PETŐFI SÁNDOR SZERELMI KÖLTÉSZETÉRŐL

Különös paradoxonba ütközünk, ha tüzetesen kívánjuk megvizsgálni a kérdést: milyen is lehetett (volna) Petőfi számára a szerelem országa – vagyis a szerelemnek az a virtuális birodalma, melyről annyit és annyifélét írt, a versekből kibontakozó szerelem-fogalom ugyanis olyannyira csillámló, megfoghatatlan és súlyos ellentmondásokkal terhelt, hogy akár azt a vélelmet is keltheti: a szerelem költőjének elkönyvelt Petőfi Sándor nem a szerelem költője, hanem egymástól nagyon eltérő szerelemfelfogásoknak hol egyidejű, szinkron, hol pedig aszinkron képviselője. Az erkölcsi jelszó, melyet a Szabadság, szerelem epigrammája gyönyörű pátosszal, ám kevéssé konkrétan megfogalmazott a szerelem által irányított élet kizárólagos igényéről és ugyanakkor mégiscsak relatív érvényéről, szépségénél és általánosságánál fogva mintegy elfedte a kérdést, hogy mit is ért a költő az adott szövegkörnyezetben szerelmen, a versnek kultikus népszerűsége pedig – ami miatt egyértelműnek gondolhattuk a kifejtetlenséget –, jelszóvá és paranccsá emelte az erkölcsi elvet, egyben le is tiltotta a rákérdezést, meggátolta a fogalmi jellegű analízist.

Holott ha csak a címben jelzett szép mitikus képzetet vizsgáljuk meg, azt tapasztaljuk, hogy Petőfi életművében e képzetnek két egymással össze nem egyeztethető bemutatása található meg: az egyik a János vitéz befejező jelenetében, Tündérország leírásában, ahol is, mint ismeretes, az Óperenciás tengeren túli csodás birodalom neveztetik így el (“Itt hát, hol országa van a szerelemnek”), a másik a mézeshetek alatt született különös leíró vers, mely már címében is viseli a kitüntető megkülönböztetést (A szerelem országa). A két országleírás fantasztikus módon különbözik egymástól: az egyikben a beteljesült boldogság hedonista pánerotizmusa nyer szinte végletesen érzéki, apoteózisra emlékeztető megjelenítést (“Benne tündérfiak és tündérleányok / Halált nem ismerve élnek boldogságnak; / Nem szükséges nekik sem étel, sem ital, / Élnek a szerelem édes csókjaival”), a másikban a szerelem indulatának pusztítását láthatjuk csupán: a ragyogó és csodálatosan gazdag természet körében halottak és halottjelöltek csapatával találkozunk, ahol kizárólag öngyilkosok és kétségbeesettek képviselik a szerelmet – boldogságnak vagy beteljesülésnek a versben még oly említése sincs, amely legalább valamely pozitív lehetőséget hagyna felcsillanni (“Kétségbeesve nyargalék / Minden felé, minden felé, / De mindenütt a régi látomány: / Dúlt arcok és öngyilkolás!…”), s mindez oly előadásban, mely az elbeszélő narrátornak még radikális iróniáját is érvényesülni hagyja: az álomnak minősített szörnyű és kétségbeejtő víziót a beszélő ébredéskor, gonosz szarkazmussal gyönyörűnek állítja (“Ah, millyen szép álom vala! / Most, a midőn leírom, / Kezem még most is reszket… a gyönyörtől!”). Íme a két szélsőség: egyrészt itt van előttünk az extatikus, érzéki, boldogságközpontú szerelem birodalma, melynek a mese főhőse, a tündérekéhez hasonló erotikus elragadtatásának kiteljesedéseként részese és uralkodója lesz (ne felejtsük: Iluska feltámadása azon nyomban égő csókba torkollik, s ennek révén lesz Jancsi Tündérországnak hangsúlyozottan boldog fejedelme), másrészt pedig a szerelem megnyomorító és életellenes országa, ahol a szerelmi indulat azonossá válik a halálra ítéltséggel, ahol a “boldog szerelem” ígérete csak a kívülálló, szemlélő elbeszélő megcsalatkozott reményében létezik, hisz az ország lakosai, azaz az igazi szerelmesek számára csak a pusztulás és önpusztítás ítélete érvényes.

Más oldalról közelítve a kérdéshez: milyen különös, hogy tulajdonképpen észrevétlen maradt az a fogalmi ingadozás, amely a szerelmes Petőfi-versekben lépten-nyomon, így a Szabadság, szerelemben is, megfigyelhető (s amely persze a mindennapi nyelvhasználatban is folyamatosan jelen van) – mikor a “szerelem” szóval találkozunk, az esetek többségében nincsen tisztázva, miről is van szó: szerelmi indulatom tárgyáról, azaz jelen esetben a választott nőről, vagy pedig a csak bennem élő, tárgyát tekintve konkretizálatlan erotikus impulzusokról. Már ha a Szabadság, szerelem erkölcsi maximáját elemezzük is, tisztázatlannak találhatjuk: vajon egy szeretett nőért érdemes-e feláldozni az életet (persze itt az is homályban marad, milyen élet, s kinek az élete kerül feláldozásra!; arról nem is beszélve, hogy feláldozott élettel vajon hogyan lehet szerelmesnek lenni?), vagy pedig a folyamatosan lobogó szerelmesség mint lélektani állapot nyer mindenek felett érvényesülő értéket. De ugyanez a kettősség olvasható ki több más Petőfi-vers szóhasználatából is, elegendő itt például Az év végén vallomására utalni: mikor a költő azt állítja, hogy életének “legszebb két virága / A mulandó ifjuság s a / Múlhatatlan szerelem”, akkor is homályban hagyja, hogy e “múlhatatlanság” az egy nőhöz fűződő örök hűségét jelenti-e, vagy pedig azt a romantikus hevült, örök vágyódó beállítottságot, mely az élet minden pillanatát áterotizálja, s az éppen adott nőtől független, csak az ideál után megszüntethetetlenül sóvárgó individuum bensőségét jellemző szerelmes állapot. (Hasonló kétértelműség rejlik a Szeretlek, kedvesem… híres záró soraiban is: “Mert tőled tanultam / Én e nagy szerelmet!” – itt sincs tisztázva, hogy arról van-e szó, hogy a te énirántam érzett szerelmed példáján tanultam magam is, vagy pedig arról, hogy én tebenned ismertem fel a magam szerelmét!) A két értelmezési lehetőséget több más Petőfi-vers állításai támaszthatják alá: egyrészt igen sok esetben a szerelem szinte teljesen azonossá válik a hűséggel, a megszeretett nő iránti örök és állandó rajongás állapotával (például a Költői ábránd volt, mit eddig érzék… soraiban azt olvassuk: “…hozzád van nőve szellemem, / Mint a levél a fához… (…) Ez sorsunk a sirig”; hasonlóképpen, a sírig tartó hűség kategóriáját a halálon túl is érvényesülő szerelem hiperbolájában fogalmazó Szeptember végén befejező soraiban: “…én feljövök érte a síri világbol (…) ki téged / Még akkor is, ott is, örökre szeret”; stb.), másrészt pedig nem kevés oly megnyilatkozással is találkozunk, melyben a szerelem egyéni, benső érzése fontosabbnak tűnik a szerelem tárgyánál, azaz a konkrét nőnél, s az individuum számára elsődlegesnek a szerelemre való képesség mintegy önértékként érvényesül, majdhogynem függetlenül attól, kit is érint vagy céloz meg indulata. A leglátványosabb megfogalmazását ennek a felfogásnak alighanem az a Szerelemvágy című vers adja, mely már felütésében is kimondja e princípiumot (“Szeretnék már szeretni újolag… / Mit ér a kert, ha rózsát nem terem? / Ha szerelemmel nem diszeskedik, / Mit ér az élet, ifjuság nekem?”), de ugyanezzel a beállítással találkozunk például a Sírba tették… című vers átironizált soraiban is (“Sírba tették első szeretőmet. / Búm e síréj holdvilága volt. / Uj szerelmem, mint nap, jött ez éjre. / Fölkelt a nap… halványúl a hold”), melyek nem mellőzik a szerelem tárgyainak természetesként tekintett ciklikus váltakozását, s e váltakozást cinikus közönnyel rögzítik; továbbá a már a Júlia-szerelem idején keletkezett Mi volt nekem a szerelem? című költemény sorozatot alkotó játékában is, mely a szerelem meghatározásának többféle, egymástól nagyon eltérő variációját adja meg, a vers csattanós lezárását is mintegy nyitva hagyva – az idilli megnyugvást ígérő madárfészek-metafora ugyanis a madár kirepülésének lehetőségét is fenntartja, azt sejtetvén, hogy ezután is lehetséges, sőt valószínű egy új szerelem-változatnak a felmerülése (“Rózsafán kis madárfészek, / Mellyben vígan fütyörészek, / S ha földulja a fergeteg, / Odább szállok, mást építek”). Erre a beállítódásra a legerőteljesebb példát A szerelem című vers nyújtja: a beszélő visszaidézi s megszámlálja régebbi szerelmeit (“szép sereg”! – “Mást számítok én… a kedves / Hölgyektől nyert csókokat”), s személyes tulajdonságaiktól függetlenül úgy vall róluk, mintha az ő szempontjából teljesen egyformák lettek volna, s egyformán részesültek volna a beszélő szerelméből (“őket mind egyenlőn, / Mind egy hévvel szeretém”), akinek számára csak a szerelem érzésének jelenvalósága, nem pedig irányultsága bír fontossággal.

Ha az irodalomtörténet szempontjából tesszük fel a kérdést, hogy vajon miért kerülte el a szakma figyelmét a Petőfi-korpusz e jelentős ellentmondásossága, azt kell tapasztalnunk, hogy százötven éven keresztül majd minden irodalmár, aki foglalkozott e versekkel, a versek helyett mintha a Petőfi-életrajz rejtelmeit óhajtotta volna megoldani, s ahelyett, hogy azt vizsgálták volna, milyen szerelemfogalmakkal és képzetekkel operál Petőfi életműve, azt keresték: vajon hogyan, mi módon, mily hőfokon s milyen igazisággal volt szerelmes az életrajzi Petőfi az egyes hölgyekbe; azt keresték, kik és milyenek voltak azok a hölgyek, akik élményihletet nyújthattak egyes versek megszületéséhez – s az egyes versek szerelemképzeteinek, szerelemről szóló képeinek és állításainak különbségét nem értelmezni, egymással nem szembesíteni, hanem életrajzilag-lélektanilag magyarázni akarták. ¹ Különös előfeltevés rejlik e hosszan érvényesülő kutatói beállítottság mögött: egyrészt úgy látszik, mintha minden kutató vagy értelmező pontosan tudná, mi a szerelem mint olyan, s mintha minden kutatónak ugyanolyan szerelemképzete lett volna, melynek birtokában megítélhetővé válhatott, hogy Petőfi személyiségfejlődése milyen fokozatokon keresztül, hogyan is érte el az igazi szerelmet, amely tudvalevőleg, kizárólag egyféle és könnyedén meghatározható tud lenni…; másrészt az az elképzelés uralkodik a Petőfi-pályakép megrajzolásakor, mintha Petőfi egész életében arra az életcélra, arra a szerelemre és házasságra vágyott volna, amely az életében aztán valóban megadódott neki, s így az egyenes vonalúnak elképzelt fejlődésvízió szempontjából a “beteljesülés” előtti életszakaszok vagy elképzelések, eszmei beállítottságok csupán előkészületnek, meghaladandó (és meghaladott) előfokozatnak minősülhetnek. (Kiváltképpen tanulságos, ha ily szempontból vizsgáljuk a Petőfiről szóló irodalomnak beállítottságát más életterületeket illetően is: módszertanilag ugyanígy jár el a szakirodalom nagy része például Petőfi politikai értelmezésének terén is.)

Különösen figyelemre méltó, hogy még a poétika iránt rendkívül mélyen elkötelezett, verselemzésekben mester Horváth János is úgy jár el, hogy a nagy szerelmes versek leírásához bevezetésképpen egy nagy terjedelmű fejezetet csatol Szendrey Júlia általa elképzelt jellemképéről (melynek során persze nem hallgatja el szelíd ellenszenvét sem…) – mintha a nőnek jellemében vagy alkatában rejlene ama kulcs, melynek segítségével a költemények titkai megoldhatóként tűnnek majd fel. ² Horváth, az egész könyvét meghatározó szerepjátszás-elmélet vonzásában, Petőfinek, a költőnek minden szerelmi megmozdulását az életrajzi élmény hitelességéhez köti, s ennek az “élményi ihletettségnek” meghatározó érvényéből eredezteti a költészeti értékeket; ha ennek az élményiségnek hiányát feltételezi, akkor nagyon súlyos ítéleteket is tud hozni (“megfelelő élményi tartalom híjján a személyes lyra romantikus külsőségeinél nem tud mélyebbre hatolni”; “a szerelem lyrájában tökéletlen maradt”; új formát találni “valódi ihlet hiányában s pusztán a kereső képzelet ingeréből” nem tudhatott); ³ sőt az életrajziság érvényesítésében akár odáig is elmegy, hogy egy vers problematikus állítását közvetlenül biografikus, külső okokkal is hajlandó magyarázni (például a Szeptember végén kételyének indoklásául szintén csak Júlia jellemképére tud utalni: “Nos hát, szerelmük egész története csak azért »történet«, mert Júlia szerelme felől egész a döntő pillanatig teljes bizonytalanságban élt a költő. Hol azt hitte, hogy szereti, hol azt, hogy nem…”), máshol pedig azt a kiütköző, bár a szakirodalomban máshol is igen sokszor feltalálható gesztust alkalmazza, hogy a versben meg nem nevezett nőt egyszerűen Petőfi feleségével azonosítja, s Júliának nevezi – holott a vers szövegében csupán valamely “kedvesem”-nek szólított hölgy nyer említést… (például az Itt van az ősz… vagy A hegyek közt című vers esetében). ⁴

Ennek az érvelési módszertannak szinte pontos párhuzamát lelhetjük fel a poétika helyett inkább a politika iránt elkötelezett marxista Pándi Pál elemzéseiben – ő a szerelmes verseket ugyanígy a feltételezett életrajzi szerelemnek, s annak társadalmi funkciójának hiteles képviseleteként tekinti, s az ő esztétikai értékelési hierarchizálását ugyanígy a szerelem (természetesen a társadalmilag haladónak, sőt forradalmárnak minősíthető igazi szerelem) élménye szavatolja – mintha a verseknek a minősége automatikus összefüggésben állna a biografikus szenvedély mélységével vagy igaziságával; a Szerelem gyöngyei ciklus szerinte azért gyöngébb a Júlia-verseknél, mert maga a szerelmi érzés és indulat hagy maga után kívánnivalókat (bár azt azért ez a leírás is megengedi, ugyanezen kategóriák között, hogy ez a szerelem valahogy “egyetemesebb érzések kifejezésének alkalma, mint az Etelke-élmény, mely nem több szerelem-illúziónál”): “A forma egyöntetűsége s a tartalom változatossága közti ellentét már sejteti, hogy ez az érzelem nem hasonlítható ahhoz a dinamikus, nagy szerelmi szenvedélyhez, mellyel Júliáért harcol majd a költő. Petőfi itt még többet beszél a szerelemről, mint amennyit spontánul, elementáris erővel az érzelem mond el önmagáról”; ⁵ hasonló indoklással: a Júlia-versek esztétikai magasrendűségének garanciájaként ismét a nagyszabású szerelmi elragadtatás fog szolgálni (“maga a szerelem”!), mely – e gondolatkörben – úgy látszik, a politikai radikalitás analogonjaként is képes lesz majd funkcionálni: “Persze a néptribun a szerelemben sem lehet unalmas szenvelgő. Már nem a szerelem vágya, nem a romantikus szerelemeszmény a költemények első tárgya, hanem maga a szerelem. Ez a heves, szilaj érzelem nem tűr semmi konvenciót, semmi stilizálást. (…) Ahogy Petőfi a szerelemről gondolkodik és érez, abban éppúgy a forradalmi egyéniség fejeződik ki, mint a tájversekben vagy a jellemképekben. Nyíltság, dinamika, feltétlenség, vállalkozó szenvedély jellemzi ezeket a gondolatokat, párosulva a népi erkölcs tisztaságával, felelősségtudásával. Az a filozófiája a szerelemnek, amely Petőfi verseiből kibontakozik, nem más filozófia, mint a plebejus demokratáé.” ⁶ Sőt: az utolsó mondat kifejtetlen, de magabiztos állítása módszertanilag ugyanazt a felfogást sejteti, amely a Pánditól eszmeileg igencsak messze álló konzervatív Horváth érvelése mögött rejlik: mindketten pontosan tudják, milyen az igazi szerelem, amely mérceként alkalmazható mind irodalmi, mind erkölcsi téren, s amelynek működése könnyen kiolvasható irodalmi szövegekből is; továbbá azt is tudják, milyen volt Petőfi szerelme, s mikor, kinél érte el e szerelem az ’igazi’ fokozatot. Holott e kérdést illetően alighanem helyes lenne Ady Endre frivol kételyét is megfontolni, mely szerint “Petőfi szerelmi élete titok, miként az elefántok násza is az, holott az elefántok igazi életében is a szerelem a fő.” ⁷

Petőfi szerelmi beállítottságának és költészetének erőszakos egységesítése (vagy finomabban szólva: az ellentmondásoknak az elemző részéről javallható, azaz “pozitív” irányba mutató fejlődési sorral való feloldása) szolgált alapjául annak a nagy vitának is, amely Petőfi nyárspolgári vagy biedermeier alkata körül forgott: mivel a körülbelül száz évvel ezelőtti irodalomelméleti és -történeti paradigma megengedte, sőt többé-kevésbé kötelezőként írta elő, hogy az irodalmi alkotó figurákat alapvetően egységes, egy lélektani princípiumra visszavezethető jellemként írják le. Petőfi esetében is kialakult egy olyan felfogás, mely Petőfi szerelmes költészetét kizárólag a boldog házasság visszafelé is mindent beragyogó és megszépítő fényében kívánta látni, a házasságot pedig (azaz a szerelem beteljesülését) Petőfi esetében nem egyszerűen életrajzi tényként, hanem lélektani követelményként, mintegy az egész szerelmi fejlődési sor előre meghatározott teloszaként mutatta be, a házassági idill esetenkénti megfogalmazását pedig a Petőfi-féle szerelmi költészet alapvető és egyetlen karakterisztikumaként prezentálta. Közismert, hogy Petőfit úgy (is) kanonizálta – s persze nem teljesen jogtalanul – az irodalomtörténet, mint a házassági líra megteremtőjét és legnagyobb képviselőjét, miközben eltekintett attól, hogy a Petőfi-korpuszban még a pozitív házassági képnek is többféle megfogalmazása létezik: a paraszti családi idill, mely például aFalun (“S midőn szőlőmből s szántóföldemről / Házamba térek este: hozza be / Majd a piros bort s fehér kenyeret / Piros menyecskének fehér keze.”) vagy a Szomorú éj (“Vasárnap tisztát venni haza jár, / Hol a szerelmes lyányka várja már. / A lyányka jó, fris, szereti a dolgot, / S olly szép, mint a megszületett tavasz; / Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog, / Hiszi tehát, hogy a világ is az”) naiv, nosztalgikus és utópikus, bár csekély mértékben átironizált víziójában megfogalmazódik, merőben különbözik attól, ahogy Petőfi például a modern (feltehetően itt talán tényleg saját élményen alapuló) értelmiségi házasságot elképzeli például a Beszél a fákkal a bús őszi szél… soraiban; nem is beszélve arról, hogy hány olyan verse van Petőfinek, melyben a házasságok embertelen és kényszerítő jellegét domborítja ki (például a Szőke asszony, szőke asszonykezdetű versében: “Szörnyü ember! van hatalma, / Tőled mindent megtagadni, / És a mellett van joga, / Tőled mindent követelni”); s mindehhez még az az életrajzi jellegű különös érv is hozzáfűzhető, hogy Petőfi igen sok olyan szerelmes verset írt házassága idején is – persze minden bizonnyal – Szendrey Júliához, melyekben nem tartja szükségesnek megemlíteni azt a tényt, hogy a megkívánt és rajongva szeretett nő éppenséggel a felesége; ⁸ így ezeknek egyértelmű és közvetlen Júliára való vonatkoztatása csak a szövegen kívüli adatok dominanciájának elismerését jelenti.

Holott alighanem éppen az életrajz-központúan szemlélt házassági líra különlegességének és fontosságának túldimenzionálása vezetett ahhoz, hogy Petőfi egyrészt nyárspolgári besorolást is nyerhetett (a dekadenciát és túlérzékenységet preferáló ifjú Babits Mihály részéről), szerelmi líráját pedig egysíkúan biedermeier jellegűként lett megbélyegezve – éppen az igen jó vers-ízlésű Szerb Antal által. Babits, mikor megalkotja a nyárspolgári jellemképet, kiemelt hangsúllyal emeli ki Petőfi házasságra való törekvését, s mikor az úgynevezett “egészséges erkölcsi magatartás” esztétikai buktatóiról beszél, érvelése akkor is a házasság szerepének túláltalánosításába torkollik: “…tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és »erkölcsi szempontból« legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek. (…) Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély, amihez éppúgy hozzá tartoznak erőtől és önbizalomtól duzzadó túlzásai, mint mély erkölcsi érzése és optimizmusa. (…) Az egészséges nyárspolgár természetrajzához hozzátartozik, hogy ifjúkori szerelmeit könnyen feledi, feleségéhez pedig hű marad. Petőfi férjnek született és családapának…”. ⁹ Szerb Antal pedig, természetesen nem csekély irodalomtörténeti hagyományt követve, s nem csekély hagyományt teremtve is, Petőfi szerelmi líráját egyértelműen jámbor kispolgári házasságközpontú és mindvégig házasságra sóvárgó megalkuvóan konvencionális költészetnek tekintette, melyet erkölcsileg lenézett és kifigurázott (“Ennél jámborabb szerelmest a nagymamák sem kívánhatnak.”), esztétikailag rendkívül erőteljesen alábecsült, a költő eredetiség- és szabadságeszményéhez képest pedig radikálisan hazugnak minősített (“Petőfi biedermeier szerelme nem volt más, mint egy szép és heroikus hazugság …”), az egész szerelmi költészetet az uralkodó irodalmi és erkölcsi konvencióval szembeni megalkuvásként állítván be. (“Nagy költői áldozat volt ez a kor- és osztályszellemnek Petőfi részéről. […] Alávetette magát a kasztfegyelemnek, mely megtiltotta, hogy a költő szerelmi életének érzéki mozzanatait kitegye a csúfolódni kész alacsony tömeg tekintetének.”) Úgy vélem, Szerb Antal e téren rendkívül súlyosan tévedett (mondhatnám úgy is: szabálytalanul járt el), hiszen néhány oly versre hivatkozván, melyekben a biedermeier prüdéria dominanciája nem tagadható, véleményét a teljes korpuszra kiterjeszti (“A szőke fürtök gyermeke, a leány, tiszta és ártatlan, gyermeki lélek, aki csak enyhe sóhajtásokból táplálkozik, nem ismeri a földi lét és a földi szerelem nyerseségeit…” ¹⁰ – kiemelés tőlem, M. I.), s egyáltalán nem veszi figyelembe sem azokat a verseket, melyeknek szerelemképzete mellőzi a házasságnak nemcsak említését, hanem egyáltalán felmerülhetését is, sem pedig azokat, melyeknek érzékisége és intimitás-igénye a Petőfi-korabeli konvenciók előírásait nagyon erőteljesen meghaladta, szigorúan felállított korlátokat lépett át, s a biedermeier érzékenységet nemegyszer határozottan megsértette (Szerb érvelésének történetietlensége legfeljebb magyarázható, de nem menthető azzal a ténnyel, hogy ő már a századforduló, a Nyugatosok és Ady kihívóan áterotizált és provokatív lírájának ismeretében nézi a régiséget).

Mert ha a maga korában próbáljuk elhelyezni Petőfi szerelemfelfogásait, s követelményeink megfogalmazásához nem a későbbi, hanem valóban a korabeli konvenciót használjuk összehasonlítási alapként, igen meglepő (s az irodalomtörténeti hagyomány életrajzkutatásai által tökéletesen elfedett és elfeledett) különös képzetekre fogunk bukkanni a legismertebb versek kapcsán is. Vegyük csak például a nagyon népszerű, sokat idézett s megzenésített Fa leszek, ha… kezdetű rövid dalnak második versszakát: “Ha, leányka, te vagy a mennyország: / Akkor én csillaggá változom. / Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy / Egyesüljünk) én elkárhozom.” – s vegyük észre, milyen messze kerültünk a biedermeier szerelemeszmény jámborságától: egyrészt igencsak figyelemre méltó, hogy e versben a nő kismerhetetlenségének polaritása még azt is megengedi, hogy az imádott hölgy pokoli jelleget öltsön, ám ez a pokoli jelleg sem veszélyezteti a beszélőnek rajongását, aki akár a kárhozatot (vagyis az erkölcsi megsemmisülést) is vállalja avégett, hogy, úgymond: egyesüljön a leánykával, másrészt pedig az is meglehetősen provokatívan hathat, hogy az “egyesülés” erőteljes szexuális allúziókat keltő kifejezése itt úgy hangzik fel, hogy a vers egyetlen hangot nem pazarol holmi házasságkötés lehetőségére vagy szükségességére – vagyis a vers szavai szoros olvasatban épp a biedermeier erkölcsiséggel szemben megfogalmazott, akkoriban alighanem egyenesen erkölcstelennek tekinthető tartást képviselnek, amit csak alig-alig fed el az alkalmazott metaforák “természetességének” konvencionalitása. Hasonlóképpen modellálható a Tündérálom szerelmi kapcsolatának szerkezete is: az egy egész nyáron át folyó erotikus együttlét során soha nem merül fel a házasság lehetősége, a szerelem kizárólag a két fél önélvezetében létezik, s maximális önértékkel rendelkezik – ugyanúgy, ahogy A négyökrös szekér enyelgése is csupán a szerelmi együttlét jövő nélküli pillanatnyiságára koncentrálódik vagy korlátozódik.

Ami pedig a szerelemről (és ezen belül az erotikáról) szóló beszéd konvencionalitását illeti: Petőfi versbeszéde előtt alig találunk olyan lírai beszédmódot, amely az udvarló és sóvárgó fordulatok közé nyíltan erotikus allúziókat is vegyített volna, s a szerelem általános említését intim és személyes jelenetezéssel egészítette volna ki. Petőfi nagy beszédújító gesztusainak egyik legfontosabb mozzanata alighanem ebben, az intimitás vállalásában és megjelenítésében rejlik ¹¹ – s hogy e téren gyakorolt gesztusai milyen tartózkodó fogadtatásban részesültek, arra nézve elegendő akár azt a kortárs fanyalgást felidézni, amely a házastársak szerelmi enyelgésének (Petőfi nyílt leveleiben, valamint Júlia naplójában történt) nyilvánossá tétele kapcsán mutatkozott: még a modern költészet iránt elkötelezett Gyulai Pál is megbotránkozott az aktuson (“Petőfiné naplója igen szép – bárha Fannit nem közelíti meg – de helyes volt-e kiadni, de illett-é Petőfihez, hogy közölje? Petőfi dicsekszik, hogy nem üti dobra szerelmét s komisz dolog mások előtt csókolódni, azomba megengedi, hogy neje elmondja egy egész közönség előtt: miképpen csókolta meg keztyüét. Még képét is kiadatja! Nem jobb lett volna-e majd évek vagy éppen halála után beszélni mindezt el a közönségnek? … Nállamnál senki inkább nem tiszteli Petőfit és nejét, de éppen ezért igen tudok boszankodni,..”), ¹² nem is beszélve arról, hogy az önállósuló magyar női irodalom egyik legelső képviselője, a női folyóiratot szerkesztő Kánya Emília még évtizedekkel később is csak megütközéssel tudja felidézni e szövegek hajdani hatását; ¹³ akár azt a hosszú évtizedeken keresztül uralkodó zavarodottságot, mely a Beszél a fákkal a bús őszi szél… interpretációiban tapasztalható: azt a tényt, hogy e versben a költő úgy beszél kedveséről (s igen radikális normaszegő módon annak melléről), hogy nyíltan bevallja a testi érintkezést is, még a huszadik századi interpretátorok többsége is vagy egyszerűen elfelejtette és kihagyta (mint például Horváth János, akinek leírása szerint a költő kezében csak a könyv maradt meg…), ¹⁴ Petőfinek más, dalokban megfogalmazott, időnként nyers erotikus kiszólásai persze leírhatók voltak a népiesség szabadosságának vagy a közköltészet hatásának jegyében (mint például az Éjszakáim csattanójában: “Máskép mulnak éjeim bezeg, / Majd ha feleségre szert teszek”, vagy a Tíz pár csókot egyvégbül… házasélet-leírásában, ahol például a többször, felszólító és felkiáltó módban megismételt “házasodjunk”, “házasélet” kitétel alighanem csak erőteljes eufemizmusként olvasható –, hiszen a vers megszólítottjáról már az első sorokban kiderül, hogy a házasságkötés mint polgári aktus már előzőleg bekövetkezett), ám azok az intim jelenetek és megfogalmazások, melyek a Horváth János által leírt, s a dal műfajától elkülönített, a “magas irodalom” kategóriájába sorolt “lyrai költemény” műfajában nyertek teret, e tematikát illetően olyan újítást jelentettek a magyar költészetben, melyeknek épp felszabadító hatását érdemes hangsúlyoznunk.

Sőt alighanem a biedermeier élet- és szerelemfelfogás szöges ellentéteként kell értelmeznünk már magát azt a programot is, mely a szerelem megélését és megéneklését elsődleges nyilvános költői feladatként jelöli meg, s mely a maga korában nemigen volt közkeletűnek nevezhető – az a felfogás, mely szerint a költő magánélete és privát elkötelezettsége az intimszféráig terjedően tárgya és közege lehet a költészetnek, az érzelmeknek és indulatoknak oly közérdekű előadása, mely messze meghaladja az udvarló költészetnek konvencióit, ugyanúgy határsértőnek és a diskurzust radikálisan újrafogalmazó gesztusként funkcionálhatott, mint Petőfi számos más költészeti művelete ¹⁵ . Petőfinek az a (bizonyára a romantika nagy szerelemkultuszára visszavezethető) beállítódása és beállítása, mely a szerelmet az élet alapvető szükségleteként s az élet megkoronázásaként, a személyiség kibontakozásának alapszükségleteként prezentálja, analogon nélkül áll a magyar költészetben; radikális különállására csak egy kortárs ellenpéldát hoznék illusztráció gyanánt: ha azt vizsgálnánk meg, hogyan ábrázolódik Arany János költészetében a szerelem működése és hatása, a Petőfi-féle pozitivitásnak szinte az inverzével találkoznánk –, aki Arany leírásaiban a szerelem áldozatául esik, annak élete mindenképpen rémes viszontagságok sorozatába torkollik, őrülethez vezethet, és az esetek nagy részében tragédiába fullad (vö. például a Katalinvagy a balladák sorozatának tanúságtételét, a Toldi szerelme különös szerelmi kalandsorozatát), boldog vagy “személyiségépítő” szerelemnek még az ígérete sem fogalmazódik meg. Nem egyszerűen arra a régen megfogalmazott szembenállásra utalnék itt, melynek során erőteljesen emelték ki, hogy Arany lírájának (elsősorban az életrajzi Arany személyiségének lélektani beállítottsága okán) hiányzik a szerelmi vonulata, hanem egy súlyosabb, világnézetileg meghatározott különbségre: míg Petőfi költői világában a szerelem mint az ember erkölcsi világának centrális mozzanata fogalmazódik meg, amely nélkül az életnek s a világnak semmi értelme nem állítható, addig az Arany által megszerkesztett világban a szerelem mint pusztító démonikus princípium jelenik meg, melynek legyőzhetetlen hatalma tönkreteszi az erkölcsi világot. Úgy vélem, Petőfinek ama vállalása, mely a szerelmet szükségszerűnek állította, s e szükségszerűséget a privát személyiség számára parancsként írta elő (emlékezzünk: “szerelem… kell nekem…”!), s mindezt a nyilvános élet részeként is prezentálta, páratlanul áll a maga korában – s nem hiába hívta ki még évtizedekkel később is a konzervatív erkölcsi és ízlésbéli felfogás kemény kritikáját. ¹⁶

Hogy Petőfi szerelemfelfogását nem lehet egy homogén fogalom köré rendezni, azt maga a költő is vallotta: szerelmi érzéseit és indulatait költészetének minden korszakában mint variációk sorozatát írta le, s az egymástól nagyon különböző jelenségeket csak szinte önkényesen nevezte el ugyanazzal a névvel – elegendő itt arra a versére utalni, amely már kezdetével is utal a szerelmi indulat sokféleségére: Száz alakba öltözik szerelmem… szól a költő, s versében mindvégig arról beszél, hogy szerelmi indulata egymástól roppant távolságra eső mozzanatokra bontható, melyeknek mindegyike külön-külön jellemezhető – állandónak csak a változó és mozgó szenvedély szubsztanciája, de nem jellege tekinthető: “Im, szerelmem ekkép változik, de / Soha meg nem szűnik, mindig él”. Amint a szerelem indulata folyamatos átalakulást szenved, ugyanúgy alakul át a szerelmes szubjektum is, valamint a szerelemnek a céltárgya is – a szerelem folyamatosan újrakonstruálja mind alanyát, mind tárgyát (e törekvésnek legnyíltabb megfogalmazását a Válasz kedvesem levelére című vers tartalmazza: e diskurzus itt és most határozza meg, s teljesen önkényesen, kiről is beszél: “Oh lyány, ki vagy te? nem tudod magad sem; / Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy…” , s a beszélő önmagáról is mint a diskurzus teremtményéről nyilatkozik meg, azt reprezentálván, hogy a szerelmes szituáció teljes újrafogalmazását követeli meg a megszokott kategóriáknak: “E névnek, mellyet én magam teremték, / Elpusztitója nem leszek magam…”). Ennek megfelelően a szerelem indulatának bizonyossága – akármilyen paradox módon hangzik is – folyamatos bizonytalanságot szül: a szerelmes azáltal, hogy nem tudja megragadni tárgyát, állandó keresés vagy kérdezés állapotában találja magát, s az alapkérdések állandóan ismétlődő újrafogalmazását kell, hogy megkísérelje. Az a hatalmas szekvencia-sorozat, mely a Minek nevezzelek? vagy a Szeretlek, kedvesem… áradó soraiban feltűnik, az így felfogott szerelem lényegi mozzanatát akarja megragadni: a szenvedély áradatában nincs meghatározott szerep, nincs meghatározott alak – minden a tündér pillanat függvényében minősül újra és újra át (minek következtében a kérdések sorozata befejezhetetlennek bizonyul: a Minek nevezzelek? úgy fejeződik be, amint elkezdődött: a kérdés nyitottságával!). Az a rengeteg megfogalmazás, mely e versek titokszerű nőalakjának csillámló bizonytalanságát övezi, nem Júliának jellemére kell, hogy visszavezettessék (hiszen a versek szövegében úgyis nagyon kevés olyan konkrétum szerepel, mely az életrajz külső ismerete nélkül felismerhető vagy jellemzésre alkalmazható lenne), hanem e szerelemfelfogás állandó újrakonstruáló indulatára: ahhoz, hogy a partner megragadható legyen, folyamatosan újra kell fogalmazni a róla szóló diskurzust is, hiszen rögzített állapotában az érintett figura csupán szereppé válnék, holott lényegisége vagy értékessége éppen abban rejlik, hogy alakja társadalmilag egyértelműsített szerepként nem megnevezhető (csak néhány példa: a Kit feledni vágytam… kezdetű vers a hölgy alakját úgy írja le, mint “Melly hét színbe játszik / Szivárvány módjára”, s vonzásában és veszélyességében szirénhez hasonlítja, a szerelmes állapotában a hajósok fenyegető sorsát idézvén fel, “Kik egy ismeretlen / Hang után eveznek, / A melly vonja őket, / Míg örvénybe vesznek…”; a Szeretlek, kedvesem… a két szerelmes fél pozícióinak egyetemes egymásra vonatkoztatását úgy rajzolja meg, hogy rögtön az egyes, elkülönülő szerepek érvénytelenségét deklarálja: “Egy személyben minden, / De mindened vagyok / (…) Férjed, fiad, atyád, / Szeretőd, testvéred, / És egy személyben te / Vagy mindenem nekem: / Lyányom, anyám, húgom, / Szeretőm, hitvesem!”; ehhez nagyon hasonlóan konstruálja meg a nőiség szintézisét a Minek nevezzelek? is, mikor a nő jellegét a két szélsőséges női minőségnek, az anyaságnak s a gyermeki leányságnak abszurd egymásmellettiségében mutatja be: “Boldogságomnak édesanyja, / Egy égbe-rontott képzelet / Tündérleánya” (ugyanennek variációjaként hat A hegyek közt leírása is: “Kedvesem, ki egy személyben / Asszony s gyermek, örömében / Jön és megyen, […] Majd eltűnik, majd előjön; / Úgy lebeg a hegytetőkön, / Mint egy álom tüneménye, / Mint e rengeteg tündére”); de alighanem ennek a szemléletnek nagyszabású előképe már a Tündérálom fantasztikus oxymoronja is, mellyel a diskurzus a közvetlenül le nem írható nő felfoghatatlan tündéri varázsát kívánja prezentálni: “Sötétkék csillag volt az ő szeme, / És szemöldöke fekete szivárvány”.

A szerelem indulatának sokfélesége mellett e fent említett bizonytalanság még azzal is társul, hogy – ismét a biedermeier felfogásával szemben – a szerelem igen gyakran zavaros és zűrös képzeteket hordoz: benne a jó és a rossz princípiuma nem egyszer szétválaszthatatlanul összekeveredik; a nő, mint láttuk, a pokol képzeteit is magában foglalhatja, s a szerelmes férfi állapota távolról sem tekinthető egyenletesen pozitívnak (Nő szerelmem…: “s amint nő, szaporodik benne / A szörnyeknek rémes tábora”), sőt e férfi lelkének rémségeitől akár meg is kellene kímélni a galamblelkű nőt (vö. az Életem most… című vers szembeállító ellentéteit: “Berekesszem a szelíd galambot / Vérszomjas vadállatok közé?”); továbbá a szerelmes férfi érzelemvilága a teljesen abszurd világfelfordulást is felidézheti (mint a Röpül az úti por… mondja: “Talppal az ég felé, iszonyú állapot, / Fejével pedig ott lenn a föld porába’”; “Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag, / Kit szilaj paripa hurcol maga után”). A szerelem indulata és állapota ugyanúgy kettős lehet, mint Petőfinél az erkölcsi világ minden más mozzanata, ¹⁷ egyszerre kínál üdvöt és fenyegető veszélyt (vö. például a Költői ábránd volt…képzetkörének folyamatosan fenntartott antinomikus szerkezetét; vagy a Salgó című elbeszélő költemény narrátorának nagy, a cselekmény-elbeszélést radikálisan megszakító, betétszerű, reflexív felkiáltását: “Örök rejtélyű érzés, szerelem! / Te nagy folyó, mely egyszer szemetet, / Máskor virágot hordasz vizeden”) ¹⁸ ; megjelenése maga a gond, mely megsemmisíti a megelőző időszak pozitív értékelését (“Nem lakik már itt a gondtalanság, / […] Elzavarta egy hatalmas szellem, / A szerelem. […] Letörölte a szép arany írást / […] és helyébe írt mást; / S oh szerelem, az, a mit te irtál, / Feketébb a halálnál s a sírnál!” – Mi vagy, keblem?); legszélsőségesebb kínálatai közt pedig felmerül a nagyszabású romantikus szerelmi halál ideálja is, mely a pusztulás és az örökkévalóság képzetét közvetlenül egymásra vetíteni képes (vö. a Szép napkeletnek… című vers nagyszabású halálvízióját: “Nem az enyészet / Rideg tanyája / A koporsó; de vidám sajka ez, / A melly velünk e / Szép életből egy / Még szebb élet partjára átevez.”); s leglátványosabb polaritásában magában tudja foglalni a jó és a rossz, a menny és a pokol minden szélsőségeit is (Sohasem volt az szerelmes…: “Majd ez égi fény borít el, majd az / Alvilágnak éjszakája föd… / Szállok és egy pillanatban látok / Istent s mennyet, poklot s ördögöt. (…) S így ha mennyet és poklot bejárok: / A pokolban a mi gyötrelem / És a mennyben a mi üdvesség van, / Egy percben mindazt átérezem.”), s még a harmonikusabb elragadtatás pillanataiban is felrémlik a rontás valaminő fenyegetése (vö. a Minek nevezzelek? ellenpontozóan kétértelmű metaforáját, mely szerint még a tündérleányt is egy “égbe-rontott képzelet” [kiemelés tőlem – M. I.] teremtette meg – azaz oly képzelet, mely akár elrontja az eget, akár beront az ég birodalmába, mindenképpen az ég transzcendens értékeinek ellenében hat).

Ez az utolsó idézet már azt is mutatja, hogy Petőfi a szerelmet a nagy romantikus természetmítoszok rendszerén belül kezelte: a szerelem nála mindvégig a teremtés-mítosznak mintegy megismétléseként funkcionál; a nagy felkiáltás: “Megteremtéd lelkem új világát, / Szerelem dicső világa ez! / Hálából e szív, örök tüzével, / Istenséged szent oltára lesz.” tulajdonképpen ennek az egész költészetnek alapviszonyát vázolja fel. A szerelem világa a mítoszok világa, ahol a menny és a pokol, az üdv és a kárhozat kategóriái között bolyong a szerelmes, mindenható erők erőterében (vö. például a Salgódicshimnuszát: “Ott állsz te, óriások óriása, / Mesés nagyságban… […] Mindenható erő vagy, szerelem! / Mindenható vagy… angyallá az embert, / Az angyalt ördöggé, az ördögöt / Emberré könnyen átváltoztatod…”); e világ egyszerre kozmikus és mitikus, ahol a varázsos nő pillantására a békesség olajága terem meg, a nő hangjára a száraz fák is kivirulnak (Minek nevezzelek?); a nő mosolya egyrészt az isteni teremtő aktust is képes megismételni (“Áraszd reám a fényt s a melegséget, / Mely isten arcáról szivedbe gyűl…” – Itt benn vagyok a férfikor nyarában…), másrészt viszont magát a feltámadást parafrazeálja s variálja jó pár változatban (Mosolyogj rám!); s végezetül: az első csók mintegy a személyiség és a világ újrateremtéseként funkcionál (“Midőn elcsattant e csók ajkamon, / Érzém, hogy ekkor szállt belém a lélek.”), a szerelmi nász beteljesülésekor (“egymás ölébe’”) pedig az egész világ megváltozik , s a nász maga az epifánia aktusává nemesedik (Tündérálom: “»Tekints körül«, szólott a csók után / A lyányka, »látod, millyen változás? / Én nem tudom, honnan, s miként van ez, / De mostan ég és föld egészen más.«”). A szerelmi szituáció mintegy “természetesen” prezentálja az epifánia nagy vízióit: a szerelmes férfi úgy szeret, mint maga az isten – minek során ismét felmerül a szeretett nő újrateremtésének, újrakonstruálásának allúziója (Röpül az úti por…: “Szeretem rózsámat, mint az isten maga, / Ki őt teremtette leányok gyöngyének”), s a legmagasabb fokon bekövetkezhetik a szeretett nő istenülése is – akit természetesen csak a szintén isteni kiválasztottságú férfi pillanthat meg színről színre; s ebben ismét látványosan nyilatkozik meg a szerelmes figuráknak önkényes és konstruált jellege (“…a kit úgy kerestem, / A jó s nagy isten kebledben lakik, / Igen, te vagy az isten lakhelye! / […] Hogy érdemeltem én, meglátni őt? […] / Vagy oh igen, megérdemeltem én, / Hogy színről-színre lássam, mert hiszen / Ugy, mint én, látni senki nem kivánta.”). A szerelmi epifánia – ismét a biedermeier szerelemfelfogásnak szinte ellenpontjaként – a szerelmi extázis állapotában következik be: a Minek nevezzelek? nevezetes negyedik versszakában a kozmikus időn-kivüliséget, az örökkévalóság-képet már jogosan kísérelték meg (ha nem is ily szókimondó módon) az orgazmus érzékeltetésének beállítani; ¹⁹ de a szerelmi érintkezés “üdv-hozó” jellegének extatikus beállításával meglepően sokszor találkozunk, akár oly frivol dalok esetében is, mint a Tíz pár csókot egyvégbül…, akár oly elégiák esetében, mint A szél, ahol az erősen antropomorf jellegű szél és a virágok enyelgése nagyszabású erotikus extázisba torkollik: “…ők szemérmesen levetik leplöket, / S én szép keblökön a kéjtől elájulok”. S végső soron ugyanez a szemlélet ragyogja be a János vitéz befejező sorait is, ahol a tündérek erotikus birodalmában ismét a szerelem extatikus karizmája hat feltámasztó erővel és mindenhatósággal.

E nagy romantikus, mitikus szerelemfelfogásnak egy hatalmas következménye van: a legérdekesebb és legjelentékenyebb Petőfi-művekben a szerelemnek radikálisan társadalmon kívüli, sőt társadalom-ellenes jellege domborodik ki. A két nagyobb terjedelmű mű, a János vitéz és a Tündérálom szinte iskolapéldaként mutatják fel a nagy modellt: hőseink csak a társadalmi kötelékeken kívül juthatnak el a boldogság ígéretéig – Kukorica Jancsinak az Óperenciás tengeren is túlra kell mennie, hogy elérje a szerelmi beteljesülést: a mű bevezetésében bemutatott szerelmet a falu nem hogy nem tűrte el, hanem ki is vetette magából (mintegy a paradicsomból való kiűzetés mintájára), s Jánosnak a társadalomba való visszatérési kísérlete is kudarcba fullad; míg a mítoszi társadalom-nélküliség meg tudja teremteni a boldog birodalmat. S nagyon hasonlóan aTündérálom esetében: a helyét és kapcsolatait kereső ifjú csak a természetben, a társadalmi világtól távol, a hegy csúcsán találkozhat szerelmével (mindvégig úgy, hogy senki ember nem lesz tanúja kapcsolatuknak), a hegy csúcsán beteljesült nász viszont a világ uralkodóivá teszi a szerelmeseket (“A szikla, mellyen állottunk, piroslott / A végsugártól, miként bíbor párna / A trónon. De hisz trón volt ez; mi rajta / A boldogság ifjú királyi párja”) – s a szerelmi boldogság hegyi idilljének megszakadása után az ifjú hős zavart és zaklatott, sebző világban találja magát, ugyanabban a helyzetben, melyben visszaemlékező elbeszélését elkezdte volt: ezek szerint a szerelem csakis a világból kiszakadva, minden társadalmi köteléket elfeledve vagy megtagadva működhetik. E szélsőséges társadalmon kívüliség ily nyílt és kompakt megfogalmazást persze viszonylag ritkán nyer, de nyoma és ereje számtalan Petőfi-helyen kimutatható. Ez munkál A csillagos ég kozmikusan pánerotikus világképében, kivált a befejező sorok maximájában (“A szerelem mindent pótol, s a szerelmet / Nem pótolja semmi”), melynek radikalitása a ’minden’ szó univerzalitása révén nagyon erősen hat; ez munkál a Kit feledni vágytam…soraiban, ahol a világ a két szerelmes kettősségére (igaz, “isteni” kettősségére) szűkül le (“…ha / Még szeretsz: mi gátol, / Elszakadnod értem / Az egész világtol? / Én leszek világod, / És te istenem léssz…”); ez munkál a két legnagyobb szerelmes versben, melyekben semmiféle társadalmiságnak még csak nyoma sincsen (“Kivűled rám nézve / Nincs élet, nincs világ…”), sőt az is elhangzik, hogy a kedves nem más, mint “Lelkemnek egyedűli, / De egy világnál többet érő kincse”; de ez munkál azokban a sorokban is, melyek a korban szintén páratlan modernitással állítják a két szerelmes fél egymást bírásánakkölcsönös voltát (“Mert amit te akarsz, / Én is azt akarom”), s ezzel a szerelmes világnak a privát kettősre való tökéletes elhatárolását (a Költői ábránd volt… e problémát is nagyon élesen veti fel: “Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak, / Adj a világnak vissza engemet… / Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak, / Tiéd éltem, te el nem vetheted”). A szerelem szembeállítása a társadalmisággal, az önmagáért (nem pedig társadalmi funkciójáért) becsült szerelem istenítése – úgy vélem, Petőfi költészete az individuális vallomásosság szerepkeresései mellett e téren sajátította a legtökéletesebben a magáévá a nagy európai romantika szellemiségét.

De persze ez csak a dolog egyik oldala – hiszen másrészt Petőfi költői világának egyik legfontosabb összetevője vagy vezérlő princípiuma épp a fentieknek inverze volt: azaz a privát magánélet feláldozása a magasabb rendűnek tekintett közösségi értékeknek, az örökérvényűként tisztelt általános etikai parancsok oltárán. A Szabadság, szerelem nagyszabású, bár kellő titokzatosságú etikai normája, azaz a legáltalánosabban értett szabadság, legyen ennek jelentése bármily nehezen konkretizálható is, kifogást nem tűrő elsőbbséget élvez a szerelemmel szemben, olyannyira, hogy e norma szerint a szabadság beteljesülése végett a szerelem megszűnte vagy elpusztulása is értelmes és célravezető áldozatként lesz feltüntethető. A szabadság mint az erkölcsi világban elképzelhető legnagyobb érték (máshol, például Az apostolban, a legnagyobb érték elérésének egyetlen eszköze: “Mi célja a világnak? / Boldogság! S erre eszköz? A szabadság!”) a történeti világban mint közösségi érték fog megjelenni, úgy, mint a népnek, a nemzetnek, a hazának vagy az egész világnak a szabadsága (ahogy az Egy gondolat bánt engemet… mondja: minden rabszolganép felszabadító harca vezet majd el avilágszabadsághoz), s az egyedül érvényesnek és elfogadhatónak állított erkölcsös magatartás oly maximákkal lesz körülírva, melyek a szabadságért folytatott harcban való önfeláldozó részvételt kivétel nélkül mindenkire vonatkozó, univerzális parancsként közvetítik (vö. például a Nemzeti dal felszólítás-sorozatát!) mely parancs akkor is általánosként lesz értelmezendő, ha nem egy megfogalmazása a beszélőnek önmagára rótt kötelességetikáját rögzíti csupán. E szabadságigény, e harci kötelességérzet Petőfinek igen sok megnyilatkozásában felülírja a magánemberi (szerelmes) boldogságigényt; amint az Erdélyben nagy szónoklatának érzékletes deklarációja mondja: “…túlkiáltalak, / Mint nősirást az égiháború.”; vagyis a nőben megtestesülő “magánéletiség” a történelem viharában észrevétlenné kell, hogy halkuljon. Amint az igen nagy hatást tett, a Petőfinek életére is kiható jóslatnak is kikiáltott Háborúval álmodám… példázata mutatja: az erkölcsös férfi mintegy veleszületett beidegződésként tekinti természetesnek a belső késztetést, melynek hatására a nászéjszaka üdvéről is lemondva megy a szabadságharcba: “Úgy-e, lyányka, a menyegző napján / Menni és meghalni, szörnyü vég? / És mégis, ha rákerülne a sor, / Ugy tennék, mint álmomban tevék.” S ennek az aszketikus (forradalmár) etikának szélsőségesen kemény megfogalmazása lesz olvasható a Ha férfi vagy, légy férfi… önmegszólító parancssorozatában: ennek a tett-központú etikának is központi mozgatója az a függetlenségigény, mely oly belső vezérlésű, autonóm sors-irányítású szabad személyiséget feltételez, aki önmaga életét, vagyis magánéletét aszketikusan alárendeli a magasabb parancsnak, az örök, földön és életen túli erkölcsi ideál rendíthetetlen képviselet-igényének (“Százszorta inkább éltedet / Tagadd meg, mint magad; / Hadd vesszen el az élet, ha / A becsület marad”), aminek következtében az erkölcsös élet a társadalomból való kivetettséget is mintegy feltételezi (“»Koldúsbot és függetlenség!« / Ez légyen jelszavad.”). S továbbmenvén: ez az aszketikus erkölcsi ideál olyannyira boldogság- és magánélet-ellenes követelményeket támaszt az erkölcsi szubjektum (azaz a “férfi”) elé, hogy a felsorolt erkölcsi előírások közé még véletlenül sem kerülhetett be a szerelemnek vagy egyáltalán a nőnek a kategóriája; ha e verset gender-szempontból vizsgálnók meg, meg kellene lepődnünk: a hangsúlyozottan és ismételten férfi szerepről szóló nagy ívű leírás úgy beszél a férfiról, hogy női ellenpárját nemcsak hogy nem említi, hanem egyáltalán nem is veszi észre; s mintha azt sugallná: ha férfi vagy, nincs szükséged nőre… ²⁰

Ugyanakkor a Petőfi-korpuszt olvasván azt vehetjük észre, hogy a szabadság / szerelem dilemmája még más variációkban is megfogalmazódik, s a szembenállás néhány esetben egészen különös fénytörésben jelenik meg. Egyrészt olyan megfogalmazással is találkozunk, mely azt állítja, hogy maga a szabadság egyenlő lehet a szerelem megvallásával, s a kinyilvánítás révén a beteljesüléssel – mintha tehát a két princípium teljesen egyenrangúvá és hierarchizálatlanná is válnék (“Kit feledni vágytam…”: “Mondd ki, hogy szerettél, / […] hadd hulljon le / Fájdalmam bilincse, / A szép szabadságot / Lelkem hadd köszöntse!”); másrészt viszont nem egy olyan eset is előfordul, ahol – meglepő módon – a szerelem primátusa fog érvényesülni a szabadság felett, s a magánemberi boldogság ígérete minden közéleti dicsvágyat és erkölcsi kötelességet felülír. Legszelídebb megfogalmazása e dilemmának a Csendes élet allegorikus játékában található, ahol csak a nyilvánosságtól való visszavonulás érzékelteti a közösségi szerepvállalás elutasítását (“És vége a komédiának, / A fütty s a taps elhallgatott, / A nagy függöny szépen legördült, / S én ott hagyám a színpadot.”), nyíltabban szól a Mi a szerelem? fél-ironikus tanácssorozatának komoly végkövetkeztetése, mely – a nagy jelszónak mintegy inverzeként – épp a szabadságot áldozza fel a szerelem és a szeretett nő érdekében (“Eldobni érte szabadságunk, / Melly legimádottabb sajátunk, / S fölvenni a könnyű szabadság / Helyett az élet súlyos gondját”), de a leglátványosabb nagy szerelmi áldozatot alighanem azArcképemmel hiperbolikus szózatában lelhetjük fel, ahol a beszélő mind az apostoli szerepről, mind a dicsőségről, mind pedig az erkölcsi és transzcendens üdvözülésről is hajlandó a nő elérése végett lemondani (“Lelkem Illés próféta, a mennybe / Száll a dicsőség lángszekerén… / Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről / És mennyországról lemondok én”). A magánéleti boldogság igényének és a közösségi erkölcs elkötelezettségének harmóniája nagyon kevés Petőfi-megnyilatkozásban nyert megfogalmazást – elsősorban a koltói nászút idején –, ám még ezek is azt mutatják, hogy az egyeztetés nem könnyen jöhet létre. Egyrészt még az a vers is, amelyik a leghatározottabb állítja, hogy a két erkölcsi princípium között nincsen áthidalhatatlan ellentét (Elértem, amit ember érhet el…), egyértelműen kínosnak mondja a hazaszeretet kötelességét, mígboldogságként, idilli örömforrásként a szerelmi kettőst tünteti fel (“Mi volna könnyebb? mint lemondanom / Mostan te rólad, honfi-aggalom, / Te rólad, kínos haza-szeretet, / Ki mindörökké téped a szivet”), és a közerkölcsi vállalást csak fogadalomként és a jövőre irányuló akaratként mondja ki (“De el nem hagylak, hazám, tégedet, / Múltat, jövendőt, mindent eltemet / Boldogságomnak tenger-özöne, / Csak szent oltárodat nem önti le.”); másrészt pedig még a Beszél a fákkal a bús őszi szél… feszültségekkel telt harmóniája is a magánéleti idill nagyobb kereteibe illeszti be a szabadságról való elmélkedés problematikáját, csak mint elméleti értelmiségi foglalatosságként, olvasásként hozza fel a politikai cselekvés utópiáját, s a világ megváltoztatásának aktív igénye csak oly általános eszkatologikus vízióként jelenik meg, mely nem tartalmaz a beszélőnek esetleges személyes részvételére történő utalást (“Vérpanoráma leng előttem el, / A jövendő kor jelenései, / Saját vérök tavába fúlnak bé / A szabadságnak ellenségei!”); de még ez a nagyszabású apokaliptikus látomás is enyhén átironizált beállítást kap a vers befejező sorainak ellentételezésében, amely kicsinynek és csak szubjektívnak állítja a fenyegető vérpanorámás víziónak felidézését, s visszatér a magánéleti idill rögzítéséhez (“Egy kis mennydörgés szívem dobogása, / S villámok futnak által fejemen, / S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen.”).

A két princípium dilemmája Petőfi költészetében tudatosan szembe van állítva nem is egy helyütt: azt a problémát, amit Az apostol brutális nyíltsággal vet fel (“az ember meghalt benne, s él a polgár”), vagyis a polgárként titulált kötelességetikának magánélet-ellenességét, boldogságpusztító hatását, a kétfelé elkötelezett erkölcsi léleknek végletes tépettségét Petőfi már korábban is megpróbálta körüljárni; ²¹ ez az a kettősség, amelyet Petőfi a Nem ért engem a világ… soraiban majdhogynem antropológiai hasadás élességével rajzolt meg: a személyiségnek egymással szembe is fordíthatók az oldalai (a fogalmi elkülönülés a vers motivikájában végig összeegyeztethetetlen kibékíthetetlenséggel fog érvényesülni: a kettősség mind az állító kijelentéseket – “Ember és polgár vagyok. / Mint ember mi boldog! / És mint polgár, lelkemen / Milly keservet hordok!” –, mind pedig az antinomikus szerkesztettségű metaforákat áthatja: “Keblemen a szerelem / Virágbokrétája, / Fejemen honszeretet / Töviskoronája”); s ez az a kettősség, mely kiváltképpen 1848 nyarán igen sokféle módon fogalmazódik újra, egyrészt a privát vallomásosság szintjén (mint például A hegyek közt soraiban, ahol a magánéleti boldogság mint a közélet előli menedék lehetőségeként jelenik meg: “A város távol zajában / Hagytam gondod, hazám s házam!” stb.), másrészt a kiútkeresés aktuális és végtelen problematikusságát prezentálván (amint azt például a Miért kisérsz…? háromszorosan ismétlődő anaforikus kérdésfelvetésének variatív sorozata látványosan prezentálja: “Oh, hadd feledjem, hogy polgár vagyok! / Van ifjuságom s kedvesem, / Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál / Az ifjuság s a szerelem, / És minden óra, mit el nem vevék, / Egy elpazarlott örök üdvösség.”); harmadrészt pedig Az apostolban, a reflexív narrátori megjegyzésekben, valamint Szilveszter nagy monológjaiban, nyíltan felveti az elméleti problémákat is, s e téren is igen radikális végkövetkeztetésekig jut el. Szilveszterhez egy “csodálatos érzés” beszél a következőképpen: “Az ember nemcsak polgár, / Egyszersmind ember is; / Mindig másoknak éljen-e / És sohase’ magáért?” ; az asszonynak, azaz a magánéletiségnek, a szerelemnek elvesztését tudatosító nagy leszámoló végmonológ pedig a problémának nemcsak gyakorlati, hanem elvi megoldhatatlanságát is éreztetvén, maguknak az erkölcsi princípiumoknak általános létét és érvényességét is megkérdőjelezi (“Nekem többé nem kell az élet, / Mert célját elveszítém; / Te voltál célja életemnek, / Teáltalad s teérted éltem, / Szerelmem istenasszonya, / Te egymagad voltál valóság; / A többi? Az emberiség, szabadság, / Ez mind üres szó, puszta ábránd, / Melyért bolondok küzdenek”), s az erkölcsiséggel, a szabadsággal, a szabadságért folytatandó harc igazságigényével szemben az elveszített szerelem utópikus primátusát hirdeti meg.

Ha az 1847-ben megjelent nagy Petőfi-kötet szerkesztését, azaz a versek elhelyezését tüzetesen megvizsgáljuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy már maga e szerkezet is nagyszabású illusztrációként mutathatja fel, milyen helyet tulajdonít is Petőfi a szerelemnek az erkölcsi világrend egészében. A kötet élén ott áll a Szabadság, szerelem mint az egész verskorpusz mottója, a legelső helyet a pánerotikus Tündérálom foglalja el, az utolsó lapon pedig, mintegy csattanóként, a messianisztikus erkölcsiséget óhajtó és felmutató Egy gondolat bánt engemet… olvasható. Mivel a kötet nem keletkezési időrendben közli a verseket (a Tündérálom korántsem volt “első” mű; az Egy gondolat… keletkezésének datálását pedig csak a könyv megjelenési ideje garantálja; tehát akár azt is gondolhatnánk: eleve kötetzáró versként születhetett), ²² a retorikusan kiemelt pozícióban való közlést csak annak tulajdoníthatjuk, hogy Petőfi különleges fontosságot tulajdonított mindkét versnek. Az egyikben a szerelem kizárólagosságát és mindenhatóságát ünnepelte, a szerelmet a társadalmisággal rigid módon szembeállítván, a másikban pedig az egyénnek univerzális közösségi érdek (világszabadság) iránti önfeláldozási elkötelezettségét hirdette meg, az aszketikus magánélet-ellenesség nevében még a privát halált is megvetéssel említvén, a nőről és szerelmi boldogságról tökéletesen megfeledkezvén. Úgy vélem, Petőfi etikája mindvégig e két pólus között való kiolthatatlan feszültség jegyében fogalmazódik meg, s emiatt nem lehet sohasem az egész életműre vonatkoztatva állandónak és egységesnek tekinteni sem közösségi szerepvállalásának gesztusait, sem pedig magánéleti, szerelmi beállítottságát. A két pólus vonzása mindvégig egyenlő erővel hatott, s az egyes versekben hol az egyik, hol a másik került hierarchikusan magasabb pozícióba –, hol pedig maga a probléma dilemmatikus szerkezete nyert megfogalmazást. S Petőfi költői nagyságát alighanem épp az mutatja a leglátványosabban, hogy egyes verseinek esztétikai minősége egyáltalán nem attól függ, hogy az ihlet pillanatában éppen melyik pólus befolyása volt az erősebb.