péter szintén nagy uralkodó, aki erõs, földbirtokos-kapitalista államot hozott létre, viszont mindezt a parasztság kizsákmányolása árán érte el, három bõrt nyúzva le róluk. Ez a megállapítás elsõ hallásra szokványos, elcsépelt marxista kijelentésnek tûnhet, csakhogy, 1931-ben hangnemével nagyon elütött az akkoriban uralkodó, csípõs hangvételû megnyilvánulásoktól, amelyek a korszak népszerû marxista történészének, Pokrovszkijnak a stílusát követték, és Pétert jelentéktelen, vérbajos cárként emlegették, illetve a kereskedelmi tõke hírhedt uralmáról beszéltek.
Sztálin egyértelmûen átvette a legjobbakat mindkét nagy orosz egyeduralkodótól. Akárcsak Péter, õ is meg volt gyõzõdve arról, hogy a régi Oroszországnak nincs történelmi jelentõsége, nem méltó sem figyelemre, sem tiszteletre. Sztálin gyakran ismételgette Péter cár szavait: Azelõtt a sárban éltünk, mint a disznók, most pedig megvalósítottuk a Földi Paradicsomot. A Nagy Péter elõtti (illetve Sztálin esetében a forradalom elõtti) Oroszország jelentéktelenségét, értéktelenségét hirdetõ nézet szilárd meggyõzõdésként vonult be a köztudatba, és ideológiai, illetve tudományos alapgondolatként kezdett funkcionálni. Általános kulturális nihilizmusukból fakadóan mind Sztálin, mind Péter harcban álltak az egyházzal és általában véve a vallással, mint azon állami gondolat riválisaival, melynek értelmében valamennyi alattvaló egyöntetûen világi eszméknek kell, hogy alávesse magát. Összeköti Pétert és Sztálint az a meggyõzõdés is, hogy a mind gazdaságilag, mind katonailag gyenge Oroszország a szomszédos európai államok szemében csábító falat hódító törekvéseik szempontjából. Az orosz nép eddig ugyan visszaverte a támadásokat, de ha nem lesznek komoly reformok, Oroszország mind jobban el fog maradni nyugati szomszédaitól, és elõbb vagy utóbb elkerülhetetlenül áldozatává válik a hódító törekvéseknek. Ez állt az 1938-as Elsõ Péter címû film agitációs propagandafüzetében. És ez a gondolat volt azokban az években a legaktuálisabb ideologéma. Sztálin azt mondta, hogy ha nem sikerül sürgõsen iparosítani az országot, illetve felépíteni a szocializmust, akkor eltaposnak bennünket. Azt is mondta, hogy a Szovjetunió a kapitalista világ agressziójának célobjektuma. A péteri és sztálini gondolatkör közös eleme az elmaradottság leküzdése, az ún. utolérõ fejlõdés modellje, ami eszkatologikus színezetet ölt a jövõ vonatkozásában: ha nem érjük utol a Nyugatot, akkor eltaposnak bennünket. Ehhez hasonló szellemben értelmezték Rettegett Iván reformjait is.
Ezen a ponton azonban különbségek is mutatkoznak Sztálin és Péter meggyõzõdései között. Ugyanis Péternél nem fedezhetõk fel a Nyugat gyûlöletének azon mozzanatai, amelyek mind IV. Ivánt, mind Sztálint is jellemezték. A sztálini idõk markáns jellemzõi közé tartozik a fokozott izolacionizmus, a Nyugat-ellenesség, a xenofóbia. A szovjet embereknek alaposan beleverték a fejébe a Nyugat könyörtelen gyûlöletét. Sztálinnak éppen az nem tetszett Péterben, hogy hajbókolt, azaz szoros nyugati kapcsolatokat tartott fenn. Ebbõl a szempontból elmaradt Iván cár mögött, aki a livóniai háború éveiben gyakorlatilag egész Európával szakított. 1947-ben Sztálin a következõket mondta:
Rettegett Iván nemzetibb cár volt, mint Péter, körültekintõbb volt, megvédte a külföldi befolyásoktól Oroszországot. Ellenben Péter (N. Cserkaszov színész visszaemlékezéseibõl tudjuk, aki jelen volt e kijelentésnél, hogy Sztálin bensõségesen Petruhának nevezte a cárt) megnyitotta kapuinkat a Nyugat elõtt, és túl sok külföldit engedett be.
Késõbb Sztálin ismét szóba hozta, hogy Péter túlságosan liberálisan viszonyult a külföldiekhez, túl szélesre tárta kapuinkat, nyakunkba zúdította a külföld befolyását, utat engedve Oroszország elnémetesedésének. Mindez 1947-ben hangzott el, a kozmopolitizmus elleni harc éveiben, de már a 30-as évek második felétõl jellemzõ volt Sztálinra ez a gondolatkör, párhuzamosan avval, ahogy a birodalmi eszme fokozatosan újjáéledt.
Persze a publikum elõtt könnyû volt helyreigazítani a történelmet. Az Elsõ Péter címû film (19371940) forgatókönyvét Alekszej Tolsztoj írta, Sztálin szája íze szerint, úgyhogy mindent megtett azért, hogy a filmben Péter szenvedélyes izolacionista patriótának tûnjön. A filmbõl sugárzik a gyûlölet, a megvetés a széles pofájú németekkel és a határtalanul zsugori hollandokkal szemben, akik arról ábrándoznak, hogy leigázzák Oroszországot, és az ott élõk csontjaival borítják be a Kelet felé vezetõ utat. Mi fordul Péter a filmben a külföldiekhez lusták vagyunk és ostobák, de a magunk feje szerint akarunk élni Ha ijesztgetni akartok bennünket, akkor mi is ijesztgetni fogunk benneteket.
A belsõ ellenségeket illetõ kérdésekben azonban Sztálin teljesen egyetértett mind Ivánnal, mind pedig Péterrel. Ez világosan kitûnik Szergej Eizenstein Rettegett Iván címû, illetve Petrov és Tolsztoj Elsõ Péter címû filmjeibõl.
Mindkét film a nagy terror idejében került bemutatásra, amikor minden felõl ellenségek szivárogtak be. Ezt nagyszerûen párhuzamba lehetett állítani az Iván korabeli opricsnyina idõszakával, illetve Péter sztreleckivégzéseinek idõszakával. Egy 1939-es brosúrában ez áll az Elsõ Péter címû filmmel kapcsolatban:
A külsõ ellenség legyõzésének és a stabil világrend (a 30-as évek másik kedvelt ideologémája J. A.) elérésének elõfeltétele a belsõ ellenség szétzúzása, azaz a reakciós bojároké és a papságé, akik visszafelé rángatják Oroszországot és ellenséges államok kezébe akarnak bennünket juttatni.
Természetesen a belsõ ellenség kapcsolatban áll a külsõ ellenséggel: spionok, diverzánsok, szabotõrök. A filmhez készült brosúrában található értékelés Alekszej cárevicsrõl szinte szó szerint elismétli mindazt, ami Buharin, Kamenyev és Zinovjev sztálinista perein elhangzott:
Alekszej eleinte passzívan állt ellen Péter reformjainak, majd mind aktívabb harcba kezdett, hogy magához ragadhassa a hatalmat. Ehhez a küzdelemhez a külföldiek között keresett szövetségeseket. Ezáltal Alekszej hazaárulóvá, halálos ellenséggé válik, aki kész lenne szülõföldjét ebek harmincadjára hagyni, szolgaságba dönteni Alekszej hazája fejlõdésének ádáz ellenségévé vált, minden erejével azon volt, hogy tönkretegye azt az ügyet, amire apja az életét tette fel. Hisztériával, színlelt bûnbánattal e kétszínû ember nem leplezhette el bûnös szándékait.
Hasonló stílusban beszélt az 1930-as években Visinszkij ügyész Sztálin és a rendszer ellenségeirõl a moszkvai koncepciós pereken. Péter pedig a filmben a következõket mondja: Alekszej fiam országunkat romba döntõ háborút akar. E szörnyû szándékában a papok és a bojárok segítették. Hadd jegyezzük meg, hogy ebben az esetben Tolsztoj hû maradt a történelemhez: Péter valóban így állt Alekszej cárevics ügyéhez. Hasonló nézõpontot képviselt a Sztarickijekkel és más bojárokkal kapcsolatban IV. Iván is, ami nemcsak Eizenstein filmjében egyértelmû, hanem történelmi dokumentumokkal is alátámasztható. Minden ellenség a trockisták-buharinisták, az Alekszej-, Sztarickij- és Kurbszkij-pártiak viszszataszító, egyszerre aljas és gonosz, gyáva és tehetetlen, hisztérikus, áruló és amorális.
Sztálinhoz az erõltetett fejlõdés péteri gondolata állt a legközelebb. Sablonos magyarázat, miszerint Oroszországban a fejlõdés kényszer és erõszak alkalmazása nélkül elképzelhetetlen, hogy ez a nép lusta és ravasz, és hogy most olyan idõk járnak, amikor késlekedni bûn ellenség vesz körül, s emiatt gyorsított fejlõdésre van szükség. A diktátor által nagy figyelemmel kísért Nagy Péter címû film megvalósította Sztálin kedvenc lenini gondolatát (amelyet egyébként Engelstõl vett át), miszerint Péter barbár eszközökkel küzdött a barbárság ellen. Kegyetlen voltam veletek, gyermekeim szólal meg a film végén Péter , de nem a magam kedvére voltam az, szemem elõtt mindig a drága Oroszország üdve lebegett Nem dolgoztunk hiába, és az eljövendõ nemzedékeink feladata lesz megõrizni és növelni a haza hírnevét és gazdagságát.
A boldog jövõ nevében felmentett kegyetlenség témája igen erõteljesen uralta a Rettegett Iván címû filmet is. Ezt a témát maga Sztálin is gyakran felhozta, és ragaszkodott hozzá, hogy a filmben is kifejezésre kerüljön. Miután vérbe borította az egész országot, racionális magyarázatot keresett gyilkosságaira, és meg is találta azt IV. Iván terrorja és I. Péter reformjai történetében. Sztálin többször is visszatért ehhez a számára igen fontos témához, nyílt utasításokat adott az íróknak, forgatókönyvíróknak és történészeknek, hogy ne csak felmentsék az erõszakot és a vért a történelmi múlt jellegzetességeire hivatkozva, hanem hangsúlyozzák, hogy mindez elengedhetetlen feltétele a boldog jövõ megvalósításának. Eizensteinnel és Cserkaszovval folytatott híres beszélgetésében, amely a Rettegett Iván címû filmrõl folyt, Sztálin kereken megmondta: IV. Iván rendkívül kegyetlen volt. A film megmutathatja, hogy kegyetlen volt, de azt kell megmutatni, hogy miért volt szükség erre a kegyetlenségre. A Nagy Péter címû film szándékosan kegyetlen, és következetesen a jövõ érdekeivel igazolja Péter kegyetlenségét a néppel, az országgal, tulajdon fiával szemben. Eizenstein Rettegett Iván címû filmje is hasonlóképpen kegyetlen, de Sztálinnak még ez is kevés volt, szemrehányást tett Eisensteinnek, hogy azok a képsorok, amelyeken az opricsnyikok kivégzik a bojárokat, együttérzést ébresztenek, pedig ez megengedhetetlen! Az erõltetett fejlõdés eszméje természetesen nem új, átszövi Oroszország és a Szovjetunió egész történetét. Engedjék meg, hogy ezt az 1917-es forradalom egyik jelszavával példázzam: Vasmarokkal kényszerítjük az embereket a boldogságra!
Az erõltetett fejlõdés témája összecseng a jótékony hatású erõszakot alkalmazó és az ellenségeitõl könyörtelenül megváló vezér személyiségének témájával. Nyilvánvaló, hogy a kultúra képviselõitõl Sztálin éppen a vezér egyéniségének dicsõítését várta. IV. Ivánról szóló új darabjának korrektúrájáról Alekszej Tolsztoj a következõket írja Sztálinnak:
A többi nyolc szín Iván abszolutizmusára van kihegyezve. Az átírás, úgy tûnik, jót tett a darabnak mind a történelmi hûség, mind Iván történelmi szerepének hangsúlyozása tekintetében.
Nem nehéz kitalálni, hogy valójában kinek a szerepét hangsúlyozza az engedelmes szovjet gróf.
Egyszóval, hogyha egy kis fantáziával visszajutnánk 1722-be, Moszkva behavazott utcáira, a holsteini herceg háza elõtt gyönyörûen kivilágított diadalkaput láthatnánk. IV. Iván képe alatt az Elkezdte felirat világítana, Péteré alatt a Tökéletesítette, Sztálin képe alatt pedig a Bevégezte. És ekkor mi, szegény oroszok, végre megértenénk, hogy Oroszország története nem spirálszerûen fejlõdik, hanem egy önmagába viszszatérõ körpályán kering Most, 2004-ben érzésem, hogy megint egy új kört kezdtünk.
Fordította Kutyina Olga