A nõ meglátogatja a lányát Nizzában, már évek óta nem járt nála. A fia az Egyesült Államokból repül oda, hogy néhány napot velük töltsön, útban valami konferenciára. A dátumok ilyetén egybeesése fölkelti a nõ érdeklõdését. Tûnõdik, nincs-e a háttérben egy kis suskus – nem tervelt-e ki valamit ez a két gyerek, nem hozakodik-e elõ olyan ötlettel, nem tesz-e olyan javaslatot, amilyet akkor szokás a szülõ elé terjeszteni, amikor úgy érzik, már nem képes gondoskodni magáról. Annyira csökönyös – mondogatják majd egymás közt –, annyira csökönyös, annyira önfejû, annyira akaratos, hogyan is tudnánk úrrá lenni komisz csökönyösségén, ha nem fogunk össze?

Szeretik persze, különben nem fõznének ki terveket az érdekében. A nõ ennek ellenére úgy érzi magát, mint a római arisztokrata, aki arra vár, hogy kezébe nyomják a bürökpoharat, s a legbizalmasabb, legegyüttérzõbb hangon rábeszéljék: a közjó érdekében ne faksznizzon, hanem egy hajtásra tüntesse el a pohár tartalmát.

Jók a gyerekei, világéletükben jók és kötelességtudók voltak, amennyire a gyerekektõl telik. Hogy õ is hasonlóképpen jó és kötelességtudó anyjuk lett volna, az már más lapra tartozik. De földi életünkben nem mindig azt kapjuk, amit megérdemelnénk. A gyerekeinek ki kell várniuk egy másik életet, a reinkarnációt, ha szeretnék megkapni a jussukat.

A lánya galériás Nizzában. És mára, bárhogy nézzük is, gyakorlatilag francia lett belõle. A fiának amerikai a felesége, amerikaiak a gyerekei, s bárhogy nézzük is, gyakorlatilag belõle is amerikai válik hamarosan. Amikor kiröpültek a családi fészekbõl, jó messzire röpültek. Ha nem tudnánk az ellenkezõjét, azt hihetnénk, azért röpültek oly messzire, hogy megszabaduljanak tõle.

Bármi legyen is az a javaslat, amellyel elõ akarnak állni, biztosan tele lesz kétértelmûséggel: szeretet és féltõ gondoskodás egyfelõl, kemény szívtelenség másfelõl – no meg az óhaj, hogy fejezze már be az életét. Ami a kétértelmûségeket illeti, nem szabad, hogy ezek miatt fölizgassa magát; hiszen õ maga is a kétértelmûségekkel kereste a kenyerét. Mi lenne az irodalomból, ha nem létezne a kettõs jelentés? Mivé lenne az élet, ha csak a fej vagy írás létezne, s közte semmi?

Ahogy öregszem, egyre ijesztõbbnek találom, ha olyan mondatokat hallok a tulajdon szájamból, melyeket réges-régen az öregektõl hallottam, és megesküdtem, hogy soha nem fogom kimondani õket – meséli a fiának. – Hová jutott a világ, meg hasonlók. Például: mintha ma már senki nem tudná, hogy az ural egészen mást jelent, mint az uralkodik – hát hová jutott a világ? Az emberek úgy mennek végig a nyílt utcán, hogy közben pizzát falnak és telefonálnak – hová jutott a világ?

A fia ma érkezett Nizzába, õ maga tegnapelõtt. Felhõtlen, meleg júniusi nap – elsõsorban ez az idõ vonzotta erre a partszakaszra a módos angolokat. S lám csak, most õk is itt vannak, kettesben, sétálgatnak a Promenade des Anglais-n, miként száz esztendõvel ezelõtt a napernyõs-szalmakalapos angolok, akik megvetéssel illették Mr. Hardy legutóbbi regényét, és megvetéssel illették a búrokat.

– Megvetéssel illet: hát ezt a kifejezést nemigen hallani manapság. Akinek józan esze van, nem illet megvetéssel semmit, hacsak nem óhajtja nevetségessé tenni magát. Tiltott szó, tiltott cselekedet. Mit lehet tenni? Gyûjtögessem mindazt, amit megvetéssel illetek, míg végül magamra maradok a többi öreggel, és akkor végre kiönthetem a szívem?

– Anya, az én jelenlétemben azt illetsz megvetéssel, amit csak akarsz – nyugtatja meg John, a jó és kötelességtudó fiú. – Együttérzõen fogok bólintani, és nem nevetlek ki. Mit szeretnél ma megvetéssel illetni a pizzán kívül?

– Nem a pizzát vetem én meg, a pizzának nincs semmi baja, rendben van az a maga helyén – amikor egyidejûleg járkálnak, esznek és beszélgetnek, azt találom visszataszítónak.

– Egyetértek. Visszataszító, vagy legalábbis nem éppen elegáns viselkedés. Továbbá?

– Ennyi is elég. Hogy mit illetek megvetéssel, az önmagában nem számít. Az viszont számít, hogy évekkel ezelõtt megfogadtam, nem beszélek ilyeneket, és most tessék, mégis csinálom. Miért adtam föl az elveimet? Megvetéssel illetem azt, ahová a világ jutott. Megvetem a történelem új fordulatait. Tiszta szívembõl megvetem. Mégis, amikor odafigyelek magamra, mit hallok? Saját anyámat, aki megvetõen nyilatkozik a miniszoknyáról, az elektromos gitárról. És emlékszem, mennyire el voltam keseredve. “Igen, anya” – mondtam, összeszorítottam a fogam, és imádkoztam, hogy fogja már be. S persze…

– S persze azt hiszed, összeszorítom a fogam, és imádkozom, hogy fogd már be.

– Pontosan.

– Pedig nincs így. Tökéletesen méltányolható, ha valaki megvetéssel illeti a világ folyását. Magamban én is megvetem.

– De a részletek, John, a részletek! Nekem nem csupán a fõsodor nem tetszik, hanem a részleteket is megvetem – a rossz modort, a nyelvtani hibákat, a hangoskodást! Az efféle részletek miatt vagyok elkeseredve, ezek ejtenek kétségbe. Pedig mennyire lényegtelen dolgok! Érted, mirõl beszélek? Á, hogyan is értenéd. Azt hiszed, hogy csak röhejessé teszem magam, miközben nem is. Ez mind nagyon komoly! Föl tudod fogni, mennyire komoly lehet mindez?

– Hogyne. Roppant tisztán fejezed ki magad.

– Ugyan már! Ezek csak szavak, és már mindannyiunknak elegünk van a szavakból. Ma már csak azzal bizonyíthatod be, hogy komolyan gondolsz valamit, ha végzel magaddal. Ha a kardodba dõlsz. Ha szétlövöd az agyad. De mihelyt kimondom e szavakat, az ajkadra tolakszik a mosoly. Tudom. Azért, mert nem beszélek komolyan, illetve teljesenkomolyan – ahhoz már túl öreg vagyok. Megölte magát húszévesen? Tragikus veszteség. Negyvenévesen? Kijózanító figyelmeztetés napjainkról. De aki hetvenévesen öli meg magát, arra azt mondják: “Jaj de szomorú, biztosan rákos volt szegény.”

– Eddig soha nem érdekelt, mit beszélnek az emberek.

– Nem is, mert mindig hittem a jövõ szavában. A történelem majd engem igazol, mondogattam magamban. De egyre kevésbé hiszek a történelemben, abban, amivé mostanra vált. Egyre kevésbé hiszem, hogy lesz ereje fölmutatni az igazságot.

– És mivé lett mára a történelem, anya? S ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy ismét sikerült az untermannod szerepébe kényszerítened, márpedig ezt a szerepet nemigen kedvelem.

– Bocsáss meg, bocsáss meg. Attól van, hogy egyedül élek. A legtöbbször fejben folytatom le ezeket a beszélgetéseket, és nagy megkönnyebbülés, ha valódi személyeknek játszhatom ki az egészet.

– Beszélgetõtárs. Nem személy – beszélgetõtárs.

– Ha valódi beszélgetõtársnak játszhatom ki az egészet.

– Játszhatom le.

– Ha valódi beszélgetõtárssal játszhatom le az egészet. Ne haragudj, jobb lesz, ha abbahagyom. Norma jól van?

– Köszönöm, jól. Csókoltat. A gyerekek is jól vannak. Mivé vált a történelem?

– A történelem elnémult. Klió, aki hajdanában-danában lyrája húrjai közé csapott, hogy megénekelje a nagy emberek cselekedeteit, elbizonytalanodott – olyan bizonytalan meg léha lett, mint a leghülyébb vénasszony. Legalábbis gyakran ezt gondolom. Máskor pedig azt, hogy egy gengszterbanda fogságába esett, akik addig kínozzák, míg olyasmit mond, amit nem is akar. El se tudod képzelni, mennyi baljós gondolat foglalkoztat a történelemrõl. Rögeszmémmé vált.

– Rögeszmévé. Ez azt jelenti, hogy meg is írod?

– Nem, nem írok róla. Ha képes volnék írni a történelemrõl, akkor lassan az ujjam köré csavarhatnám. De csak füstölögni tudok miatta, füstölögni és megvetéssel illetni. És megvetem saját magamat is. Egy közhely csapdájába estem, és már nem hiszem, hogy a történelem elbánhat ezzel a közhellyel.

– Miféle közhellyel?

– Nem akarok belemenni, annyira nyomasztó. Az elakadt lemez közhelyérõl beszélek, arról a közhelyrõl, amelyiknek nincs többé értelme, mert nincs már se tû, se lemezjátszó. Mindenhonnan a “kietlen” szó visszhangzik a fülembe. A történelem üzenete egyfolytában kietlen. De mit jelent az, hogy kietlen? A téli tájhoz kapcsolódó szó, mégis rám ragadt. Mint egy korcs kiskutya, folyton a nyomomban van, csahol, képtelenség lerázni. Üldöz, és a sírig fog követni. Ott áll majd a sír szájánál, bekukucskál, és azt ugatja: kietlen, kietlen, kietlen!

– De anya, ha nem az illik rád, hogy kietlen, akkor micsoda?

– Tudod te jól, John, ki vagyok én.

– Hogyne tudnám. De azért mondd ki. Mondd fennhangon.

– Az vagyok, aki valaha nevetett, de nem nevet többé. Most én vagyok az, aki sír.

Helen, a lánya az óvárosban vezet egy galériát. Az üzlet minden jel szerint nagyon sikeres. Nem Helen a tulajdonos, két svájci alkalmazásában áll. A svájciak évente kétszer lemásznak berni odújukból, hogy ellenõrizzék a könyvelést, és bezsebeljék a hasznot.

Helen (vagy Hélène) fiatalabb Johnnál, de idõsebbnek látszik nála. Már az egyetemen is volt a megjelenésében valami öreges – szûk, térd alatt végzõdõ szoknyákban járt, nagy pápaszemet viselt, és kontyba fogta a haját. A franciáknál megvan a helye ennek a típusnak, sõt tisztelik: szigorú, párkapcsolat nélkül élõ értelmiséginek tartják. Angliában rögtön könyvtárosnak skatulyáznák be, és a háta mögött kinevetnék.

Valójában nincs oka rá, hogy a lányát aggszûznek tartsa. Helen egy szót sem szól a magánéletérõl, de Johntól azt hallja, évek óta zajlik itt valami viszony egy lyoni üzletemberrel, aki el szokta hívni hétvégére. Ki tudja, Helen talán kivirágzik ezeken a másutt eltöltött hétvégéken.

Nem különösebben illendõ dolog a gyerekünk nemi életérõl spekulálni. Mindenestre nem hiszi, hogy ha valaki egész életét a képzõmûvészetnek szenteli, abban ne lobogna a tûz.

Együttes lerohanó támadásra számított; arra, hogy Helen és John leültetik, és elébe terjesztik a megváltására kidolgozott tervet. De nem így történik – az elsõ este zavartalanul kellemes. A vezérmotívum csak másnap kerül elõ, amikor Helennel kettesben a provence-i Alpokba autóznak, a lánya által kiválasztott étteremhez. Johnt Nizzában hagyták, hogy a konferencia-elõadásán dolgozzon.

– Szívesen laknál itt, anya? – kérdezi Helen minden elõzmény nélkül.

– Mármint itt, a hegyekben?

– Nem. Franciaországban. Nizzában. A házunkban októberben megürül egy lakás. Megvehetnéd, vagy megvehetnénk közösen. Földszinti.

– Azt akarod, hogy együtt lakjunk, te meg én? Ez egy kicsit hirtelen jött, édesem. Biztos vagy benne? Komolyan gondolod?

– Nem laknánk együtt. Tökéletesen megõriznéd a függetlenségedet. Viszont ha valami baj történne, volna a közeledben valaki, akinek szólhatsz.

– Köszönöm, édesem, de Melbourne-ben is nagyon rendes emberek laknak, akik kitanulták, hogyan kell segíteni az öregek kisebb-nagyobb bajain.

– Anya, kérlek, ne játszadozzunk egymással. Hetvenkét éves vagy. Voltak már szívpanaszaid. Nem fogsz tudni mindig gondoskodni magadról. Ha történetesen…

– Szót se többet, édesem. Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan ízléstelennek tartod az eufémizmusokat, mint én. Jöhet egy combnyaktörés, jöhet az öreg kori elhülyülés; azután lehet, hogy ágyhoz kötve is évekig elállok – nagyjából errõl beszélünk, igaz? Ha tekintetbe veszem a kilátásokat, számomra így fogalmazódik meg a kérdés: Miért varrjam a lányom nyakába a gondozásomat? Számodra pedig, gondolom, így: Kibékülhetsz-e a lelkiismereteddel, ha legalább egyszer nem ajánlod föl õszintén, hogy gondoskodsz rólam és vigyázol rám? Becsületesen foglaltam össze a problémát – a közös problémánkat?

– Igen. Az ajánlatom õszinte, ráadásul megvalósítható. Johnnal is megbeszéltem.

– Hát akkor ne rontsuk el ezt a szép napot veszekedéssel. Te megtetted az ajánlatodat, én meghallgattam, és megígérem, hogy mérlegre teszem. Most hagyjuk ennyiben. Nagyon valószínûtlen, hogy elfogadom a javaslatot; de ezzel nyilván nem okozok meglepetést. Egészen másfelé kalandoznak a gondolataim. Van egy dolog, amiben az öregek jobbak, mint a fiatalok – mégpedig a meghalásban. Jól áll nekik (milyen suta kifejezés!), jól áll nekik, ha szépen halnak meg, ha megmutatják a késõbb érkezõknek, milyen szép lehet a halál. Ez foglalkoztat engem. Szeretnék arra koncentrálni, hogy sikerüljön szépen meghalnom.

– Nizzában ugyanolyan szépen meg lehet halni mint Melbourne-ben.

– Ez nincs így, Helen. Gondold végig, és magad is belátod. Kérdezd meg, mit értek szép halálon.

– Mit értesz szép halálon, anya?

– A szép halál jó messzire történik, ahol a földi maradványokat idegenek hantolják el, a temetkezési ipar emberei. A szép halál az, amirõl táviratban értesülsz:Sajnálattal értesítjük satöbbi, satöbbi. Milyen kár, hogy a távirat kiment a divatból.

Helen elkeseredésében a torkát köszörüli. Szótlanul autóznak. Nizza már messze mögöttük; néptelen országúton száguldanak le egy hosszú völgybe. A naptár szerint nyár van, a levegõ mégis hideg, mintha a napfény sohasem hatolna ilyen mélyre. Anyja megborzong, föltekeri az ablakot. Mintha egy allegóriába hajtanának be!

– Nem rendjén való egyedül meghalni – szólal meg végül Helen –, úgy, hogy nincs ott senki, aki megfogja a kezed. Antiszociális. Kegyetlen. Szeretet nélküli. Ne haragudj, hogy kimondtam, de ha egyszer így gondolom… Azt szeretném, hogy foghassam a kezed. Hogy veled legyek.

A két gyerek közül mindig Helen volt a tartózkodóbb, aki kevésbé engedte magához közel az anyját. Még sohasem beszélt így. Talán az autóban könnyebb neki, mert a vezetõnek nem kell egyenesen a másik fél szemébe néznie. Ezt neki is az eszébe kell vésnie az autókról.

– Ez roppant kedves tõled, édesem – mondja. Meglepõ, hogy milyen halk most a hangja. – Nem felejtem el. De nem venné ki magát furcsán, ennyi év után csak úgy visszatérni Franciaországba meghalni? Mit mondok majd a határon, amikor megkérdezik, üzleti vagy magáncélból lépek be? Vagy ami még rosszabb, mit mondok, ha azt kérdik, meddig maradok? Örökre? Életem végéig? Csak egy kis idõre?

– Majd azt feleled: réunir la famille. Ezt megértik. Családegyesítés. Nap mint nap megesik. Egy szót se fognak kérdezni többé.

A Két remetéhez címzett auberge-ben ebédelnek. A hely nevének nyilván története van, de most nem kíváncsi rá. Ha csattanós történet, akkor bizonyára csak legenda. Éles, hideg szél fúj; üvegtáblával védett asztalnál ülnek, és a hósipkás hegycsúcsokat nézegetik. Alig kezdõdött el a turistaszezon, az övékén kívül csak két asztal foglalt.

– Szép? Hát persze hogy szép. Szép ország, gyönyörû ország, magától értõdik. La belle France. De jusson eszedbe, Helen, mekkora szerencsém volt, micsoda kiváltságos foglalkozás jutott nekem! Szinte egész életemben jöttem-mentem, ahogy a kedvem tartotta. Ha úgy tetszett, a szépség lágy ölén éltem. És most egyszerre azon kapom magam, hogy megkérdezem: mi hasznom származott ebbõl a sok szépségbõl? Hát a szépség nem ugyanolyan árucikk, mint a bor? Az ember megissza, ledönti, rövid, kellemes bódulatba esik, de mi marad utána? Ami a borból megmarad, az a pisa, már megbocsáss a szóért; de mi marad meg a szépségbõl? Mi haszna van? Talán jobbá teszi az embereket?

– Mielõtt válaszolnál a kérdésedre, hadd feleljek én, anya. Mert azt hiszem, tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy a szépség semmi kézzelfoghatót nem adott neked, s hogy egy napon ott találod magad a mennyország kapujában, üres kézzel, s a fejed fölött egy kérdõjellel. Ez a szöveg tökéletesen beleillik az egyéniségedbe, mármint Elizabeth Costellóéba. És az is, hogy elhiszed. Amit pedig nem fogsz mondani, mert nem illik Elizabeth Costello egyéniségébe: hogy amit íróként letettél az asztalra, az nem csupán önmagában szép – rendben, ez csak korlátozott szépség, hiszen nem költészetrõl van szó; de azért mégiscsak szépség, megformált, áttekinthetõ, gazdaságos próza –, hanem megváltoztatta mások életét, jobb emberré tette õket, legalább egy kicsivel jobb emberré. És ezt nem csak én állítom. Mások is. Idegenek. Bele a képembe. És nem azért, mert leckézteted õket, hanem mert az írásod maga a lecke.

– Vagyis olyan mint a molnárka.

– Nem tudom, milyen a molnárka.

– Molnárka, avagy tavi molnárpoloska. Rovar. A molnárka azt hiszi, hogy õ csak élelemre vadászik, valójában azonban a mozgásával újra meg újra a legszebb szót rajzolja ki a víz felszínére. Isten nevét. A toll mozgása a papíron szintén Isten nevét rajzolja ki, s ezt te, aki bizonyos távolságból szemléled, látod is, én azonban nem.

– Mondhatjuk így is. De többrõl van szó: megtanítod az embereket arra, hogyan érezzenek. Az eleganciáddal. A tollad eleganciájával, amely a gondolatok mozgását követi.

Meglehetõsen ódivatúnak tartja a lánya által kifejtett esztétikai elméletet, nagyon is arisztotelészinek. Vajon Helen maga jött rá, vagy csak olvasta valahol? És miként lehet ez érvényes a festészetben? Ha a toll a gondolatok ritmusát követi, akkor milyen az ecset ritmusa? És hová soroljuk a festékszóróval készített képeket? Azokból a festményekbõl hogyan tanulunk meg jobb embernek lenni?

Felsóhajt.

– Nagyon aranyos, hogy ezt mondod, Helen, aranyos vagy, hogy meg akarsz nyugtatni. Hát mégsem éltem hiába. Persze nem vagyok meggyõzve. Te is mondtad: ha hagynám magam meggyõzni, már nem is volnék saját magam. De ez nem vigasztal. Nincs jó kedvem, amint azt észrevehetted. Mostani hangulatomban az egész életem elejétõl a végéig elhibázottnak tûnik, ráadásul nem valami érdekfeszítõ módon fuseráltam el. Ha valaki õszintén szeretne jobb emberré válni, akkor, a mai eszemmel úgy vélem, kevesebb vargabetûvel is megteheti, ahelyett hogy oldalak ezreit firkálná tele prózával.

– Kevesebb vargabetûvel, például hogyan?

– Helen, egyre unalmasabb ez a beszélgetés. A mélabú nem szül érdekes gondolatokat – tapasztalataim szerint legalábbis nem.

– Hagyjuk abba?

– Igen. Ne beszélgessünk. Csináljuk helyette valami igazán régimódit. Üldögéljünk csöndben, és hallgassuk a kakukkot.

S valóban, egy kakukk szava hangzik az étterem mögötti csalitból. Ha résnyire kinyitják az ablakot, a szél tisztán odahozza az énekét – két hangból álló motívum, magas–mély, idõrõl idõre ismételve. Illatár, gondolja – keatsi szó –, a nyári évszak és a nyári könnyedség illatainak áradata. Micsoda énekes ez a kis dög, micsoda pap!Kukúúú, így hívják az Istent kakukknyelven. Csupa szimbólum a világ.

Olyasmit csinálnak közösen, ami nem fordult velük elõ, amióta a gyerekek már nem gyerekek. Helen lakásának teraszán üldögélnek a földközi-tengeri este simogató melegében, és kártyáznak. Hármas bridzset, meg amit annak idején maguk közt hetesezésnek neveztek, s amit francia földön röminek hívnak, legalábbis Helen/Hélène szerint.

Az esti kártyaparti Helen ötlete. Eleinte furcsa, mesterkélt elképzelésnek tûnt; de mire belelendülnek, már az anyjának is tetszik. Milyen találékony is ez a Helen! Sohasem gyanúsította volna meg a lányát találékonysággal.

Meglepi, milyen könnyen visszabújnak harminc esztendõvel korábbi kártyás személyiségükbe.
Azt hitte, ezt az álcájukat örökre levetették, amikor elmenekültek egymástól. Helen vakmerõ és bolondos; John kissé mogorva, kissé kiszámítható; õ maga pedig meglepõ hevességgel rivalizál velük, tekintetbe véve, hogy ezek itt hús a húsából, vér a vérébõl; tekintetbe véve, hogy a pelikán saját kebelét is föltépi, hogy megetethesse a kicsinyeit. Ha pénzben játszanának, teljesen kifosztaná õket. Mit árul ez el róla? És mit mindhármukról? Talán azt, hogy a jellem megváltoztathatatlan, hajlíthatatlan? Vagy csupán azt, hogy a családokat – a boldog családokat – álarcban ûzött játékok sora tartja össze?

– A játéktudásom, úgy látszik, nem kopott meg – jegyzi meg egy újabb nyerés után. – Bocsássatok meg. Olyan kellemetlen. – Ez természetesen hazugság. Nem érzi magát kínban, a legkevésbé sem. Inkább diadalittas. – Furcsa, hogy mi az a tudás, ami az évek múlásával is megmarad, s mi az, ami elhalványul.

Erõssége, amely megmaradt, s amelyet e pillanatban is gyakorol: hogy maga elé tud idézni képeket. A legcsekélyebb szellemi erõfeszítés nélkül is tisztán látja, milyen lapot tartanak a gyerekei a kezükben, külön-külön. Belelát a lapjukba, belelát a szívükbe.

– Mi az a képességed, anya, amelyikrõl úgy érzed, hanyatlik? – kérdi óvatosan a fia.

– Kivész belõlem a vágy hatalma – jelenti be vígan. Ha egyszer a-t mondott, nem röstell b-t is mondani.

– Azt azért nem mondanám, hogy a vágynak hatalma van – vágja rá nagy merészen John. – Intenzitása? Talán. Vagy feszültsége. De nincs hatalma vagy ereje. A vágytól elkezdhetsz megmászni egy hegyet, de nem jutsz föl a csúcsára.

– Miért, mi visz föl a csúcsra?

– Az energia. A tüzelõanyag. Amit elraktározol a készülõdés során.

– Energia! Érdekel benneteket a saját energiaelméletem? Az öregek energiagazdálkodása? Tessék. Tilos aggódni az öregedés miatt, mert nincs benne semmi személyes, amitõl zavarba kellene jönni, és tilos a metafizika is. Egy gyûszûnyi is sok belõle. Létezik ennél gyakorlatiasabb elmélet? Na ugye. Ahogy eljár fölöttünk az idõ, minden porcikánk elhasználódik, megfordíthatatlan változásokon esik át, egészen a sejtjeinkig. Ennyit jelent az öregedés a materiális lét szempontjából. Még az egészségesnek megmaradt sejtek is õszi árnyalatot kapnak (elismerem, ez metafora volt, de itt-ott egy csipetnyi metafora még korántsem metafizika). És mindez a tömérdek agysejtre is érvényes. Miként a tavasz elõre tekint a nyár felé, azonképpen az õsz a visszatekintés évszaka. Az õszi agysejtekben megfoganó vágyak maguk is õsziesek, nosztalgikusak, bele vannak rétegzõdve az emlékezetbe. Hiányzik már belõlük a nyár heve, ami intenzitásuk maradt, az is több irányú, összetett, s inkább a múlt felé fordul, semmint a jövõ irányába. Tessék, ennyi a lényeg, ez az én hozzájárulásom az agykutatás eredményeihez. Mit szóltok hozzá?

– Hozzájárulás… Amondó vagyok – hangzik a fia diplomatikus válasza –, hogy nem annyira az agykutatáshoz, mint inkább a gondolkodás filozófiájához. Ahhoz a spekulatív filozófiához. Miért nem jelented ki, hogy õszies hangulatban érzed magad, és hagyjuk az egészet a csudába?

– Mert ha csupán hangulat volna, akkor megváltozna, ahogy a hangulatok szokták. Kisüt a nap, nosza, a hangulat is napsugarasabbá válik. Csakhogy léteznek a hangulatoknál mélyebb lelkiállapotok. Például a nostalgie de la boue, az nem hangulat, hanem létállapot. A kérdésem az, hogy a nostalgie de la boue-ban a nosztalgia vajon a gondolkodáshoz vagy az agyunkhoz tartozik? Szerintem az agyhoz. Az agy eredetét nem a formák közt kell keresnünk, hanem a szennyben, sárban, az õsiszapban, melyhez pusztulásakor visszatérni vágyik. Anyagi vágyakozás, amely egyenest a sejtekbõl sugárzik ki. A gondolkodásnál is mélyebb halálösztön.

Mindez szépen szól, és pontosan annak hangzik, ami: fecsegésnek – egyáltalán nem tûnik bolondságnak. Mégsem ez jár a fejében. Ugyanis ezt gondolja: Ki az, aki így beszél a gyerekeivel, akiket talán most lát utoljára? És ezt: Pontosan ilyen gondolatok támadnak egy nõben, akit utolért az õsz. Bármit látok, bármit mondok, mindenben ott van a visszapillantás gesztusa. Mi maradt nekem? Én vagyok az, aki sír.

– Mostanság ezzel foglalkozol, az agykutatással? – kérdezi Helen. – És errõl írsz?

Furcsa kérdés, igen tolakodó. A saját munkájáról Helen soha nem szól egy szót se. Nem mintha tabu volna köztük téma, mégis, nyilvánvalóan túl van bizonyos határon.

– Nem – feleli –, továbbra is beérem a szépirodalommal, nyugodtan föllélegezhettek. Még nem züllöttem odáig, hogy a nézeteimmel házaljak. Elizabeth Costello nézetei,javított, bõvített kiadás.

– És valami új regény?

– Nincs. Novellákat írok. Elmeséljek egyet?

– Igen! Nagyon régóta nem meséltél nekünk.

– Legyen. Esti mese, lefekvés elõtt. Egyszer volt, hol nem volt, de mindenképpen a mi idõnkben, nem a régiségben, volt egyszer egy ember. Ez az ember elutazik egy idegen városba, egy állásinterjúra. A szállodaszobában nyugtalanul érzi magát, kalandvágyat érez, a fene tudja, mit érez, elég az hozzá, hogy fölhív telefonon egy prostituáltat. A lány megérkezik, elvégzi a munkáját. A férfi olyan fölszabadultnak érzi magát vele, ahogy a feleségével soha; és különleges kívánságait is elõadja. Másnap jól szerepel az interjún. Megkapja a munkát, el is fogadja, és a novella szerint, amikor eljön az ideje, beköltözik a városba. Új munkahelyén titkárnõként vagy adminisztrátorként vagy telefonkezelõként ott dolgozik a callgirl is; a férfi fölismeri a lányt, a lány a férfit.

– És?

– És többet most nem mesélhetek.

– De hát ez így nem is történet, csak megalapozása! Ha nem meséled el, mi történt ez után, akkor nem is mondtad el a történetet.

– Nem is fontos, hogy titkárnõ legyen. Szóval a férfinak fölajánlják az állást, elfogadja, és odaköltözik a számára ismeretlen városba, azután, amikor eljön az ideje, meglátogatja a rokonait, fölkeresi egy unokatestvérét, akivel gyerekkoruk óta nem is látták egymást – vagy a felesége unokatestvérét, mindegy. Besétál a szobába az unokatestvér lánya, és láss csodát, ez a lány nem más, mint aki nála járt a szállodai szobájában.

– Folytasd! Mi történik ezután?

– Attól függ. Lehet, hogy nem történik semmi több. Lehet, hogy ez a fajta történet itt egész egyszerûen abba marad.

– Képtelenség! És mitõl függ?

John veszi át a szót.

– Azon, hogy mi zajlott le köztük a szállodai szobában. Azon, hogy mik voltak azok a különleges kívánságok. Anya, részletezed, hogy miket kért a lánytól?

– Igen.

Most mind a hárman hallgatnak. Hogy mihez kezd a férfi, aki új állást kapott, vagy a lány, aki másodállásban prostituáltként dolgozik, jelentéktelenné fakul. Az igazi történet a teraszon játszódik le, ahol két középkorú gyerek néz szembe az anyjával, aki még mindig zavart és félelmet tud kelteni bennük. Én vagyok az, aki sír.

– Hajlandó vagy nekünk is elmondani, miféle kívánságokkal hozakodott elõ? – kérdezi Helen elszántan. Úgysem maradt más kérdeznivaló.

Késõre jár, de még nincs túl késõ. Már egyikük sem gyerek. Tetszik, nem tetszik, ugyanabban a lyukas csónakban ülnek mind a hárman, az élet sajkájában, életmentõ illúziók nélkül hányódnak a közönyös sötétség tengerén (micsoda metaforák jutnak eszébe ma este!). Képesek megtanulni együtt élni, anélkül, hogy fölfalnák egymást?

– Olyasmivel, amit férfi kér a nõtõl, és én döbbenetesnek találom. Szerintetek talán nem is döbbenetes, hiszen másik nemzedék vagytok. A világ talán már továbbhajózott, én meg ott maradtam a parton, és megvetéssel illetem. Talán épp ebbõl nõhet ki a novella csattanója: míg a férfi, az idõsebb férfi belepirul, amikor szembekerül a lánnyal, a lány számára a szállodai szobában történtek az ipar szokványos részét alkotják, mert most már ilyen a helyzet, ilyen az élet. “Mr. Jones… Harry bácsi… Örülök, hogy megismerhetem.”

A két gyerek, aki már nem gyerek, pillantást vált egymással. Ennyi az egész? – kérdezik a szemükkel. – Soványka történet.

– A novellában szereplõ lány nagyon szép – folytatja az anyjuk. – Örvendetes liliomszál. Ennyit fölfedhetek elõttetek. Mr. Jones, azaz Harry bácsi még soha nem keveredett ilyesmibe; a szépség megalázásába, sárba rántásába. Nem erre gondolt, amikor fölemelte a telefont. Nem hitte volna saját magáról, hogy ilyesmi is megbújik benne. Csak akkor öltött alakot benne a terv, amikor beállított a lány, és látta, hogy valóságos virágszál. Sértõnek találta, hogy ilyesmi egész életében nem jutott neki, ilyen szépség, meg hogy valószínûleg a késõbbiekben sem lesz része benne. Nincs igazság a világon! – kiabálta volna magában, és innen folytatta volna, a maga megkeseredett módján. Mindent összevetve nem túl kellemes ember.

– Azt hittem, anya – mondja Helen –, hogy a szépséggel kapcsolatban maradtak benned kételyek, a szépség fontosságáról. Mellékes mûsorszámnak nevezted.

– Igazán?

– Nagyjából.

John kinyújtja a kezét, és a húga karjára teszi.

– Az a férfi a novellában – veti közbe –, az a Harry bácsi vagy Mr. Jones, õ még mindig hisz a szépségben. Hat rá a varázsa. Emiatt gyûlöli, emiatt küzd ellene.

– Ezt akartad kifejezni, anya? – kérdezi Helen.

– Nem tudom, mit akarok kifejezni. A novellát még nem írtam meg. Általában ellenállok a kísértésnek, hogy olyan történetrõl beszéljek, amelyik még nem áll elõttem teljes vértezetben. Most már azt is tudom, hogy miért. – Meleg az éjszaka, mégis megborzong. – Túl sok a beleszólás.

– A vértezet… – mondja Helen.

– Annyi baj legyen.

– Ez nem is beleszólás – folytatja Helen. – Másoktól talán annak számítana, de mi veled vagyunk. Te is tudod.

Veled? Micsoda ostobaság. A gyerekek a szüleik ellen vannak, nem pedig velük. De ez a mostani egy különleges hét különleges éjszakája. Nagyon valószínû, hogy ebben az életben már soha többé nem jönnek össze hármasban. Talán most az egyszer felül kellene emelkedniük önmagukon. Lehet, hogy a lánya szavai szívbõl jönnek, tiszta szívébõl, nem a hamisból. Veled vagyunk. És saját késztetése, hogy belekapaszkodjon ezekbe a szavakba – talán ez is tiszta szívbõl jön.

– Hát akkor meséld el te, hogyan folytatódik – kéri.

– Ölelje át a lányt – fûzi tovább Helen. – A család színe elõtt kapja a karjába, és ölelje át. Nem számít, milyen furcsán néznek rá. Mondja azt a lánynak: “Ne haragudj rám azért, ami okoztam neked. – És akkor térdeljen le elõtte, és mondja ezt: – Hadd imádjam benned újra a világ szépségét.” Vagy valami hasonló tartalmú szöveget.

– Ez a félhomály! Mintha Írországban lennénk – dünnyögi. – Egészen dosztojevszkiji. Talán hiányzik is a repertoáromból.

John utolsó nizzai napja. Másnap hajnalban továbbindul Dubrovnikba a konferenciára, ahol, úgy tûnik, az idõk kezdete elõtti és az idõk végezete utáni idõrõl fognak vitatkozni.

– Réges-régen olyan gyerek voltam, aki távcsõbe szeretett bámulni – említi az anyjának. – Most filozófussá kell átfazoníroznom magam. Sõt teológussá. Ez aztán a pályamódosítás.

– És mit szeretnél megpillantani – kérdi az anyja –, amikor az idõk kezdete elõtti idõre szegezed a távcsövedet?

– Nem tudom. Talán az Istent, akinek nincs is kiterjedése. Rejtõzködik.

– Jaj, bárcsak én is megpillanthatnám. De azt hiszem, nem vagyok rá képes. Mindenesetre üdvözöld a nevemben is. És üzenem neki, hogy hamarosan úton leszek hozzá.

– Anya!

– Ne haragudj rám. Nyilván tudsz arról, hogy Helen rá akart beszélni egy nizzai lakásvásárlásra. Érdekes ötlet, de nem hiszem, hogy megfogadom. És említette, hogy neked is megvan a magad javaslata. Eléggé kótyagosak ezek az elképzelések. Neked mi az ajánlatod?

– Hogy gyere át, és lakj nálunk, Baltimore-ban. A ház nagy, hely van bõven, és most alakíttatunk ki egy újabb fürdõszobát. A gyerekek imádni fogják. Jót tesz majd nekik, hogy itt a nagymamájuk a háznál.

– Lehet, hogy élvezik, amíg kilenc- meg hatévesek. De már nem fog nekik annyira tetszeni, amikor tizenöt meg tizenkét évesen hazahozzák a barátaikat, a nagyi meg folyton a konyhában csoszog a mamuszában, magában motyog, csattog a mûfogsora és a szaga sem az igazi. Köszönöm szépen, John, de nem kérek belõle.

– Nem kell azonnal döntened. A meghívás érvényes. Örökké érvényes.

– Nézd, John, nem vagyok abban a helyzetben, hogy prédikációt intézhessek hozzád, hiszen ausztrál vagyok, és Ausztrália széles nyelvcsapásokkal igyekszik amerikai gazdija minden parancsát teljesíteni. De azért ne felejtsd el, hogy arra kérsz, hagyjam el a szülõföldemet, és az öreg ördög gyomrában üssek tanyát, és hogy mégiscsak lehetnek fenntartásaim.

A fia megáll, õ is megáll mellette a sétányon. John minden jel szerint anyja szavain tûnõdik, igyekszik földolgozni õket a koponyáját kitöltõ kocsonyában, melyet születési ajándékként hagytak rá negyven évvel ezelõtt, és amelynek a sejtjei nem fáradtak el, egyelõre legalábbis nem, még mindig elég fürgék ahhoz, hogy egyszerûbb és bonyolultabb gondolatokkal is elbánjanak, az idõk elõtti idõvel, az idõk utáni idõvel, meg azzal, hogy mit is kezdjünk egy korosodó szülõvel.

– Akkor is költözz át – szólal meg John –, a fenntartásaid ellenére is. Elismerem, nem ez a legszerencsésebb pillanat, de akkor is gyere. Csak a paradoxon kedvéért. És amennyiben hajlandó vagy elfogadni egy igen gyengéd figyelmeztetést: óvakodj a hangzatos kijelentésektõl. Amerika nem az öreg ördög. A fehér házi idióták csak szappanbuborékok a történelemben. Elpukkannak, és minden visszatér a rendes kerékvágásba.

– Tehát megvetéssel illetnem szabad, de átkozódnom már nem?

– Méltányosság, anya, erre próbálom meg felhívni a figyelmedet, a méltányos hangra és szellemre. Megértem, milyen nagy a csábítás – egy életen át minden szót mérlegre tettél, mielõtt leírtad, most pedig jólesik elengedni magad, hagyni, hogy magukkal ragadjanak az érzéseid. De rossz szájíz marad utána. Jobb, ha tudod.

– A méltányosság szelleme. Megjegyzem magamnak, hogy így hívod. Majd gondolkodom rajta. Idiótáknak nevezed azokat az alakokat – hát az én szememben egyáltalán nem látszanak bolondnak. Épp ellenkezõleg, nagyon is rafináltak, túlságosan is hideg fejûek. Visszafelé akarják fordítani a történelem hajóját, vagy ha nem sikerül nekik, hát elsüllyesztik. Túl hangzatos kijelentés? Rossz szájízed marad utána? Ami a paradoxonokat illeti, tapasztalataim szerint az elsõ paradoxon-lecke így szól: ne bízd magad egy paradoxonra, mert csalódni fogsz benne.

Belekarol a fiába; csöndben folytatják a sétát. De nincs köztük harmónia. Érzi a fia merevségét, ingerültségét. Durcás kisfiú, jut eszébe. Elárasztják az emlékek, a hosszú órákon át tartó hízelgések, míg végre hajlandó volt abbahagyni a duzzogást. Mélabús fiú, mélabús szülõk gyermeke. Még elképzelni sem szabad, hogy nála húzza meg magát, az ajakbiggyesztõ, mindenben hibát találó feleségérõl nem is beszéljünk.

Legalább nem bánnak velem úgy, mint egy hülyével, gondolja. Legalább ezt a tisztességet megadják nekem.

– Elég a veszekedésbõl – jelenti ki (ezzel most hízeleg neki, vagy védekezik?). – Ne nyomorítsuk meg saját magunkat a politikával. Itt vagyunk a Földközi-tenger partján, a vén Európa bölcsõjénél, egy balzsamos, nyári estén. Hadd mondjak csak annyit, hogy ha te, Norma meg a gyerekek bármikor úgy érzitek, elegetek van Amerikából, nem bírjátok tovább ezt a gyalázatot, az a melbourne-i ház a tiétek, hiszen mindig is a tiétek volt. Jöhettek vendégségbe, jöhettek menekültként, jöhettek réunir la famille céljából, ahogy Helen nevezi. És most azt mondom, szedjük föl Helent, és ballagjunk el a kedves kis vendéglõjébe az Avenue Gambettán, jó? Vacsorázzunk egy finomat együtt, utoljára.

FORDÍTOTTA BARABÁS ANDRÁS