A politikai visszarendeződés logikája

Ha a demokratikus átmenet általánosan elfogadott törvényszerűségeit vesszük alapul, akkor a régi keretek forradalmi szétzúzása és a társadalomnak a tekintélyuralmi, illetve totalitárius rendből való kiszabadulása után feltétlenül a demokrácia konszolidálódásának kell következnie. Oroszország azonban, ismét felborítva ezzel a tudományos sémákat, a kommunizmus összeomlása és Borisz Jelcin három – az államot, a tulajdonformákat és a politikai rezsimet megváltoztató – forradalma után a tradicionalizmus rendjéhez kezd visszatérni, még ha más politikai formában is. “Normális” átmeneti társadalmakban a parlamenti választások harmadik ciklusa általában a lezajlott demokratikus átalakulás megszilárdítását eredményezi. Oroszországban ezzel szemben a 2003. évi negyedik parlamenti választások a monopolisztikus-korporatív rend győzelmét hozták. A reformok tíz esztendeje után Oroszország ugyanabba az állapotba kezd visszakerülni, amelyből oly gyötrelmesen igyekezett kitörni a 90-es években. A közelmúlt néhány meghatározó alakja, valamint a jelcini szakaszban létrejött mechanizmusok és erők egyelőre nem tűntek el a színről, az oroszországi demokrácia degenerálódásához azonban már aligha férhet kétség. Törvényszerű volt-e ez a degenerálódás, mi a lényege az új politikai rezsimnek és milyen következményekkel jár majd Oroszországra nézve e rezsim kifejlődése – ezek azok a kérdések, amelyeken megpróbálok eltöprengeni a következőkben.

Az új mint visszatérés a régihez

Vlagyimir Putyin hatalomra jutásának módja – kinevezték Borisz Jelcin utódjának, majd kinevezését irányított választások útján legitimálták – bizonyos mértékig már előrevetítette az oroszországi demokrácia sorsát. Az, hogy Putyint a jelcini szakaszban létrejött realitás¹Stabilizátorának szerepére jelölték ki, önmagában is jelzi, hogy a Kreml politikája ekkor már konzervatív irányba mutatott. Putyin, a Stabilizátor, rákényszerült, hogy az elődjétől örökölt göröngyös politikai terep elegyengetésének lehetőségeit keresse. Mint új vezető láthatólag elég gyorsan felismerte, hogy ezt a terepet a jelcini “bartert” (a kremli hatalmi központ és a gazdaság oligarchikus csoportjai közötti sajátos cserekereskedelmet – a szerk.) folytatva képtelenség rendezni, kezdett hát áttérni a “hajtószíj” politikájára, egyszerűbben szólva arra, hogy alárendelje az államnak a gazdaság oligarchikus szereplőit. A hatalomgyakorlás módszereinek ilyen módosítása azt jelentette, hogy Putyin a jelcini politikai rezsim megőrzése helyett annak lebontásához fogott hozzá. Jelcin köntösét saját méretére és a saját ízlésének megfelelően szabta át. Azok a lépések, amelyeket első elnökségének idején tett – az elnöki “helytartók” intézményének kiépítése, a regionális fegyveres testületek alárendelése a Kremlnek, az oligarchák és a helyi bárók megzabolázása, a független televízió felszámolása – megalapozták a hatalomgyakorlás új rendjét. Persze, Putyinnak nem sikerülhett néhány év leforgása alatt Jelcin választásos autokráciáját(’vibornoje szamogyerzsavije’ – a szerk.) egy egészen másfajta hatalomgyakorlási képlettel felváltania. Ez azonban mindaddig lehetetlen is volt, amíg a hatalom, a hatalmi jogosítványok és hatáskörök néhány klán (a régi “családhoz tartozók” és az újonnan “családhoz tartozók”) között oszlottak meg, s amíg a társadalomban elevenen élt a versengő pluralizmus igénye. Tegyük hozzá ehhez, hogy az új vezér, akinek sem politikai tapasztalata, sem saját káderállománya, sem önálló hatalomgyakorlási filozófiája nem volt, aligha lehetett felkészülve a lezajlott politikai forradalmak folytatására. Képesnek bizonyult viszont kiépíteni a maga adminisztratív “vertikumát”, még ha eközben el kellett is viselje a korábbi, még a régi vezető garnitúra által irányított hatalmi “vertikumot” – ez tartotta továbbra is ellenőrzése alatt a gazdaságot és hangolta össze a fő politikai csoportok érdekeit. Első elnöksége alatt Putyin még tapogatózva kereste a maga hatalomgyakorlási módszerét. Mint politikai vezető, kezdetben igyekezett eljátszani a Döntőbíró szerepét, aki a társadalom fölött áll, eligazítja a politikai konfliktusokat, de távolságot tart a társadalomtól. Ismerjük azonban el, hogy a Döntőbírói szerep eljátszásának lehetősége annál inkább beszűkült, minél inkább beszűkült a versengő erők mozgástere. Putyin egy másfajta vezérmodell felé kezdett orientálódni: Jelcintől és harcos antikommunizmusától eltérően Putyin minden politikai és társadalmi erőt igyekezett megszólítani, beleértve a baloldaliakat is. Azok az ellentmondásos szimbólumok, amelyeket Oroszországnak választott (orosz trikolor és vörös zászló, szovjet himnusz és kétfejű cári sas) jól tükrözik uralma korai szakaszának eklekticizmusát és azt, hogy az “össznépi egység” új formájának kialakítására törekedett. Első elnökségének vége felé nyilvánvalóan felismerte, hogy újraválasztása attól függ, le tudja-e végleg zárni a “jelcini fejezetet” – annak összes jellegzetességével – az ország közelmúlt történetében. A jelcini politikai örökség két, egymással tartalmilag ellentétes folytatás lehetőségét is magában hordozta: azt is, amelyik a versengés és pluralizmus elmélyítése felé vezet és azt is, amelyik a monopolisztikus-korporatív tendenciákat erősíti fel. Maga Jelcin állandóan e kettő között vergődött, minthogy mindenestül a szovjet múltban gyökerezett, ugyanakkor azonban szakítani akart ezzel a múlttal, s olykor ez az utóbbi törekvése bizonyult erősebbnek. A múlttal való szakítás fejeződött ki abban, ahogyan kiállt a tömegtájékoztatási eszközök szabadsága mellett vagy abban a toleranciában, amellyel a társadalmi kritikát fogadta. Putyin elnök ezzel szemben, bár külsőleg sokkal korszerűbb politikusnak látszik, mihelyt a hatalom lényegét érintő ügyről volt szó, előszeretettel nyúlt vissza az Oroszország számára megszokott, tekintélyelvű, a legfelsőbb hatalom bírálatát nem tűrő hatalomgyakorlási módhoz. Vajon mi határozta meg a demokratikus átalakulás kimenetelét Oroszországban, és mi adta a Putyin-rendszer tartalmát? Az új politikai vezető személyes felfogása, a politikai osztály nyomása, a hatalmi érdekek, az államiság hanyatlása vagy a társadalmi közérzületben bekövetkezett változás? Kezdjük azzal, hogy egy hibrid jellegű hatalom, amilyen a 90-es években jött létre Oroszországban, eleve nem lehetett stabil, mivel egymást kizáró alapelvekre épült. Egyfelől továbbra is személyfüggő (perszonifikált) és osztatlan maradt, s ennyiben folytatta az Orosz Hatalom² régi hagyományait. Másfelől viszont demokratikus úton keletkezett és kapott legitimációt, lévén a legitimáció minden egyéb lehetősége (trónöröklés, fegyveres erőszak, pártideológia) kimerült, történelmileg túlélte önmagát. Egy olyan hatalomgyakorlás, amely belsőleg ennyire ellentmondásoktól szaggatott, sui generis instabil. Fennmaradásához folyton újabb és újabb formákat kell keresnie, egyik rezsimből a másikba csúszik át, miközben lényegén ez mit sem változtat – megmarad önmagát újratermelő, a társadalomtól független és azzal szemben elszámolási kötelezettséggel nem tartozó, korporatív jellege. Az oroszországi demokratikus intézmények fejletlensége és – ebből következő – elenyésző hatékonyságuk óhatatlanul kiábránduláshoz vezetett, felkeltette a társadalomban az “erős kéz” iránti vágyat és azt a reményt, hogy egy tekintélyelvű vezér jobban biztosítja majd a stabilitást és a rendet, mint az ellentétes törekvésektől szabdalt demokratikus intézmények, amelyeket mindinkább önkényes, önző magánérdekek uralnak. Mindaddig, amíg a hatalom és a társadalom között nem születik egyezség a hatalmi viszonyok újraszabályozásáról, a hatalomban rejlő monopolisztikus- korporatív és autoritárius tendenciák elkerülhetetlenül ki fogják oltani a demokráciát. ³ Putyin első elnökségének történései egyértelműen bebizonyították, hogy ezt a politikai “két lovon ülést” lehetetlen, az alulfejlett demokráciát pedig nem szabad konzerválni. Ez utóbbit csak felszámolni lehet, vagy legalábbis megbékélni azzal, hogy felszámolása elkerülhetetlen. ⁴ A demokrácia felszámolásáról a döntést valójában Jelcin uralma alatt hozták meg, pontosan akkor, amikor a Kreml “szilovik”-ot⁵ keresett a hatalom élére, mert csak az biztosíthatta a Jelcin-klán hatalmának folytonosságát (Putyinon kívül a többi lehetséges Jelcin-utód – Primakov és Sztyepasin – is “szilovik” volt). Ez a tény önmagában is azt igazolja, hogy az uralmat gyakorló korporáció már Putyin előtt a tekintélyelvű kormányzás irányába fordult. Elfogadom, hogy szerepet játszhatott ebben az átmenet folyamatára általánosan jellemző ciklus-jelleg is: a forradalmi lendület megszűnte után a már elért eredményeket kell megszilárdítani. Oroszország esetében azonban hiba lenne túl nagy jelentőséget tulajdonítani az effajta ciklus- jellegnek: Putyin uralmának idején ugyanis nem a jelcini átalakítások eredményeinek megszilárdítására, hanem annak a visszarendeződésnek a megkezdésére került sor, amely a hatalom Jelcin előtti lényegéhez nyúlt vissza, és a politikai verseny még szigorúbb korlátozásának perspektíváját vetítette előre. Az említett visszarendeződés persze sohasem következett volna be, ha nem változik meg a társadalmi közhangulat. “Az utóbbi években jól láthatjuk, miként törnek át az új, még csak alakuló, egyelőre igen vékony politikai rétegen az orosz kultúra archetípusai, mind hagyományos (forradalom előtti), mind a szovjet típusú modernizáció megjelenési formáiban” – írja Eduard Batalov. ⁶ A liberális demokráciából való kiábrándulás tápot adott azoknak a próbálkozásoknak, amelyek Oroszország különös egyediségét igyekeznek bizonyítani, nevezetesen azt, hogy ez az ország állítólag képtelen a társadalom liberális szerveződésének befogadására. Az ilyen próbálkozások egyébként elsősorban a politikai és intellektuális osztály részéről figyelhetők meg, amelyről bebizonyosodott, hogy kevésbé képes a liberális kultúra környezetében létezni, mint a társadalom, és ezért hozzá is fogott, hogy előkészítse a talajt a hatalom és a társadalom újabb elidegenítése számára. ⁷ Már Jelcin uralmának záró szakaszában világosan látszott, mennyire labilis az a hatalmi konstrukció, amelyet az első orosz elnök épített ki. Annak, hogy Jelcin csak politikai javak osztogatása és folytonos alkukötések árán tarthatta meg hatalmát, szükségszerűen alá kellett ásnia az amúgy is gyenge lábakon álló állam alapjait, sőt könynyen a hatalom önfelbomlasztásához vezethetett volna. A Jelcin-féle választási autokráciát mindenekelőtt azért nem lehetett konszolidálni, mert antagonisztikusan ellentétes elveket foglalt magában. Következésképp, előbb-utóbb át kellett alakítani ezt a hatalom-szurrogátumot, hogy összetartsák az állam szakadozó szövetét. El kell azonban ismernünk, hogy az amúgy is fejletlen demokratikus intézmények leépülése, vagyis az, hogy egyszerre használták ki őket saját céljaikra az oligarchák és a populista erők (gondoljunk csak a parlament és az elnök közötti folytonos háborúskodásra a Jelcin-korszakban!), objektíve csökkentette az intézményes demokrácia vonzerejét, és azt az illúziót keltette, hogy csakis a végrehajtó hatalom megerősítése állhatja útját az állam széthullásának. Hadd emlékeztessek még valamire. A rend és a stabilitás iránti igény, amelyet a Kreml Putyin elnökké választásának előkészítése idején tudatosan is gerjesztett, még inkább megerősítette az Oroszországban Jelcin uralma alatt kialakult rezsim monopolisztikus-korporatív lényegét, s biztosította ehhez a jelcini megrázkódtatásokba belefáradt társadalom támogatását is. Egyszóval: a hatalom újratermelődésének folyamata nem a versengés, hanem a tekintélyelvűség erősödését hozta magával. Túl ezen, az új politikai vezetőt élet- és szakmai tapasztalatai is nyilván a tekintélyelvűség felé terelték, alighanem ez tűnt neki a hatalomgyakorlás legkézenfekvőbb, legbiztosabb és legegyszerűbb módjának. Már a Stabilizátor – Jelcin uralkodó korporációjától ráruházott – szerepe meghatározta az utód számára a konkrét lépéseket és a hatalomgyakorlás filozófiáját. Vagyis egész sor strukturális, szituatív és szociokulturális előfeltétel tette elkerülhetetlenné, hogy a jelcini választási autokrácia valami másba alakuljon át. Az új rezsim azonban, melynek kiépítéséhez Putyin fogott hozzá, a múlthoz való visszatérés formájának bizonyult, s már csak ezért is – hiszen visszatérés volt –, objektíve szűkítette egy következő kibontakozás variációs lehetőségeit, mind tovább lökve Oroszországot a hagyományos hatalmi képlet felé.

A választásos autokráciától a bürokratikus autoritarizmus felé

A parlamenti választásokra való felkészülés, valamint az ezzel összefüggő, 2003 nyarán–őszén indított oligarcha-ellenes kampány segített Putyinnak végleg lezárni a “jelcini fejezetet”. A parlamenti választások saját hatalomgyakorlási rendszerét formalizálását jelentették. Jelcinválasztásos autokráciája egy bürokratikus-autoritárius kormányzati rendnek⁸adta át a helyét. A Jelcin-korszakban egyfelől jelen volt a meg nem haladott múlt, a hatalom perszonifikálásának mind szovjet, mind pre-szovjet elemeivel, de jelen voltak a formátlan pluralizmus és a kifejletlen demokrácia alapelemei is. E két ellentétes tendencia küzdelme Jelcin idején egyébként intézményesítve volt, méghozzá a hatalom hatalmi ágak közötti megosztása formájában, ami aztán az intézmények egymás elleni állandó háborúskodásához vezetett. A párharc ilyen strukturáltsága végső soron mégis csökkentette a spontán és irányíthatatlan konfliktusok veszélyét. Nem kevésbé fontos az sem, hogy a Jelcin-rezsim végére a korporatív-oligarchikus elem került túlsúlyba a hatalmi struktúrán belül, aminek szintén megvoltak a maga ellentmondásos következményei Oroszország további fejlődésére. Az oligarchikus hatalmi komponens ugyanis egyfelől az állami korrupció fokozódásához vezetett, másfelől viszont teret engedett a politikai pluralizmusnak és a politikai szabadságjogoknak. Ezzel szemben Putyin olyan uralmi struktúrát kezdett kiépíteni, amelyben a jelcini spontán hibriditást szigorúbban körvonalazott rend váltja fel: a hatalom – mint korábban is – a vezér kezében összpontosul, de ő maga már nem az oligarchiára, hanem a bürokráciára és a fegyveres erőszakszervezetekre támaszkodik. Jelcin rezsimje a hatalom decentralizálásának árán tudott fennmaradni. Putyin viszont kezdte újracentralizálni a hatalmat. Jelcin az államfői működése során állandóan mozgatta, át-meg áthelyezte kádereit, Putyin a stabilitást részesíti előnyben, ha csak lehet, nem változtat a csapatán. Jelcin gyanakvással viseltetett a szakszolgálatok és az erőszakszervezetek iránt, Putyin viszont ezeket is támaszaivá avatta. Mind Jelcin, mind Putyin uralma idején bekerültek a hatalom köreibe liberális technokraták is. De míg Jelcin elnöksége alatt bizonyos pillanatokban ők határozták meg a fejlődés stratégiáját, addig Putyiné alatt csak segédszerepet játszanak, mivel a politika perifériájára szorultak. Közbevetőleg megjegyezném, hogy Putyinnak lett volna módja arra, hogy a monopolisztikus tendencia érvényesítéséhez kereteket találjon, ő azonban (egyelőre legalábbis) elutasította a Jelcin-féle családiklán-modellt (effajta uralmi formák léteztek, például, Indonéziában és a Fülöp- szigeteken). Feltehetőleg nemcsak azért, mert az említett modell ellenszenves neki, hanem azért is, mert Oroszországban jelenleg nincs igazán talaja a klánokra épülő hatalomgyakorlásnak, minthogy az ilyen típusú hatalom fönnmaradását általában csak valamilyen totalitárius uralmi képlet garantálhatja. Ehhez azonban a Kremlnek nincsenek eszközei. Ez persze nem jelenti azt, hogy Oroszországban egy adott pillanatban nem bukkanhat fel valamilyen újabb uralkodó “család”. A személyhez kötött hatalom árnyék-mechanizmusokra támaszkodik, ez pedig állandóan újrateremti a talajt a “családi” – mellékes, biológiai vagy politikai alapon szerveződött “családi” – modell és további patrimoniális rezsimek számára. A két elnökség közötti minden különbség ellenére Vlagyimir Putyin uralma változatlanul az ismert, perszonifikált, a társadalomtól különválasztott hatalmat jelenítette meg. Az Orosz Hatalom megint csak sikerrel állta ki az alakváltoztatási képesség próbáját. Az új elnök alatt a hatalom nemcsak nem különül el az első személytől, hanem a személyes és a hatalmi elem mindinkább áthatja egymást, mivel Putyin gyakorlatilag felszámolta független közvetítők egész rendszerét, amely Jelcin alatt a hatalmat megszemélyesítő vezető és a társadalom között még létezett. A világpolitikai gyakorlatban nem mennek ritkaságszámba a bürokratikus-autokratikus rendszerek. Ezek a képződmények (igaz, még erőteljesebb autoritárius vonásokkal) különösen a 60-as 70-es évek Latin-Amerikájában örvendtek népszerűségnek. Céljuk minden esetben az elmaradott, nyersanyag-kitermelésre épülő gazdaságok modernizációja volt. Figyelemre méltó azonban, hogy – Chile kivételével – mindegyikük még azt megelőzően omlott össze, hogy teljesíthette volna küldetését. A bürokratikus-autokratikus rendszere chilei példája jól mutatja, hogy az ilyen típusú rezsimek csak a következő feltételek teljesülése esetén képesek (s akkor is csak korlátozott ideig) fennmaradni: 1) ha a hatalom hajlandó és képes tömegméretű elnyomó intézkedéseket foganatosítani, 2) ha tekintélyes, jól fizetett hadserege, továbbá 3) hatékony, monolit bürokráciája és 4) karizmatikus vezére van. Ha csak egy is hiányzik e feltételek közül, máris kérdésessé válik a rezsim stabilitása, s még inkább az, végre tudja-e hajtani az autoritárius típusú modernizációt. A modernizáció sikere felettébb kétséges, ha az állam korrumpálódott, ha az elit részekre töredezett, ha az erőszakszervezetek gyengék, és ha nem állnak rendelkezésre hatékony, a társadalom lojalitásának biztosítására alkalmas rendőri mechanizmusok. A “bürokratikus-autokratikus rezsim” fogalma, persze, csak nagyon áttételesen vonatkoztatható az oroszországi realitásra. Alkalmazásának esetünkben két célja van: először – az oroszországi politikai rezsim tartalmáról a nemzetközi tudományos fejtegetések kontextusában szeretnénk szólni, amelyben eléggé meghonosodott a “bürokratikus-autokratikus” jelző; másodszor – ki szeretnénk emelni a jelenlegi oroszországi hatalom megkülönböztető sajátosságát, miszerint két összetevőre épül: a vezér perszonifikált hatalmára és a bürokráciára. Az oroszországi politikai rezsimet eddig többnyire a fejletlen és a fejlett demokrácia összehasonlítása alapján próbálták meghatározni (“irányított demokrácia”, “elektorális demokrácia”, “nem-liberális demokrácia”, “mímelt demokrácia” stb.). Ezek a definíciós kísérletek azonban nem ragadják meg az utóbbi években kialakult oroszországi realitás sajátosságait, még kevésbé a jelcini, ill. a putyini hatalmi rezsimek közötti különbségeket. Oroszország esetét egyelőre elsősorban azért nehéz a fejletlen demokrácia megnyilvánulásaként meghatározni, mert szemmel láthatóan nem a demokratizálódás felé halad, hanem éppen ellenkező irányba. De az orosz hatalmi rezsim “rendőrállamként” való meghatározása is leegyszerűsítés lenne, hiszen Oroszországban megvannak még azok tényezők, amelyek korlátozzák az abszolút hatalmat. Oroszország további politikai fejlődése valószínűleg tudományosan is egzaktabb definíciók megfogalmazására ad majd módot. A Vlagyimir Putyin kormányzása alatt kialakult politikai rezsim természetéről minden bizonnyal annak alapján lehet majd pontosabb képet alkotni, hogy mi bizonyul benne meghatározónak: az abszolút hatalomgyakorlás vagy az intézményesült politizálás, az orosz hagyomány vagy annak leküzdése. Egyelőre azonban, addig is, amíg a politológusok pontosabb terminusokat keresnek, az új politikai realitás egyre határozottabb körvonalakat kezd ölteni. 2004 elején azt lehetett megfigyelni, hogy az új rezsimben a politikai vezető szerepének autokratikus felfogása vált uralkodóvá. Nincs kizárva, hogy a bürokrácia – további konszolidálódásával egyenes arányban – erősebb befolyást igyekszik majd gyakorolni a vezetőre. ⁹ Amíg a hatalom személyhez kötött, csak egyetlen módon képes az apparátusra támaszkodni – saját “családi korporációján” keresztül, ám a politikai “család” maga is óhatatlanul függőségi viszonyba kerül az apparátustól. A sors iróniája, hogy az új rezsim építőmestere a jelcini csapat lett, s az is világos, miért: a régi uralkodó klán és a 90-es években feltört nagyvállalkozók olyan hatalom kiépítésében voltak érdekeltek, amely képes garantálni biztonságukat és a status quo fennmaradását. Épp ezért segítették hatalomra a “szilovik” Putyint. Felvetődik a kérdés: miért nem próbálták Jelcin emberei az ő uralma alatt elvégezni a politikai sterilizációt, miért csak Putyin idején kezdtek hozzá? – Az első orosz elnök nyilván nem volt hajlandó még tovább sorvasztani azt az amúgy is sorvadt demokráciát is, amely az ő hatalma idején született meg. Putyin ezzel szemben olyan vezetőnek bizonyult, akinek nincs ellenére a kemény kormányzási stílus. Még lényegesebb viszont, hogy az oroszországi társadalom az új vezető uralma alatt igen gyorsan felfogta, hogy “megváltozott a politikai széljárás”. Érdekes egyébként, hogy a Kremlből manipulált hatalmi rendszer “dizájnjának”, sőt e rendszer jellegének kialakításában nem elhanyagolható szerepet játszottak a liberális technokraták (gondoljunk csak Alfred Koh szerepére a független televízió felszámolásában). Az irányított rendszer modellje kétségtelenül megfelel a technokraták mentalitásának, ők ugyanis – ahogyan azt más átmeneti társadalmak tapasztalata is mutatja – szívesen húzzák meg magukat a tekintélyelvű rezsimek árnyékában. Akárhogy legyen is, az “irányított demokrácia” kremli manipulátorainak szándéka nyilvánvaló: a demokrácia jusson nekik, az irányítottság pedig – mindenki másnak, s Putyin vállalja ebben a helytartó szerepét. Ennek a jelcinisták által működésbe hozott úthengernek azonban előbb vagy utóbb le kellett gázolnia mindazokat, akik bármi módon korlátozhatták az új vezető hatalmát – ez a perszonifikált hatalom természeti törvénye, hiszen az ilyen hatalom számára öngyilkosság osztozni az erőforrásokon. Putyin vezetői szerepét így csupán saját “keresztapái” korlátozhatták volna, ámde az ő sorsukat eleve meghatározta az ilyen típusú rezsim fejlődésének belső logikája, mely minden korlátozástól és akadálytól azonnal megszabadul, mihelyt azok számára feleslegessé váltak.

A bizonytalanság vége

Az oroszországi hatalom – mindmáig – kialakulatlan, amorf, úgyszólván posztmodern jellegének köszönhette fennmaradását. Jelcin vezetési gyakorlatának alapja s egyszersmind módszere is az eklekticizmus volt. Csak azért tudta elkerülni a társadalom fenyegető kettészakadását az antikommunista fordulat pillanatában, és volt képes saját hatókörében tartani mind a régi rend híveit (a kommunistákat), mind az új rezsimhez kötődő, antikommunista erőket, mert egy közös “tégelyben” helyezte el az egymással ellentétes törekvéseket és tendenciákat. Világos ugyanakkor, hogy egy ilyen vegyülék nem mozdíthatta elő a liberális reformok kibontakozását, hiszen ehhez a múlttal való teljes szakításra lett volna szükség, mert csak ezen az alapon válhatott volna a politika független, a civil társadalomnak semmiben alá nem rendelt intézmények rendszerévé. Putyin elnök, aki elvetette a jelcini rendszer felemás stílusát, a többszólamúságról a világos egyszólamúságra tért át. A mai Putyin – a koraitól eltérően – már nem két széken ül: a visszarendeződésnek és a hatalom újratermelésének az adott szituációban követendő logikája ugyanis azt követeli tőle, hogy maximálisan egyértelmű és kemény legyen az elhatározott irány követésében. Ő maga azonban természeténél fogva olyan politikus, aki lehetőség szerint kerüli a visszavonhatatlan döntéseket, és hajlik a kompromisszumokra. Inkább ingadozó politikusnak mondható, aki szeret kivárni, s amennyire lehet, igyekszik megelőzni a konfliktusokat. Próbálja halogatni a döntést, nem sietteti az eseményeket. Hatalma megtartásának érdekei mind ez idáig nem kényszerítették tömegméretű erőszakos intézkedésekre. Néhány oligarchának az országból történő kiszorítása (Berezovszkij és Guszinszkij), Hodorkovszkij bebörtönzése, a független televízió felszámolása csak célzott és szelektív intézkedések voltak. De Oroszországban a tekintélyelvűség irányába történő elmozdulás az elnöktől függetlenül is bekövetkezhet, méghozzá a politikai elitnek köszönhetően, amely mindig pápább akar lenni a pápánál. Megtörténhet, hogy Putyin, ha elragadja őt az új “kemény kéz politikája” híveinek sodra, határozatlansága ellenére is messzebb megy a tekintélyuralom felé vezető úton, mint maga akarná. A társadalommal folytatott párbeszédének módját mindenesetre az szabja meg, hogy nem visszakozhat és nem térhet vissza többé a kiinduló szituációhoz, mert az gyengeségnek látszana. Könnyen lehet, hogy Putyin – akaratán kívül – a konszolidálódott bürokrácia vezérévé válik, azé a bürokráciáé, amelynek voltaképpen ő segített visszanyerni régi szerepét. Megjegyzendő, hogy az elnök kétségkívül tisztában van vele, mennyire destruktív szerepet játszanak a csinovnyikok. Korai beszédeiben nem véletlenül támadta az apparátust, sürgetette a közigazgatás reformját és szólított fel a korrupció elleni küzdelemre. Amikor azonban hozzákezdett saját hatalmi bázisának kiépítéséhez, rá kellett ébrednie, milyen szűkös a kínálat azokból az erőkből, amelyekre támaszkodhat – a biznisz, a bürokrácia (és annak erőszakszervezeti komponense), a liberális technokraták és a társadalom. A bizniszben aligha bízhatott meg. Hiszen voltak már a hatalom részesei az oligarchák (egyik képviselőjük, Vlagyimir Potanyin egy ideig miniszterelnök-helyettesként is működött), de akkor a maguk javára igyekeztek privatizálni a hatalmat, amit persze a perszonifikált uralmi rend nem engedhet meg. Az elnök azonban nem ismerte fel, hogy a biznisz játszhat pozitív szerepet is – ilyen már kezdett megmutatkozni, amikor Hodorkovszkij a nagyobb nyíltság és az apparátustól való függetlenedés felé fordult. ¹⁰ Putyin nem érezte át, hogy ha az üzleti világ kiszabadul a bürokrácia öleléséből, az a vezetőnek is esélyt biztosít az apparátus függőségéből való kiszabadulásra. Az elnök úgy reagált, mint a hatalmi monopólium tipikus birtokosa, bebizonyítva ezzel, hogy az oroszországi perszonifikált hatalom a biznisz és a hatalom összeolvadásában érdekelt. Az oligarchiaellenes szenvedélyektől megfélemlített üzleti világ egyelőre megcsendesedett, és véget érni nem akaró ovációkat rendez Putyinnak. Ugyanakkor zavartalanul tevékenykednek tovább (ha kissé óvatosabban is) a hatalmi szervekbe beépített lobbista csoportjaik, amelyek az oligarchikus monopóliumok érdekeit érvényesítik. A bürokrácia és a biznisz összeolvadása – akárcsak korábban – újratermeli a korrupciót. Csak annyi változott, hogy miután a csinovnyikok visszaszerezték hatalmi pozícióikat, a kenőpénzek tételei többszörösükre ugrottak. Mi több: a biznisz és a hatalom konfliktusa – az előbbi látszólagos lojalitása ellenére – valójában nem oltódott ki. A hatalom, ahányszor csak nehéz problémákkal kerül szembe, nem tud ellenállni a kísértésnek, és a nagy bizniszt teszi meg bűnbaknak. A biznisz pedig kiskapukat keres és igyekszik privatizálni magának az adminisztratív erőforrásokat. Márpedig a “biznisz – hatalom” konfliktus megoldásától függ az is, sikerül-e végre Putyinnak lezárnia Oroszország fejlődésének (amely mindig a tulajdon egyik újraelosztásától a másikig vezetett) még egy lapját. Mára az ország azon a ponton van, hogy már nincs mit szétosztani, kimerültek az újraelosztás tartalékai. ¹¹Ahhoz viszont, hogy legitimálni lehessen a magántulajdont és a ’90-es évek privatizációját, az elnöknek el kellene választania egymástól a hatalmat és a tulajdont, azaz ki kellene szabadítania a bizniszt a bürokratikus apparátus függéséből, növelnie kellene a jog és az igazságszolgáltatás szabályozó szerepét. A valóságos élet “erkölcsi értékfogalmak” szempontjából történő elrendezése Putyin politikai forradalmának egyik legfontosabb aspektusává válhatott volna. Erre a forradalomra azonban csak akkor kerülhetett volna sor, ha az uralkodó osztály és a politikai vezető készen állt volna a perszonifikált hatalom átalakítására – az ilyen politikai hatalom ugyanis a “hatalom-biznisz” képlet összetartásában, nem pedig szétválasztásában érdekelt. Jelenleg azonban más irányba fejlődnek a dolgok, nem kizárt, hogy a jövőben megint a javak újraelosztásával próbálják majd a “hatalom- biznisz” problémát megoldani, anélkül azonban, hogy ezzel kijuthatnának a stagnálás állapotából. A technokraták, akiknek nincs társadalmi támogatottságuk, mindig, minden rezsimben a hatalom engedelmes eszközei voltak, még akkor is, amikor rájuk bízták a továbbfejlődés stratégiájának kidolgozását. Jelcin a maga idejében nagy figyelmet szentelt a fiatal technokratáknak, ami teljesen indokolt is volt, hiszen a magányos vezető igyekezett olyan korporációt találni magának, amelyet egyetlen komoly erőhöz sem kötnek érdekei, s így kizárólag és maradéktalanul az elnöktől függ. Valószínűleg ugyanennek az igényét érezte Putyin is. A környezetéhez tartozó liberális technokraták és pragmatikusok (Kudrin, Gref, Kozak, Medvegyev) közvetítik kifelé a Kreml politikájában fellelhető liberális pragmatizmust. Az új körülmények között azonban kisebb lesz a befolyásuk, mint Jelcin, illetve Putyin első elnöksége idején, mivel egy kiterjedt, nagyon erős bürokratikus közegben kell tevékenykedniük, ráadásul olyan időszakban, amikor már kívülről megszűnt a liberálisok politikai nyomása. A társadalommal, lévén teljesen strukturálatlan, Putyin aligha számol reális erőként. Mint “szilovik” bürokrata, eleve nem bízhat benne túlságosan. Olyan vezető, mint ő, aki a felülről megvalósítandó stabilizációt és modernizációt tartja feladatának, eleve csak az államapparátusra támaszkodhat. Igen, Putyin tisztában van azzal, hogy az apparátus hatalmának növekedése együtt jár majd a korrupció fokozódásával. Felfogása szerint azonban a korrupció – a spontaneitáshoz, az irányíthatatlansághoz képest – még mindig a kisebbik rossz. Ám ha a bürokráciát választja, azt is tudatosítania kell magában, hogy az apparátus mindig a vezető manőverezési szabadságának korlátozására törekszik, a maga érdekeinek kívánja alárendelni őt, és ebbéli igyekezetét szinte mindig siker koronázza. Putyinnak persze esze ágában sincs átadni a hatalmat a “szilovikoknak”, hiszen nem szándékozik öngyilkosságot elkövetni! Afféle opricsnyinaként¹² használja fel őket – mint ellenfelei eltakarításának vagy megfélemlítésének eszközeit. De nincs kizárva, hogy a “szilovikok” egyszer benyújtják az elnöknek a számlát, hiszen a személyhez kötött rezsimek erőszakszervezeti komponensét rendszerint az expanzió jellemzi. Putyin azonban mindaddig, amíg megőrzi széleskörű társadalmi támogatottságát, nem válik az erőszakszervezetek túszává. Ahhoz viszont, hogy ténylegesen elkerülje ezt a sorsot, bizonytalanságban kell tartania őket, ahogyan Jelcin tette, s esetleg meg kell válnia olyan tagjaiktól, akik kezdenek túl nagy fontosságot tulajdonítanak saját maguknak (így járt el Jelcin annak idején Korzsakovval és Lebeggyel szemben). Hiba lenne azonban az autoritarizmus veszélyét egyedül a Putyin környezetéhez tartozó “szilovikokhoz” kötni. (Az utóbbiak közül egyébként nem is kevesen a másik táborhoz, az oligarchákhoz szegődtek). A “kemény kéz” politikájában őszintén érdekeltek a technokraták is. Egyszóval, a vezetési stílus szigorodásának okai számosabbak, semhogy egyedül az erőszakszervezetekre lehetne korlátozni őket. Ráadásul az erőszakszervezetekhez tartozók egy részének korruptsága, az a törekvésük, hogy belekóstoljanak a piacgazdaság dús gyümölcseibe, önmagában jelentős mértékben gyöngíti e szervezetek hatalmi erejét. A szemünk láttán formálódó új rezsim immár nem “irányított demokrácia”. Keretei között mind nehezebb mímelni a demokráciát. És még ha megpróbálják is tovább mímelni, kiütközik valószerűtlensége, s végül önmaga leplezetlen karikatúrájába csap át. A jelenlegi Duma, amelynek nincs liberális demokrata szárnya, van viszont nacionalista-populista áramlata, jól mutatja, hová fejlődött az oroszországi hatalom, ezt pedig már nem lehet a régi díszletekkel elfedni. A végbement fejlődésnek azonban pozitív oldala is van. Arra gondolok, hogy a demokrácia jelcini és kora-putyini imitációja elkendőzte a hatalom lényegét, így az néha liberálisnak, nyugatiasnak mutatkozhatott. Az új rezsim leplezetlen egyértelműsége viszont új önmeghatározásra késztetheti az ellenzéket – ha nem most, akkor később. A kérdés csupán az, vajon melyik ellenzék szerveződik meg korábban: a liberális demokrata, amelyik a múlttal való teljes szakítást és rendszerszintű reformokat fog követelni, vagy a nagyhatalmi populista, amelyik a még energikusabb revansért száll majd harcba? Mindenesetre van lehetőség arra, hogy a liberális demokraták választási veresége a liberális demokrácia újjászületésének tényezőjévé változzék. Ez pedig aligha következhetett volna be, ha a liberális demokraták továbbra is csak a demokratikus dekoráció szerepét játsszák.

FORDÍTOTTA PÁL ERNA

(A tanulmány befejező részét következő számunkban közöljük)