TENGERI KÁRHOZAT

Mintha csont lenne a kövek helyén,

úgy temesd el a tengert, oltsd bele

a levegõ lelkét a vízbe (hullám

senkiben se értheti meg, hogy élt).

Mintha alvásból befelé

ébresztenéd, lelkiismeretét

hogy partra fojtsa, köveit

tükrözze odafent az ég.

Ha a vándorló hold képe behorpad

a bordátlan víz felszínén,

alázuhan, mint gyónásban ígéret,

megbánatlan bûnben a kõ.

VÁKUUM

Lélegzetek közé szorult szerelem,

nem érzi senki, nem élhetõ.

A csobbanás már nem a kõ –

és nem a tó, ha hallható.

ÁLLÓVÍZ

Mint gyónás közben szûnõ hangerõ,

mely szûntében belül emelkedik,

úgy apad a tenger, dagad belül

tarajtalan, a lélek mit sem ér,

ha meg nem merül a lelketlenekben,

haltetem és állóvizek szaga,

apályos, torkolattalan halál

ha meg nem kísérti, úgy el se veszne,

meg se maradna, mint a bûn a tömjén

szellõzetlenül feloldó, zsolozsmás

illatában is kirojtosodik

csak, – ne hallja senki, gyónom, ne hallja,

vétkeimnek hangja meddõ – kivárom,

amíg a fülkagylón belül dobog

a folyni vágyó tenger vagy a vér.

PUPILLA

Fénynél tágasabb lesz a te kutad –

mint egy szemmé öltözött éjszaka

hullámgyûrûi közepén a kõ,

megszólítanak, de választalan

hagyod, nézel, ha bokorban levél

közötti rés nézni tudna, a fénynél

tágasabb lehetne – vízcseppeket

tart egyben a víz, és csöndet a gyász.