Az Eichmann-per diszkurzív megközelítése

 

“Amit tagadunk, az az, hogy a belsõ folyamat

képe segít nekünk helyes fogalmat alkotni

az ’emlékezni’ szó használatáról.”¹

 

1. Bevezetés

A következõkben emlékezet/emlékezés kutatásának olyan felfogását próbálom bemutatni, mely az emlékezést mint nyelvjátékot vizsgálja. Egy ilyen, diszkurzív megközelítés kommunikáció és emlékezet kapcsolatát tekintve elsõsorban nem a kommunikációra képessé tevõ emlékezeti kapacitásra kíváncsi, hanem inkább ezen nyilvános emlékezeti “játékok” különbözõ módozataira. Amint arra a diszkurzív pszichológia egyik alapmunkájában Derek Edwards rámutat,² az emlékezésjátékokkal, emlékezéscselekvésekkel kapcsolatban vizsgálódásunk tárgya lehet egyrészt, hogy milyen ad hoc szabályok szerint zajlik az emlékezés, hogyan formálják a beszélgetés folyamán a résztvevõk a “jó emlék” kritériumait, hogyan zajlik az emlékezés során érvelés és a “valóságszabás” a szavak által. Röviden tehát, milyen beszédcselekvések, társas aktusok kivitelezõdnek az adott emlékezés-játékok által.³ Másrészt pedig, amint azt mottóm is mutatja, maga az emlékezés vagy emlékezet, mint bizonyos társas helyzetek résztvevõinek problémája lehet a vizsgálati tárgyunk. Azaz, hogy az adott “emlékezést” vagy az “emlékezetet” hogyan teremtik meg bizonyos beszélgetések résztvevõi, milyen retorikai szerepet töltenek be az így megkonstruált fogalmak, mit jelent és milyen lehetséges következményekkel bírhat jó emlékezettel rendelkezni egy adott szituációban, röviden tehát, hogy mi az emlékezet retorikája. Elemzésemban elsõsorban a második elméleti utat követem. Azt vizsgálom, hogy az 1961-ben Jeruzsálemben lefolytatott Eichmann-perben, ahol Adolf Eichmann, valamikori SS-Obersturmbannführer állt a bíróság elõtt, milyen szerepet játszott Eichmann “emlékezete”. Milyen különféle leírások születtek errõl az “emlékezetrõl”, s ezek a leírások hogyan viszonyulnak egymáshoz. Fontos hangsúlyoznom, hogy vizsgálódásom fõ célja nem az, hogy egy újabb leírást adjak Eichmann belsõ állapotáról, vagy hogy ítéletet hozzak e versengõ leírásokról: hogy megmondjam, Eichmann-nak valójában milyen emlékezete volt. Ami számomra érdekes, azok a különbözõ értelmezõstratégiák, ahogyan a tárgyalás egyes résztvevõi (Gideon Hausner fõügyész, dr. Robert Servatius védõügyvéd, a bírák és maga Eichmann) retorikailag “megteremteni” igyekeznek Eichmann “emlékezetét”, vagyis ahogyan egy adott társas szituációban jelentést adnak annak az elõttük kavargó ingerhalmaznak, amely maga a per. A “megteremteni”, “konstruálni”, “jelentést adni” szavak ugyanakkor meglehetõsen félrevezetõek lehetnek, hiszen valamilyen (hagyományos értelemben vett) fikcionális, valóságtól független aktivitást implikálnak, amirõl természetesen esetünkben nincs/sincs szó. A jelentésadás ugyanis mindig valamilyen, a legtágabb értelemben vett (bemeneti) ingerre vonatkozólag jön létre, ami esetünkben maga a tárgyalás, és mindig egy értelmezõi közösség hitelesíti. Ezt a tárgyalást és az ott megnyilvánuló Adolf Eichmannt értelmezik a következõkben számba vett leírások. A per egyes eseményei kapnak jelentést, értelmezõdnek ilyen-olyan módon a különbözõ beszámolók során, vagyis egyes álláspontok, amennyiben sikeresek kívánnak lenni, éppúgy a tárgyalásra fognak hivatkozni, mint ahogy minden vitaképes értelmezõaktivitás is az értelmezendõ ingerre hivatkozik, amennyiben kicsit is sikeres akar lenni. Amikor tehát a témám Eichmann emlékezetének megkonstruálása, akkor ezen értelemszerûen nem fikcionális aktivitást, vagy éppen “parttalan értelmezgetést” értek.⁴ Az értelmezés határait vagy épp kritériumait mindig az adott diszkurzív helyzetben szabják meg a beszélgetõ felek. Ezt igyekszem megvizsgálni az Eichmann-per esetében, amikor azokra a retorikai cselekvésekre koncentrálok, ahogyan a per során (és utána) “Adolf Eichmann emlékezete ’megszületik’”.⁵

2. Eichmann verziója – a “hibás emlékezet”

Ha Eichmann emlékezetét vizsgáljuk, amint a diskurzus során kialakítják, célszerû elõször magának Adolf Eichmann-nak a verzióját figyelembe venni. A keresztkérdések során Eichmann igen sok utalást tesz emlékezetének “gyenge”, “elégtelen” voltára, a sorjázó “Nem emlékszem”-ek, “Nincs errõl emlékem”-ek is mind erre utalnak. A kognitív pszichológus persze egyfelõl elgondolkozhat azon, hogy vajh egy ember mire is emlékezhet 15–20 évvel korábban lezajlott eseményekbõl, majd arra a következtetésre juthat, hogy valószínûleg általában nem sokra. Elfogadhatjuk, hogy Eichmann verziója a “hibás emlékezetérõl” a téma vonatkozásában akár igaz is lehet. A diszkurzív pszichológus pedig azon morfondírozhat el, hogy egy jelentõs ex-náci tisztségviselõnek a bírósági tárgyalás társas helyzetében igencsak célszerû stratégiának tûnik a “gyenge emlékezet”. A kognitív és a diszkurzív megközelítés így ezen a ponton nem vitatkozik, hanem megerõsíti egymást. Másrészt viszont, cseppet sem meglepõ módon eddig semmi érdekeset nem is tudtunk meg. A diskurzusanalízis számára nem a puszta állítások az érdekesek, hanem azok a retorikai stratégiák, amelyek bizonyos állításokhoz vezetnek és bizonyos állításokat igazolnak, vagyis társasan elfogadhatóvá tesznek. Esetünkben is feltételezhetjük, hogy Eichmann számára fontos lehet, hogy diszkurzív repertoárja ne merüljön ki abban, hogy “nem emlékszik, mert rossz az emlékezete”. Hitelesnek kell lennie. Puszta igazsága nemigen számít.⁶ Érdemes lehet tehát a “gyenge emlékezetre” vonatkozó állítások szövegkörnyezetét is megvizsgálnunk, vagyis hogy miket mond még Adolf Eichmann ezeken a szöveghelyeken, mivel igyekszik társasan elfogadhatóvá és sikeressé tenni a saját verzióját. A következõ párbeszéd egy olyan esemény kapcsán zajlik, amikor Hausner fõügyész felhívja Eichmann figyelmét egy jelenlegi, illetve a rendõrségi kihallgatáson néhány hónappal korábban elhangzott állítás között mutatkozó jelentõs eltérésre. A két állítás közötti eltérés kiemelése, természetesen, utalás a vádlott megbízhatatlanságára. Hihetünk-e neki, ha néhány hónappal késõbb egy dologról teljesen másként beszél?! Eichmann-nak ezt a problémát kell valamiképpen megoldania.

E: […] Azt kell mondjam, hogy ezek a dokumentumok, melyek sokkal megbízhatóbbak az én hibás memóriámnál, megmutatják, hogy én mikor mondhattam ilyen állítást. […] Nem tagadom, hogy kapcsolatban voltam Hösszel, de nem volt állandó kapcsolat.

H: Nem, nem; az auschwitzi abszorpcióval kapcsolatos állandó kapcsolatról beszélek.

E: Azt kell állítsam, hogy ez [mármint a rendõrségi kihallgatás során tett állítása] nem igaz.

H: Nem igaz, még ha Öntõl származik is?

E: Még akkor sem, hiszen hibás módon született egy hibás memóriából, és a dokumentumok ezzel szemben korrektül jelzik, miként is állnak a dolgok.

(93. ülés, 3. rész; kiemelések – K. D.)

Az esetet, mint látjuk, Eichmann nem csupán “hibás” emlékezetének megkonstruálására használja fel, de rögtön hivatkozik valami másra is: a “dokumentumokra”. A dokumentumokra való hivatkozással nem pusztán azt mondja, hogy emlékei zavarosak és homályosak, hanem azzal toldja meg, hogy nézzük meg inkább a dokumentumokat, a tényeket, s higgyünk nekik. Õsi kettõsséget tesz relevánssá, ez pedig bent–kint, szubjektív–objektív, vélemény–tény, fikció–valóság dichotómiája. E kettõsségek közül, a tárgyalás társas kontextusában, természetesen a második tagok (kint, objektív, tény, valóság) az igazán értékesek. A vád (Hausner fõügyész) is, a védõ (Servatius védõügyvéd) is összefoglaló beszédeikben ezt a retorikát alkalmazzák. Puszta verzió és a dokumentumok; vélekedés, Eichmann önmagáról rajzolt “képe” és a tények kettõsége áll a fõügyész és a védõügyvéd záróbeszédeiben.⁷ Úgy a vád, mint a védelem tehát, érvelése során a “tényekre” hivatkozik. Nem véleményre, s nem is arra, ahogyan õk a dokumentumokat értelmezték. Puszta verzió és a dokumentumok; vélekedés, Eichmann önmagáról rajzolt “képe” és a tények kettõsége áll a fõügyész és a védõügyvéd záróbeszédeiben. Így amikor Eichmann a tárgyalás folyamán igen gyakorta “hibás emlékezete” és dokumentumok kettõsségérõl beszél, akkor, elvben egy igen sikeres beszédaktust gyakorol.⁸ Nem pusztán azt mondja, hogy emlékezete hiányos, elismervén a két állítása közötti eltérést. Ezt a kijelentést, vagyis emlékezetének hibás és megbízhatatlan voltát ugyanis egy nagyon erõteljes retorikai gesztussal, a tényekre való hivatkozással támogatja meg. Ne hallgassunk az én szubjektív zagyvalékaimra, nézzük inkább a tényeket! Röviden: Eichmann az “objektivitás retorikáját” játssza. Amint látjuk, az objektivitás retorikájának a lényege, hogy az emberi aktivitást igyekszik eltörölni, s egy olyan helyzetet konstruál meg, ahol a “világ, kintrõl” beszól, az ember pedig nem tesz mást, mint – egyfajta prófétai aktivitásként – feljegyzi az információkat. Felmerül persze a kérdés, hogy miközben a vád és a védõ is a dokumentumokra, a tényekre, éspedig ugyanolyan dokumentumokra és tényekre hivatkoznak, akkor hogy lehet olyan hatalmas különbség álláspontjuk között, mint hogy “Eichmannt fel kell akasztani” és “Eichmannt szabadon kell engedni”. Vagyis, kevésbé hatásvadászul megfogalmazva, hogyan “születhetnek a valóság/tények szavából” különféle, egymásnak adott esetben homlokegyenest ellentmondó értelmezések. Az “objektivitás retorikájának” a válasza természetesen az, hogy az egyik válasz valóban a “világ (tények) szava”, a másik pedig torzítás (vagy épp hazugság), azaz valóban emberi aktivitás eredménye – ám éppen emiatt lesz hibás. Az objektivitás retorikája valóságot és igazságot valamilyen nem- konstruálatlan, nyelv elõtti, ember(i aktivitás) elõtti létezõnek tekinti. Minden, ami konstruált, vagyis emberi és diszkurzív cselekvésekkel megterhelt, már csak az igazság vagy a valóság többé-kevésbé torzított változata lehet.⁹ E helyütt nem az a célom, hogy az objektivitás retorikáját tovább elemezzem, vagyis azt a retorikát, ami úgy tesz mintha nem-retorika lenne.¹⁰ Mindössze arra a meghökkentõ plauzabilitásra akartam utalni, ahogy Eichmann verziója saját emlékezetét illetõen beleillik a per általánosan elfogadott érvelési menetébe. Röviden tehát, Eichmann nem egyszerûen azt mondja, hogy rossz az emlékezete, hanem mindjárt egy igen elfogadott és népszerû dichotómiába helyezi bele: nézzük inkább az objektív tényeket, mert az én szubjektív verzióm oly zavaros, hogy figyelmet sem érdemel. Eichmann tehát ilyen érvvel támogatja meg azt az állítást, hogy emlékezete “hibás”. A diskurzusanalízis természetesen nem állhat meg ezen a ponton. Kíváncsian várhatjuk, vajon a per egyéb szereplõinek mi a véleményük Eichmann konstrukciójáról. Vajon elfogadják? S ha nem, milyen alternatív konstrukciót javasolnak. Érdekes módon ugyanis Hausner fõügyész, aki pedig maga is az objektivitás retorikájának élharcosa, vagyis a dokumentumokat és a tényeket puszta verzióknál jóval többre becsüli, Eichmann “verzióját” nem fogadja el. Paradox módon, miközben tehát maga is a dokumentumok szerepét hangsúlyozza a puszta vélekedéssel szemben, az Eichmann által felállított kettõsséget mégsem hajlandó elfogadni. Azokban a helyzetben, amikor Eichmann a “hibás” emlékezetére vagy a dokumentumokra hivatkozik, általában jellemzõ, ami következõ részletben történik:

 

H: Mikor tájt kapta meg õket?

E: A dokumentumok mutatják…

H: Mikor tájt kapta meg, az emlékezete szerint – felejtse el a dokumentumokat.

E: Emlékezetem szerint õsz körül, ez pontosan ellenõrizhetõ a dokumentumok segítségével.

H: Nem; az emlékezete szerint, nem pedig a dokumentumok szerint.

(93. ülés, 5. rész; kiemelések – K. D.)

Amikor Eichmann a jól bejáratott, s ennyiben igen sikeres retorikai aktusnak tekinthetõ tény- vélemény kettõsséget alkalmazná, a fõügyész megdöbbentõen gyakran továbbra is emlékezésre ösztökéli. Látható tehát, hogy Hausner az emlékezés témáját igyekszik melegen tartani, vagyis nem fogadja el, diszkurzíve nem hitelesíti Eichmann koncepcióját. Ha Eichmann pusztán anynyit állítana, hogy nem emlékszik, Hausner fõügyész felszólítása még kevéssé volna meglepõ, ám esetünkben, ahol a vádlott létezõ dokumentumok, tények segítségére hivatkozik egy bevett retorikát követve, annál inkább. Az a jelenség, hogy a fõügyész rendre visszatér az emlékezetre, hogy rendre kihívás elé állítja Eichmann beszámolóját saját gyenge emlékezetérõl és a dokumentumok fontosságáról, jelzi, hogy Hausner nem fog a késõbbiekben sem megelégedni az Eichmann által konstruált “Adolf Eichmann emlékezetével”. Igen erõs indoka kell legyen erre, ha az általa másutt szentnek tekintett objektív valóságra való hivatkozást is hajlandó felülírni ez ügyben. Eichmann ügyvédje, dr. Servatius mindenesetre mindezen esetekben megteszi neki azt a szívességet, hogy nem tiltakozik, vagyis hagyja felrúgni védence amúgy igen mutatós retorikus konstrukcióját a hibás emlékezetrõl és a sokatmondó dokumentumokról. A per vége felé Hausner fõügyész már-már abszurditásba hajló kérdései kifejezetten arra utalnak, hogy szerinte a (másutt ajnározott!) dokumentumokat az egész “Eichmann emlékezete” kérdéskörbe citálni – kínos:

H: A következõt szeretném megérteni: az idõrendi táblázat, amit összeállított, nem emlékezetbõl történt, hanem a dokumentumokból való rekonstrukció eredménye, ugye?

E: Összeállítottam egy kézzel írott idõrendi táblázatot. Erre emlékszem.

H: De az idõrendet az elérhetõ dokumentumok alapján állította össze, vagy az alapján, amire emlékezett?

E: Nem, mindkettõ alapján. Egyrészt az emlékezetem, az irodalom és a tudás, ahol még mindig emlékeztem, azokból a dokumentumokból, melyeket a kihallgatás alatt mutattak nekem.

H: Mindenesetre nem emlékezetbõl, ugye?

E: Nem, úgy nem lett volna esélyem.

H: Jól van.

(107. ülés, 4. rész; kiemelések – K. D.)

 

Az emlékezet Hausner fõügyész interpretációjában itt már valamilyen egészen tiszta, magánvaló entitás, melybe tehát normális esetben semmifajta “külsõ” dolog nem szûrõdik bele; dokumentumok nem zavarják. Mintha egy olyan egyszerû kérdésben, hogy Eichmann ekkor és ekkor hol tartózkodott, az emlékezés valamilyen jobb, helyesebb választ tudna adni, mint a dokumentumok, s mintha a dokumentumokra való hivatkozás e “jobb”, “helyes” választól való menekülés jele volna. Amint a per után kiadott munkájában Hausner fogalmaz: “Késõbb aztán láttuk, hogy lapul meg a dokumentumok mögött [ti. a vádlott] ”¹¹, azaz Eichmann hivatkozása a dokumentumokra a fõügyész értelmezésében nemhogy nem a tényekre való hagyatkozás bátor gesztusa, de valamifajta õszintétlenség volna.

3. Hausner fõügyész verziója – a “rendkívüli emlékezet”

Láthattuk, ahogyan Hausner fõügyész nem hajlandó belenyugodni az “emlékezet” Eichmann- féle koncepciójába, így ideje rátérnünk az õ elképzelésére. Bár a keresztkérdések során is jelzi eltérõ véleményét (“[…] számomra úgy tûnik, hogy emlékezete egyáltalán nem olyan hibás […]” ¹²; “[…] ez nem a tizenhat év kérdése – idõközben kiválóan felfrissítette az emlékezetét.” ¹³), ekkor elsõsorban még csak kérdez, s nem állít. Így a tárgyalási helyzet sajátosságaiból adódóan csak a záróbeszédében fejtheti ki teljesen álláspontját.¹⁴ A fõügyész természetesen vázolja az “Eichmann emlékezete” magától Eichmanntól származó koncepcióját, ám amikor így tesz, Hausner rendre jelzi, Eichmann verziójáról van szó. Nem arról tehát, ami van, hanem arról, amit Eichmann mond. Azt az egyébként kézenfekvõ dolgot, hogy Eichmann változatát halljuk, kihangsúlyozza és ezáltal relevánssá teszi. A vádlott által használt “hibás emlékezet” [faulty memory] kifejezést idézõjelek közt citálja, amivel egyidejûleg jelzi, hogy itt Eichmann saját konstruktumáról van szó és sejteti, hogy õ maga viszont ezt a konstruktumot felfüggeszti, szkepszissel szemléli. Az Eichmann-féle változat változatjellege végig rendre hangsúlyozva van. “Többször is válaszolta”, “így válaszolt”, “ezt mondja”, ezeket a kifejezéseket olvashatjuk Eichmann fentebb vázolt “emlékezet-koncepciójának” kommentárjaiként, vagyis a vádlott (diszkurzív) aktivitását a fõügyész rendre lényegesnek tartja jelezni.¹⁵ Legfeltûnõbben a “menekülésfogalomban”, Hausner ugyanis emlékezet viszonylatában a következõ cselekvést is tulajdonítja Eichmann-nak: “[…] melyben [ti. ’hibás emlékezetében’] menedéket keresett idõrõl idõre, amikor slamasztikába került.”; “[…] amikor most megpróbál menedéket keresni egy ködös memóriában […]” (110. ülés, 3. rész) A “hibás emlékezet”, “ködös emlékezet” nem- természetes, tehát a vádlott által konstruált jellegét domborítja így ki a fõügyész, melynek hatását tovább erõsítheti, hogy Eichmann retorikai konstruktumának talán legfontosabb elemét Hausner ezen a ponton meg sem említi: Eichmann ugyanis a ködös emlékezetet rendre rögvest az objektív dokumentumokkal állította szembe, mely a per egyéb pontjain konszenzusos értelmezõi eljárásnak bizonyult. Amint fentebb jeleztem, a bizonytalanságra hivatkozó “nem-emlékezés” aktusa és helyette a dokumentumok vizsgálatára való felszólítás a per általános retorikája szerint igenis legitim eljárásnak tûnhetne. Hausner azonban, mint láthattuk, már a keresztkérdések folyamán a “dokumentumok elfelejtésére” ösztökélte Eichmannt, s ez neki magának az összefoglaló beszédére láthatóan sikerült is. A dokumentumokra hivatkozás kiiktatásával a fõügyész így tovább erõsítheti a “hibás emlékezet” konstrukció, verzió, fikció, legvégül pedig – hazugság voltát.Merthogy a játék persze erre megy ki. Miután a fõügyész a “hibás” és “bizonytalan” emlékezet Eichmann-féle képzõdményérõl többször hangsúlyozta, hogy az bizony nem egy természetes létezõ, hanem a vádlott verziója, hamar elõáll saját elképelésével is:

De arra nem hajlandó [ti. Eichmann], hogy az emlékezetét bocsássa a bíróság rendelkezésére, minthogy az hibás – ezt mondja. Úgy képzelem, hogy ritkán találkozunk olyan emberrel, aki ennyire tehetséges, és ilyen szokatlan képessége van az emlékezésre, mint a Vádlottnak. (Uo. Kiemelés – K. D.)

Nem öncélú tehát Eichmann “hibás emlékezetét” saját verziójaként beállítani. A vádlott “verziójával” szemben ugyanis a “tehetség” és a “szokatlan képesség az emlékezésre” áll, valamint Eichmann “emlékezetének hatalmas ereje”. A “meneküléssel”, “rendelkezésre bocsátással” és, elsõsorban a “szó”, a “beszéd” társas-diszkurzív- emberi aktusaival szemben a biológiai állandóként értelmezhetõ “tehetség”, “képesség” és “erõ” természeti fogalmait találjuk. Az egyik oldalon: amivel Eichmann önmagát a tárgyalás során felruházza; a másik oldalról viszont: amivel a természet ruházta fel õt. Szubjektív–objektív, belsõ– külsõ, fikció/retorika–valóság ellentétpárjait tehát ismét harcba dobja Hausner fõügyész, a “kijelentés”, “mondás” egyébként természetesen semleges gesztusai (hiszen hogyan másként vallhatna Eichmann, mint hogy beszél) pedig éppen e “természetes”-séggel szemben állva nyerik el teljes pejoratív értelmüket. A dichotómiákban ugyanis már a természetest (szándékoltan) elfedõ, eltorzító társas-diszkurzív–emberi aktusokként lesznek értelmezhetõk, vagyis mint hazugságok. Pedig, láthattuk, ez az objektivista “tényállás” éppen azáltal jöhetett létre, hogy a dokumentumokra való állandó (szintén objektivista) hivatkozást a fõügyész tendenciózusan figyelmen kívül hagyta. Hiába, így múlik el (vagy épp tér vissza) az objektivitás dicsõsége… Eichmann emlékezésre való kiváló képességének hangsúlyozása önmagában természetesen még nem volna elegendõ: a fõügyésznek is hitelesnek kell lennie. Az általános szcenárió persze igen vonzó: a mélyben meglévõ valóság (“Eichmann emlékezete”) és az igazság a kérdezõ tekintet elõtt, az õt elfedni kívánó emberi cselekvések (“Eichmann verziói”, “Eichmann menekülése”) ellenére, végül a felszínre bukkan. Ezeket a “felszínre bukkanásokat” emeli ki Hausner fõügyész, amikor a tényállást kifejti:

Hogy megbecsüljük emlékezetének hatalmas erejét, elegendõ, hogy felhasználjuk a rendõrségi kihallgatásának elsõ hetven oldalát […] annak érdekében, hogy felismerjük, hogy az embernek megvolt a képessége arra, hogy leírja, több mint húsz évvel késõbb, beszélgetések részleteit, gondolatokat, amelyek foglalkoztatták, s hogy részletes képet fessen a szolgálatának körülményeirõl minden idõszakon keresztül, egészen a gyilkosság fejezetéig, hogy néztek ki a szobák akkoriban, kikkel találkozott akkoriban, milyen volt a természetük. (Uo.)

Hausner a szöveg késõbbi részeiben is bizonyos aprólékosan felidézett részleteket azonosít Eichmann kiváló emlékezetének bizonyítékaként, s ez alapján levonja a következtetést: Lám, ennek az embernek ilyen hihetetlenül jó és pontos emlékezete van. Hiába igyekezte tehát Eichmann más helyeken palástolni, emlékezõtehetsége bizony ilyen pompás. Ha nem ilyennek mutatkozik idõnként, az azért van, mert Eichmann nem ilyennek mutatja.¹⁶ Ám Eichmann harca, hogy csodálatos emlékezõtehetségét elleplezze, nem lehet sikeres, hisz az igazság végül a felszínre kerül:

Egyetlen egy részletet felejtett csak el: hogy már írásban és szóban is felfedte – természetesen anélkül, hogy tisztában lett volna azzal, hogy saját kárára – ezt a csodálatos emlékezetet, és hogy amikor most megpróbál menedéket keresni egy ködös memóriában egy sor fontos és döntõ üggyel kapcsolatban – már senki sem képes hinni neki. (Uo.)

Így fest Eichmann emlékezete Gideon Hausner szerint. A védelemnek természetesen elemi érdeke, hogy ezt a képet megingassa, hisz eszerint mindazon helyek, ahol Eichmann nem emlékezik (mivel nem hajlandó emlékezni): hazugságok.  

4. A védelem verziója

A kihívásra tehát Servatius védõügyvédnek reagálni kell, õ pedig ezt is meg is teszi: “A vádhatóság szerint ez a vallomás elejétõl végig hazugságok halmaza, […] Tizenhat esztendõ után ugyan ki emlékezne egy-egy folyamat minden részletére? Ehhez iratokra van szükség.” (114. ülés, 4. rész) – halljuk a védelem összefoglaló beszédében. Ez pszichológiailag természetesen jogos érv, Eichmann maga is említi másutt,¹⁷ másrészt viszont meglehetõsen lapos kifogás. Lévén, alighanem Hausner fõügyész sem kívánta egy mnemonistához hasonló emlékezettel felruházni a vádlottat. Servatius második megjegyzése már érdekesebb:

Azt állítják, hogy a vádlott emlékezett sok más apró részletre, de nem óhajtott emlékezni a hivatalos tevékenységével összefüggõ dolgokra. Ez az állítás nem jogos. Mindannyian emlékszünk múltunk sok hétköznapi kis eseményére, de megtörténhet, hogy nem emlékszünk hivatali ténykedéseinkre. (Uo.)

Servatius ezen a ponton valami érdekeset tesz: “leleplezi” és megkérdõjelezi ugyanis a fõügyész egyik szóképét; egy olyan szóképet, mely Hausner érvelésében központi szerepet játszik. Servatius ugyanis rámutat, hogy amikor a fõügyész Eichmann természetes emlékezetét “felfedi”, “megtalálja” az azt leplezni kívánó szavak mögött, akkor a szinekdoché trópusával él. Rész–egész helyettesíthetõségét állítja, vagyis hogy a felszínre bukó részletekbe menõ, aprólékos emlékezésdarab Eichmann teljes emlékezeti kapacitását jelezné. Hausner ugyanis ezzel a ki nem mondott feltételezéssel él, amikor bizonyos részletek alapján érvel Eichmann teljes emlékezetének “csodálatossága” mellett. Ez önmagában nem volna probléma, hisz, amint Michael Billig szociálpszichológus is mondja, mindent átható retorikai és jelentéskonstruáló tevékenységünk szükségképp a partikularizáció–generalizáció dinamikájára épül, azaz bizonyos részletek alapján döntünk és általánosítunk, más részleteket pedig ugyanekkor figyelmen kívül hagyunk.¹⁸ Hausner azonban igyekezett saját retorikáját ez ügyben elleplezni – nem véletlenül. Servatius ugyanis elsõsorban nem leleplezi a szóképet, nem csupán arra mutat rá, hogy Hausner igenis megkonstruálja a természetest, hanem érvényességére kérdez rá. Vajon igaz-e, kérdezi a védõügyvéd, hogy bizonyos részletek alapján teljes emlékezeti kapacitásra következtethetnénk? A fõügyész konstruktuma szerint ugyanis az “emlékezet” valami egységes, tagolatlan entitás. Vajon így van-e? S nem úgy van-e inkább, amint Servatius mondja, vagyis hogy az Eichmann által aprólékosan felidézett részletek nem a vádlott általános emlékezeti képességére utalnának, hanem ennek csupán egy részére: bizonyos személyes emlékek, “hétköznapi kis események” felidézésének képességére. Servatius verziója talán meggyõzõbb, ám ez legyen inkább a bírák dolga. Ami nekem e dolgozatban fontos, az valami más. Hausner fõügyész a beszédében felhasznált egy sor ellentétpárt: bent- kint, szubjektív–objektív, fikció/retorika–valóság, hazugság–igazság. Retorikájának, melyet az “objektivitás retorikájának” neveztem központi eleme az volt, hogy ezen ellentétpárok elsõ tagjait rendre “megcsináltnak”, “konstruáltnak”, s ha úgy tetszik “emberi kéz/kezek által megmunkáltnak” minõsítette, míg a másodikat a “valódi”, “természetes” és “megtalált” kategóriájába utalta. Servatiusnak ahhoz, hogy vitatkozhasson, elõször is fel kell ismerni, hogy Hausner, amikor Eichmann természetes emlékezeti kapacitását felvázolja, szintén egy retorikai konstruktumot gyárt, vagyis esetleges, választható és, következésképp, vitatható kategóriákat létesít.¹⁹ Servatius nem nyugodhat bele Hausner “objektív verziójába”, s ezt elsõ lépésben úgy teheti meg, hogy rámutat: Hausner verziója sem maga a konstruálatlan valósághû képe, hanem “csupán” egy verzió. A konstruálttal, fikcionálissal, hazuggal szembeállított konstruálatlan, valós és igaz tagok, azaz Eichmann természetes emlékezeti képességei éppúgy konstruáltak és retorikai aktivitás eredményeként jöttek létre, mint Eichmann állítólagos hazugságai. Servatius erre a felismerésre alapozhatja késõbbi megjegyzéseit, arra tehát, hogy Hausner természetes és megtaláltként hirdetett kategóriái (melyek történetesen igen rombolóak a vádlottra nézve) is retorikusan konstruáltak és “megcsináltak”. E felismerés után aztán Servatius már érvelhet a számára veszélyes kategóriák megképzésében szerepet játszó retorika ellen.

5. “Hogy lehet, hogy erre nem emlékszik?”

Servatius tehát jól-rosszul válaszolt Hausner “Eichmann emlékezete” koncepciójának egy részletére. Azonosítja a fõügyész retorikáját – az már más kérdés, és számomra itt és most nem releváns, hogy alternatívája meggyõzõbb lesz-e. Ami miatt a védõügyvéd Eichmann memóriájára vonatkozó érvelése összességében nem lehet sikeres, annak véleményem szerint egy másik, súlyosabb oka van. Ez pedig az, hogy egy további, Hausner által szintén felvetett problémára még csak nem is reagál. Hausner ugyanis nem kizárólag Eichmann emlékezetének általában vett kiválóságával operál, mellyel – szerinte – a vádlott “képes volna, ha õ is így kívánná, hogy felidézzen részleteket és apró elemeket olyan eseményekrõl, amelyek sok évvel ezelõtt történtek. Rekonstruálni tudna, […] mindössze azzal, amit tud, kis ügyeket és nagyobbakat, amelyek régen történtek.” (110. ülés, 3. rész) Összefoglaló beszédében ugyanis a következõket is olvashatjuk:

Többször is válaszolta a keresztkérdések során, olyan fontos ügyekkel kapcsolatban, melyek be kellett volna, hogy vésõdjenek [engraved] az emlékezetébe, hogy nem emlékszik. Így válaszolt a bíróságnak a koncentrációs tábornak az õ szekcióját érintõ gázutánpótlásáról; arra, hogy mikor döntötték el, hogy a Végsõ Megoldás a zsidók meggyilkolása lesz; […]; az Einsatzgruppékat illetõ instrukciókról; […] és több más döntõ esetrõl. (Uo. Kiemelések – K. D.)

Ezen a ponton ugyanis a fõügyész emlék-emlékezet másik oldaláról érvel. Itt nem arra hivatkozik, hogy a vádlott emlékezete briliáns, hanem arra, hogy bizonyos fontos dolgokat egyszerûen meg kell jegyezni, be kell vésõdjenek az emlékezetbe. Fontos látnunk, hogy amennyiben a fõügyész bizonyos eseményekrõl olyan képet tud teremteni, hogy azokat meg kell jegyezni, s amennyiben azokra Eichmann képtelen (nem hajlandó!) emlékezni, úgy a vádlottról ismét csak az lesz a benyomás: hazudik. Nem véletlen, hogy Hausner az Eichmann emlékezetét taglaló szövegrész végén ismét kitér erre a részre: “[…] most megpróbál menedéket keresni egy ködös memóriában egy sor fontos és döntõ üggyel kapcsolatban – már senki sem képes hinni neki.” (Uo.) S valóban, ezekben az esetekben nem segítenek a dokumentumok, hisz olyan eseményekre, melyek be kell hogy vésõdjenek a memóriába, emlékezni kell. Az “emlékezetbe vésõdés” metaforája igen õsi és népszerû elképzelés.²⁰ Ennek oka pedig éppen az a naturalizáló effektus lehet, amit már az elõbbi fejezetben is elemeztem Hausner retorikájában. A “bevésõdés” fogalma valamilyen objektív természeti, fizikai vagy biológiai eseményre utal, valami prediszkurzívra, valamire, melyben az emberi világ, a társas-ság és a jelentés nem játszik szerepet. Vagyis a “bevésõdés”, éppen a korábban megénekelt episztemológiai dualizmusokra (természetes– konstruált, objektív–szubjektív stb.) rímel. Így hitelesíti Hausner igényét, hogy az általa citált eseményeket bizony meg kell jegyezni, éppen úgy, ahogy a kõnek lefelé kell esnie, s ahogy a Földnek a Nap körül kell keringenie. Se ez, se az – nem függ az emberi közösségektõl. Érdemes megnézni néhány olyan szituációt a keresztkérdések közül, ahol ilyen döntõ fontosságú eseményekrõl esik szó. A következõ részletben a varsói gettóval kapcsolatos jogkörérõl kérdezi a fõügyész Eichmannt.

H: […] Azt kérdezem, hogy szükséges volt-e az aláírása olyan rendeletekhez, melyek a varsói gettóra vonatkozó direktívákról szóltak.

E: Nem tudok semmi mást mondani, mint amit már elmondtam. Tudom, hogy valamiféle aláírásról szó volt a dokumentumokban – nem tudom, hogy milyenrõl.

H: De most az egyszer az emlékezetébõl, dokumentumok nélkül…

E: Azt hiszem, emberileg nem lehetséges, annyi sok év után, miután annyi minden zavaros lett, és miután annyi más benyomás ért, hogy pontos vallomást adjak az egész ügyrõl, tanúként, errõl a helyrõl – eskü alatt.

H: Félmillió zsidót érint a kérdés.

E: Semmi közöm nem volt annak a félmillió zsidónak a meggyilkolásához.

(99. ülés, 3. rész; kiemelés – K. D.)

Ebben a példában a védõügyvéd által késõbb felvetett mindkét retorikai stratégiával próbálkozik Eichmann. Elõbb a dokumentumokra hivatkozik, amit Hausner fõügyész nem fogad el, majd az eltelt évek számára, amit – meglehet – egy pszichológus elfogadna, ám a fõügyész ezt sem hitelesíti. A korábbiakban azt vizsgáltuk, hogy a dokumentumokra való hivatkozás elutasítása mennyiben szolgálhatja Hausner fõügyész retorikáját. Értettük, miért hasznos Hausnernek, hogy a dokumentumokat diszkreditálja, de nem volt világos, hogy dobhat sutba oly egyszerûen egy ennyire népszerû retorikát. Ezen a ponton azonban az is érthetõvé válhat, miként mûködhet mégis “értelemszerûen” bizonyos pontokon a dokumentumok másutt valóban abszurditásba hajló elutasítása. A fõügyész megjegyzése (“Félmillió zsidót érint a kérdés.”), úgy fest, relevancia tekintetében mindent felülír. Nincs helye, sem a dokumentumok emlegetésének, sem pedig az emlékezésre való képtelenségnek. Emlékezni kell! És itt, amint látjuk is, Eichmann érvek nélkül marad. Más esetekben a fõügyész értetlensége, hitetlensége társul olyan,emlékezésre kötelezõ eseményeknél, melyekre a vádlott nem emlékszik. “Hogy lehet, hogy erre nem emlékszik?” – kérdezi méltatlankodva a fõügyész egy ízben (97, ülés, 5. rész). Az itt nem idézett példában bolgár zsidók deportálásával kapcsolatban Eichmann ismét a dokumentumokra hivatkozik, amit a fõügyész ismét csak nem fogad el. Amint az elõzõ példában, úgy itt is azt láthatjuk, milyen retorikával mûködhet a dokumentumok elutasítása. A fõügyész kifakadása a “Hogy lehet…?” retorikus kérdés formájában, csakúgy, mint a szekvenciát lezáró méltatlankodó konklúzió (“Létezik egyáltalán Adolf Eichmann dokumentumok nélkül, vagy Adolf Eichmann csak egy 1600 dokumentumot tartalmazó gyûjtemény, ami a 06-os Irodának sikerült összegyûjtenie?”) az értetlenkedést és a hitetlenséget jelzik. Az nem lehet, hogy ezekre a dolgokra ez az ember ne emlékezzen. Ha mégis így mondja – hazudik. Ez a fajta értetlenkedés, hitetlenség, ahogy a dokumentumokkal kapcsolatos elutasítás is, szintén megjelent a bírák által vezetett igen rövid, mindössze két ülésen keresztül tartó kérdések során. E helyütt Landau bíró kifakadását elemezném. Hausner fõügyész, státusából adódóan is, gyakorta fordul hatásvadász, és a hagyományos értelemben (!) retorikus fordulatokhoz, a bírákkal azonban más a helyzet. A bíráknak végig tárgyilagosnak és nyugodtnak kell maradniuk, amihez a perdokumentumok tanúsága, csakúgy, mint a perrõl tudósító könyvek szerint is, mindvégig tartani is tudták magukat.²¹ Különösen érdekes, és a per mindenképpen releváns így vizsgálódásra érdemes pontja lehet tehát, amikor keresztkérdések során Landau bíró kifakad Eichmannra, konkrétan pedig Eichmann “emlékezetére”. A vizsgált esetnél Landau bíró a keresztkérdések utáni bírói kérdések során a wannsee-i konferenciáról kérdezte a vádlottat.

L: Milyen intézkedések kerültek szóba? Mi volt a szándék?

E: Nem tudok most mást elképzelni, és hogy én…

L: Nem elképzelni, még mindig csak azt kérdem, ahogy a Fõügyész is kérdezte végig, ’Mire emlékszik egyáltalán?’ Ez volt a fordulópont, nem?

E: Láttam elõzõleg elõkészületi munkákat egy lublini kerületben… ahol két viskót hermetikusan lezártak, mialatt én…

L: Ezt már hallottuk. Azt akarom hallani, hogy mi történt ezen a konferencián, mit mondtak errõl akkor és ott.

E: Ma már erre nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy beszéltek errõl a dologról […]

(107. ülés, 3. rész.)

Hausnerhez hasonlóan ebben a példában a bíró is felteszi a retorikus kérdést: “Mire emlékszik egyáltalán?”, vagyis itt nem lehet szerepük a dokumentumoknak, a “mellébeszélésnek”: ezekre a dolgokra emlékezni kell, mivel ezek az események be kellett hogy vésõjenek Eichmann emlékezetébe. Így ezen a ponton, ahol tehát a fõügyész és esetünkben a bíró is relevánsnak, azaz nem pusztán “emlékezésre méltónak”, de “emlékezésre kötelezõnek” értik a múlt bizonyos eseményeit, nem segít a tizenhat év elteltének ismételgetése, mint ahogy Servatius megoldása sem, mellyel Eichmann tagolatlan emlékezete helyett “személyes” és “hivatali” emlékezetrõl beszél. Aligha lehetne a “hivatali emlékezet” címkéjével illetni a bulgáriai zsidók deportálását, a félmillió zsidó meggyilkolását érintõ varsói gettót, a wannsee-i találkozót, vagy épp a következõ esetet, ahol a fõügyész akad ki ismételten Eichmann “emlékezetére”:

Felejtse csak el a dokumentumokat! Mire emlékszik Höss látogatásából? Ez emberek életét és halálát érinti, úgyhogy próbáljon meg emlékezni valamire a dokumentumok nélkül. (103. ülés, 5. rész)

Nem kétséges, merõ blaszfémia volna mindezen eseteket a “hivatali emlékezet” terminussal jelölni. Részben éppen azért, mert mindezen helyzetek jelentõsége – és lehet-e kétséges, hogy ezek a helyzetek jelentõsek?! – azt foglalja magában, hogy “személyes” és “hivatali” emlékezetnek, ezeken a pontokon szükségképp találkozniuk kell. Servatius ügyvéd értelmezése ezeket a szöveghelyeket magyarázat nélkül hagyja, márpedig, figyelembe véve mind Hausner fõügyész, mind a bírák hitetlenkedését, Adolf Eichmann emlékezete és/vagy hazugságai szempontjából talán éppen ezek a szöveghelyek bírnak a legkomolyabb jelentõséggel.  

7. A morális értelemben vett emlékezésrõl

El lehet-e hinni egy emberi lényrõl, hogy a világot kizárólag békaperspektívából látja? S hogy bizonyos, objektíve kötelezõ érvényû eseményeket ne jegyezzen meg, amelyekrõl pedig, kétségtelen, tudomása kellett legyen? Lehet-e ilyen “méretû” egy torzító szubjektum? A bíróság és az ügyész válasza, hogy nem. A perrõl tudósító filozófus, Hannah Arendt nagy vihart kavaró munkájában többször is kitér a problémára:

De – ó, jaj – senki sem hitt neki [ti. Eichmann-nak]. A vád képviselõje nem hitt neki, hisz nem ez volt a feladata. A védõ egyáltalán nem figyelt rá, mivel õt – Eichmann-nal ellentétben – a lelkiismereti kérdések nem érdekelték. Végül a bírák sem hittek neki, talán mert túl humánusak voltak, s szakmájuk követelményeihez talán túlságosan ragaszkodtak ahhoz, hogy elhiggyék: egy átlagos ’normális ember’, aki nem gyengeelméjû, nem is túlfûtött vagy cinikus, teljesen képtelen legyen az igazat a hamistól megkülönböztetni. Inkább néhány hazugságból vonták le azt a következtetést, hogy Eichmann hazug […].²²

Igazat a hamistól, és, tehetnénk hozzá, fontost a lényegtelentõl. Amint Arendt írja a per résztvevõirõl:

mindannyiuk számára lényeges volt, hogy komolyan vegyék õt, ami viszont nagyon nehéznek mutatkozott, hacsak nem a legkényelmesebb választ adta az ember a kimondhatatlanul borzalmas tettek és ugyanezen tettek elkövetõjének tagadhatatlan nevetségessége között fennálló dilemmára, azaz nem tartotta õt ravasz, számító hazugnak – márpedig nyilvánvalóan nem volt az. (67.)

Ha – normális, felnõtt, egészséges emberrõl lévén szó – nem hiszünk a totális békaperspektívában, milyen egyéb magyarázat adható a hazugságon kívül? Ha Eichmann nem képes (hajlandó) emlékezni bizonyos eseményekre, amelyekre pedig emlékezni kell, mi mással magyarázhatjuk ezt a hazugságon kívül? Érdemes talán egy esetet idéznünk Arendttõl, ahol Eichmannt a rendõrségi kihallgatások két állításának következetes hamisságával szembesítették. A vádlottat elõbb egy szlovákiai látogatásával kapcsolatban kérdezik:

Hajszálpontosan emlékezett mindenre – hogyan tekéztek, és miként szolgálták fel az italokat, éppen amikor a Heydrich elleni merénylet híre megérkezett. Négy hónappal késõbb, […] Less százados még egyszer visszatért e kérdésre – és Eichmann ismét elmondta ugyanazt a történetet, szinte ugyanazokkal a szavakkal, annyit fûzve hozzá, hogy a nap “felejthetetlen” a számára, mert “akkor gyilkolták meg a fõnökét”. (98–9.)

A példa eddig a “békaperspektívát”, egy Arendtnél általános, és nyilvánvalóan a hírhedett banalitás-problémára hajazó emlékezetretorikát mutat. Nemcsak Eichmann, de emlékezete is “banális”. Kulturális, morális kérdések nem kerülnek szóba. Eichmann, békaperspektívájából, valóban jól emlékszik bizonyos dolgokra, ám ezek objektíve éppen, hogy a legjelentéktelenebb, legérdektelenebb történetek. Ám a történet így folytatódik:

[…] az a nap “felejthetetlen” a számára, mert “akkor gyilkolták meg a fõnökét”. Ekkor azonban a következõ dokumentummal szembesítették: “Eichmann SS- Obersturmbannführer a Biztonsági Rendõrség és az SD parancsnokának megbízásából 1942. május 26. és május 28. között Szlovákiába utazik. Utazásának célja: a szlovákiai zsidók jelenleg zajló evakuálási akciójának kérdéseit megbeszélni”. Azonnal elismerte tévedését: “Igenis, ez Berlinbõl jött, akkor mégsem tekézni küldtek oda. Ez teljesen világos”. (Uo.)

Arendt ezután, nem véletlenül, a következõkkel folytatja:

Több hónapos idõközzel kétszer is következetesen hazudott volna? Aligha. Az evakuálási akciók mindennapos tevékenységet jelentettek, ami az emlékezetében rögzõdött, az a tekézés a miniszterrel [Sano Mach szlovák belügyminiszterrel], a nagy megtiszteltetés, valamint a fõnök halála. S az is teljes mértékben jellemzõ Eichmann “globális emlékezetére”, hogy egyáltalán nem volt képes felidézni, melyik évben is volt ez a bizonyos emlékezetes nap, amikor cseh hazafiak a “hóhérral” végeztek. (Uo.)

Amint Arendt a szlovák tárgyalás kapcsán írja, “az evakuálási akciók mindennapos tevékenységet jelentettek” és ez a megjegyzés szöges ellentétben áll Less százados gesztusával, mellyel a dokumentumot Eichmann-nak relevánsként megmutatja. Less így utal arra, hogy erre bizony emlékezni kellene: ezzel a retorikus gesztussal az anyagot emlékezésre kötelezõ érvényûnek tünteti fel. Arendt retorikája ugyanakkor az eset kapcsán nem (kizárólag) védõügyvéd, és másutt maga Arendt által is mutatott megszokott sémát követi. Nem pusztán azt mondja, hogy Eichmann a személyes dolgokra emlékszik kizárólag, hanem magyarázatot ad arra is, miért nem tekinthetõ az esemény Eichmann számára jelentõsnek vagy relevánsnak: hisz tipikus, sokszor megjelenõ volt. A nem-emlékezés gesztusa, de akár a dokumentumokra való hivatkozás önmagában ugyanis, a bírák, a fõügyész és persze az egész közönség felé, egy morálisan felháborító cselekedetként is interpretálható. Nem hazugság formájában, de puszta nem-emlékezés gesztusában. Hisz maga a nem-emlékezés az esemény fontosságának megkérdõjelezését is jelzi. Morális érzékünket birizgálja ugyanis, ha valaki a számunkra kulturális-történeti-erkölcsi értelemben fontos eseményekre nem “hajlandó” emlékezni, ezzel implicite lényegtelennek titulálván azt. Amint láttuk, a per folyamán a bírák vagy a fõügyész elsõsorban nem ezt az értelmezést választották Eichmann cselekvéseinek értelmezésében. Ki kell tehát mondanom végre, esetünkben kulturális és morális kérdésekrõl (is) folyik a vita. Az “emlékezet-problematika” távolról sem vegytiszta és, azt gondolom, bizonyos erkölcsi problémákat vehetünk észre ott, ahol eleddig az “emlékezet-konstrukcióját” vizsgáltuk. Hannah Arendt Eichmann-konstrukciójának a lényege e dolgozat szempontjából nem annyira a banalitás ismert (és torzított) koncepciója, hanem inkább az, hogy õ ebbe a megismerésrõl, emlékezetrõl, történelemrõl folyó vitába beleveszi a lelkiismeret és a moralitás fogalmait. S ha van egy sejtésünk, hogy moralitás és emlékezet kéz a kézben járnak, úgy érdekes lehet Arendt felvetése mely szerint a lelkiismeret egy olyan kérdéskör volt, melyhez “Jeruzsálemben oly nehezen lehetett hozzáférkõzni” (116.). Még akkor se, ha “a per szinte összes megfigyelõjében [beleértve természetesen a résztvevõket is] felmerült, hogy a vádlottnak vajon volt-e lelkiismerete.” (114.). Arendt pedig rögtön ezután ad is egy sokkoló választ:

A válasz egyértelmûnek látszott: igen, Eichmann-nak volt lelkiismerete, a lelkiismerete körülbelül négy hétig úgy is mûködött, ahogyan ezt normális esetben el lehetett várni; ezután azonban mintegy megfordult, és éppen ellenkezõ módon kezdett el mûködni. (Uo.)

Számunkra itt nem különösebben lényeges, Arendt mivel indokolja ítéletét. A lényeg az, hogy egy olyan koncepciót tár elénk, mely szerint a lelkiismeret univerzális fogalma, egy bizonyos társas kontextusban a megszokottól eltérõen mûködhet. De, Arendt értelmezése szerint, mûködött! Eichmann “lelkiismeretes” volt, vagyis a “fennálló törvényhez” (eszméhez, ideálhoz²³) teljesen lojális, nem csoda, hogy “[…] egészen pontosan emlékezett arra, hogy rossz lelkiismerete csak akkor lett volna, ha nem teljesíti a parancsot, nem küldi férfiak, nõk, gyerekek millióit fáradhatatlan buzgalommal és a legkínosabb alapossággal a halálba.” (38.) Épp ez a “lelkiismeret” az oka tehát, hogy Arendtnek a következõ, megdöbbentõ következtetésre kell jutnia:

[…] az ügy szomorú és fölöttébb nyomasztó igazsága valószínûleg az, hogy nem a fanatizmusa, hanem maga a lelkiismeret sarkallta arra Eichmannt, hogy a háború utolsó évében megalkuvást nem tûrõ fanatizmust tanúsítson, mint ahogyan három évvel korábban éppen ez késztette õt arra, hogy rövid ideig az ellenkezõ irányba mozduljon. (169.)

Vagyis Eichmann háború végi lelkiismerete és az általában, s így a jeruzsálemi tárgyaláson is konszenzuálisan érvényben lévõ lelkiismeret fogalma között pusztán formai hasonlóság van. Mindkettõ egy bizonyos diszkurzív-morális rendben nyeri el értelmét, vagyis abban a kulturális kontextusban, ahol mûködik. Eichmann fülében folyton ott sustorgott a lelkiismeret hangja, ám esetünkben ez a legnagyobb tragédiákhoz vezetett:

[…] Eichmann legfeljebb halványan fogta fel, hogy nem egy parancs, hanem egy törvény csinált mindannyiukból bûnözõt. […] És amiképpen a civilizált országokban a törvény feltételezi, hogy a lelkiismeret hangja mindenkihez így szól: “Ne ölj!”, még ha természetes vágyai és hajlamai idõnként a gyilkosságra ösztönöznék is, Hitler országának törvénye éppen úgy elvárta, hogy a lelkiismeret hangjamindenkihez így szóljon: “Ölj!” (172. Kiemelés – K. D.)

Amikor Arendt a zsidók evakuálásának megszervezését, mindennapos, tipikus eseménynek minõsíti, akkor ennek hátterében épp az iménti vázolt gondolatmenet áll: Arendt felfüggeszti saját, “automatikus” értelmezõi reakcióit, és megállapítja: a zsidódeportálások szokványos, tipikus dolgok voltak. Értelmezésével arra utal, hogy bizonyos tevékenységek jelentését és jelentõségét kizárólag egy adott kultúra és morális rend jelentésrendszerében vizsgálhatjuk. A zsidódeportálások 1961-ben, Jeruzsálemben alighanem az elgondolható legborzalmasabb cselekedetek, ám 1942-ben a Német Birodalom területén mindennapos, gépies, jelentéktelen aktusok. Ehhez hasonlóan más események is, mint a Wannsee-konferencia, a varsói gettóval kapcsolatos utasítások, vagy Höss látogatása, ami (a vád verziója szerint) “emberek életét és halálát érinti” az utólagosan nekik tulajdonított jelentésnek és jelentõségeknek, Hannah Arendt értelmezése szerint, teljességgel híján lehettek. Ám az a felvetés, hogy ezek az epizódok, melyek be kellene, hogy vésõdjenek az emlékezetbe, egy az 1961-es jeruzsálemitõl radikálisan különbözõ kulturális és morális kontextusban akár tökéletesen jelentéktelenek lehetnek, utalhat valami fontos dologra. Nevezetesen arra, hogy amikor Hausner fõügyész, Less felügyelõ, a bírák, vagy épp a közönség bizonyos eseményeket objektíve jelentõséggel telinek, megjegyzésre kötelezõ érvényûnek láttat, akkor ez a kötelezõ érvény nem “természetes” igény, a természettudományok ahistorikusnak gondolt törvényei értelmében, hanem elsõsorban egy morális imperatívusz. Ezekre az eseményekre nem bizonyos emberi tevékenységektõl, kultúrától, moráltól, vagy összefoglalóandiskurzustól függetlenül kell/lehet emlékeznünk, hanem éppen ezek, vagyis a diskurzus miatt.²⁴ Az “erre emlékezni kell” kifejezés így nem (csupán) objektív törvényszerûséget kér számon a vádlotton, de, azt gondolom, elsõsorban egy morális rendet. Az “emlékezni kell” egy morális felszólítás. A nem-emlékezés pedig ebben az értelemben szintén egy diszkurzív aktus, hisz maga a nem-emlékezés jelensége bizonyos eseményeket emlékezésre “méltatlannak” titulál. Ez azonban inkább tûnik kulturális és morális, mintsem szokványos (!) természettudományi kérdésnek. Amint többször említettem, a bírák vagy a fõügyész elsõsorban nem morálisan ítélkeznek Eichmann “emlékezetérõl”, amikor emlékezését értelmezik. Ám, ahogy a fentiekben rámutattam, amikor Hausner fõügyész bizonyos eseményeket megjegyzésre kötelezõ érvényûnek mutat, vagyis a memorizálásukat egy természeti folyamatnak láttatja, akkor mégis egy retorikus cselekvést hajt létre. Az “emlékezni kell” szintagmát deskriptívnek, leírónak láttatja, általános, történelemtõl és kultúrától független törvényt implikálva. A fõügyész azonban nem pusztán leír egy természeti törvényt, hanem egy diszkurzív aktussal, egy hallgatólagos morális konszenzus elõterében jelöli ki a megjegyzendõ események fontosságát; vagyis a “természeti törvény” (emlékezni kell!) erejét ki nem mondva egy morális törvény (zsidó emberek halála fontos dolog!), azaz egy kultúrafüggõ emberi alkotás erejével támogatja meg. Ezek az események nem önmagukban jelentésteliek és fontosak, hanem a hallgatólagos morális tér elõtt, mely Hausner mögött áll Jeruzsálemben. (Szerencsére!) Ám ez nem változtat azon, hogy mindezek az események nem a hagyományos, dekontextuális, kultúrafüggetlen értelemben vett objektivitással hordozzák magukban a jelentésüket és jelentõségüket. Ez a jelentés nem másból, mint abból az értelmezõ közösségbõl származik, amely hallgatja a történetet. Hausner retorikus gesztusa pedig ennek az értelmezõ közösségnek és morális értékeinek hallgatólagos segítségül hívása, és annak az elképzelhetetlennek tartása, hogy ezek az események (Wannsee, varsói gettó stb.) bárki számára is jelentés nélküliek, lényegtelenek legyenek. Hausner az objektív, deskriptív megnyilatkozás köntösében ezért, egy preskriptív, vagyis morálisan, kulturálisan kényszerítõ erejû, normatív megnyilatkozást tesz. Az õ (emlékezni) kell-je, nem annyira természettudományos, mint inkább morális törvény. Röviden tehát, ahogy “Eichmann emlékezetének” esetében, úgy az “emlékezendõ események” esetében is, Hausner retorikával él. A fõügyész épp azt leplezi el, amit például Eichmann saját emlékezet-verziójának reprodukálásakor nem szûnik meg hangoztatni. Az, mint a fõügyész jelzi, tudniillik Eichmann verziója. Ám a fenti hosszú és talán unalmas szöszölés arra az egyszerû dologra akart rámutatni, hogy ez (mármint bizonyos emberek életének és halálának fontosnak ítélése; zsidóevakuálások tényének különlegessége stb.) pedig a mi verziónk. Nem több, de nem is kevesebb ennél.

8. Összefoglalás

Az eddigiekben az Eichmann-per kapcsán azt vizsgáltam, hogy az “emlékezet retorikája” milyen formákat ölthet. Hogyan vitatkoznak egymással a különbözõ leírások azáltal, hogy “tények” bizonyos köreit újrakonstruálják. Elemzésemben a legtovább Gideon Hausner “emlékezet-konstruktumával” foglalkoztam. Hausner, amikor Eichmannt hazugnak mutatja be, kétféleképpen érvel. Egyrészt a vádlott természetes emlékezeti kapacitására hivatkozik, másrészt pedig bizonyos eseményeket hoz, melyeknek mintegy természeti módon be kellett volna vésõdniük a vádlott emlékezetébe. Érvelésének mindkét oldala a társassal, megcsinálttal, torzítóval szemben álló objektív, megtalált kategóriákat mozgósítja. Ironikus elemzésemben ugyanakkor éppen arra koncentráltam, hogy mi az a retorika, mellyel a fõügyész bizonyos események természetes, valós, ott-kint-lévõ, vagyis diskurzustól független státusát megkonstruálja. Mi az a diszkreditált módszer, melyet a fõügyész, megvetése ellenére is folyamatosan használ, amikor a megtaláltra, a természetesre hivatkozik, miközben ezt a természetest maga is retorikusan teremti meg. Az összefoglalás során röviden arra szeretnék kitérni, hogy hogyan értékelhetjük esetünkben a retorika le- és elleplezését. Hogy Hausner retorikával él, az persze egy diszkurzív/retorikus pszichológusnak nem különösebb felismerés: mindenki mindig ezt teszi. Szavakat használunk. A retorika ugyanakkor a “diszkurzívok” szemében el is veszti eredendõ kétséges státuszát. Nem az igazságot leplezõ, szándékolt meggyõzõ-manõverként értelmezi ugyanis, hanem minden megnyilatkozás elkerülhetetlen sajátjaként. A diszkurzív térben minden megnyilatkozás retorikus, hisz minden megnyilatkozás sikeres és társasan elfogadható akar lenni. Minden megnyilatkozás “beszélget” valamilyen más megnyilatkozással. Hausner retorikája azért lesz érdekes, mert õ maga éppen a retorika ellen érvel, éppen azokat az õsi kettõsségeket mozgósítja retorikája során, melyeket (szerintem) õ maga is alkalmaz: természetes–társas, közvetítetlen–közvetített, igazság–konstruáltság/retorika. Hausnernél a valóság és az igazság természetes, a hiba valamilyen konstruálás/torzítás eredménye. Ám amikor ezt a konstruálatlan “valóságot” és “igazságot” – Eichmann természetes emlékezeti kapacitását; az eseményeket, amelyekre emlékezni kell – leplezi le, találja meg, tárja fel: maga is konstruál. Ez azonban, nem tudom eléggé hangsúlyozni, önmagában semmiképpen sem jelenti, hogy tehát Hausner is hazudna. A legkevésbé sem. Hausner is retorikával él, mint mi mindnyájan. Az igazság pedig, legalábbis egy diszkurzív gondolati keretben, nem retorika elõtti, hanem utáni: egy adott “kulturálisan” sikeres kritériumrendszer eredménye. Hausner persze éppen e sikeressége érdekében “leplez el”. A tárgyalóterem retorikája ugyanis az “objektivitás retorikája”, ott nemigen lehetünk más módon sikeresek. Nem számít a véleményünk, nem számítanak “szubjektív perverzióink”. A tények számítanak. Ennek az általános vonalnak felel meg Hausner retorikája, s nyilván emiatt “nem teheti meg”, hogy saját verziójáról is bevallja – verzió. E dolgozat keretein persze túllépne annak elemzése, hogy miért is szükséges az objektivitás retorikája. Miért nem lehet Jeruzsálemben, a tárgyalóteremben bevallani, hogy igen, mi is konstruálunk, mi is retorikával élünk és Eichmann, valamint tettei legelsõsorban is morális érzékünket zavarja. Innentõl rövid, ámde patetikus leszek…

Két fõ útja van annak, ahogyan reflektív emberi lények egy nagyobb kontextusba helyezvén megpróbálnak értelmet adni életüknek. Az elsõben egy történetet mondanak el a közösséghez való hozzájárulásukról. Ez a közösség talán az a tényleges történeti csoport, ahol élnek, vagy egy másik, térben és idõben távoli, vagy esetleg egy elképzelt csoport, melyet a történelembõl vagy a mesékbõl (esetleg mindkettõbõl) kiválasztott hõsök és hõsnõk tucatjai alkotnak. A másik út: leírni magukat, amint közvetlen kapcsolatban állnak valamely nem-emberi realitással. Ez a kapcsolat abban az értelemben közvetlen, hogy nem egy olyan kapcsolatból származik, mint ez a realitás és a törzsük, vagy a nemzetük, vagy társaik elképzelt csoportja. Az elsõ típusú történet a szolidaritásra való vágyat fejezi ki, a második típusú történetek pedig az objektivitásra való vágyat.²⁵

Amint láttuk, a fõügyész, csakúgy, mint a bírák, a második utat követték. Népük, kultúrájuk torzító tényezõit igyekezték kiszûrni, hogy az objektív igazsághoz, az objektív valósághoz eljussanak. Ám amikor az elemzett példákban Gideon Hausner vagy a bírák ezt tették, mégis kiderült, hogy ez az objektivitás nem több, nem más, mint egy újabb retorika. Vagyis egy speciális közegben elmondott speciális történet. 1961-ben, Jeruzsálemben (2004-ben, Budapesten) talán túl fenyegetõ annak a tételezése, hogy élhettek (vagy élhetnek) olyan emberek a földön, akik számára több millió, bizonyos fajtájú ember halála nem bír(t) különösebb jelentõséggel. Ám ez nem akadályozza meg a diszkurzívot, hogy, az imént idézett Richard Rortyval, a következõt mondja: “[…] a szolidaritás legyen azegyetlen támaszunk [comfort], és ehhez semmifajta metafizikai segítségre ne legyen szükség.²⁶ Vagyis a diszkurzív inkább arra hajlik, hogy az objektivitás retorikája helyett az ironikus Rorty szekularitás-himnuszát kövesse… Összefoglaló beszédében Gideon Hausner Hitler és társainak bûneit úgy írja le, mint “a horror, melyre az emberiség, mint a gonoszság megtestesülésére örökké emlékezni fog” (110. ülés, 1. rész). Vajon tényleg emlékezni fog? Tudunk-e többet mondani annál: reméljük.