Anatolij Csubajsz az oroszországi politikai és gazdasági átalakítás kulcsszereplője, a politikai-gazdasági elit nyugatos és liberális táborának emblematikus alakja az ősz elején épp Platon Lebegyev július elejei és Mihail Hodorkovszkij október végi letartóztatása közt figyelmet keltő előadást tartott egykori alma materében. Ez a figyelem mindenekelőtt az Oroszország előtt álló feladatok kapcsán kifejtett koncepciónak szólt. Nevezetesen annak a csubajszi elképzelésnek, hogy itt az ideje őszintén szembenézni a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta az egykori államszövetség területén végbement változásokkal, továbbá az új erőviszonyokkal, melyek az egykori szovjet területeken és globális szinten is kialakultak. Csubajsz kertelés nélkül értésre adja, hogy az egykori szovjet térség átalakulásának egyértelmű nyertese minden megpróbáltatása és ma is meglévő súlyos gondjai ellenére Oroszország. Ez az állítás önmagában még aligha keltett volna figyelmet. Annál is kevésbé, mert nem teljesen új keletű. Még abban a tekintetben sem, hogy miként ítéli meg Csubajsz a hajdani szovjet belső periférián létrejött új államok politikai és gazdasági jövőjét. Egy ideje ugyanis az orosz politikai elit nyugatos táborában is hallani olyan véleményeket, hogy a Szovjetunió felbomlásával képződött új államok közül legjobb esetben öt-hat életképes. Legutóbb ezt épp Szergej Karaganov, az igen tekintélyes moszkvai Kül- és Védelempolitikai Tanács (SzVOP) nem kevésbé tekintélyes elnöke fejtette ki ezt egy nyilvános előadássorozat keretében. Ha ebből az öt-hat életképesnek tekintett országcsoportból levonjuk Oroszországot, továbbá az EU-felvételre váró három kis balti államot, úgy a kör elgondolkodtatóan leszűkül. Legfeljebb egy, vagy két új állam bizakodhat jövőjében. Karaganov ugyan nem nevezi meg őket, ám aligha lehet kétséges, hogy Ukrajnáról és Kazahsztánról van szó. Igaz, az előbbiről nem annyira saját teljesítménye okán, inkább azért, mert a külvilág számos fontos szereplője messzemenően érdekelt abban, hogy önálló államisága tartós legyen. Önmagáért beszél azonban a tény, hogy míg a Szovjetunió felbomlásakor az orosz gazdaság teljesítőképessége és nagysága durván duplája volt az ukránnak, addig mára ez a különbség ennek többszörösére nőtt. Az ukrán gazdaság ma az orosz gazdaság teljesítményének nyolcadrészét is alig éri el. Nem sokkal jobb a helyzet Kazahsztán esetében sem. Az óriási területtel, jelentős energiakészletekkel rendelkező, és a magyar népességnél több mint másfélszer nagyobb lakosságú közép-ázsiai ország gazdasági ereje nagyjából fele akkora mint Magyarországé. És akkor a többi szovjet utódállamról még nem is ejtettünk szót. Ráadásul ezek többségében nemcsak a gazdaság teljesítőképessége jelent problémát, de a hatalom természete és stabilitása is, a külvilág felől érkező legkülönfélébb fenyegetésekről nem is beszélve.
Csubajsztól azonban távol áll, hogy a szovjet utódállamok többségének lehangoló sorsán keseregjen. Éppen ellenkezőleg. Azt mondja, hogy végre nem elégikusan posztszovjet szemmel , hanem pragmatikusan az expanzióban levő és dinamikus orosz gazdaság önző szemével kell a kialakult helyzetet tekintetbe venni, s innen nézve Oroszországnak kesergésre és aggodalomra semmi oka, föltéve, hogy megérti és elfogadja a helyzetből következő kihívást és kialakítja az ennek megfelelő orosz magatartást. Ez a magatartás pedig Csubajsz szerint nem lehet más, mint az orosz állam liberális imperializmusa. Ez persze egyáltalán nem jelenti a határok erőszakos megváltoztatását nyugtatja meg hallgatóit Csubajsz , ám annál inkább jelent gazdasági expanziót és feltételezi az orosz állam erőteljes aktivitását az orosz tőke és az orosz vállalkozói osztály expanziójának támogatása terén. De felelősségvállalást is jelent Oroszország közvetlen környezetének politikai állapotaiért, vagy ahogy Csubajsz fogalmaz: az oroszországi állam köteles közvetlenül, törvényes eszközökkel mindent megtenni a szabadság és a demokrácia alapértékeinek támogatásáért nemcsak Oroszországban, hanem minden vele szomszédos államban is. Ez a szép új világ az őszi oroszországi belpolitikai fejlemények nyomán alighanem még azok körében is kezd aggodalmat kelteni, akik egyébként támogatói lettek volna Moszkva Csubajsz által körvonalazott liberális missziójának. A jelekből ítélve immár maga Csubajsz sem szereti felhőtlenül azt az államot, amelynek liberális imperializmusában hetekkel korábban még olyannyira bízott. És ez a legkevésbé sem meglepő. Csubajsz ugyanis nem lehet elfogulatlan szemlélője a Jukosz körül kialakult konfliktusnak. Ugyan ő nem tartozik a hatalmas magánvagyont felhalmozó oligarchák közé, ám korábbi kormányzati posztjain meghozott döntéseivel maga is részesévé és felelősévé vált annak a helyzetnek, amely lehetővé tette e csoport kialakulását és megerősödését. És ezen még az sem változtat, hogy kormányzati karrierjének utolsó szakaszában, 199798-ban maga is megtapasztalhatta az oligarchikus klánok erejét. Csubajsz azonban nemcsak ezért nem mehet el szó nélkül az orosz belpolitika legfrissebb fejleményei mellett, de azért sem, mert ha ezt megtenné, alighanem úgy érezné, hogy feladott mindent, ami még a liberalizmushoz kötötte. Ő ugyanis alighanem komolyan gondolta, hogy lehetséges az új tulajdonosi osztály és az orosz állam hatékony együttműködése. Ehhez azonban a kölcsönös kompromisszumképességen túl még valamire lett volna szükség: a tulajdonosi elit önfegyelmére és némi önzetlenségére. Ez az elit ugyanis megtehette volna, hogy ne csak önön védelméről gondoskodjék és jelentős erejét ne csak kedvező adószabályok kikényszerítésére használja fel. Felhasználhatta volna olyan normák elfogadtatására és olyan intézmények felállítására is, amelyek valóban méltányos és független igazságszolgáltatást eredményeztek volna. Kitől, ha nem épp tőlük várhatta ezt el az orosz társadalom. Most, hogy a tulajdonosi elit számára is nyilvánvalóvá válik e deficit, alighanem a liberális imperializmust is újra kell gondolni.