Milyen ember volt a nap lovagja, Bródy Sándor? Olyan, amilyennek Krúdy Gyula látta? Vagy talán inkább az volt ő, akire más kortársak emlékeznek? Vagy éppenséggel a hagyatékban megmaradt családjának írt levelei mutatják az igazi arcot? Gondolom, mindezekben van igazság. Végül is ördögien nehéz talán lehetetlen egyenletes és elfogulatlan véleményt alkotni arról, aki saját maga is egyenetlen és elfogult, szeszélyes és szertelen volt.
Krúdy Gyula jól ismerte nagyapámat, Bródy Sándort. Krúdy húszéves volt, Bródy harmincöt amikor először találkoztak, Budafokon, az elhagyatott Kutyavilla csárdában. Sok évig éltek együtt a mindkettőjük által imádott Margitszigeten, kiskorcsmákba jártak Óbudán, fiákereztek, kártyáztak, lóversenyeztek. Krúdy Gyula emlékezése e kötetben, bár regényes, igaz történeteken alapul. Vannak azonban, akik még közelebbről ismerték Bródy Sándort, mint ő. Bródy fiai. Egyik az öt közül, Hunyady Sándor, Családi album címűönéletrajzi visszaemlékezésében ami egyébként a legsikeresebb hosszú írása örökíti meg édesapját. A többi fiú is sokszor írt róla.
Tavaly nyáron Honoluluban fiammal dédunokájával Sandyvel (ő is Sándor!) egy raktárban édesanyám féltve őrzött holmijai között hatalmas ládára bukkantunk. Bródy Sándor Hunyady Sándor Hunyady Margit Illés így szólt a címke. A ládában számtalan fénykép, levél, novella, kézirat nagyapámtól, nagybátyáimtól és hozzájuk írt levelek. Hogy nagyapának kéziratpapírra, papírszeletkékre és főpincérektől kért számolócédulákra több mint száz évvel ezelőtt írt hagyatéka hogyan maradt meg, amikor egész életében lakásból lakásba, szállodából szállodába költözött, és ismereteim szerint nem tartott meg semmit, még ma is rejtély számomra. Hogy miként vészelte át a láda tartalma az utat ötven év New York-i tartózkodás után a Hawaii-szigetekig, az pedig már maga a csoda. Bár édesanyám szokásait ismerve ő nem tudott kidobni semmit ezt természetesnek kellett volna vennem. Így a láda sok száz néma utasa között fiammal felfedezhettük a Rembrandt című regény teljes kéziratát, nagyapám kedvezményes MÁV-bérletét a tízes évekből, kiadatlan Hunyady-novellákat, és Bródy Sándornak fiaihoz és fiainak őhozzá írt leveleit, hogy csak egynéhány példát említsek.
Ebből a családi hagyatékból és a kortársak emlékezéseiből szeretnék most képet adni Bródy Sándorról, az íróról, férjről és apáról arról az emberről, akiről Móricz Zsigmond azt mondta, hogy őt az Isten jókedvében teremtette, de aki fia, Hunyady Sándor szerint mégis kísértetiesen szomorú, izgatottan kétkedő életet formált magának, egyenesen tragikus fináléval. A tigrisből és primadonnából, a sugárzó öröm megtestesüléséből (ismét Hunyady Sándor szavai), kora legünnepeltebb írójából hirtelen a közönség és írótársai nagyrésze által kitagadott, imádott magyar földjéről, hazájából száműzetett, idő előtt megöregedett és beteg ember lett.
Ebből az időből maradt is a hagyatékban egy nagyapámhoz szóló Krúdy-levél:
[A hagyaték anyagát betűhíven közöljük.]
Margitsziget, 1921. július 9.
Kedves Sándor, Lázár végre megírta az ádresszét, hallom, hogy beteg, amit nem csodálok, annyi idegenben való kóborlás után. Nyomban meggyógyulna, ha itthon volna. Más itt még a büdösség is, (az Otthonban példáúl,) mint idegen határban. Most már bejárta hétszer a világot, mint a drótostót. Ideje volna: leülni, pihengetve írogatni, nagyokat nevetni és többet bölcselkedni, mint valaha. Minél öregebbek leszünk annál több okunk van a bölcsességre.
Lám, én is mibe fogtam. A Margitsziget és vidékének hetilapot szerkesztek Szigeti Séták cím alatt, amelynek első száma július 17-én jelenik meg. Dohány még nincs. De a fürdőigazgatóság megígérte, hogy a nyomdaköltséget fedezi, mert hiszen az övé a hirdetés, a kúrlista, meg minden. Nekem szabad teleírni az ujságot.
Talán még idejében kapja meg e levelet, hogy valami szigeti emléket írjon az ujságba. Nagyon boldog volnék, ha nem feledkezne meg kérésemről. Az ujságot az Athenaeum nyomja, hát elég tetszetős lesz. Papírja se lesz a legrosszabb.
Képzelheti, hogy milyen állapotban vagyok, hogy ilyenre vetemedtem. Remetének való foglalkozás lesz ez. Az örömöm tán annyi: hogy néhány nagyseggü asszonynak az arcképét kiadom.
Itt járt Szép Ernő, de semmi okosat nem mondott.
Legjobban szeretném, ha egy napon beállítana töltött káposztára, amely most, miután új káposzta van: nem fog hiányozni asztalunkról.
Itt nagyon megöregedett mindenki, remélem, maga azért volt külföldön, hogy ezt elkerülje.
Ne hagyjon válasz nélkül!
Szerető híve
KrGyula.
Bandi fia csaknem oly derék fiú már, mint Pista.
Csak egyszer láttam nagybátyámat, Sándorkát izgatottnak 1941-ben, amikor hatéves Zsófi húgomtól, akarata ellenére, kártyán vesztett felháborodottnak sohasem. Pedig az lehetett, amikor a következőket írta A Toll című folyóiratban, 1934-ben:
Hanem az ember nem állja meg, hogy ki ne fakadjon a sok buta mese ellen, amelyek, mint ťsándorbácsiádákŤ évtizedek óta benne élnek a kávéházi körforgalomban.
Feszty Árpádné, Laborfalvy Róza leánya és Jókai Mór fogadott leánya, akit férjével együtt szoros, meleg barátság fűzött Bródy Sándorhoz és családjához, így írt aNyugat egyik 1930-as számában:
Én azoknak a sorába állok, akik, úgy, mint én, szeretnék lehúzni emlékéről azt az ízléstelen anekdotaruhát, amit ťSándor báŤ-nak hívnak. ťSándor b፠nem létezett. Az csak álruha, maskara volt, amibe el akart bújni önmaga és főleg: a halál elől. [ ] És ekkor vette fel az anekdotákkal, viccekkel, nyegleségekkel kihímzett ťSándor b፠maskarát.
Ezeket a sándorbácsiádákat, Sándor bá-anekdotákat a mai napig is hallom, és ez az egyik oka annak, hogy most én is megragadom a tollat annak ellenére, hogy nem vagyok a magyar nyelv jeles művelője, művésze, mint Bródy Sándor, Hunyady Sándor vagy akár a többi Bródy fiú. Olyanok ma is kevesen vannak, akkor is kevesen voltak. Kosztolányi Dezső, talán minden idők egyik legkiválóbbja, ezt írta Bródy Sándorról:
Gyönyörű prózáját csak mértékbe kellett volna írni, hogy verssé legyen. Csupa tűz, csupa láz, csupa élet volt. [ ] kevesen írtak oly szépen magyarul, mint ő. A népies írók kipécézhetnek szemenszedett szólásokat és váltig bogozhatják unalmas mondatkötéseiket, az ő Heves megyei magyarságának eddig nem láttam mását minálunk. És másutt: Erdélyi szavakból, budapesti szólásokból egy új nyelvet gyúrt, amelyet senki se beszélt és beszél, magasabb nyelvet, akár a versek nyelve, és azóta rajta a márkája, az övé, egészen az övé
Ezt a stílust tükrözik Bródy Sándor fiaihoz írt levelei is. Ő, aki egyszer egy levelében azt írta: a frász tör ki a gondolatra, hogy kezembe vegyem azt a szerszámot, amellyel annyi sok időt haszontalanul elrobotoltam, és aki saját bevallása szerint nem volt apatermészet, valójában nemcsak jó író, hanem nagyon jó apa is volt; mind az öt fia imádta. Itt következik két levél András fiához, aki egy most nem közölt levél hatására így büszkélkedik öccsének, Istvánnak: Soha ilyen jókedvű és kedves nem volt. Engem szeret és én is szeretem nagyon.
Bandi, te nagyszerű bolondos fiam, annyi sok mindenben földi másam! Jól megkinoztuk egymást az életben. Én kérek bocsánatot tőled ha vétettem neked. Titokban, mélyen mindig nagy gyöngém volt irántad. Sokkal külömb ember vagy te mint ahogy sokan hiszik. Egy szemmel több életörömed és annyival több fantáziád van a kelleténél. Ha egy kicsinyt szeretsz, valóságosan testi munkára adjad magad, helyre billensz, meglátod. Aczélból való vagy, jó vagy, majdnem az önzetlenségig. Ha rám hallgatsz, parasztokhoz vagy mesteremberekhez mégy, vélük egy sorban. Aztán? Majd meg látod mi történik veled, lehet hogy valami rendkivüli. Élvező és tűrőfiú, ne hagyd magad és érettem ne sírj. Vérem minden cseppjével a te apád.
[Bródy Sándor csak nagyon ritkán dátumozta leveleit.]
Bécs, 1921 vagy 1922:
Kedves fiam Bandi,
szeretem a leveledet olyan mint amilyen te vagy.
Én meg olyan lennék most, ha nem ügyelnék magamra, mint amilyen a kárvallott czigány. De állom a sor, mert ez sor és semmi más, nem lehet róla tenni és nem lehet változtatni rajta.
Ma egész nap az jutott az eszembe, hogy mennyire helytelenül cselekedtem amikor az Otthonn előtt megütöttelek. Azt mondtad akkor ťnincs igaza, nincs igaza!Ť De mennyire nem volt. Rossz volt a szempontom, én se tehettem róla, de azért sajnálom. Te is furcsa fiú voltál még furcsább mint én és neked még kevesebb disciplinád volt mint nekem. Belül nagy szeretettel de sokat gyötrődtem veled és nem tudtalak egyenesre nyesni, nem lehet egyenesre nyesni még a fát se lehet, ha csak ugynem hogy más fa lesz belőle, vagy deszka és az már más czélra való, tudod.
Mit okoskodom és mit bölcselkedek veled. Az én fiam vagy, ez az egész, és az hogy nekem több volt a szerencsém és jobban ki volt egyensulyozva az erőm, az energiam, a vérem, mit tudom minek nevezzem. Viszont a testi erőd, a vitalitásod külömb mint az enyém. Annak idejében, kellő időben keresztül mentél a tuberkolozison és beoltott, inmunissá tett. Frank-od [a szifilisz régies neve] helyesen nem volt de ha még is akadt volna, tedd meg a kedvemért és lövess bele a kitűnő testedbe egy kis salvarsán. Ha pozitív ha negatív az illető régi jó zsidó vendéglős akit Wassermannak hívnak. A rossz, a kinos betegségeket szépen elhárítod és ez nagyon fontos. Az Erlich nagy cselekedete most már kipróbált, annyi év után csaknem bizonyos.
Pista, közös kedvenczünk, kis kelésekről panaszkodik. Hiszem hogy ez ártatlan dolog. Mégis erre is megkellene néznie a kitűnő Török professornak, bár ő merőben más iskola hive mint én, de neki tudása van, nekem meg némi intuiciom. Minden tudás, dogma és empiria ellenére nem lehetetlen hogy ezek a magukat ártatlannak tettető és tudományosan valóságosan ťtilosŤ kelések egy jogtalanul öröklött freank jelenségei. Nem valoszinű de lehető és nagyon szeretném ha a professor Pistát megnyugtatná. Kis dolog az egész vizsgálat, az egész gyógyítás pedig gyerek játék. Nem valószinű, hogy Pista valaha is laborált volna a nevezetes mokában, de laboráltam én, majdnem harmincz esztendővel ezelőtt. Nekem nem ártott, rajtatok se mutatkozott. De az ó testamentum még mindég van olyan igaz mint a nagydolgokban még mindég labilis természettudomány.
Vegyétek komolyan amit mondok, ha tudjátok. Pistát, sőt Illést se eresszed föl, magad se jöjj. Gyenge kedvemben vagyok és nem akarok szentimentális lenni és nem tűröm hogy ti azok legyetek. Nem lehetetlen fiam, hogy még összekerülünk, nehezen vész el a veszett fejszének a nyele.
A következő három levelet István fiához írta 1920-ban és 1922-ben:
Budapest Rudas fürdő, 1920 őszén
Kedves fiam Pista,
nagyon nehéz talán a legnehezebb idö volt augusztus, szeptember. Nagyokat busultam miattatok. Most már, ugy ahogy, megnyugszom és örülök annak, hogy jól vagytok, okosan és bátran viselkedtetek. Téged külön irigyellek is. Nem akarok belepolizálni a kis hasadba, Bandi azt hazudja, hogy megnőtt. A magam fejét töröm mi lesz? mi lesz? Nem velem, aki korom és sok minden ok miatt leszámoltam. Nem szeretem többé az embereket és nem hiszek bennük, de azért ne ijedj meg faszi legény vagyok még így is. Örülök a gyönyörű időnek és a szép pináknak bár nem nekem nyitnak és hervadnak többé. Iró kedvem is van csak most nem ízléses és nem lehetséges a becsületes irás.
A szobátok, a holmitok megvan, rendben van. De csak egyszer láttam, nem merek belemenni, rossz nekem nagyon hogy így üresen áll.
El szerettem volna menni Hanushoz, de nem lehet mert más imperium mint ahol mi közel való időben találkozhatnánk. Okosabbnak gondolom, hogy a beteg Gyókot meglátogassam. Mikor? Még nem tudom. Ott talán találkozhatnék veletek. Itt vigasztalan az állapot. Százféle okból. Az egyik, a legutolsó pedig ez nem a legutolsó hogy semmi palántám de még reménységem sincs. De én csak elvergődök.
Küldjél valahogy hamarosan hírt magatokról.
Ölel, csókol (Illéssel együtt) szerető apád.
1922-ből:
Pistám, nem tudok irni, nem tudok hazamenni. Minek rontsam a kedvedet, a kedveteket. Ne kényszerítsetek, hogy megmondjam az igazat: fázom belöl és ugyancsak befűtöttek az ördögök. Állani kell, tűrni kell, dolgozni kell. És lehetőleg magasan tartani a fejemet, ha még olyan üres is. Ne féljetek azért tőlem, se ostoba, se bolond nem vagyok. Az életöröm nedve szikkadt ki belőlem. Vagy kiszikkadt végképp, de az se lehetetlen, hogy valami csekély édes szirúp még visszaszivárog a belsősecretióm valamely titkos mirigyén. Még állom a sarat és akármit mond a tudomány, a tapasztalat, a statistika és holmi firlefancz, a végéig semmi se reménytelen. Sőt még a vége után se, isten úgyse! (Mi ketten egy hiten vagyunk.)
Az a fontos, hogy te és a többiek jól vagytok. [ ]
Mit hazudok én is, se a jó, se a rossz oldalaival nem törődöm. Nem tudok én már törődni fiam semmivel. Ti, állandóan az eszembe vagytok, de azért vigyázok, hogy sentimentalis ne legyek. [ ]
Mindnyájatokat ölel
Szerető apátok.
Irok, ha valami külömb napot fogok ki mint a mai. [ ]
Kedves fiam Pista valósággal szomorú vagyok a kis kelések miatt. [ ] Ne hanyagold el fiam, kérlek. Ne is törődj se a mások se a magad de legfőképpen az én ügyeimmel ne. Majd csak elintéződnek a dolgok automatice is. [ ]
Csak évődtem veled? Dehogy haragszom már. Még abban is igazad volt hogy lementél korcsmázni Lázárral. Én is kártyáztam vele Konstantinápolyban. Ma sem tudom, hova lett a tökk 8as? Hová tűnt el? Ő ama bizonyos mágnások bizonyos daxlija. Nagyon kedves furcsa állat, de azért gondoljad azt amit jónak tartasz, biztosan jobb mint amit én gondolok. [ ] Van elmédnek egy jó hideg része is, ismerem és szeretem benned. [ ]
Megint jövendőt mondok és okoskodom. Láthatod ebből hogy megint erőszakoskodom magammal megakarok gyógyulni, és ilyenkor kinlódok. De ez igazán nem fontos. Az a fontos hogy ti jó állapotba legyetek mert az élet elmondom neked is az élet kissé hoszadalmas.
Banditól igen kedves levelet kaptam, ma hűvös itt az ájer, ha kimelegszik és kivirul megint, irok Jánosnak, Bandinak és Illésnek is. Szabónét és Lulut se szabad kifelejtenem. Berczi bácsit nehogy zavarják a lakásában!
Fáradt vagyok egy kissé, ma nem is irtam a furcsa regényből egy levélre valót se.
Irjál.
mindnyájatokat ölel
szerető apátok
Most ne gyere.
Legidősebb fia, Hunyady Sándor egyszer megjegyezte, hogy apjának minden sorából érzik, mily végtelen szeretet és minden apróság iránt érdeklődő lelki közösség fűzte az írót ahhoz a földhöz, amelyen született. Azt hiszem, ez a magatartás Bródy Sándor fiaihoz írt leveleinek minden egyes sorából is érezhető.
Sándor fia tökéletesen látta, hogy apja egyáltalán nem volt boldogságra képes természet. Erejének és sikerének teljében is süket, sötét és üres volt minden ötödik perce. A lelke teli volt légörvénnyel. Lehettek szikrázó pillanatai, örömei és izgalmai, de egész életének folyása az alapszínére nézve tépelődő volt, nyugtalan, melankolikus. Élete utolsó esztendőiben pedig olyan testi és lelki szenvedéseket kellett elviselnie, hogy a története közel jár Shakespeare alakjainak tragikumához.
Ahhoz is tehetség kell, jellem és válltartás, hogy valaki ilyen bevégzett drámát tudjon formálni az életéből. Vajon hogyan csinálta Bródy Sándor, hogy felruházva a természet sok adományával; szépséggel, egészséggel, tehetséggel, sőt még szerencsével is, ilyen nyugtalan, boldogtalan és tragédiába torkolló sorsot szerkesztett magának.
Az hiszem, az volt a baj, hogy a szellem éppen olyan súlyos ellentmondásban volt a vérmérsékletével, mint ahogy a külső körülményei sem egyeztek ízlésével és hajlamaival. Benne is rendetlenség volt és ő sem volt a helyén. Hajó a szárazföldön, ház a tengerben.
tizenötéves korától kezdve szakadatlanul kemény munkával kellett tartania magát és később családját, mely igen nagy számú lett, talán ugyanannál a belső oknál fogva, ahogyan egy proletár-házaspárnak születik hat gyereke. Ha tudnák, hogy nemcsak azért pazarolt, mert semmi hajlama nem volt a pénzgyűjtéshez, hanem azért is, mert munkájának méreteihez és életének elemi szükségleteihez képest olyan keveset keresett, hogy semmi értelme nem lett volna a takarékosságnak.
Bródy István 1963-ban, egy a párizsi Irodalmi Újságban megjelent interjúban beszélt édesapjáról:
A köztudatba úgy ment át az alakja, mint a századeleji bohémé, aki a nők barátja volt. Mintha Bródy Sándornak főfoglalkozása maga az élet lett volna s az irodalommal csak úgy mellékesen foglalkozott volna. Ez nem az igazi arca apámnak. Nagyon sok ellentmondás volt benne. Élete örökös harc volt temperamentuma és életfilozófiája között. Bő vére hajtotta az élet örömei felé, kergette a párbajokba, hívta a rivaldafénybe. Gondolkodásmódja viszont aszketikus volt. Az emberiség gyógyíthatatlansága ellenére örök belső kívánsága volt, hogy mégis gyógyítson.
Bródy Sándor viszonya a női nemhez bonyolult és korántsem egyértelmű történet. Sok mendemonda, téves ítélkezés, valótlan információ látott már napvilágot ezzel kapcsolatban életében és halála után is. Ő maga így írja meg Rosenfeld Bellával, későbbi feleségével való megismerkedését és kapcsolatuk folytatását Üdítő lázakcímű írásában:
Ezek a levelezések, ezek is üdítő lázakat okoznak, és amíg más lányokkal bujkáltam lakásokban, vad erdőkben, színházak rossz illatú karzatain: a levelezés lendületéből, hazugságaiból, a szép szavak hínárjából egyszerre megszületett az úgynevezett komoly szerelem. Egy hamis kristallizáció, amelynek vegyületében abban a korszakban egy idegen férfi fantáziája, a Jókaié volt a legerősebb. Isten áldja meg ezt a mérgező képzeletet, mennyit ártott, mennyit ártott! Emlékszem, akkor már Pesten emésztő lázban vártam a leveleket. Az Andrássy úton sétáltam délben, hogy az utcán fogjam el a postást. Egy idegen nő sétált velem, és akkor még jobban szerettem őt, mint azt, aki a leveleket írta. De a levél az más! Ha megjött, beszaladtam a kapu alá, és otthagytam a leányt. Mi ez, mi volt ez? Nem érek most rá, hogy kérdezősködjek magamtól és titkát fejtsem. Siettem válaszolni, és a szép szavakon keresztül belekorbácsoltam magamat a házasságba. [ ]
Kezdődött a jegyesség jó szagú élete. Az igazi üdítő lázak. Az esküvő. A házasság. Óh, ahogy magamhoz nyúlok a gyönyörűség sebeivel vagyok tele! Szégyellem magam, hogy mások előtt megtapogassam magamat és hozzányúljak máshoz. Arisztokratikus érzésem föllázad. De egy lírikus, mit csinál egy lírikus! Mit gőgösködöm? Egy bátrabb és becsületesebb élet kezdődik, íme. Gyerünk. Végre is nem becstelenség az, hogy én, aki a múltban olyan férfiúnak látszom, mint aki legalább száz szoknya hullámai között fuldokol : nem ismertem és nem szerettem mást, csak ezt az egy kis vörös nőt, aki elvált tőlem és azután meghalt.
Feszty Árpádné így ítélt egy megemlékezésében, amely 1925-ben jelent meg a Világ című folyóiratban:
Ebben az időben szembekerült egy nagyon szép, vöröshajú úrilánnyal. [ ] Persze, szerelem lett a vége. Az asszony részéről örökös, halálos szerelem.
Bródy akkor az egyszer őszinte volt. Figyelmeztette menyasszonyát és annak családját: ő nagyon rossz férj lesz. Beteg, szegény, önző. A lány nem hitte, nagyon szerette. Remélt a saját szépségében, hűségében, energiájában.
Szegény asszony, keservesen csalódott. A házasság nagyon boldogtalan lett. Mind a kettőnek. És mind a kettőnek igaza volt, és mégis egyiknek se. [ ]
A fantáziának, szeszélynek, gyerekes önzésnek, bogaraknak, pazarlásnak ez a hihetetlen mennyisége az egyikben, és viszont annyi józanság, egyenesség, rend, takarékosság, lelki és fizikai pedantéria egész a ridegségig fokozása, annyi nyárspolgári erény a másik részen, csak tragédia lehetett a vége. [ ]
És talán mindez áthidalható lett volna sok pénzzel. A financiális bajok örökké, és a sok bölcső, egyik a másik után. [ ]
A férj az éjszakákat (a komoly irodalom kárára) szerkesztőségekben töltötte: akkoriban tényleg úgy dolgozott, mint egy állat kis családjáért. [ ]
Nem elég a szépség, szerelem, az akarat, nem elég az intelligencia, zsenialitás ahhoz, hogy két ember boldog legyen és meg tudjon maradni egy szűk kis lakásban együtt, ha nem összeillők se a hibáik, se jó tulajdonságaik, se a szokásaik, létfeltételeik.
Bródynénak is írónak kellett volna lenni. Nagy, férfias tehetség volt. Valami egyenes, harcias, hajthatatlan, nőnél egész ritka keménység, erő volt a lényében. Hű, fanatikusan hű egész a konokságig az urához, de épp oly hű mindenhez, amit egyszer az övének vallott: elvekhez, kötelességekhez, meggyőződésekhez. [ ] Nem érti, nem látja, hogy másnak is lehet igaza. Alkalmazkodni is kell. [ ]
Mikor észrevette, hogy ura nem lehet hű nincs a természetében , az egész férfinemet elítélte, megvetette örökre. Mártírium lett az élete. Nem tudott testvér, pajtás lenni, csak szerelmet várt az urától. Ha képes lett volna erre, sohase válnak el.
És még ez se volt olyan nagy baj, mint az, hogy sohase tudott egy percig se bohém lenni. Például az urának volt egy igazán ártatlan és akkor még nem is olyan drága passziója, szeretett holdvilágos estéken egy-két órát konflison bandukolni a városon kívül. Éveken át könyörgött a feleségének, kísérje el. Annyival szebb volna kettesben. Nem. Egész büszkén mondta az asszony, sokszor előttünk is: ťAz éjszaka arra való, hogy aludjon az ember. És micsoda pazarlás.Ť
Nem tudja megérteni, hogy egy írót nem lehet a rendes hétköznapi mértékkel mérni.
Egyszer, emlékszem, meg akarta magát ölni amiatt, hogy az ura nem engedte kilincset pucolni, mialatt dolgozott.
Szegény asszony. Ezekkel a túlzásokkal kergette bele az urát az ellenkező túlzásokba.
Bródy 1890 augusztusában vette el Rosenfeld Bellát, ugyanabban az évben megszületett fia, Hunyady Sándor, Hunyady Margittól, a kolozsvári Nemzeti Színház, később a pesti Vígszínház szép és tehetséges színésznőjétől. Itt következik az a levél, melyet Bródy Sándor fiával az akkor már tizenkét éves Hunyady Sándorral való első találkozása előtt írt:
Kedves Margit,
hogy gondol olyant, ilyen utolsó ember még se vagyok én! A feleségemnek az én dolgaimhoz semmi köze és a kis Sándor mindenképpen közelebb áll hozzám amint akármely asszony akár törvényes, akár nem az. Különben is: fütyülök ezekre a törvényekre és azt teszem ami nekem jól esik. Ha a fiút eddig csak messziről néztem: annak sok és lényeges oka volt. El is mondom majd, mert ezzel tartozom magának, magamnak is.
Abban is igaza van, hogy jobb lesz magánál. Fölmegyek, de nem holnap, mert holnap dög leszek, tekintve hogy most 10 ora szombaton estve elkezdek dolgozni és reggelig pusztitom a papirost. Kell, muszáj! Ne haragudjék reám és ha lehet: kedden délután, három után, legyen szives és fogadjon.
Sándorkát nem szabad izgatni.
Kézcsokoló híve
Bródy Sándor
És most feleségéhez, Rosenfeld Bellához írt leveleiből idéznék. A részletek utáni számok a hagyatékban lévő levelek sorrendjét jelzik.
Egyszer azt mondta nekem: magát fel kell srófolni, aztán beszédes. Nem, tele vagyok hamis hangokkal, idegen ember van bennem rajtam kivül még sok. A legtöbbször azok beszélnek, én hallgatok. Boldog percek amikor szivemből, magamból szólhatok, ritkán tudom, csak akkor ha érzem a másik szeretetének melegét. [7]
Kedves lányom, hogy maga mindazokat nem tudja megérteni amit én csinálok nem értem. Nem vagyok farizeus mint a legtöbb férfi, ez az egész és mert nem tudok komisz lenni, ezért mérges reám. Hogy a mi dolgunkból akárki is ügyet csináljon ez undorit. Hogy olyanok akiket lenézek, be akarnak fúródni az én legbensőbb bensőmbe. Beszéljek másoknak arról, hogy milyen szerelmes vagyok én magába, mert azok ezt szeretnék és maga is ezt akarná. Hogy telesírjam a világot azzal a mért még nem lehetünk együtt?! Jobb volna ugy, jobban szeretne maga engem igy. Hogy nem akarok farizeus lenni, még inkább brüszk viselem magam és hazudok mert nincs kedvem nekem idegen embereket magamhoz bocsájtani. Nem mintha én magamat olyan sokra becsülném, be vallom, puszta idegesség ez, valami gyerekes szentimentalizmus, de hát meg van, meg szabadulni nem tudok tőle.
Maga engem a szerelmeimmel kinoz. Ezekből semmi sem igaz, az én nálam nagyon nehezen megy, de az érdeklődést az asszony iránt nem vesztettem el, magán kivül is megpillantok mást, de látni magam előtt, csak magát látom. Nem vagyok magával tele, mert nem vagyok lány, mert nem vagyok olyan, egyszer egyszer voltam, de jó hogy elmúlt, mert az én természetem mellett az vagy az őrülésbe, vagy a halálba vinne. Hát ha szeret, ezért nem haragszik rám, valamint nem mérgelődik azért hogy mig maga remete életet él, én meglehetősen világi módra éltem és élek. Magának igy kell, de nekem nem lehet igy. Amelyik percben nem igy élne, otthagynám, ez az én érzékenységem; nem tagadom tulzott és felette önző. De másképen is, magát bántja, anyja meg izgatja még azzal is ami természetes és jogos. [14]
Vén szamár létemre nem tudok beletörődni az élet nagy tökéletlenségeibe, az emberek nagy tökéletlenségeibe, melyet nagyon alaposan tudnom adatott. Magának is az a baja, nekem is: nagy hiánya minden naivatásnak, ami nélkül pedig nehéz az élet főkép ha az ember fontoskodik vele és tele van mindenféle moralis gondolatokkal, jó érzésekkel mint maga. [ ] Hol az egésségembe nem biztam, hol az élelmességemben, hol magában. Együtt élni veled tisztességben és egésségben, abban a közösségben (melytől azelőtt mindég irtoztam függetlenségem és szabadságomat féltve tőle ) még elgondolni is nagy gyönyörűség volt nekem. De annyi félelem, oly sokszor való elcsüggedés kinzott és ezek bizonyos sokat elvettek abból a melegségből amely bennem megvolt akkor is amikor Kolozsvárott bolondokat cselekedtem. [16]
Elébb nem akartam kibontani, nem voltam kiváncsi rá, ébren magával leszámoltam, csak védtelen állapotomban, álomban, éjjel kinoz és gyötör tovább. Mégis megnéztem mit akar, hát ha a gyermekeket érdekli.
Tul vagyok több hónapos ideglázon, fáradt vagyok, nekem hiába mond és akármit ir, mindegy. Nem siratom a magam tönkre ment életét, nem sajnálom magát. Hogy van, csak arról tudom hogy a fejemet nyomja állandóan. Hagyon békén és menjen a maga utjára. Valami rendet kell csinálni, ősszel majd megcsinálom, mert ahhoz sok pénz kell. Természetes, hogy amikor magamért sem tudom viselni a felelőséget, magáért tovább nem tehetem. Természetesen csak erkölcsi szempontból, ami az én szegény nyomorult nevemet illeti. Az anyagi felelősség az más, az magát megilleti, mint aki mindég hiven teljesítette kötelességét. Ezeket a rongyokat ha nem akarja, dobja ki, én is utálom minden darabját. Arra előre is megkérem, hogy a válókeresetet annak idejébe maga adja be, igy illik ez a gyermekek érdekében való. Szükségtelen megmagyaráznom hogy mért. Ezért küldöm vissza levelét is, hogy semmisítse meg, ámbár kedvem lett volna megtartani mint érdekes irodalmi dokumentumot. De egy kissé undorit. Legyen tartalmával együtt elfeledve.
A gyerekeket illetőleg mondom ősszel rendelkezem. Addig vigyázzon rájuk és kérem legyen némi tekintettel arra is, hogy egyelőre hozzám tartozik és amig az én nevem viseli, nekem felelős.
Semmi harag, semmi gyanú, semmi szeretet nincs bennem többé. Csak az emlék nyom, a magam nehéz vére. Legyen jó a gyerekekhez. [18]
Hálásan köszönöm előzékenységét; nekem jobb ha minél előbb. Csak azért gondoltam, hogy őszig kell várni, mert a pénzét amelyet annyiszor követelt rajtam szerettem volna addig kiteremteni, hogy ebben is rend legyen. A pénzét, amelyet elköltöttünk, helyesebben elköltöttem: két részletben fogom vissza adni, a felét ez év nov. 15 én, a másik felét 1899 május 2 án. [ ] Ez összeg törvényes kamatja 680 frt fejében ha szives elfogadni a házi holmit, nagyon lekötelez [ ] de ha nem akarja, természetesen maga a pénz jár és a butorok s a holmi elutazása után a szegényeknek, a nálam is szegényebbeknek jut [ ] Ha felgyujthatnám az egész otthonnt, hogy hamuja, nyoma se maradjon!
Még a következő kéréseim vannak: az adosságok listáját írja le nekem.
Ha még megvannak régi leveleim és a gyürű, amit önnek adtam: könyörgöm adja nekem azokat vissza. [ ]
Ön mondá, hogy az ember egy őrült állat, nos én is az vagyok és az őrültségem, hogy aki valamelyest is hozzám tartozik annak ha szivében nem is tud a világ előtt becsületesnek kell lennie és tisztességesen viselkednie. Az ön nem szemérmes de legalább őszinte fenyegetésére ezért egy határozott kijelentéssel felelek: a legkisebb illetlenség esetén a gyerekeket elveszem öntől és soha nem látja őket többé. Feldúlom az ön és hozzátartozói életét, olyat cselekszem amilyen rémeset egy őrült állat csak bir. Ön azt mondta nekem hogy elszánt, én nem vagyok az, rettegek attól a gondolattól, hogy elkövetkezik az elszántság pillanata.
Ezek mind önző dolgok de kényszerit foglalkozni velük az én önző cinizmusom, amely belátom feltűnően utálatos, olyan mint egy féreg szenvedése, egy féregé amelynek egyik felét eltiporták, a másik fele azonban vergődni és érezni kénytelen. Ez a cinizmusom kényszerit arra hogy megint csak megkérjem: legyen jó a gyermekekhez, hogy ne érezzék meg, hogy az apjukat elvesztette nekik. Én nem vagyok oly józan mint ön de tudom mit jelent számukra ez az elválás. Tudni fognak rolam mint valami szegény kis kereskedőről aki valahol idegenben árulgatja a portékáját, hogy pénzt küldhessen nekik. Jól emlékeznek meg rólam ha ügyes, szerencsés és pontos leszek. És megátkoznak még halálomban is ha elszerencsétlenedem, vagy elzüllök, nem keresek. Amint ön mond [a papír egyik sarka leszakadt, ezért a szöveg két helyen hiányos] gy lány előtt: megátkoz még a siromban is. A gyerekek már ilyenek, az jának gyerekei. De talán a bennem levő erő nem engedi magát, az az erő, az a képesség amelyet ön nyolcz évig öntözött vitriollal. Talán mégis én voltam az erősebb. Kell lenni valaminek a véremben olyasminek mint ami a nagy vadállatokban van és ami miatt nehéz megmérgezni őket. A gyerekeket ha egy darabig távolról is mégis csak fölnevelhetem [ ] Arra azonban, gondolom, ön is vigyáz hogy a nagy leánya úgy ne gondolkodjék önről mint ön az anyjáról.
Holnap én is elutazom, nem akarok itt lenni amikor a gyerekeim, a lányom! elmennek tőlem. Menjen maga is békén, legyen hozzá az isten irgalmas, hiszen igazában nem tehet semmiről. ťŐrült állatok vagyunkŤ az egyik megvágja a másik szivét, de mindegyik csak a magáét fájlalja, azért ordit.
Én megprobálok csendes lenni, erre kérem magát is, minek szánjon, sirasson és nevessen bennünket az aki körülöttünk ránk les, ismerős, kiváncsi! Menjen csak csendesen, mondtam és ismétlem: se haragom, se gyanum, se szeretetem sem kiséri, csak elmúlt hitem. De azért élünk bátran és védekezem amig tudok az ellen amit maga lelkem eltévelyedésének nevez. [ ]
Külön küldöm a levelet, mert délben utoljára megyek fel és szeretném ha apró kéréseimet akkorára teljesíthetné. [19]
Az utolsó, már többek által idézett levél lehet annak a tévhitnek a forrása, hogy Bródy Sándor és Rosenfeld Bella 1898-ban váltak el. Hogy ez után a levél után még együtt éltek, azt természetesen bizonyítja két újabb gyerekük, apám, János és öccse, Illés, születése. De Varsányi Irén is ír arról, hogyan segítette őt Bródy Sándor felesége A dada próbái alatt. (1902 januárjában volt a bemutató.) Bródy, ebben az írásban idézett, 1902-es, Hunyady Margithoz szóló levelében is még feleségeként emlegeti Rosenfeld Bellát. De abban az évben elváltak. A válás okairól itt következik édesapám, Bródy János írásának egy részlete, ami A Toll című folyóiratban, a harmincas évek végén jelent meg:
Házasságuk halálát egy fizikai haláleset okozta és előzte meg: Mici nevű néném, elsőszülöttjük, nyolc éves korában agyhártyalobban megbetegedett és nagyon nehéz, hosszú haldoklás után kiszenvedett. Mindketten imádták ezt a kislányt, testi mását apámnak, aki anyám ritka tanulási képességét és értelmességét is örökölte. Azért, mert nyolcéves korában franciául beszélt, mindenkit mindenről kikérdezett és Jókait egzecírozta: Mici mégsem volt csodagyerek. De lehetett valami szenvedélyes gyengédség benne, aminek a révén megbűvölte az idegeneket és úgy magához ragasztotta apját és anyját, hogy azok egymás együvétartozását is rajta keresztül érezték.
A ragaszték kihullott az együvétartozás érzése megszűnt.
Mici halála után még három évig élt együtt apám és anyám, hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Ekkor kezdődött apám vándorélete, ekkor tartott egyszerre lakást négy különböző budapesti házban.
Most pedig, kiegészítésül a portréhoz, néhány kortárs író jellemzése. Karinthy Frigyes 1930 májusában, Bródy Sándor síremlékének avatásakor így írt a Pesti Naplóban:
Ki ismerheti, ki értheti mint írót, aki nem ismerte személyesen?
S közülünk, akik éltük vele a kort, mely őt képére alakította s melyet képére alakított mégis ki tud szabadulni a személyes ismeretség lenyűgöző emlékétől, hogy az írót papírról megértse? [ ]
A Bródy Sándorral való személyes ismeretség soha és senki számára nem adott módot egyoldalú, zavartalan szemléletre. Őt nem lehetett ismerni, őiránta nem lehetett érdeklődni, őt nem lehetett figyelni és nézni anélkül, hogy ő ne ismerte, ne figyelte és nézte volna azt, aki őt ismerte, figyelte és nézte. Modell, akinek profilját lehetetlen megrajzolni, mert mindig szembenézett a rajzolóval, s a rajzoló csakhamar rajtakapta magát, hogy a tulajdon képe is szerepel a játékban, a Bródy Sándor lustán, kényelmesen, puhán pislogó tekintetén keresztül. Az ember megismerkedett vele fiatalon és rajongva, ahogy ott szivarozott a Bristol teraszán, körülvéve rajongó fiataloktól az ember türelmetlenül nézte, hogy egyedül maradjon vele s megtudja izgató titkát e pompás emberpéldány rendkívüli életének: s mikor aztán sor került rá, öt perc múlva az történt, hogy nem a Bródy Sándor gazdag és lángoló regényét figyelted, hanem dadogva és piros fülekkel vallottál neki a tulajdon, páresztendős vékony és szemérmetes kis életkéd féltve őrzött titkáról s dobogó szívvel felelgettél kérdéseire. [ ]
Nem csak kortársunk volt. Barátunk volt. Néha rossz barát, néha hűtlen barát, néha megbízhatatlan barát, de mindig a legbizalmasabb. S barátabb és bizalmasabb száz hű és megbízható kortársnál. [ ]
Nem lehet meghatározni, mi volt a varázsa: ravaszul kevert bájital volt az övé. [ ]
Embernek hatásos és uralkodó, társalgónak elragadó charmeur, írónak valami egészen különleges és egyéni: hármas minőségben így csinált a kor divatjából és szelleméből a saját képére hasonlító divatot és korszellemet, aminek hatása alól egyikünk se vonhatta ki magát.
Mondásait, beszédmodorát, a róla szóló számtalan történet és legenda anyagából színtelenül kapja csak vissza, akinek fülében nem cseng vissza a feledhetetlen hang: kótával lehetne csak közölni, vagy valami még nem létező, hajszálfinoman szinkronizált színes és plasztikus hangfilmen.
De itt maradtak könyvei, hogy tanúságot tegyenek írói formanyelvéről.
Legjobban akkor éreztem ennek a formanyelvnek jó ízét, mikor karikatúrát írtam a modorában: azért torzítottam, mert szerettem. [ ]
Mindannyiunkra hatott, akik írtunk, abban az időben. Legutóbb Ady összegyűjtött verseit lapozva csodálkoztam fel, sűrűn, az ismert ízre, ahogy e távoli műfajban felbukkan a bródysándori beszéd és írás félreismerhetetlen fűszere.
Szini Gyula a Kritika című folyóiratban, 1930-ban:
Az a nemzedék, amely Bródy Sándor nyomdokaiba lépett, rendkívül sokat köszönhet neki. A toll bátorságát, a szavak bátor, színes használatát, az előítéletek ellen való csüggedhetetlen harcot. Terhes örökség, de érdemes érte küzdeni, szenvedni.
Juhász Gyula Bródy Sándor halálakor, a Szeged című napilap 1924. augusztus 13-i számában:
Olvasták, szerették és ajnározták. Szép ember volt, elragadó és hozzá valóban hatalmas és diadalmas tehetség. A nők és az olvasók (majdnem egy) behódoltak neki, és sokáig a dicsőség és népszerűség napfényében fürdött ebben az országban, ahol nem szépséggel és tehetséggel, de könyökkel és tekintéllyel szokás hódítani. [ ]
Temperamentuma minden sorában izzott és szikrázott, lobogott és robogott. [ ]
Nagyon sokat köszönhet neki minden magyar, aki tollat forgat, és aki valakinek számít ma.
Babits Mihály a Nyugatban, 1934-ben, Bródy Sándor halálának tizedik évfordulóján:
Bródyt évfordulók nélkül se könnyen feledjük el. Szinte a tollunk hegyén hordjuk őt: szavainkban és mondatainkban. A magyar stíluson nyomot hagyott. Aki róla ír: a nyelvről kell írnia.
Szép Ernő a Színházi Életben, ugyancsak 1934-ben:
Isten őrizz, hogy szobor legyen abból a gyönyörű vad szépségből, ami Bródy Sándor. Abból a hűséges, hűséges életből, abból a tüzelő sötét szerelemből. Abból a vademberjóságból, amivel a kutyára lenézett, abból a haragos pogányságból, amivel rámordult a szegénységre, a betegségre, a csalásra, szemtelenségre, abból az őserdei gyengédségből, amivel egy kegyetlen tigris dörzsöli az orrát a párja nyakára, abból a gyengédségből, amivel az a tigris a kölykét fogja a két mancsa közé.
Most csak három rövid mondatot szeretnék idézni nagyapámtól, mert nagyon szeretem őket. Egy költő, Makai Emil nekrológjának részeként napilapba, sietve írt mondatok, de úgy hiszem, ezek is tökéletesen mutatják azt, amit Karinthy, Juhász, Szép Ernő és Babits Bródy Sándorban látott:
Logika nem lesz e sorokban, amit a költő haláláról írok. A gép, ami bennünk van, napi írókban, nincs egészen acélból. És frissen érezve, okosan írni; összerándul belé az idegrendszerünk és a szegény, éjszakás orákulumnak feje oly nehéz, mint egy darab sár, melyben szív lüktet.
Végül is következzék Bródy Sándor apokrif végrendelete. Ez a rövid írás is éppen annyira jellemző rá, mint a fent idézett levelek. Még a szegénységben és a halál előtt is gőgős volt és meg nem alkuvó, de egyúttal gyengéd és gondoskodó.
Nincs semmim, ami helyén is való. Nincs tehát mit hagyakoznom. Irásmunkáim ha ugyan valaha valamit érnének még, természetesen a fiaim tulajdonai. És pedig Sándoré, anyjának neve után Hunyady Sándor. Nem törvényesítettem, részint hanyagságból, részint azért mert szamárságnak tartottam. Ha ember valami lesz ugy is ember lesz akármit mond a matrikula.
Többi fiaim: András, István, János-Simon, Illés. [ ]
Szabó Juliska aki testvéri szeretettel viselte gondomat nem szorul hagyakozásomra. De ugy fordult a dolog hogy most nincs is, még csak emléket se lehet hagynom neki. Kissé gőgös vagyok hogy koldus vagyok. Fiaim, ha tisztességes férfiak lesznek majd melléje állanak. Kérni őket erre nem tudom és nem akarom. [ ]
Édesapám a már előzőleg idézett A Toll-béli nyílt levele végén ezt mondja: nem lehet helyes lelki képet és adatoknak helytálló tényállást konstruálni egynéhány levélből. Én is ezt vallom. Így tehát ez az utószó csak kísérlet, pillanatfelvétel nagyapám arcképéhez, a rendelkezésemre álló anyagokból és a hagyatékból. Esetleg hasznára lehet azoknak, akik számára az író ma már csak egy utcanév Budapesten, az a hely, ahol a Magyar Rádió lakozik.
Ady Endre, ezt még másként látta, amikor a Város megvétele után című verse ajánlásaként e szavakat írta:
Bródy Sándornak küldöm, a legszebb, legigazabb magyar poétának, Sándor bátyámnak, ki talán nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált és folytatott le e csatornátlan országban.
De jó lenne, ha írni nem is, de látni mi is úgy tudnánk, mint Ady, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Hunyady és nagyapám.
Röjtökmuzsaj, 2004. március idusán
Ezúttal szeretnék köszönetet mondani Kurta Zsuzsannának. Ő gondozza szeretettel és szerkeszti is a családi hagyatékot. Az esetleges hibákért, természetesen, egyedül engem terhel felelősség.
Az utószóban szereplõ kevésbé ismert személyek
Rosenfeld Bella (?1908) Bródy Sándor felesége (írónevén Fehér Judit)
Hunyady Margit (18521906) Hunyady Sándor édesanyja
Mici Bródy Mária (18911899), Bródy Sándor leánya
Bródy Sándor fiai:
Hunyady Sándor (18901942)
Bródy András (18921964)
Bródy István(18941981)
Bródy János (18981962)
Bródy Illés (19001953)
Hanus Bródy Hanna, Bródy Sándor kedvenc nővére
Berczi bácsi Bródy Bertalan, Bródy Sándor kedvenc bátyja
Lázár Lázár Miklós, a bécsi Új Könyv című folyóirat főszerkesztője
Gyóko Dungyerszky György (Gyokó), bácskai nábob
Szabó Juliska (Szabóné) a Rudas fürdő szállodájának szobaasszonya
Lulu Szabó Juliska kislánya