Hártyavér
Ez egy elégikus kor,
vagy a fohászok kora.
Ki itt belépsz,
add le a fegyvered,
és hagyj fel minden reménnyel
Hommage-t már csak merényel
az ember, azt nem lehet
csak úgy, mintha penész
nõne a lapokra,
ez egy elégikus kor.
Vagy a fohászok kora,
vagy dalocskáké e kor.
Vándor, vidd hírül,
ha ez tovább is így megy,
akkor a világnak annyi
de a legjobb csak hagyni,
s nem baj, kutyák pisilnek
és szarnak rá, kihûl
elõbb-utóbb; mikor?
Nincs szükség mikorra.
Ki itt belépsz,
gondolkodj azon,
hogyan jutsz ki majd,
mert nem biztos,
hogy ki is mehetsz innen
most még nevetsz, mígnem
lefagy a vigyor piszkos
szádról, és kihajt
a félelem arcodon,
szemedben a félsz.
Add le a fegyvered,
a ruhatárban kapsz bilétát,
de hiába õrzöd,
nem kapod majd vissza,
és élned kell nélküle
nézheted, rémül-e
tõled bárki, s elég a karizma,
vagy már perzselik bõröd
hulládon majd ki lép át?
Egyébként egyremegy.
És hagyj fel minden reménnyel,
költsd el az összes pénzed,
szórakozz, bulizz, élj,
csinálj csak olyat,
mit még nem tettél soha
és a sors nem lesz mostoha,
jön majd a jó vonat,
s ha leszáll a tiszta éj,
érzed, adót miért szed.
És ne mondd, hogy kemény hely.
Hommage-t már csak merényel
a költõ mostanság,
mert szégyelli magát,
meg egyszerre nem is:
libikókán tologatja a seggét
irón, metafór, szarszag, fenség:
ezek egyszerre berizs-
porozzák a költõ valagát,
s míg mások csak fossák,
õ beéri kevéssel.
Az ember, azt nem lehet
csak úgy libbenteni,
mint holmi fátylat,
súlya van neki, szegénynek,
ezért keményen ütni kell
pitizik, gyilkol, ül; mivel
mint vezényszóval, megélhet,
és érezhet némi vágyat,
de inkább nem is meri
kihámozni a forró lényeget.
Csak úgy, mint a penész,
lassan terjedve, észrevétlen,
falból kibonthatatlanul:
úgy kell megkapaszkodni,
és akkor nem is volt hiába
így kell hát élni, virága
legyél a falnak. Hogy mi-
ért? A jó pap is holtan tanul:
lassan megérted s megértem,
hogy hibából, hiába élsz.
Nõne a lapokra
magától gomba, zsálya,
cédrus és fenyõ, ha föld lenne
a lap, de hát nem az mégsem,
és a nevük mégis itt áll
mert mindeközben diktál-
nak, tarkómon pisztoly csövét érzem,
és írom ezt öklendve,
várva egy apró talánra,
várva szebb napokra.
Ez egy elégikus kor.
Lesz még sírás, lágy kenyér,
mégis valahogy olyan csak,
mintha rossz viccen nevetnék,
vagy a vicc jó, de síri csend
fogadja, és mégis: csak kicsent
valamit a széfbõl, mégis szerencsénk
lesz, nem kell ontsanak
vért patakban: marad a hártyavér.
Kövér döglény duruzsol.
Ez egy elégikus kor,
nincs szükség mikorra,
szemedben a félsz.
Egyébként egyremegy,
és ne mondd, hogy kemény hely
õ beéri kevéssel:
kihámozni a forró lényeget,
hogy hibából, hiába élsz,
várva szebb napokra.
Kövér döglény duruzsol.
Galambjaim
Megül a galambpár a lámpán
(balkáni gerle, egyébként),
ó természet (szobámban páfrány,
szomszéd táprudazza a repkényt),
kitolunk veled, miként enyészet
(nekünk mellesleg fõ ellenünk)
teszi, de gondol merészet
a pár galamb, s megkerül
azonnal az a néhány tettes,
(név szerint!) ki a szélvédõt piszkítja,
s már szárnyával verdes,
levegõt kavar s izzít. Ja-
víthatatlan békéje a létnek,
mert a halálra, mint szél-
védõre, nagyívben temérdek
guanót pakol, s ha gerincét
eltörik, akkor mit érez?
Lepereg talán a film,
vagy nem tudja, mi is ez
(ó, gyilkos talányaim!)?
Galambpár ül hát a lámpán.
Macska surran menyétként,
a vizet beissza páfrány,
szél suhogtatja a repkényt,
színekben látszik az enyészet,
s mindent a világban fellelünk,
hangok, szagok, színek beszélnek,
a Nap s a Hold ragyog nekünk,
a meleg szél nekünk kedves,
szárnyunkat szélre borítja,
szárnyunk nem is verdes,
mikor a nap izzítja
a földet (majd elégnek
a kazlak), s amint szél
kerekedik, temérdek
társam repül. Az a cél,
jó magasra, hogy érezd:
végtelen. Végtagjain
szállsz a mindennek, s szélnek
gyermeke vagy. Föl-föl, galambjaim!