Carl Aiginger
az Osztrák Gazdaságkutató Intézet (WIFO) igazgatója
Soros Györgynek mindig is jó érzéke volt ahhoz, hogy az összetett problémákat a leglényegesebb elemeikre bontsa, s e képességét most az euró problémáinak boncolásának szolgálatába állította. Két ponthoz szeretnék hozzászólni. Az első az a meglátás, amely az euró sorsát összekapcsolja a tág értelemben vett európai projekt, az egységes Európa-koncepció jövőjével, míg a második az a kijelentés, hogy két lehetőség adódna Európa megmentésére, s kizárólag kettő.
Igen lényeges észrevétel, hogy az euróövezet felbomlása végül a közös piacot és az Európai Uniót is magával sodorja, ezzel én is egyetértek. Soros helyesen állapítja meg, hogy Európa ebben az esetben rosszabb helyzetbe kerülne, mint amikor az első lépéseket tette az egyesülés irányába, mert a felbomlás nyomában valóban a kölcsönös bizalmatlanság és az ellenségesség légköre uralkodna el.
Az a kijelentés, hogy az euró jövője szétválaszthatatlanul összefonódott Európa jövőjével, nem triviális állítás. Sok tudós és politikus véli úgy, hogy Európa az euró nélkül is boldogul (de legalábbis a magországok, azaz a „derék északi országok” szűk csoportja jól működne így). Ez azonban egyszerűen nem igaz, mert ha az integráció dinamikáját ellenkező előjelűre változtatjuk, akkor soha többé nem áll vissza az egyensúly. Ha az Uniót megcsonkítva lemetsszük a déli országokat, akkor mások is kiválnak majd, és a piac elkezd azon spekulálni, hogy ki lesz a következő. Dél-Európa a híd Európa és Afrika, az arab világ, a Fekete-tenger övezete és Közép-Ázsia között. Ma Európa a világ legnagyobb gazdasági övezete, és szomszédjaival együtt a régió gyorsabban növekszik, mint az Egyesült Államok, a világ össztermelésének mintegy 30-35 százalékát adja a jövőben is, ami magasabb arány lesz 2050-ben, mint az USA és Kína együttes termelése. Ha azonban Európát leszűkítjük 5-7 nemzet csoportjára (Németország, Hollandia, Finnország, Ausztria és talán Franciaország tartozna ebbe a csoportba), akkor ezeknek az országoknak az össztermelése 2050-ben mindössze a világ össztermelésének 10 százalékát teszi majd ki. És akkor ez a csoport sem a nemzetközi intézmények működésére, sem a globalizációra nem lesz hatással (sok amerikai persze örömmel látná ezt a fejleményt).
Soros György második kijelentése az, hogy Európának csakis két választási lehetősége van, se több, se kevesebb.
Az első az, hogy Németországból „jó király” lesz. Most hagyjuk figyelmen kívül az állítás kiegészítését: „olyan, mint az Egyesült Államok”. Való igaz, Amerika bizonyos időszakokban valóban jó királyként viselkedett. A Marshall- terv tette lehetővé, hogy a második világháborút követően Európa újjáépüljön, és megmentette a kontinenst a szocialista (kommunista) uralomtól. Ez valóban méltó volt egy jó királyhoz (még ha az a nem egészen önzetlen célkitűzés vezérelte is, hogy megakadályozza a kommunizmus terjedését). Azok az időszakok azonban, amikor az amerikai politikát a jóindulat vezérli, ritka epizódnak számítanak. Elég Vietnámra, Dél-Afrikára vagy Chilére gondolni. Még ha elismerjük is, hogy a második világháborút követően Amerika jó királyként viselkedett, olyan jó királyság még nem akadt a történelemben, amely hosszú távon vagy az emberek többsége számára végig jó maradt volna. Éppen ezért felejtsük el azt a javaslatot, hogy Németország legyen az új jó király.
Németországnak ily módon egyetlen választása marad: kilépni az eurózónából. Ahogy manapság Németország viselkedik – például elszegényíti a szomszédos országokat a bérek, a társadalmi költségek csökkentésével és a környezetvédelmi szabályok lazításával –, az kétségtelenül nem olyan, amilyet egy vezető hatalomtól várnánk, sem saját érdekei, sem a közösségi szolidaritás tekintetében. S az sem rokonszenves, ahogy Németország mindenki másnak a fiskális fegyelem és az alacsony infláció modelljét, a maga „göröngyös út” modelljét ajánlgatja követésre. Kétségtelen, hogy jelenleg Németországban a növekedés magasabb és a munkanélküliség alacsonyabb, mint más „kevésbé derék” országban, de ez csak azután következett be, hogy Németország egy teljes évtizeden keresztül Európa betege volt. Németországból soha nem lehet jó király, mivel az ország állandóan a depressziós hangulat és a túláradó lelkesedés között ingadozik, annak függvényében, hogy rövidtávon a gazdasága éppen hogyan teljesít. De talán arra még van remény, hogy olyan jó legyen, mint az USA. Elég, ha megnézzük azt a feltételt, amelyet Németország támasztott Görögország megsegítésére: nevezetesen a németek kikényszerítették a görögökből azt az ígéretet, hogy Görögország nem mondja vissza a Németországgal kötött fegyver- és repülőgép-eladási szerződéseket.
Az eurózónából való kilépés sem járható út. Ha Németország otthagyná az eurózónát, akkor az új német valuta rövid távon felértékelődne, és ezzel Németország visszajutna a 2000-es állapothoz, amikor is elveszítette egyetlen növekedést ösztönző eszközét – exportja versenyképességét. Németországban az oktatási rendszer a Pisa-felmérések szerint gyenge, legjobb esetben is közepes besorolást kaphat. A német egyetemek meglehetősen befelé fordulók, és hiányoznak a high- tech iparágak (miközben a másodvonalba tartozó technológiai iparágakban Németország kimagaslóan jól teljesít). Ha Németország kilépne, akkor feltehetően Hollandia, Ausztria és Finnország is megfontolná a távozást, vagy legalábbis a német euróhoz kötnék a valutájukat (és ezzel létrejönne a „Németország és barátai” klub, amelyet Németország uralna). Az teljeséggel megítélhetetlen, hogy Franciaország mit tenne egy ilyen helyzetben, mivel Franciaország mind történelmileg, mind politikailag szorosan kötődik Németországhoz, még akkor is, ha a franciák nem osztják a németek takarékossági céljait, és Franciaországban mind a közfinanszírozás, mind a külkereskedelem deficites.
Németországból tehát nem válhat jó király, ugyanakkor az eurózónából sem léphet ki. Ezzel persze Soros György is tisztában van: az ellentmondást csupán mint segítő szándékú provokációt használja. Németországnak tisztában kell lennie azzal, hogy az eurózóna legerősebb tagjaként nem folytathat olyan stratégiát, amely az adósságkönnyítés hosszú távú megoldása elé akadályt gördít, nem állhat a bankunió útjába, és nem korlátozhatja a perifériákra irányuló pénzeket sem. Ha a németek nem hajlandók hosszú távon együttműködni másokkal (a bankunió létrehozásában, az Európai Központi Bank olyan átalakításában, melynek során a bank a legszorultabb helyzetben lévő országok hitelezője lesz, illetve a konszolidációs időszak alatt a növekedést elősegítő stratégia elfogadásában), akkor végül maga Németország is szenvedni fog, hiába sikerült jól az utolsó három éve. A másik megoldás az, ha Németország együttműködik más országokkal, különösen a skandinávokkal, és a „sima út” modelljét választva Európa élére áll, sőt még az amerikainál is jobb modell kiépítésébe fog (egy, az amerikainál befogadóbb és fenntarthatóbb modellébe). Németországnak ezen felül tisztában kell lennie azzal is, hogy ha a magányos utat választja, akkor a globalizációval szembeni összes előnye és erénye semmivé foszlik. A világkereskedelemben a német áru aránya évről évre csökkeni fog, s egy nagyon csekély, de egynemű szeletet fog csak ebből a kereskedelemből kihasítani, amely mindössze a világgazdaság 3-4 százalékát teszi ki.
Soros egyik fő tételével egyetértek, míg a másikat („Németország vagy jó király lesz vagy ki kell lépnie az eurózónából”) gondolatébresztő provokációként szintén elfogadom, de bátorkodnék egy kritikai megjegyzést fűzni Soros György szóhasználatához (és előadása címéhez): nem volna szabad egy Európa előtt álló és megoldásra váró problémától elrugaszkodva ilyen hirtelen egy Európa felbomlását vizionáló, tragédiát jövendölő forgatókönyvhöz eljutni (sokan csak előadásának a címére fognak emlékezni, tartalmára már nem). Magam sem óhajtok például arról elmélkedni, hogyan fog felbomlani az amerikai társadalom, ha a jövedelemkülönbségek tovább nőnek, és a szegénység terjed, vagy ha egy jómódú kisebbség meg tudja győzni az amerikai választópolgárokat, hogy az egészségbiztosítás rossz dolog, viszont teljesen természetes, ha a miniszterekkel rokoni kapcsolatban álló milliárdosok adóját csökkentik. Egy kritikai természetű írásban a „tragédia” kifejezés használata veszélyes: könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat, különösen, ha olyasmire vonatkozik, amit a piacok is élénk érdeklődéssel figyelnek. Jómagam a tragédia kifejezést inkább a nagy és megoldhatatlan problémákra tartogatnám. De tisztában vagyok azzal, hogy Soros György, aki elviekben kevésbé pesszimista az euróval kapcsolatban, mint a legtöbb amerikai vagy brit állampolgár, a tragédia kifejezést képes akár a reformokat segítő energiaforrássá is változtatni.
Szerencsére az USA akkor is fennmarad, ha a lakosok többségének jövedelme stagnál vagy csökken. És Európa is életben marad, még akkor is, ha nacionalista vagy populista politikusok megakadályozzák, hogy a következő évtizedben az euró váltsa fel vezető valutaként a dollárt (ezt követően úgyis a renminbi, azaz a kínai pénz lesz az új valuta). Soros György elemzése abban segítheti Európát, hogy valamilyen módon jobbá tegye kormányzati rendszerét. Az a tétel pedig, hogy az euró jövője határozza meg Európa jövőjét, akkor lehet hasznos, ha áttételesen azt a megállapítást szűrjük le belőle, hogy jelenleg Németország akadályozza a reformokat, és saját érdekében is változtatnia kell politikáján. Arra a következtetésre már én jutottam, hogy az új növekedési pályának különböznie kell a jelenlegitől (egy dinamikusabb, befogadóbb, fenntarthatóbb és a pénzügyi piacok tekintetében stabilabb pályára lenne szükség, amely a reálgazdaság szolgálatában áll), és szeretném felajánlani Soros Györgynek, cserébe az ő meglehetősen borús jóslataiért.
Ewald Nowotny
az Osztrák Nemzeti Bank elnöke
Költséges tévedés, ha egy válság kiváltó okait hibásan azonosítjuk. A megfelelő orvosság kiválasztásához életbevágóan fontos, hogy különbséget tudjunk tenni a tünetek és a válság alapvető kiváltó okai között. Soros György gondolatmenetét követve én úgy vélem, hogy az európai válság kiváltó oka az, hogy a monetáris politika irányítása anélkül került át az Európai Központi Bankhoz, hogy előtte létrejött volna a valódi pénzügyi unió. Ez a lépés a (gyengébb) tagállamok államadósságát a likviditási hiány és az önbeteljesítő csőd kockázatának teszi ki, mivel hiányzik az a garancia, hogy az egyes országok központi bankja mindig biztosítani fogja az adósság visszafizetéséhez szükséges készpénzt a hitelezők számára. A jelenlegi helyzetet további tervezési hibák is bonyolítják. Az európai monetáris egyesítési folyamat ésszerűségét ugyanis nem csupán gazdasági költséghatékonysági elemzésekre alapozták. A gazdasági érveket erősítette az integrációt szorgalmazó erős politikai akarat, amely igen mélyen gyökerezik Európa megrázkódtatásokkal teli történelmében. A monetáris unióra úgy tekintettek, hogy az más területeken is erősíteni fogja az integrációt és az együttműködést. Emiatt azonban, amikor kidolgozták a gazdaságpolitika összehangolására szolgáló eljárások irányítási szerkezetét, akkor sem kizárólag az elméletileg optimális gazdaságpolitikai megfontolásokat vették figyelembe. Ezek megtervezésében a politikai kompromisszumok is szerephez jutottak. A válság azonban feltárta ezeknek a szerkezeteknek az alapvető és mélységes hibáit, olyan hibákat, amelyekre néhány közgazdász már az EMU megtervezésének időszakában rámutatott.
Az intézményi hibákat mára már azonosították, és az elmúlt néhány évben egyre erősödött a meggyőződés, hogy ezeket ki kell javítani.
A hatékony válságkezeléshez két dolog kell. Először is létre kell hozni egy olyan mechanizmust, amely biztosítja a likviditást. Ez abból a szempontból kulcskérdés, hogy általa korrigálni lehetne a bankközi piacok és a tőkepiacok működési zavarait. Ebbe az irányba már több lépés is történt: ilyen volt az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (EFSF), az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus (ESM) és az egyszeri piaci adásvételi mechanizmus (OMT) létrehozása; utóbbi az EKB egy olyan új programja, amelynek keretében az EKB bármiféle mennyiségi korlát nélkül vásárolhat államkötvényeket a másodlagos piacon.
Másodszor: a likviditás biztosítását szigorú feltételekhez, például a pénzügyi unió bizonyos elemeinek – így egy európai pénzügyi paktum – létrehozásához kell kötni, hogy elkerüljük az erkölcsi kockázatot. Néhány tagállam és bank feltételek nélküli támogatása gazdasági szempontból bizonyos vészhelyzetekben ugyan valóban racionális lépés, ugyanakkor az ilyen lépések mögött nincs politikai támogatottság és demokratikus legitimáció. Az európai bankok tervezett közös felügyeletét is tekinthetjük az egyik ilyen feltételnek. Ha létrejönne egy olyan bankunió, amelynek egyaránt része lenne egy központosított bankfelügyelet, valamint egy olyan problémakezelő rendszer, amely biztosítaná, hogy a jövőben ne az adófizetők, hanem a biztosítással nem rendelkező hitelezők fizessék meg a bankcsődök árát, akkor az még a nemzeti szuverenitás és a bankrendszer válsága közötti negatív visszacsatolás ördögi körét is megtörhetné.
Az eddig hozott intézkedések azonban kétségtelenül messze elmaradnak azoktól az optimális válságkezelő mechanizmusoktól, amelyeket a közgazdászok az íróasztal mellett megálmodtak, s amelyeket ráadásul nem a kellő időben és határozottsággal alkalmaztak. Ugyanakkor – figyelembe véve azt a számos alkotmányos és politikai akadályt, amely manapság szerte Európában a gazdaságpolitika irányítói előtt tornyosul – jelenleg ez a lehető legtöbb, amit el lehet érni. Ezeket az akadályokat látva az előrehaladást akár még figyelemreméltónak is nevezhetjük. Az intézmények kiépítése és reformja, valamint a szuverenitás átruházása egy központra – mindez olyan demokratikus folyamatot feltételez, amely a lehető legtöbb embert vonja be a döntéshozatalba. Időbe telik, amíg az európai állampolgárok megértik, hogy érdemes az ügy mellé állniuk. Időnk viszont – látva az egyre inkább járványszerűen tovább terjedő likviditási válságot – nemigen van. Az elkövetkező néhány hónap a gazdaságpolitika döntéshozói számára rendkívül nehéz lesz, ha egyensúlyt akarnak találni a hatékony és időben hozott válságkezelő intézkedések és a politikai elfogadottság között.
Soros György előadásában a helyzetelemzés figyelemre méltó, mint ahogy az is örvendetes, amilyen aggódó jóindulattal szemléli az Európa- koncepciót. A válságkezeléshez valamennyi tagállam közös felelősségvállalására lesz szükség, és minden országnak a maximumot kell nyújtania az egész közösség jóléte érdekében. Ugyanakkor kétséges, hogy Sorosnak az a javaslata, miszerint Németország lépjen ki az eurózónából (abban az esetben, ha nem támogatja teljes mellszélességgel az eurót vagy nem hajlandó jó királyként fellépni) részét képezheti-e egy ésszerű, életképes megoldásnak. Bármely kilépés óriási és ellenőrizhetetlen kockázatokkal jár: az eszközök és kintlévőségek számba vételével a teljes mérleget újra kellene értékelni, függetlenül attól, hogy melyik ország hagyta ott az eurózónát. Ráadásul az első kilépés követőkre is találhat, ami már az egész egységes Európa-koncepciót sodorhatná veszélybe. Figyelembe véve, hogy mindez Németország számára is kemény megszorításokkal járna, Soros György javaslatát inkább tekinthetjük vészjelzésnek, ébresztőnek, mintsem komolyan vehető ajánlatnak. És talán túlságosan szűk látókörű az a megközelítés, amely kizárólag Németországot ösztökéli cselekvésre.
A régóta fennálló gazdasági egyensúlyhiányok és irányítási rendszerek átalakítása időigényes. Ezért van értelme, ha megpróbálunk időt nyerni.
Margit Schratzenstaller
az Osztrák Gazdaságkutató Intézet (WIFO) főmunkatársa
Soros György kitűnő elemzést nyújt a jelenlegi euróválság okairól és következményeiről. Különösen gyümölcsöző – és nem csupán kiváló érvelésének köszönhetően, hanem a jelenlegi válság lehetséges megoldásainak felvázolása miatt is –, hogy Soros egyszerre foglalkozik a válság politikai, valamint gazdasági oldalával. A közelmúltban született megoldási javaslatok és elemzések túlnyomórészt azért nem tudtak széles körben elfogadottá és sikeressé válni, mivel a válságnak főként csak a gazdasági oldalával foglalkoztak. Sorossal együtt különösen nem tetszik nekem sem, hogy kialakulóban van a tagállamoknak az a két jól elkülönülő csoportja, amelyek szemmel láthatóan alá-fölé rendelt viszonyban vannak egymással: az első csoportba a hitelező országok tartoznak, amelyek az EU új hierarchiájában a felügyelő szerepét töltik be, míg a rangsor végén találjuk az eladósodott országokat, amelyek a támogatás feltételeként kénytelenek szigorú takarékossági programokat bevezetni, amelyeket a hitelező országok ellenőriznek. Az efféle hierarchia remek táptalaja az EU-ellenes, nacionalista érzelmeknek mindkét oldalon: a hitelező országokban a lakosság, amelynek többsége egy idő óta már maga is a költségvetési megszorítási intézkedések elszenvedője, egyre inkább úgy érzi, hogy kihasználják, mivel számolatlanul öntik a pénzt az eladósodott országok látszólag feneketlen zsákjába, noha náluk, a hitelező országokban is adóemelésekre és költségvetési megszorításokra kerül sor. Az eladósodott országok lakossága pedig a hitelező országokat, különösen Németországot vádolja azzal, hogy a gazdasági kiigazító csomagokkal és az adósságkonszolidációval kibírhatatlan terheket hárítanak rájuk.
A jelenlegi vitáknak és az EU szintjén zajló reform-erőfeszítéseknek azonban van egy óriási hiányosságuk: teljesen hiányzik belőlük az a politikai és gazdasági vízió, hogy – a válság leküzdése után – hol akar állni Európa. Ez a hiányosság valóban Európa jövőjét veszélyezteti, és ezzel Soros sem foglalkozik, pedig alighanem az ő álláspontját támasztaná alá. Különösen a jövőnket alakító fiatalság számára lenne létfontosságú, hogy létezzék egy ilyen, a tisztán gazdasági megfontolásokon és a válságon túlmutató vízió. Európa egyben tartásának, a szétesés elkerülésének és egy olyan mérvű politikai és gazdasági integrációnak, amely gazdaságilag biztosítja az Európai Unió és ezen belül is az eurózóna működését, az egyik legfontosabb előfeltétele az lenne, hogy a fiatalok ne érezzék úgy, hogy az ő nemzedékük elveszett – és ne is vesszen el. A fenntartható Európa víziójába be kell építeni azokat az elképzeléseket is, amelyek Európa legégetőbb problémáira kínálnak megoldást. És e problémák között nem csupán a fiatalok körében mért jelenlegi rekordméretű munkanélküliséget, az Európa perifériáján lévő államok versenyképességi lemaradását, a magán- és a közszféra magas eladósodottságát és a pénzügyi piacok működésképtelenségét találjuk. Egy életképes víziónak foglalkoznia kell a klímaváltozással, az egyre növekvő vagyoni különbségekkel az európai országokon belül, illetve az országok között, valamint a nemek közötti nagy és nem csökkenő egyenlőtlenségekkel is.
Wilfried Stadler
az Investkredit Bank volt elnöke
Európa két malom között őrlődik: az egyik a nem megfelelően működő bankrendszer, a másik pedig az egyre robbanásveszélyesebb államadósság- válság. Ezt a csatát csak akkor lehet megnyerni, ha egyszerre történik meg az euró eddigi hiányosságának kiküszöbölése és a pénzügyi rendszer következetesebb rendezése. Az áttöréshez mindkét fronton időre van szükség. Egy radikális és azonnali gyógykezelés az euró és a globális pénzügyi rendszer ellenőrizhetetlen összeomlásával járna, ami mérhetetlen további kiadásokkal terhelne meg bennünket.
Az átmeneti intézkedések révén nyert idő ezért már eddig is kifizetődött. Valódi stabilizáció és a növekedés megindulása azonban csak akkor lehetséges, ha tisztázzuk, mi a távolabbi célunk. Ennek híján folytatódik az euró pénzügyi piacának szétesése, egészen addig, míg bekövetkezik az euróövezet alig valamivel olcsóbb, rendezetlen szétesése.
Soros György elhibázottnak tartja az eddigi utat, és a megoldást Németország szerepének a tisztázásában látja. Csupán két utat lát: Németországnak vagy vezető szerepet kellene vállalnia az Európa-projekt megváltójaként, vagy ki kellene lépnie az euróövezetből („lead or leave”). Ez az elképzelés olyan hatalmas kockázatokkal jár, amelyek alig maradnak el a valutaunió teljes szétesésének a kockázataitól.
E kettős csapdából a kivezető utat inkább az jelentheti, ahogy legutóbb az Európai Központi Bank – betartván az Európai Stabilizációs Mechanizmus (ESM), az európai valutalap tényleges gazdája által felállított szigorú játékszabályokat – megtörte a korlátlan hitelnyújtás tabuját.
Az euróválság rendszerből fakadó okai
Amikor az amerikai jelzálogpiaci válság előrezgései után 2008 szeptemberében teljes erővel kitört a pénzügyi válság, ez nem csak a „reálgazdaságnak” okozott súlyos problémákat. A növekedés visszaesésének járulékos költségei, a bankoknak nyújtott mentőcsomagok és a növekedést támogató intézkedések mindenütt megrázták az államháztartást is. Amíg az USA a maga meredeken felszökő kiegészítő refinanszírozási igényeit a jegybank rendkívüli intézkedéseivel fedezte, amelyek mind a mai napig rendkívül alacsony kamatterhet jelentenek, addig Európa minden átmenet nélkül egy bonyolult, sokdimenziós államadósság-válságba csöppent, miközben az egyes országokban nagyon különböző módon alakultak a kamatterhek. A közös valuta felépítésének eddigi hiányosságai most hirtelen nagyon is láthatóvá váltak.
Amikor 2011 júliusában először mondatott ki nyíltan, hogy az euróövezet egyik tagállamában, Görögországban nem kizárt az államcsőd sem, akkor ez mély bizalmi válságot idézett elő. Az állami hitelek kibocsátásának költségei – szemben az egy évtized alatt kialakult gyakorlattal – most ismét az egyes államok hitelképességéhez igazodtak. A piacoknak ez az önmagában normális reakciója most azért vált komoly problémává, mert az euróövezet tagállamai közötti kamatkiegyenlítődés majdnem egy évtizedig tartó időszakában igen szoros összefonódások jöttek létre; s ezeket bizony nem lehet hirtelen megszüntetni vagy szétszakítani anélkül, hogy a bankrendszer és a vele végzetesen összekapcsolódott államháztartás össze ne omlana.
Az egyre sűrűbb időközökben kibocsátott garanciacsomagok és óvintézkedések egészen az EKB 2012 szeptemberében hozott felszabadító intézkedéséig nem voltak elegendőek a bizalom helyreállításához. Csak akkor állhat helyre ismét, ha mindazok az országok, amelyek költségvetésüket fegyelmezetten betartják, kilátásba helyezik, hogy a maguk átmenetileg magasan tartott adósságterhét jelentősen csökkentik. Egy ilyen, a nem kívánatos adóunió és az euróövezet rendezetlen széthullása között húzódó középútra már csak az európai piacokon fellépő centrifugális önmozgás miatt is csupán korlátozott ideig van esély.
Válaszok egy túl korán feltett kérdésre
Úgy tűnik, a pénzügyi válság következményeként Európának egy létkérdésre is választ kell adnia; pedig sokan azt remélték, hogy az idő önmagától meghozza rá a választ: elég a valutaunió, avagy pénzügyi unióra is szükség van?
Mivel belátható időn belül nem számíthat a többség szavazataira olyan elképzelés, miszerint – a teljes pénzügyi uniót is magába foglaló – európai szövetségi államot hozzanak létre, másrészt az sem kívánatos, hogy a nacionalista stratégiáktól vezérelt mozaik-Európához térjünk vissza, létfontosságúvá vált valamiféle középút keresése. A kérdés a következő: a pénzügyi válság kívülről érkező sokkhatása után hogyan lehet tovább építgetni egy olyan sui generis európai államszövetséget, amely még belátható időn belül közös szerződések és játékszabályok alapján működik, egyúttal azonban nyitott marad az egyre mélyülő integrációra is.
Ennek a sikere döntő módon az eddig történtek elemzésétől függ. Ha az államadósság-probléma megoldásáért egyedül és kizárólag a tagországokat tennénk felelőssé, ez azt jelentené, hogy azokban az országokban is belenyugszunk a recesszióba és a növekvő munkanélküliségbe, amelyeknek nagy nehezen sikerült komoly költségvetési politikát kialakítani és szigorú megtakarítási programokat életbe léptetni.
Mivel az adósságválság a rendszer egészét érintő sokkot – mégpedig pénzügyi válságot – okozott, nyilvánvaló, hogy megoldásokat is a rendszer egészére kell találnunk. Ebben az összefüggésben követendő az EKB-nak 2012. szeptember elején hozott határozata, amely lehetővé teszi, hogy a másodlagos piacokon az állami hiteleket korlátlanul felvásárolja, azért, hogy különösen Spanyolországban és Olaszországban csökkenjen a kamatszint. Az, hogy az EKB ugyanakkor kötelezte magát, hogy csak az ESM-mel összhangban tesz bármilyen lépést, biztosítja, hogy ez a korlátlanság ne feltétlenül szó szerint legyen értendő. Ugyanis a jegybank végül csak akkor lép akcióba, ha az egyes országok parlamentjei által kötött ESM az érintett ország esetében megkapja a felhatalmazást a beavatkozásra.
Ily módon – legalábbis közvetve – az Európai Központi Bank a maga által kialakított feltételek mellett vállalhatta fel a„lender of last resort”, a végső hitelező szerepét, mégpedig nemcsak a bankok, hanem az euróövezet országai számára is, és ezáltal megszabadult – az amerikai központi bankkal szemben – a működési költségekből adódó súlyos tehertől is.
A pénzügyi piac tartós megszilárdítása végül is csak úgy valósítható meg, hogy az államadósság- válság társadalmi megoldását határozott pénzügyi reformokkal kapcsoljuk össze. Felelős politikusaink előtt csak így nyílik lehetőség arra, hogy a normális kerékvágásból kizökkent egységes Európa-koncepció érdekében kifejtett munkájuk igazolódjon.
FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER