Századunk tapasztalatait nem parlamenti kormányzatok és demokratikus pártapparátusok mûködésébõl, hanem forradalmakból és háborúkból szereztük.

Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok
Gond–Palatinus, Budapest, 2002. 147.

A háború intézményes helyzete nem változott. A háború tehát változatlanul itt van mint nemzetközi intézmény.

Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága
és annak orvosságai. In: Uõ: Összegyûjtött Munkái
4. k. EPMSZ, Bern, 1984. 1050.

Bevezetõ

A koszovói háború idején, 1998-ban barátaimmal Kínában jártunk, s egy beszélgetés során szóba került az akkorra már megkisebbedett Jugoszlávia bombázása. Nem értettem egyet ezzel a háborúval – noha nemes, humanitárius célokért indították –, mert úgy véltem, hogy magasztos célok elérésére a háború nem alkalmas eszköz. Errõl, vagyis a humanitárius háborúról akkoriban nagy viták folytak Magyarországon és világszerte is. Az erkölcsi megfontolásokból indított háború – fejtegettem Pekingben, szabadon idézve Norman Mailer Meztelenek és holtak címû könyvébõl – nagyjából olyan, mintha valaki kuplerájba megy a tripperjét gyógyítani.¹ Kínai vendéglátóink rezzenéstelen arccal vették tudomásul véleményemet. Napokkal késõbb az amerikaiak lebombázták a kínaiak belgrádi nagykövetségét. Hamari bocsánatkérésükben az amerikaiak arra hivatkoztak, hogy belgrádi utcatérképeik sajnálatos módon elavultak.

Clinton elnök úgynevezett humanitárius háborúja az ekkorra immár etnikailag jelentõsen “megtisztult” Kis-Jugoszlávia ellen válasz volt a szerbek általi, politikai tényként kezelt népirtásra. Magában Koszovóban, Kis-Jugoszlávia egyik tartományában szerb regulárisok és szabadcsapatok zaklatták és ûzték a koszovói albánokat, s a koszovárok tömegesen menekültek Albánia irányába – de irreguláris albán fegyveresek is követtek el atrocitásokat az ottani szerb lakosság ellen. A légitámadások az ENSZ hallgatólagos jóváhagyása mellett NATO keretek között folytak, de ebben gyakorlatilag csak az amerikai légierõ vett részt.

A humanitárius háború merõben új kategorizálása a háborúknak, s nagyjából azt jelenti, hogy egyes országok minden szerzési vagy megtorlási szándék nélkül, merõ emberjogi megfontolásból indítanak egy másik ország ellen háborút, hogy megakadályozzák e másik ország veszélyeztetett állampolgárainak pusztulását. Az emberi jogoknak jelentõs elõtörténete van a nemzetközi jogban, de azt, hogy ez a jog valamiként érvényesüljön is, csak az emberjogi mozgalom 1960 óta szinte példátlan gyorsasággal kialakuló és kormányokra, nemzetközi szervezetekre hathatós befolyást gyakorló nyomása eredményezte. A sokágú globális civilizációs folyamatban, az államok szuverenitását leértékelõen, az emberjogi megfontolások – ha szelektíven is – világméretekben látványosan elõtérbe kerültek. Az emberi jogok érvényesülésének eszközeként megjelent a háborús fenyegetés vagy a ténylegesen megvívott háború is. Az mindenesetre üdvözlendõ, hogy a világon egyetlen zsarnok sem érezheti magát biztonságban a maga politikai szemétdombján, s az emberiség ellen elkövetett tetteiért esetleg felelõsségre vonásra számíthat a planetárisan ható új jogfelfogás következtében. Az viszont, hogy embertelenséget, népirtást ugyancsak embertelenséget okozó háborúval kell-e, lehet-e megakadályozni, már fölöttébb kérdéses. A vita ekörül gomolygott.

Külön ágát képezte e vitának a háború megvívásának módja – ha ugyan a megvívás helyes kifejezés arra, hogy egy ország kulcsfontosságú létesítményeit szétbombázzák, az etnikai tisztogatás vádjával nem illethetõ, ártatlan embereket ölnek meg a levegõbõl, de a támadók szárazföldi csapatai nem jelennek meg, hogy megütközzenek a szerb diktatúra csapataival, mert a támadó amerikaiak lehetõleg egyetlen katonájukat sem kívánták veszélyeztetni. Egyes emberjogi aktivisták szerint “a koszovói háború igazságos háború volt, de nem igazságosan zajlott”,² azaz a casus belli morálisan makulátlan, de a háború lefolytatása már nem. Ez azonban egy félrevezetõ szempont.

Nem azért félrevezetõ, mert különbséget tesz a jus ad bellum és a jus in bello, vagyis a háború indításához való jog és a harc során betartandó úgynevezett hadijog között – mert persze mind a két vonatkozásban, egymástól függetlenül is, érvényesen lehet szólni jogilag és morálisan is igazságosságról, illetve igazságtalanságrólf³ –, hanem azért, mert pusztán a távolból ölést minõsíti immorálisnak, s ezt a hadijog értelmezési keretében tekinti méltánytalanságnak. Miért lett volna attól igazságosabb a koszovói háború, ha abban amerikai katonák is elpusztultak volna? Vagy miért gondoljuk azt, hogy ha az amerikaiak szerb regulárisokkal ütköznek, s a civil lakosság helyett inkább a katonákat pusztítják, akkor valóban azokra szabnak méltó büntetést, akik azt kiérdemelték? A besorozott katonák, de sokszor még a szabadcsapatok, gerilla különítmények legénysége is csak a kényszer miatt fog fegyvert. Az, hogy szárazföldi amerikai csapatok nem vettek részt a koszovói háborúban inkább csak azt jelenti, hogy a távolból való ölés, vagyis a biztonságos vagy biztonságosnak vélt helyrõl való ölés lovagiatlannak tekintett módját alkalmazták, aminek számos példája van a hadviselés történetében, de aminek édes kevés köze van az igazságossághoz.

A páncélos lovagok korában a mellvértet átütni képes számszeríjjal lövõ, fogságba esett íjászokat eleinte fölkoncolták, nem védte õket a foglyokat megilletõ szokásjog, mert a test test elleni küzdelemtõl eltérõen távolból lõdöztek, s a lovagok az új technikának ezt az alkalmazását morálisan elítélendõnek és büntetendõnek tartották. Késõbb a tüzérség egész társadalomtörténetét végigkísérte egy ilyenféle neheztelés, aminek következtében a tüzértiszti hivatás az inkább lovas katonának álló arisztokrata csoportok szemében a legújabb korig lenézettnek számított. Éppen azért, s csak azért, mert távolból lõttek – kivéve természetesen a napóleoni háborúknak azt a kivételes harcászati sajátosságát, hogy a tábori tüzérséget az elsõ vonalak elé telepítették.

Ez azonban nem több, mint a haditechnika fejlõdését végig kísérõ, a szokások változásán való méltatlankodás. A távolból való ölés hullámzó megítélésének sok évszázados elõtörténete van, s a morális elítélés a megszokás függvényében csillapul, következésül a hadijog ebben semmi kivetnivalót nem talál. Manapság már a világûrbe telepített fegyverek mûködésének technikai föltételein dolgoznak az erõszak specialistái. Ha a háború expressis verbis az emberi élet szándékos föláldozásával és elpusztításával jár, az már nem oszt és nem szoroz, hogy az közelrõl vagy távolról történik. S ez a humanitárius, emberjogi megfontolásokból indított háború esetében sincs másképpen.

Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a humanitárius háború vonatkozásában legalább a jus in bello szempontja fölvetõdött. A hadijog jelentõségét nem szabad lebecsülni, mert ugyan zárójelbe teszi a háború jogosságának és értelmének a kérdését, de legalább a háború folytatásában szabályokkal kényszeríti ki azt, hogy az ellenséget is emberszámba kell venni.

A távolról pusztítás ténye a középkor óta a háború mindenkori természetéhez tartozik, a szemtõl szembe való közelharc látványos csökkenésével. Egyesek magát a koszovói háborút helyeselték, csak a csatatér hiányán és a távolból való ölésén akadtak föl, és megriadtak a háború valóságos természetétõl, ami nem csak a civilizáció pusztítása, hanem az ölésre kénytelenítés miatt civilizációvesztés is. Így csupán azt mondják: mégsem szép dolog csak úgy a levegõbõl rombolgatni. Nos, ez nem több lelkiismeretük megnyugtatásánál. A koszovói háború esetében ugyanis szó sincs a hadijog megsértésérõl, annál inkább a casus bellirõl. A vitát, ha nem akarunk mellékvágányra futni, a humanitárius háború politikai értelmérõl, a háború indokoltságáról és hatásáról kell folytatni, nem pedig megvívásának módozatairól.

Az azonban az akkori viták közepette is kétségtelennek látszott, hogy a koszovói háború valóban humanitárius háború volt abban az értelemben, hogy azt az amerikaiak egy emberjogi katasztrófa megfékezéséért indították. Az pedig, hogy az emberjogi megfontolások az államok fölötti jog részévé válnak és az emberjogi sérelmek szankcionálandók, az a globális civilizációs folyamat részeként igen nagy jelentõségû. Az etnikai tisztogatás megakadályozása, s ennek érdekében egy diktatórikus rezsim megfékezése olyan cél, amely a háború helyeslõinek kezében méltánylandó érveket jelentett. A vita a háborúról mint egy politikai cél elérésének eszközérõl folyt. Az emberjogi érvelés e cél függvényében túlnyomórészt és világszerte elfogadott volt. Egyik nagy gyõzelme ez az emberjogi felfogásnak, aminek érvényesítésében igencsak növekedett az Egyesült Államok nimbusza. Íme egy ország, amely ugyan félti és megkíméli katonái életét és épségét, de idõt, pénzt, energiát nem kímélve föl akar és tud lépni az emberi jogok biztosításáért. A 20. század utolsó évtizedében a globalizáció hajnala hasadt – hogy aztán hamarosan bekövetkezzék a deres majális, az iraki háború.

Kétezer-három tavaszán az Egyesült Államok egy olyan új háborút vívott meg, amelynek deklarált célja a terrorizmus megfékezése volt. A War on Terror – mint hivatalos megnevezése is mutatta sok százmillió televíziós képernyõn. Íme a háború egy újabb kategóriája.⁴ De ez azért nem volt egészen világos, mert a háború politikai céljai szinte napról napra változtak, s a koszovói háborúhoz képest igen kevés meggyõzõ erõvel bírtak. Hol a világ preventív megmentésérõl volt szó az állítólag immanensen fenyegetõ, iraki tömegpusztító fegyverekkel szemben, hol a zsarnokság alatt szenvedõ iraki nép fölszabadításáról és emberi jogaik biztosításáról, hol az állítólag Szaddám Huszein által pénzelt, támogatott globális terrorizmus megfékezésérõl, hol a közel- keleti térség demokratizálásáról, hol az új globális biztonságpolitikai rendszer kialakításáról, hol pedig már egyenesen az alvilágból kiszabadult Gonosz elpusztításáról. Az amerikai vezetés által hangoztatott, naponta változó és túl sok, ráadásul a legkevésbé sem megalapozott háborús okok már önmagukban is zavart okoztak, s ezért leginkább az a hétköznapi bölcsesség terjedt a közvéleményben, hogy a háború az iraki olajért folyik. Mindeme, még leginkább materiálisnak mondható háborús ok mellett alig esett szó a háborúba rohanás olyan politikai és lélektani tényezõirõl, amelyekre George Kennan, az amerikai diplomácia hatástalan szavú, nagy tanítója már rég figyelmeztette honfitársait, s amit mint félelmet, ambíciót, bizonytalanságot, dühöt, féltékenységet nevezett meg, “s talán még az unalom is” – tette hozzá.⁵ Ezek a szubjektív tényezõk csomósodnak össze ugyanis hübrisszé, birodalmi felfuvalkodottsággá és nagyralátássá. S épp emiatt sikkadt el ebben a háborúban a humanitárius háború emberjogi érvelése, s zuhant világszerte az Egyesült Államok tekintélye. Mi több: az Egyesült Államok birodalmias fellépése, az hogy figyelmen kívül hagyta nemcsak az ENSZ, hanem a NATO és az Európai Unió politikai támogatásának megnyerését és deklaratíve egyoldalúan cselekedett, ezzel még inkább elodázta az eddiginél valamivel hatékonyabb nemzetközi rend intézményes kialakításának lehetõségét. Hónapokkal e háború gyors lezajlása után – miközben e sorokat írom – még semmi sem igazolódott a háborúra vezetõ indokokból: nyomát sem találták Irakban a tömegpusztító fegyvereknek, semmi sem igazolta Irak részvételét a globalizálódott terrorizmusban, az irakiak gerillaharcot folytatnak a megszállók ellen, s a legkevésbé sem tekintik felszabadítónak az amerikaiakat, a Közel-Keleten semmi sem rendezõdött és a többi és a többi.

Az amerikaiak e háborút némi garral minden eddiginél nagyobb mérnöki pontossággal megvívandónak minõsítették. A Kínai Népköztársaság az e háborút övezõ nemzetközi vitában is igen rezervált álláspontot foglalt el, de egy kis szarkasztikus diplomáciai lépésre mégis elszánta magát: még Bagdad légi ostroma elõtt, diplomáciai úton elküldték Washingtonba a legfrissebb bagdadi utca-térképet, bejelölve rajta követségük pontos helyét.

Mind a koszovói, mind az iraki háború esetében eleve kétséges volt, hogy egy támadó háború indítása megfelelõ eszköz-e akár egy jónak mondható politikai cél érvényesítésére is. Egy háború igazolásakor, okainak felmutatásakor az ellenség történelmileg mondott bûneitõl a gazdasági észszerûségig, és a közhangulat nyomásától a világbéke biztosításáig töméntelen érvet fel szoktak sorolni, s ezek kétségkívül szerteágazó és összetett problémának mutatkoznak. De éppen a bonyolultnak mondott dolgok esetében tévedés azt hinni, hogy az induktív végiggondolásuk – ami nemcsak lehetetlen, hanem többnyire unalmas is – a célravezetõ. Egy bonyolult egészen belül egy rész vagy a végeredmény elutasítása és falszifikációja, vagyis falssá, azaz hibássá minõsítése a cáfolás során a gondolkodásban kitüntetett jelentõségû – és sokszor célravezetõ. Csak az áll, amit még nem cáfoltak meg. A cáfolat persze egy elméleti eljárás, de hozzájárulhat politikai balhitek megingatásához.

Háborúba ritkán mentek szívesen az emberek, manapság pedig az úgynevezett nyugati világban még kevésbé. Azt a kérdést azonban kevesen teszik fel maguknak is akár, hogy a háború vajon alkalmas eszköz-e olyan jónak tartott célok elérésére, mint például a demokrácia vagy a béke, aminek érdekében – vagy persze csak hangoztatásával – a háborút sokszor igen nagy tömegtámogatással robbantják ki. Érdemesnek látszik tehát azt a föltevést, vagy inkább hitet megingatni, hogy a 21. században a háború mint ellenséges országok hadseregeinek összeütközése alkalmas eszköz az ilyesféle, jónak mondható, s ezért óhajtott végeredmények elérésére.

Kérdés persze, hogy kinek a szemében lehet egyáltalán megcáfolni a háború érdemleges politikai eszköz mivoltát. Ismert a régi mondás, amely még a harangok mintájára öntött ágyúk csövén volt olvasható: ultima ratio regis – ez a királyok utolsó érve. Eredetileg ez volt a Krupp ágyúgyár portékáin is, tekintet nélkül arra, hogy ki volt a kuncsaft. Valószínûleg a régi királyok észjárását követõ mai politikusokkal és fegyverkereskedõkkel semmire se lehet menni e téren. Ugyancsak reménytelen, értelmetlen, esetleg morálisan is alaptalan lenne gyõzködni azokat, akik megszállás vagy súlyos elnyomatás alatt élnek, vagy körülményeik elviselhetetlensége miatt nyúlnak fegyverhez, kezdenek partizánháborúba, vagy robbantanak ki polgárháborút. Ilyen esetekben az indulatok és szenvedélyek jóval nagyobb hõfokon vannak, mint a szabályosnak vett háborúkban. A ceyloni tamilok és szingalézek véres konfliktusairól például alig tudunk valamit, s csak akkor jelenik meg egy-egy “kis színes” hír a sajtóban, ha a szokásosnál nagyobbak a mészárlások. Amikor 1987-ben békefenntartóként megjelent az indiai hadsereg, és Ceylon északi részén, ahol a tamilok laknak, hozzálátott a tamil gerillák lefegyverzéséhez, akkorra már a libanoni polgárháborúhoz hasonló állapot alakult ki, vagy 150 ezer áldozattal, s a páncélosokkal támadó indiai katonák ellen még véresebb harc lobbant fel. A tamil gerillák fanatikusan fegyelmezettek és kegyetlenek. Az úgynevezett világközvélemény figyelmébõl azonban nemcsak azért esnek ki, hasonlóan a szudáni és más egyéb periferikus szörnyûségekhez, mert érdemtelenek arra, hogy rájuk essen egy birodalmi tekintet, hanem azért is, mert a Tamil Tigriseknek nevezett mozgalom szántszándékkal szemben áll a mediatizált világgal. Nem tartanak fenn sajtókapcsolatokat, a TV-forgatócsoportokat elkergetik, ráadásul igen ritkán esnek fogságba, mert a harcolók mindegyikénél ilyen esetre ciánkapszula van. A lányoknál dupla adag. Persze még az is bizonytalan, hogy tényleg így van-e, ha egyszer a dzsungel-táborokba elzárkózó gerillák nem akarnak semmilyen sajtónyilvánosságot.⁶ Ugyan mirõl is kéne és lehetne meggyõzni õket?

A világon két-három tucat ország van, ahol a demokratikus közvéleménynek valóban politikaformáló hatása van az ország irányítására s így a hadsereg alkalmazására is, s ott fontos az állampolgárok meggyõzõdése. Azt szokták mondani, hogy épp a demokráciából következõen, a demokráciák nem háborúznak egymással. Ebbõl azonban csak annyi biztos, hogy ilyen háború még nem volt. Amíg ugyanis a háború ultima ratio regis marad a demokratikus közvélemény szemében is, addig korántsem zárható ki, hogy ezzel majd elõbb-utóbb egymás ellen is érvelnek – hacsak a konfliktuskezelõ politikai intézmények nem növik ki az állami kereteket.

Nyilvánvaló, hogy háborúk vannak ma is, de azért a nemzetközi politika realista vizsgálóinak nem kellene ezt minduntalan diadalmasan fölmutatni, amikor háborúellenes partnereikkel vitatkoznak. Halálbüntetés is mindig volt, mindenféle jogrendszerben és politikai szisztémában, de ma mégis úgy tûnik, hogy ez nem egy örökkévaló megoldás a bûnözéssel szemben. Sõt, az derül ki, hogy mintha egyáltalán nem ez volna a megoldás. S noha vannak még viták ezzel összefüggésben, és sok híve van a halálbüntetésnek, számos országban mégis elfogadottá lett azon kriminológusok és politikusok álláspontja, akik cáfolják a halálbüntetés jogintézményét fenntartó állításokat, és törvényen kívül helyezték a halálbüntetést. Így most ott tartunk, hogy “befelé” elvették az emberölés jogát az államtól – “kifelé” azonban természetes maradt, vagyis országok között továbbra is használatos “nemzetközi intézmény”.

Raymond Aron ötven évvel ezelõtt a békérõl és háborúról írva azt tartotta, hogy “egy planetáris condominium lehetõsége”, vagyis egy olyan politikai entitás, amely az egész emberiségre kiterjed, s amelyen belül az intézményes emberölés nem megengedett, “ki van zárva”.⁷ A kilátások egy globális politikai keretintézmény megvalósulására ma is igen gyöngék. Hacsak nem sikerül egyszer megingatni legalább a jó ügyek érdekében indított a háborúk elkerülhetetlenségébe, hasznosságába és hõsiességébe vetett hiteket.

Clausewitz köpönyege

Carl von Clausewitz alezredes Wolzogen porosz tábornok társaságában, mindketten a cár szolgálatában, a borogyinói csata elõtt tûnik fel a Háború és béke lapjain. Andrej Bolkonszkij és Pierre Bezuhov mellett léptetnek el egy kozák kíséretében. Tolsztoj idézi (a regény szövegében németül) képzelt beszélgetésüket:

– A háborút nagy területre kell kiterjeszteni. Ezt a nézetet nem tudom eléggé dicsérni – mondta az egyik.

– Ó, ja – felelte a másik hang – mivel az ellenség gyöngítése a cél, nem vehetjük figyelembe magánszemélyek veszteségeit.

– Ó, ja – helyeselt az elsõ.

Igen, nagy területre kiterjeszteni – ismételte dühösen prüszkölve Andrej herceg, amint a lovasok tovahaladtak. Azon a területen maradt az apám, a fiam és húgom Liszije Goriban. Neki ez mindegy… Hát ezt mondom én neked … az õ német fejükben csak meggondolások vannak, azok pedig egy ütet taplót sem érnek… Egész Európát odaadták neki, és még õk jönnek tanítani minket. Nagyszerû tanítók, mondhatom! – Szinte rikácsolt megint.⁸

A “neki” kiemelés Napóleonra utal. Clausewitz meg épp azért szökött át a cári hadseregbe, hogy a Poroszországot legyõzõ Napóleon ellen harcolhasson. Tolsztoj viszont a szenvtelen, hideg, tudálékos párbeszéddel nem csupán a nem- szeretem idegeneket jellemzi itt, hanem a metódus szerint harcoló, teoretizáló kioktatók elleni ellenszenve is hangot kap. Ráadásul Clausewitz, mint ez Tolsztoj számára is tudott volt, nemcsak a háború helyes folytatásáról elmélkedett, hanem máig hatóan a háború mibenlétérõl is. Felbukkanása a borogyinói csatatéren nem véletlen, hisz Tolsztoj is a háborúról gondolkodott. Clausewitz pedig épp abban a kezdet, hogy “az egész lényegére vetett pillantással” a háború absztrakt fogalmát ragadja meg.⁹

Clausewitz elõtt is, Szun-ce vagy Thuküdidész óta a háborúról nagyon sokan írtak. Ezen írások általános jellemzõje, hogy a háború praxeológiájával foglalkoznak, s a hadseregszervezéstõl, a táborverésen és sáncépítésen keresztül a legapróbb részletekig taglalják a támadás, a védelem és az ellátás módozatait. A hadi tapasztalatok összegzéseként majd minden megtudható, hogy a mindig szem elõtt tartott gyõzelem szempontjából hogyan kell kiválogatni és kiképezni a harcosokat, hogy például a száraz bokájú és szíjas izomzatú falusi legényekbõl jobb katonák válnak, mint az elpuhult városiakból, hogy a mozdulatok és mozgások drill-jellegû begyakorlása teszi csak lehetõvé, hogy a harc zûrzavarában elvégezhetõk legyenek a szükséges mozdulatok és mozgások. Másrészt pedig ezek az írások nagy súlyt fektettek annak kidomborítására, hogy a válogatás, kiképzés, hírszerzés, utánpótlás, csatahely kiválasztás, stb. mellett mégiscsak a katonák motiváltsága a legfontosabb, a “jó vitézi rezolúció” – mint Zrínyi Miklós mondta – s ennek biztosításában a katonai vezetésnek döntõ szerepe van. Mivel az emberek mindig háborúztak, az ehhez szükséges gyakorlati ismeretek mérlegelt összegzése mindegyre bõvült a háborúk sajátosságainak változásával, az új fegyverek és fegyvernemek kialakulásával. A történetileg egyre racionalizálódó államszervezet mindenkor legnagyobb racionális erõfeszítéssel kialakított intézménye, a háborúk letéteményese a hadsereg volt. Ha az államrajongók szemében az állam csodálatos építmény, akkor ez még inkább áll az állam hadseregére.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a 20. századra önálló tudományszakként kialakult szervezés-, vezetés-, és viselkedéstudományok, vagy döntéselemzések mind-mind a hadsereg és háborús viselkedés, a háborúk, hadjáratok okszerûnek kigondolt és gyakorolt irányításából fejlõdtek ki. A logisztika ma oly divatos tevékenysége például – hogy csak a 17. század óta használatos megnevezésekkel jelezzem – a kvártélymesteri, “élés-, pénz- és köntösgeneráli” tevékenységbõl, a hadtáp funkciók gyakorlásából, a szükségszerûen elõre tervezõ hadbiztosi munkából alakult, mert a katonákat a hadjárat elõre elgondolt helyszínein mindig el kellett látni fegyverrel, lõszerrel, élelemmel, ruhával, a lovakat szénával, zabbal; s minél nagyobb méretûvé lettek a hadjáratok, annál kevésbé volt célszerû, és annál kevésbé lehetett ezt rekvirálással biztosítani, még ha a martalóckodással, szabadrablással vegyes rekvirálás a második világháború végéig kísérõ jelensége volt is a háborúknak.

A háború mindenkori lehetõségére és bekövetkeztekor pedig megnyerésére koncentrálva az efféle ügyekkel egyre hatalmasabb, s egyre tudományosabb igényû irodalom foglalkozott. Azzal azonban, hogy mi a háború – ami egyébként oly természetes volt, mint az idõjárás változása – az emberek nem foglalkoztak, kivéve azon teológiai traktátusokat, amelyek a háborút isten olyan büntetésének mondta, amelyet bûneiért rótt az emberekre.

A háború ezen praxeológiájához képest azonban Carl von Clausewitz a háborút magát akarta megérteni, s ennek eredményeként fektette le a háború teóriájának alapjait – máig megosztva ezzel a hadtörténészeket, s általában a háború mibenlétével foglakozókat. Alapállítása közhelyszerûen ismert: a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.

Megfogalmazta ezt differenciáltabban is, amikor azt írta, hogy:

A háború nemcsak valódi kaméleon, amely természetét minden konkrét esetben valamelyest megváltoztatja, hanem a benne uralkodó tendenciák folytán csodálatos hármasságként jelenik meg – idézi Clausewitzet saját fordításában Perjés Géza. – Egyik oldalról ugyanis a “természetbõl fakadó erõszak és gyûlölet” uralkodik benne, mely “vak természeti ösztönnek” tekintendõ; másik oldalról “a valószínûségek és véletlenek játékából áll, amely szabad szellemi tevékenységgé avatja”; végül pedig: a politikának való alárendeltségbõl, eszköz mivoltából eredõen “a puszta értelméhez tartozik”.

A háború e hármas Janus-arca közül az elsõ a nép, a második a hadvezér, a harmadik pedig a kormány felé fordul.

Ez a három tendencia, amelyek mindegyikének hatása más és más:

mélyen a tárgy természetében rejlik, ugyanakkor nagyságrendjük is változó. Az a teória, mely bármelyikét figyelmen kívül hagyná, és köztük valamilyen önkényes viszonyt állapítana meg, pillanatok alatt olyan ellentmondásba kerülne a valósággal, hogy csupán már azért is érvénytelennek kellene tekinteni. A feladat tehát az, hogy a teória, e három tendencia, mint három vonzáspont között lebegve önmagát fenntartsa.¹⁰

A fenti idézet figyelmes olvasása eloszlathatja mindazokat a föltevéseket és vádakat, miszerint Clausewitz a háborút a valóságtól elrugaszkodva, deduktíve és normatíve határozta meg. A felsorolt három vonatkozásban ugyanis az fogalmazódik meg, hogy a háborúban megnyilvánuló düh, gyûlölet a politikai kultúra része, a háborút irányító katonai vezetés intellektuális tevékenység, de a háború értelme a politikában van. A háború ugyanis nem különálló, nem önálló jelenség, hanem a politika része – értelme nem önmagában, hanem a politikában van.

Nem mintha Clausewitz nem tett volna meg mindent, hogy írásai félreérthetõk legyenek. Valódi grafomán volt, aki tudott és szeretett írni, de – Perjés Géza filológia gondosságú, nagy elemzõ munkájának köszönhetõen az is világos, hogy – gondolkodó ember volt. Azt szerette volna megválaszolni teoretikus érvénnyel, hogy mi a háború. Iskolázottságát és a katonai szolgálat különbözõ feladatait ellátva azonban a teória terén amatõr volt. Kora gyerekkorától hivatásos katonának készült, már tizenhárom éves korában Fahnenjunkerként, vagyis hadapródként vett részt egy Napóleon elleni hadjáratban, s ötvenegy éves korában egy hadjáratból hazatérve hunyt el. Eközben több mint tíz éven át dolgozott a Vom Krieg címû, méltán klasszikussá lett mûvén, aminek magyar fordításai A háborúról címen jelentek meg. Nagyon is ismerte és megszenvedte a háború valóságát, éppen ez irányú tapasztalatai és érzelmei sarkallták írásra, de a teoretikus munkában, autodidakta lévén, számos hibát is elkövetett, amelyekre késõbb maga is rájött. Terjedelmében is hatalmas munkáját átgondolva arra jutott, hogy az egészet át kell dolgoznia.

A legnagyobb tévedésnek az bizonyult, hogy kezdetben, amikor fogást keresett a háború anyagán, az abszolút háború fogalmát hívta segítségül a valóságos háború megvilágításához. A 19. század elején vagyunk, Németföldön, ahol minden teoretikus erõfeszítésre már Immanuel Kant árnya vetül, anélkül esetleg, hogy e gondolkodó óriást az árnyékában buzgólkodók olvasták vagy megértették volna. Kant kulcsmondatai és vezérfogalmai azonban bepermetezik és áthatják a német intellektuális élet egészét, s baráti társaságokban, szalonokban már szinte közhelyszerûen használják – akárcsak napjainkban Jürgen Habermas, Richard Rorty vagy Michel Foucault egy-egy fényesre koptatott kategóriáját.

Nem véletlen tehát, hogy a Berlinbe kerülõ fiatal tiszt, aki már gyerekként a bõrén tapasztalhatta meg, hogy mi a háború gyakorlata, arra is kíváncsi, hogy mi a lényege, s ennek keresésekor a lényegek tárházához, a kanti tapasztalat elõtti világhoz, az a priori-hoz fordul segítségért. Miként Kant a Ding an sich, a magánvaló fogalmát vezette be a tapasztalat elõtti, de az esszenciális világ jelöléseként, ehhez hasonlóan Clausewitz is az abszolút háború fogalmát Krieg an sich-ként, magánvaló háború fogalma értelmében használja és nevezi meg viszonyítási pontnak elméletének kidolgozásakor. De az inkább csak divatból kreált kategória, amely fogalmi tartalma szerint a tapasztalat elõtti, spekulatív tartományba tartozik, s kanti értelemben épp az jellemzõ rá, hogy semmi konkrét nem tudható róla, nem is segítette Clausewitzet a valóságos háború megértésében. Annál több bajt okozott az olvasói értelmezésében.

Az még csak hagyján, hogy a szerzõ írásait meglehetõs nehézkessége miatt alig olvasták, s a késõbbiekben a szoldateszka jellegû porosz Nagyvezérkar tervezõi lekezelõen csak “filozófusként” emlegették elhunyt bajtársukat, de az abszolút háború kategóriáját a Németországgal ellenséges országokban egyre inkább úgy értelmezték, mint a korláttalan háborúra való felhívást. Így esett aztán, hogy a Clausewitz által kezdetben használt fogalom, az abszolút háború fogalma a 20. századra már a totális háború tartalmát vette föl, s maga Clausewitz találtatik bûnösnek a háborús extremitásokban. Olyanokban például, mint a Somme melletti csata, ahol az elsõ nap 60 ezer brit áldozatából 21 ezren már az elsõ félórában elestek a német géppuskatûzben, vagy amikor Sztálingrádban a romok közt, a németek ellen végig kitartó védõk jobb híján a derékszíjukat próbálták megfõzni, hogy a még élõk éhen ne haljanak. A Clausewitz utáni háborúkban se vége, se hossza a történelmi mértékkel mért extremitásoknak, a látszólag abszolutizálódó háborús erõszaknak. Márpedig Clausewitz jelölte meg, engedte meg, határozta meg az abszolút háború fogalmát mindenféle hadjárat, háborúskodás lényegének, s ezzel mintha õ nyitotta volna meg a még extrémebb erõszak tobzódását. Ilyen nagy ereje és hatása lenne a teóriának? Ami már azért is meglepõ, mert az egyébként jellegzetesen empirikus beállítottságú brit katonai írók, akik egyébként nem sokat adnak az elméletre, Liddel Harttól John Keeganig nem bocsátanak meg Clausewitznek. Általában félreértik – mert hát félre is lehet érteni.

A bökkenõ persze csak az, hogy az abszolút háború és a valóságos háború hibás fogalmi polaritásának problémájára maga Clausewitz is rájött, ezt el is vetette, s ehelyett a valóságos háború két formájáról, a megsemmisítõ és a korlátozott célú háborúról beszél, és elhatározza, hogy ennek megfelelõen egész kézirathalmazát átdolgozza. Nehezen szabadult a filozófia varázsától, az abszolút fogalmától – írja Perjés Géza –, de megszabadult. Életébõl azonban csak arra futotta, hogy A háborúról elsõ könyvének elsõ fejezetét dolgozza át. Ezt és csak ezt tartotta érvényesnek, de ettõl függetlenül a könyv egésze változatlanul jelenik meg azóta is, hiszen újra átírni már nem volt ideje.

Ugyan miért ekkora siker ez a könyv – kérdezhetné ezek után bárki. Nos, részben azért, mert a háború praxeológiai részletezése önmagában is jelentõs, fõként a háborús valóság sztochasztikus jellegének feltárása, vagyis esetlegességekben bukdácsoló valószínûségként való leírása miatt, másrészt ez az elsõ nagy írás, amely a háború mibenlétét elméletileg is tisztázni próbálja. A könyv elméleti egésze persze torzó az általa már eltervezett átdolgozás nélkül, küzdelem a probléma megoldásért. A jóváhagyott elsõ fejezet azonban így is gondolati siker az azóta szállóigévé lett kulcsmondata miatt, hogy ugyanis a háború a politika folytatása, hogy természete és lényege a politikumban rejlik. Akik a háború a lényegére kíváncsian írnak – nos, mindazok Clausewitz köpönyegébõl bújtak ki, akár egyetértenek vele, akár cáfolni törekednek. Egyik fajta megközelítésbõl sincs hiány.

Mellékes, hogy az 1832-es 1500 példányos elsõ kiadásnak 20 év múltán még a legtöbb példánya raktáron volt – mert Clausewitznek legendája született, elterjedt, hogy valami fontosat mondott anélkül, hogy olvasták volna. Mellékes az is, hogy Moltke, Schliffen, Hindenburg vagy éppen Ludendorff – õ volt egyébként a totális háború megfogalmazója – nemhogy nem értették meg Clausewitzet, hanem éppenséggel ellene foglaltak állást, s szívük mélyén, vagy ki is mondva úgy tartották, hogy a politikának kell szolgálnia a háborút. Ami nem mellékes az az, hogy Clausewitz elültette a problémán gondolkodók fejében, hogy a politika és a háború között lényegi összefüggés van. De mi ez az összefüggés?

“Katona a kötélen”

Magyarországon 1953-ban alapították meg a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolát. 1952-ben, amikor errõl döntöttek, 240 ezer ember volt fegyverben és a költségvetés 20%-át fordították katonai kiadásokra. (E sorok írásakor a kormánypolitika egy 30 ezer fõs, a mai költségvetés 1,8%-ból gazdálkodó, önkéntesekbõl álló hadsereg kialakítására törekszik.) Akkoriban természetes volt például a hathónapos hadgyakorlat, s néha a hároméves kötelezõ szolgálatra besorozott katonák még a téli hónapokban is sátorban laktak kiképzés címén. Mindez roppant mértékû kiadásokat jelentett. A hidegháború okán negyedmilliósra duzzasztott hadseregben azonban nyilvánvaló volt a képzett, hivatásos tisztek és tiszthelyettesek hiánya, s ez a katonai középiskola távlatilag lett volna hivatott a tisztikar minõségi utánpótlására. De ekkor már a politikai állapotok egyre inkább forrongóvá váltak, s utólag visszatekintve az akkori állampolitikának már nem voltak távlatai. Ebben a kadétiskolában, amely a szovjet Szuvorov iskolák mintájára szervezõdött, még nem katonai szakképzés folyt, s a politikai szándékok szerint semmiben nem kívánták folytatni a két háború közötti katonai reáliskolák, az úgynevezett cögerájok hagyományait, hanem az volt az elsõdleges, hogy a növendékeket áthassa a katonai ethosz – vagyis, hogy ízig-vérig katonák legyenek. De hát, milyenek is a katonák?Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kérdésre egységes válasz nem létezik. A törzsi harcosok, az antik és az itáliai városállamok milícia típusú hadserege, a rabszolga katonaság, a zsoldos seregek, az állandó hadsereg és az általános hadkötelezettség formájában besorozott katonaság mint formák mintegy átfogják az egész történelmet. A katonák is olyan sokfélék, mint azok a társadalmak, amelyek kiállítják, és háborúba küldik õket. Attól a ponttól kezdve azonban, amikor a katonaság intézményesen különválik a társadalom egyéb tagjaitól – s ez a pont, mint a “katonai horizont” többször is megjelenik, majd eltûnik a történelem során – mindig jelentõs különbség van a katonák és a civilek között. A görög polisz minden épkézláb tagja elvileg hoplitaként hadba száll, ha a körülmények úgy hozzák. Az ázsiai lovas-nomád népek úgyszintén, s az európai, középkori nemesség is, noha igen sokszínû formában, de rendi egyetemességében volt hivatott fegyvert fogni, ha – a magyar szóhasználat szerint – körbehordozták a véres kardot, vagyis ha a legfõbb hûbérúr hadra kelt. Ezzel szemben már az ókorból is ismeretesek olyan állandó, hivatásos hadseregek, amelyek intézményesen elkülönülnek a népesség egészétõl. A modern korban ez válik természetessé, s ez a társadalom egészétõl elkülönült intézmény (hivatásosokkal, saját tanintézményekkel, laktanyákkal, zsolddal, központosított és monopolizált fegyvergyártással és testületi szellemmel, valamint azt alátámasztó külön joggal, katonai ügyészséggel, hadbírókkal, no és katonai börtönökkel) természetessé teszi mind a katonák és a civilek közötti különbséget, mind pedig azt, hogy a katonáknak vannak bizonyos közös sajátosságaik, tekintet nélkül az õket háborúba küldõ, s egymástól akár merõben különbözõ állampolitikáktól. E közös sajátosságok megítélései ugyanakkor szélsõségesen eltérnek egymástól.Egyrészt a harcolni tudás szakszerûségérõl, fegyelmezett követni készségrõl, az ország politikai vezetése iránti feltétlen lojalitásról, a parancsok tettre kész teljesítésérõl, s mindenekfölött az önfeláldozás készségérõl hallani, másrészt viszont az intézményes erõszakszervezetek zártságából következõ sokágú stupiditásról, túlszabályozottságról, mérhetetlen konzervativizmusról, s mindennek társadalmi haszontalanságáról és káráról. A katonaság mindig egyszerre tárgya hõskölteményeknek, paródiáknak és szatíráknak.

Tolsztoj például a Napóleon elleni honvédõ háborúról írva a következõképpen vélekedett a katonaságról általában:

Ha valakinek sikerülne olyan állapotra jutnia, amelyben henye létére is hasznosnak érezné magát, olyannak, aki teljesíti kötelességét, akkor megtalálná õsszüleink üdvösségének egyik oldalát. A kötelezõ, tehát feddhetetlen henyeségnek ezt az állapotát élvezi egy egész rend – a katonák rendje. Éppen ebben a kötelezõ, tehát feddhetetlen henyeségben rejlik és rejlett is mindig a katonai szolgálat legfõbb vonzereje.¹¹

Alfred Loomis, amerikai amatõr tudós, aki a rádiólokáció kifejlesztésével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a gyakorlatban kudarcba fulladjon a német Dönitz admirális dicsekvése, miszerint a tengeralattjáró-hadviseléssel önmagában is megnyerhetõ a második világháború, elviselhetetlennek ítélte a katonaság, benne saját hazája hadseregének konzervativizmusát. Ezt igazoló kedvenc története – s ehhez hasonlót sokan tudnak mesélni –, hogy amikor az elsõ világháborúban alezredesként egy tüzérségi hadgyakorlaton vett részt, arra lett figyelmes, hogy a tüzelés megkezdése elõtt egy katona ötven lépésnyit hátrament, s egyik karját felemelve órákig mozdulatlanul állt. E furcsaság okát firtató kérdezõsködésére azt a választ kapta, hogy ez a szokás még abból az idõbõl marad meg, amikor a fogatolt tüzérségnél az ágyúzás megkezdése elõtt az egyik tüzér a lovakat hátravezette, s azokat száron tartotta. S noha 1917-ben az amerikai tábori tüzérség már nem volt lóvontatású, ezt a szabályzatba rögzített mozzanatot továbbra is fenntartották.Míg mások a katonaéletben alapvetõ fontosságúnak tekintik az ilyen és hasonló, sokszor csak merõ formalitások által biztosított tradíciók fenntartását, Alfred Loomis ebben a minden változással szembeni averziót vélte felfedezni annak ellenére, hogy az általa kimunkált radar-technikát, s még megannyi technikai és tudományos nóvumot éppen a hadsereg és a háború hatására vezették be a gyakorlatba. Igen, a kötelezõ henyeség és megcsontosodott változásellenesség azzal együtt igaz, amit Marx Károly tartott a háborúról, vagyis hogy az forradalmasítja a termelõerõket, s a számos technikai megújulás a mindig háborúra készülõ hadsereg nélkül valószínûleg sohasem, vagy csak sokkal lassabban valósult volna meg.

Tolsztoj vagy Loomis véleményével szemben Samuel Huntington a Katona és az Állam címû vaskos munkájában, amelyben a liberális társadalom és a szerinte szükségképpen konzervatív hadsereg közötti feszültséget vizsgálja, egyben a katonai életvilágra jellemzõ konzervativizmus fennkölt képét is adja. A többszáz oldalas, elemzõ munka zárófejezetében Huntington a következõket írja:

Az Egyesült Államok West Point-i katonai akadémiája közvetlen közelében, déli irányban található Highland Falls falu. Highland Falls fõutcája mindenki számára ismerõs: lécrolettás First National Bank, ingatlanközvetítõ irodák és biztosító társaságok, cifra díszítésû viktoriánus oszlopcsarnokos családi házak, fodrászüzletek és fatemplomok – a kisvárosi kommercializmus fárasztó egyhangúsága, hihetetlen változatossága és összevisszasága (…) A South Gate másik oldalán elterülõ katonai rezervátum azonban egy másik világ képét tárja elénk. Itt rendezett nyugalom uralkodik (…) kõ és tégla a fõtiszteknek, fa az alacsonyabb rendfokozatúaknak. A települést áthatja a ritmus és a harmónia, ami abból ered, hogy kollektív céltudatosság lép az egyéni szeszélyek helyébe. (…) West Point a katonaeszmény legjobb vonásait testesíti meg. Highland Falls pedig a legszokványosabb módon tükrözi az amerikai szellemiséget. West Point szürke sziget egy szivárványszínû tengerben, egy kis Spárta Babilon közepette. (…) Vajon ki tagadná, hogy West Point fegyelmezett rendje többet kínálhat korunkban, mint a fõutca csiricsáré individualizmusa.¹²

Csakhogy a katonaság és a társadalom nem katonai része közötti különbség, amióta állandó hadseregek léteznek mindig jelentõs és különféle feszültségeket szül – tekintet nélkül a konzervatív vagy liberális jelzõk e téren nyilvánvaló ingatag jelentésére. Niccolo Machiavelli az ordítozó, szakállas, részegeskedõ, s a józan polgárokat szorongással eltöltõ zsoldosokról már több száz éve papírra vetette, hogy:

Akik önként katonáskodnak, nem egy tartomány legjobbjai, sõt inkább a leghitványabbak közül valók; ugyanis azok akarnak katonáskodni, akik botrányhõsök, tunyák, zabolátlanok, hitehagyottak, apai tekintély elõl szöknek, istenkáromlók, hamiskártyások, mindenképpen elfajzottak: ezek az erkölcsök nem is lehetnek ellentétesebbek egy igazi és jó katonaság erkölcseinél.¹³

Ez a sokat idézett minõsítés ugyan közvetlenül az újkor elejének zsoldosaira vonatkozott, de a késõbbi általános hadkötelezettség bevezetéséig egész Európában elterjedt szokás volt a már elítélt börtönnépesség kényszersorozása, vagy pedig az ítélkezõ bíróság kínált választási lehetõséget a delikvensnek: börtön, számûzetés vagy a hadsereg. A nemzetállamok építéséig, amelyben a nemzeti hadseregek jelentõs egységesítõ feladatokat láttak el, a hadvezéreket övezte ugyan nimbusz, de az említettek miatt a katonákat kevéssé. De bármiképpen verbuválták is a katonaságot, a hadsereg felállításának formáitól függetlenül a katonaság és a civil népesség közötti különbség létezett, éppen, mert minden más társadalmi létesítményhez képest mást célból fundálták.

A modern európai állam belsõ szuverenitását ugyanis a polgárbéke eszménye igazolta, hogy a társadalmi forrongásoknak és vallásháborúknak legyen vége már, legyen béke már. Ugyanakkor ugyanez az állam szuverenitásának külsõ biztosítása végett máig ható érvénnyel intézményesen különválasztotta a népesség egészétõl a háború letéteményesét, a hadsereget. A népesség szeretne békében, háborítatlanul élni, dolgozni, s a katonaság – legalábbis az eszmények szerint – ennek védelméért létezik. A katonák nem dolgoznak, hanem szolgálatot teljesítenek a korona, az ország, a nemzet, a proletariátus, a haza – tetszés szerint lehet választani – érdekében. Ez az a bizonyos feddhetetlen henyeség, amit Lev Nyikolájevics említ. A népesség és a katonaság különbsége a munka, az alkotás, illetve a pusztítás és ölés különbsége. Ezt mindenkor illik szivárványosan megszépíteni, de a különbség lényegén ez mit sem változtat.

A katonai szolgálat persze nem könnyû, egy ország érdekeit, védelmét tekintve nem is indokolatlan, s tekintettel a katonai ethoszban foglalt életáldozatra, a hõsiesség morális ítélete sem alaptalanul tapad e szolgálathoz. Sõt, éppen ez utóbbi biztosítja, igazolja a henyeség feddhetetlenségét. Az, hogy a katona akár élete árán is köteles feladatát ellátni, eleve és radikálisan elkülöníti õt mindenki mástól, minden egyéb polgári foglalkozástól és feladattól. E kötelesség miatt fogták egykor a katonát kötéllel, kötelmei végsõ soron ezt szolgálják, ebben hibádzva kerültek egyesek kötélre, vagy kötötték ki õket, s e kötelességtõl menekülve képes a katona akár öncsonkításra is. A katonai ethosznak a haza védelmére fogalmazott szép, de többnyire üres szavai mögött fenyegetõ mélységek tátonganak.

A katonaság azonban nem önmagában probléma, a katonaság az állam problémája. Háborúk ugyanis – kell-e mondani? – nem a katonaság miatt vannak, s még a militarizmus sem a katonaság jellemzõje, hanem olyan politikai irányultságok jelzõje, amelyek az éppen felmerülõ problémáikat katonai eszközökkel, háborúval akarják megoldani.

A háború merõ abszurditás, már csak azért is, mert többnyire a béke érdekében akarják megvívni, s mert a háború igazságtalanságaival szemben tudománya, irodalma és töméntelen híve van az igazságos háborúnak is. De ép ésszel kétségbe vonható-e az önvédelem jogossága és igazságossága – noha a militarizmus növekvõ szalonképtelensége miatt a 20. század háborúi, amelyek egyikébõl sem hiányzott a támadó fél, és melyekben 43 millió katona és 62 millió civil áldozatot számoltak össze – mind-mind az önvédelem hitében indultak. Nem különben a legújabbak is. Egyszerûbb lenne a dolog, ha csak politikai hazugságról, cinikus mellébeszélésrõl lenne szó, de a valós probléma az, hogy az önigazoló beszéd a háborút indítók körében sokszor önfelmentõ, valós hittel párosul. Az abszurditás azért az, ami, mert józan ésszel föl nem fogható. Ezért is gyanítanak sokszor és sokan a háború mögött materiális okokat, hisz az anyagi haszonszerzés oly ésszerû magyarázatnak tûnik, s persze részben összetevõje is a háborús okoknak. S mint erre már a bevezetõben is utaltunk, nehezebb belátni a háborúba rohanás olyan szubjektív tényezõit, mint a politikai hisztéria, a félelem, az ambíció, a bizonytalanság, a düh, a féltékenység, s esetenként még a pusztító unalom.

A háborút illetõ apokaliptikus látomások az emberi szenvedés mértékében valóban apokaliptikusak. Mindig is azok voltak, már az Apokalipszis megfogalmazódása idején is. De technikai, a harceszközök használata értelmében, a háborúk mindig korlátozottak is. Ismeretes, hogy a waterlooi csatában, s általában a napóleoni háborúk csatáiban mekkora jelentõsége volt a tüzérség robbanó lövedékeinek, s ezért szembetûnõ, hogy Nelson admirális sokszor megírt tengeri ütközeteiben a tüzérség ugyan szintén döntõ jelentõségû volt, mégsem hallani robbanó lövedékekrõl. A dolog magyarázata a kölcsönös elrettentés féken tartó hatásában rejlik – ha ezt akkor még nem is így mondták. Egy fából összeácsolt és vászon vitorlázatú hajót akár egyetlen robbanó lövedék azonnal fölgyújtott volna –, ezért a kétszáz évvel ezelõtti tengeri hadviselés során egyetlen ország haditengerészete sem használta ezt az egymás elleni csatákban mindaddig, míg meg nem jelentek a fémbõl épített csatahajók. A háború irodalmában nagyjából kétszáz éve vizionálják a totális háborút, a mindent megsemmisítõ háborút.

Érdekes módon azonban – írja Bibó István – a teljesen immorális állam és a totális háború gondolatai inkább egyes teoretikusok agyában állandósultak, mintsem a királyok, államvezetõk és hadvezérek gyakorlatában, akik katasztrofális közjátékok után eddig mindig bûnbánóan visszatértek az elvektõl korlátozott cselekvés módszeréhez.¹⁴

A totális háború technikai feltételei a második világháború óta maximálisan adottak, de a kölcsönös elrettentés a hadvezetéseket irányító kalkulatív politikákra mindig megtette korlátozó hatását. Amibõl nem az következik, hogy ebben továbbra is bízni lehet, hanem csak azt, hogy a háborúk apokaliptikussága, totalitása és hasonló jelzõk hû minõsítései az emberi szenvedésnek, de nem azok, ha az állampolitika háború formájában történõ érdekérvényesítésérõl beszélünk.

A katonaság ugyanis nem az öngyilkosság intézménye, hanem az állampolitikák érvényesítésének eszköze. Az egyes harcos kiképzésétõl a hadmûveletek tervezésének begyakorlásáig ezért a katonákat a gyõzni tudásra oktatják, nevelik és képzik. A hadseregek léte és tevékenysége ezen túl persze társadalomtörténeti jelentõségû is az állam éppen adott ideológiájának függvényében, s így a katonai nevelés a férfinemzedékek hosszú során hagyott kitörölhetetlen nyomokat. Közvetlenebbül azonban a kiképzés és a folyamatos képzés mindig is az abszurd körülmények közötti életben maradás és harcolni tudás szolgálatában állt, ami óhatatlan, sokszor embertelen egyoldalúságokkal jár együtt. A katonának a harc zûrzavarában, a fizikai és idegi kimerültségben, s a haditechnikával párhuzamosan növekvõ zajában (a csatazajt már az ókorban is szinte elviselhetetlennek érezték) épp azt kell tudni, hogy ne az emberi szenvedésre legyen nyitott és segítõkész, hanem képes legyen a katonailag hasznosítható paraméterek megfigyelésére, megfogalmazására és továbbítására, s mindenek fölött arra, hogy tudjon életben maradni és harcolni. Harc közben nem lehet a lótáp vagy a lõszerutánpótlás kiszámítási módján gondolkodni, miként arról se, hogyan kell a katonának tüzelõállást elfoglalnia vagy a polgári helyett hirtelenjében a katonai közigazgatást megszerveznie – automatikusan alkalmazható és begyakorolt sémák kellenek. E sokféle tudnivalónak monoton és sematikus besulykolása pedig tudottan azt szolgálja, hogy összetett cselekvéssorok automatikusan legyenek végrehajthatók. Hogy ne kelljen gondolkozni az egymásutániságokon. Ezért eszménye és paródiája egyúttal a katonai képzésnek a nem gondolkodó automata. De ez a paradoxon nem a katona személyének, hanem a béke és biztonság érdekében hadsereget fenntartó és alkalmazó állampolitikának a paradoxona.

Ennek a paradoxonnak része egy civilizációs paradoxon is. A civilizációs folyamat során, történelmi értelemben az erõszakot a kaszárnyákba zárták.

Az erõszakot kaszárnyákba zárják; s az tárolóhelyérõl, a kaszárnyákból csak szélsõséges esetben, háborús idõkben és társadalmi felfordulás során tör be közvetlenül az egyén életébe. Mint meghatározott szakembercsoportok monopóliuma rendszerint kiiktatódik a többiek életébõl.¹⁵

Az ezt író Norbert Eliasnak annyiban persze igaza van, hogy a háború formájában ismert szélsõséges erõszakhasználat a hadsereg társadalomtól szeparált intézményének a feladatává, katonai specialitássá vált. Abban azonban téved, hogy az erõszak – mint a politikai hatalom nélkülözhetetlen összetevõje – a laktanyák kerítése mögé került volna. Az állami hatalom az erõszak és az erõszakkal való fenyegetés minden változatos eszközét monopolizálja, továbbra is kézben tartja és mûködteti a társadalom minden eresztékére kihatóan. A civilizációs folyamatban valóban nagyjelentõségû a “pacifikált társadalmi terek” megjelenése és terjedése, hogy nem hányjuk kardélre egymást lépten-nyomon holmi sérelmes apróságokért, mint talán tettük volna ötszáz vagy ezer éve, s hogy valóban finomodtak, megbékésedtek a hétköznapi érintkezési formák – de az erõszaknak csak egy válfaja záródott a kaszárnyákba. Eközben a katonaság intézménye nehezen lebecsülhetõ mértékben maga is – persze természetébõl következõen paradox formában – civilizációs intézmény volt és maradt. Csak látszólag apróság, hogy valaha az írástudatlan falusi legény bal lábára szénát, jobb lábára meg szalmát kötöztek, hogy megtanítsák ütemre masírozni, ám végsõ soron a masírozás már kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai test tartásán és mozgásán, hogy aztán e részmozzanat is majd beépüljön a globális civilizációs folyamatba. Az pedig már a paradoxonok Matrjuska-babája (China-box, hogy az angol kultúrájúak is értsék), hogy a szélsõséges erõszakra specializált katonák körébe becsámpázik Infanterist Švejk, hogy a hadsereget, mint a 22-es csapdáját a maga módján pacifikált társadalmi térré próbálja változtatni. Az ilyen jellegû fejlemények fenomenálisak; egész társadalmak švejkesednek el, köztük a magyar társadalom is, aminek következtében egyes államok harcra és háborúra egyre inkább alkalmatlanok, mert háborúzni nem akaró katonákat tartanak fegyverben. Bízhatunk azonban a hadtörténelem tapasztalataiban: a kötéllel fogott katonákat is harcra lehetett eddig kényszeríteni kardlappal, könnyû lovassággal, puskavesszõvel, tábori csendõrséggel, alkohollal vagy önként megszerzett kábítószerrel. A katonák körében is óhatatlanul megjelenõ civilizációs folyamat megfékezésének mindig megvannak a kellõen hatékony és korszerû eszközei.

A hadseregeket fönntartó állampolitika nehézségeit növeli még az individualizációs paradoxon is. “Minden ember fenség, északfok, titok, idegenség” – írta még a múlt század elején a magyar költõ. Ez minden bizonnyal így van – s ennek lényegével minden kiképzõ tiszthelyettes is tisztában van. A feladata pedig az, hogy megolvassza ezt az “északfokot”, hogy végsõre a katonákat egységes, testületi szellem hassa át. Az individuum fenségessége ennek során csak nagy rutinnal leküzdött akadály. Errõl is szólnak a végeérhetetlen katonatörténetek. De miközben a hadsereget fenntartó és körülvevõ társadalomban egyre több szó esik az egyéni szabadságról, az emberi jogról, személyiségi jogokról és hasonlókról, egyre nehezebbé is válik az ilyenféle társadalmi és politikai folyamatoktól intakt testületi szellem kialakítása és fenntartása, amely – nehogy elfelejtsük – pusztításra, rombolásra és emberölésre irányul. Az emberek túlnyomó többségének igen nehezére esik egy másik embert megölni. De ha sikerül olyan kisközösségeket kikovácsolni a kiképzés során, amelyek egymásért extrém körülmények között áldozatra is képesek, akkor az ellenség elpusztítása – ha már odáig jutottunk – a bajtársias önvédelembe burkolódzik. Azaz, ha nem én, akkor õk ölnének meg engem vagy a pajtásomat. Szó sincs persze arról, hogy a kiképzés során az emberölés problémáját taglalnák, vagy hogy magukban általában ezen morfondíroznának a katonák. Annál inkább a bajtársiasságról, az együttmûködésrõl, az önfeláldozásról, igen, konkrétan arról: biztos lehessek abban, hogy a hátam mögött engem fedezõ társam kitart. Ennek az érzelmi köteléknek a kialakítása a cél, s efelõl tekintve a tábori lelkészek, politikai és nevelõ tisztek prédikációi, s ideológiai öntetei csak a civil bagázs messze került süketeléseinek visszhangjai a katona fülében, ha már ráérzett erre a bizonyos katonai ethoszra. Ezért tarják az összekovácsolási gyakorlatokat, ezért ápolják a folyamatos történetû országokban a regimentek hagyományait, a csapatzászlók foszló misztikumú tiszteletét, stb. Mindez azonban egyre erõsebben horzsolódik a hadseregeket körülvevõ individualizációval.

Az individualizáció folyamata – hol meglendülõ, hol lanyhuló mértékben – egyidõs az emberiséggel. Az egyes ember a történelem éppen adott kényszerközösségébõl egyre tágabb, lazább közösségekbe lép át, s eközben az egyéni mozgástér lehetõségével párhuzamosan egyre több terhet vesz magára. Tudott, hogy az individualizáció éppen nem egy civilizációvesztõ, az egyén féktelenségét növelõ folyamat, hanem az egyéni szabad mozgás egyre több döntés terhét rakja az egyes ember vállára. Amirõl régebben a kisközösség, a család döntött, vagy más vonatkozásban a társadalmi rend, osztály vagy réteg normái voltak az irányadók, arról ma egyre inkább az egyes ember dönt jól vagy rosszul. S ezt az individualizációt maga a modern állam csak fölgyorsította, amikor a család, a háztartás és egyéb közösségi terhekkel szemben institucionalizált individualizmusként bevezette az “adóalany” vagy az “állításköteles egyén” stb. meghatározó fogalmait, hogy mára már túl minden renden, rétegen és társadalmi osztályon csak az egyes egyén legyen a mérvadó társadalmi egység. Ez a ma már planetáris mértékben ható individualizáció persze korántsem egyetemes, mindenütt jelenlévõ, s fõként nem egyenletes mértékben ható – de éppen a sajátos kényszerközösségek kikovácsolásával bajlódó hadseregek számára nagyon is érzékelhetõ. E vonatkozásban az individualizáció nem feltétlenül zendülés a katonai formák ellen, sokkal inkább – és érthetõen – a háború, a harc, a hadsereg értelmét belátni eleve nem hajlandó švejkesedés, vagyis a “derék katona”, Švejk kerülõ utakon járó, abszurd, individualizációs taktikáinak alkalmazása. Minden lehetõ módon és formában kibújni a katonai kötelezettségek alól, s ellenszegülni a katonai ethosznak.

Mai szemmel mintaszerû katonai közösséget alkottak azok a szegedi bakák, akik az 1878-as berlini kongresszus után, nemzetközi-jogi alapon a török szultán fennhatósága alatti Novi Pazar környékén õrjáratoztak a Szeged környéki tanyák közösségi kötöttségeinek és a Monarchia katonai kötelmeinek köszönhetõen. Akadt ugyan egy-két elvetemült vagy gyöngébb idegzetû személy, aki a közösségi kötöttségeket nem bírta, de az kötélen is végezte, amint errõl Tömörkény István, akkor és ott számvevõ õrmester, a Szegedre küldött tárcáiban beszámol.¹⁶ S a sokat emlegetett somogyi “rosseb bakákat” is nagy biztonsággal lehetett rohamra vezényelni a múlt század háborúiban, mert hisz ismeretlen és elérhetetlen volt számukra a modernizációs individualizáció színe és visszája, s nemcsak távoli, hanem lenézett és megvetendõ az a fajta cseh társadalmi polgárosodás, amely már Švejk még idióta, de az individualizáció elõrelépését jelentõ mosolyában tûnt fel. Nem úgy ma, amikor az individualizáció sokkal áthatóbb, s nemcsak a katonai közösség eszménye rojtosodik ki, hanem amiért azt oly nagy erõvel kovácsolgatták, a nemzeti közösség értelme is. A nemzetállamok a katonaközösségeket a nemzeti közösség patriotizmusával fûtötték, s ez nem csak a gõzgépek, de jó ideig a robbanómotorok világában is igen hatékony volt. Mára kevésbé.

Ráadásul ma már az államok jó része állam fölötti katonai szerzõdésekkel kötött. Igaz, se az ENSZ-nek, se a NATO-nak, se az Európai Uniónak egyetlen szál saját katonája sincs, katonasága csak a tagállamoknak van. Az állam fölötti biztonsági szerzõdések azonban a nemzetállami hadsereg feladatát az államhatárokon túlra is kiterjesztették. Az állam fogalmában fogant modern hadseregek részben már maguk is túlléptek az államon egy nagyobb, integrált közösségbe. Ennek harcértékét és háborús jelentõségét a gyakorlatban egyelõre nem lehet tudni, de a katonai ethosszal szembeni, a patriotizmust is magáról lehántó individualizációt még inkább magától érthetõvé teszi.

Ennek összefüggésében a háború mint politikai eszköz egyre kevésbé elfogadott a fejlettnek mondott társadalmakban és hadseregeikben, szemben a fejletlen, kevésbé individualizált társadalmakkal és katonáikkal. Ennek orvoslásáért az állampolitikusok manapság részben a professzionális, zsoldos katonaság felállításához folyamodnak, részben pedig a “háború privatizációjaként” a katonai feladatokat piaci szereplõkre bízzák, ami a szociológiai és morális dilemmákat a finanszírozhatóság és a lojalitás feszültségeivel még tovább terheli.¹⁷ Így persze az adott állam jobb helyzetû rétegei maguk helyett másokat állítanak, mert a tehetõsebbek és iskolázottabbak elkerülik a potenciális életáldozattal járó katonai hivatást. De mily lefegyverzõ jelszó is a professzionalizmus: profikat a labdarúgásba, szakértõket a kormányba, erõszak-specialistákat a hadseregbe.

A hadtörténelem léptékében természetesen ismeretesek a zsoldos seregek sajátosságai. Pénzért ugyan, de szakszerûen képesek harcolni. Meg aztán mi más volt a népi, nemzeti, tömeghadseregek meghatározó magja, a hivatásos állomány jó két évszázadon át, mint lényegében zsoldos. A fentebb említett katonaiskola növendékei is a havonta aláírt zsoldnévjegyzék alapján – ez volt a nyomtatvány fejlécén – kapták a zsebpénzüket. A katona mindenképpen zsoldos, néha pénzben, néha férges szalonnában és nyúlós borban, néha morális soldóban kapja meg a járandóságát az államtól. De mindig az állam a megrendelõ.

Amíg pedig állami megrendelés van a háborúra – és van –, azt az államok által fenntartott katonaság teljesíteni fogja. De akár gyõztesként, akár vesztesként, a katonák nem okai, hanem eszközei és áldozatai a háborúknak.

Végül tehát a kérdés: reális állítás-e az, hogy a háborúskodás nem folytatható? A válasz rövid: nem reális. Már csak azért sem, mert éppen most is folyik.

A háborúskodás megszûnéséhez a ma ismert, és hadseregeket szükségszerûen fenntartó, territoriális államnak kellene lényegét tekintve megváltoznia, hogy olyan globális keretek alakuljanak ki, amelyek között elenyészik az állam más állammal szembeni, barát–ellenség viszonyt képzõ, megszokott politikai eszközhasználata. Az ilyesmire vonatkozó elképzelések azonban nem az államok, hanem az álmok világához tartoznak.

“Az államiság kora most véget ér. Erre nem kell több szót vesztegetni”¹⁸ – idéztük az államfilozófust. Igen, lehetséges. A territoriális államok magától értetõdõ természetességét megkérdõjelezõ, és az államhatárokon átgázoló, sokarcú globalizációs folyamatok alátámaszthatják ezt az állítást. Azzal együtt persze, hogy a világ ma legerõsebb állama a globalizálódott terrorizmus mögé is önkényesen államot képzel el és nevez meg, hogy bevett módon folytathassa politikáját. Ezzel szemben pusztán csak az államellenes okoskodás képzelõereje áll – noha, miként Zrínyi Miklós idézte már a 17. század közepén az olasz példabeszédet: “La forza caga alla ragione addosso [az erõ szarik az okoskodásra]: erõ ellen erõ kell”.¹⁹