/Részletek/

Esküvő

Edu nem tudta, hogy kéne helyesen viselkednie, mert a néni annyiszor kötötte a lelkére a megelőző napokban, hogy ne zabáljon fel mindent a kitett tálakról, hogy mire eljött a vendégség ideje, teljesen meg volt szeppenve. A kölcsön-nyakláncot csavargatta a nyakában, és minden érkezőnek elmondta, hogy a vécé ott, a folyosó végén van. A körfolyosóra is kiraktak székeket, így aki nem fért be a konyhába, az arra a kis időre leülhetett kívül, az ablak alatt is. A vőlegény testvérei a hátsó lépcsőn pihentek meg egy-egy pogácsával a kezükben. Jóska bácsi aggodalmaskodott, hogy mit szólnak a lakók, nem szokott itt ekkora felhajtás lenni, de Edit néni csak a fejét rázta, hogy nem szólnak azok semmit, tudják, hogy esküvő van. A menyasszony halálosan kimerült, ráadásul feltörte a lábát a tűsarkú cipő, amit aznap viselt először. A harisnya beleragadt a vízhólyagba, ezt próbálta valahogy rendbe szedni a szobában. A függöny el volt húzva, de az ablakot kinyitották, hadd járjon a levegő a tegnapi nagy főzés után. Az ablak alatti ágyon ült, ami régen az övé volt, és tornáztatta elgémberedett lábujjait. Odakint a konyhában már összekészítették a tálakat, hogy csoportosan átvonuljanak a piaci kisvendéglőbe. Úgy beszélték meg, hogy a fiú rokonsága ott gyülekezik, a bort, sört, pálinkát ők állják, a vendéglős meg adja a tányérokat. A csirke elkészítését Edit néni felügyelte, a saját halhoz és saját flódnihoz ragaszkodott. Kérhettek a vendégek ezen felül levest is, de csak egyvalaki tette fel a kezét, amikor összeírták, hogy akkor hány leves legyen.

Edu maga is cipelt egy nagy, konyharuhával letakart tálat, Jóska bácsi meg egy demizsont. A menyasszony és a vőlegény üres kézzel lépkedtek, hiába erősködtek előzőleg, hogy arra a kétszáz méterre ők is megfognának valamit. A lakók megdobálták őket a fordulóban rizzsel, megdicsérték Vera szép haját, meg a jókötésű, vállas vőlegényt, akit már ismertek látásból, aztán amikor elvonult az egész társaság, akkor a csukott ajtók mögött megjegyezték, hogy azért elég szegény gyereknek látszik ez. Kaphatott volna a Vera minden ujjára jobbat. Meg hogy biztos az a mogorva nevelőanyja üldözte el szegénykét, azért ment férjhez ehhez a kis alacsony emberhez. Esztergályos, vagy mi.

Ilyeneket mondtak a rizsdobálók, abban reménykedve, hogy másnapra marad azért majd valami kis sütemény vagy bor, és körbekínálják őket a Jóskáék. Csak nem sajnálják majd tőlük azt a kevés kis maradékot.

A kisvendéglő pillanatok alatt megtelt, pedig csak a legszűkebb rokonságot értesítették és pár ismerőst. A szűk rokonság Jóska bácsiék esetében egyet jelentett magával a családdal. Ők csak Jucikát hívták meg a méteráruból, meg Gabi bácsit, két asszonyt a Hitközségi irodáról és persze a főorvos urat. A főorvos úr ide már sajnos nem tudott eljönni, bekukkantott viszont Jenőke, aki ilyenkor is a piactéren kóválygott. Helyet is foglalt rögtön, ő volt az egyetlen, aki a levest megrendelte. Olyan szagot árasztott szegény, hogy később diszkréten átültették az ajtó közelébe, ne vegye már el teljesen mindenkinek az étvágyát.

A fiú oldaláról több volt a vendég. A szülők és nagyszülők mellett a két testvér, valamint legalább tíz karikalábú, vörös szemű, pislogó rokon. Pocakosak és alacsonyak voltak mind, férfiak és nők vegyesen. Vera anyósa folyton kiszaladgált a konyhára, mert semmit se hoztak be időben, sose volt elég tányér, elég pohár. Jucika beállt segíteni, odakint pedig a pincéreknek háborgott, hogy hogy engedhették be ide azt a csavargót, ez mégiscsak egy esküvő, összebüdösít mindent. De Jenőke senkit se zavart, különben is, néhány óra elteltével szinte már lélegezni se lehetett a füsttől, és a meghívottak egyre szélesebb gesztusokkal, egyre nagyobb hangon magyaráztak egymásnak az abrosz felett, mintha az emberi kigőzölgésből, az ételek párájából és a cigarettafüstből összeálló fojtó réteg a hangot is letompította volna és nehezebben ért volna el a túloldalt ülőkhöz. A hegedűs, akit tizenegyig fogadtak fel, kevesellhette a pénzt, mert egy idő után letelepedett a vendégasztalhoz és alig játszott. A vőlegény testvérei hozták, nem itteni volt. Ismert ugyan minden nótát, amit bekiabáltak neki, de egyetlenegyszer sem sikerült közös éneklésre bírnia az egyszerre beszélő, hangoskodó asztaltársaságot.

A pincérek kinyitották a hátsó ajtót is, hogy egy kis huzatot csináljanak. Verának hasogatott a feje, ezért a székét az ajtó mellé húzta, hogy kicsit érezze a beáramló hűvösséget. A kinti csendesség az ajtó vonalában ütközött a bentről kiáramló borgőzös morajjal. Ha odakint állt valaki a csillagos ég alatt, ahogy a vőlegény két öccse állt, pohárral a kezében, nehezen szűrhetett ki ép mondatokat a kihallatszó zsongásból, odabent viszont, különösen az ajtó mellett, élesen hallható volt minden kinti zörej, hang.

Verának hasogatott a feje, égett a lába. A szűk helyen a menyasszonytánc inkább csak valami jelképes toporgás volt. Ennél többre nem is igen lett volna képes, mert két lábujján szabályos seb nőtt reggel óta. Időnként összenézett a vőlegénnyel, aki a maga részéről szintén örömmel véget vetett volna már a vendégeskedésnek, de buzgón szórakoztatta tovább az egybegyűlteket. Edu fel volt dobódva, a vőlegény vele is táncolt, vagyis inkább dülöngélt egyhelyben egy sort. Ebből a dülöngélésből szeretett volna később repetázni. Valahányszor zenét hallott, közelebb húzta a székét az asztalfőhöz és a felsőtestével előre-hátra ringatózott. A menyasszony is hátradőlt kissé a széken: már azon a ponton volt, hogy ülve elalszik. A kurta fátylat egy fodrászcsipesz fogta a hajához, és ez a csipesz most az ajtófélfától a fejbőrébe nyomódott. Följebb tolta, igyekezett összecsippenteni a kiszabadult hajszálakat, mikor meghallotta kintről a két hangot:

– Úgy szőke ez, mint én.

– Te, szerinted nem zsidók ezek?

– Ááá. Hogy lennének már zsidók. Nézzél már rájuk. Nem kampós az orra egyiknek se. Én mindig kiszúrom a zsidót. Csórók ezek, mint a valagam.

– Akkor van a csajban egy vonóhúzás.

– Az lehet. Van benne egy vonóhúzás – felelte az idősebbik. Aztán csend lett, ittak.

Elfogyhatott kint mindenük, bor is, cigaretta is, mert nem sokkal ezután beléptek. Meglátták a füstben vitatkozó násznépet, az Edunak gépiesen töltögető vőlegényt, az ajtó mellett kornyadozó, karikás szemű menyasszonyt és tenyerüket összecsapva rázendítettek:

– Van egy szőke asszony, fehér, mint a rózsa, annak az asszonynak, halálos a csókja!

Néhányan felkapták a fejüket és bekapcsolódtak, de nóta közben lemaradoztak, nem tudták a szöveget. Jóska bácsi sokkal jobban szeretett volna valami operettet énekelni. Abból se lett semmi, mert közben szegény Jenőke, akit külön ültettek, félrenyelt és köhögő rohamot kapott. Majd’ lefordult a székről, rázkódott, elsötétülő, szederjes arccal borult a tányérjára. Semmi sem segített, hiába itatták, lapogatták a hátát. A végén ki kellett kísérni, és közben a teremben apránként mindenki szedelődzködni kezdett.

Farkasfog

Klárimama rendszeres vendég lett Laliéknál. Vera ki nem állhatta, ha bejárkált a munkahelyére, és hangoskodva bejelentkezett a portán, azt meg pláne nem bírta, ha a külön tilalom ellenére fel is engedték, és beköszöngetett a folyosóról az irodákba, ezért inkább azt találta ki, hogy a kéthetenkénti kedd legyen az ő látogatási napja: mindenkinek jobb, ha nem véletlenszerűen tűnik fel, hanem kiszámítható időközökben. A Lali ezeken a keddeken úgyis későn ért haza, többnyire akkor, amikor Klárimama már szedelődzködött vagy el is ment.

Mivel Lali pontosan tudta, hogy kedd van, késő estig elmaradozott, nehogy az anyósával összefusson. Amikor hazaért, körbeszimatolt, mint a mesebeli szörny, és állította, hogy büdös van a lakásban, olyan szag, amilyen az öregasszony maszatos cekkereiből szokott áradni. Ilyenkor kereszthuzatot csinált, még télen is képes volt kitárni az összes ablakot. Klárimama se időzött szívesen, bár ő sose emlegette, hogy Lali-szag lenne. De tartott azért a férfitól, nem szívesen futott össze vele. Azt is utálta, ha ébren volt a kisgyerek, és gügyögni kellett neki. Egyszer az anyja kihozta a konyhába, és Klárimama, minthogy nem volt jobb ötlete, a fejére borította a kockás konyharuhát, aztán kiabálva lerántotta magáról: itt van a farkas, hamm, bekap! Átütő sikert aratott, a kislány hahotázott, előre-hátra dőlt a széken a macis pizsamájában. Alig lehetett utána lefektetni: azt követelte, hogy Klárimama ismételje meg a produkciót és kapja is be. Végül az anyja ölben elvitte, és vagy húsz percet ült még nála odabent, egész besötétedett közben. Amikor végre előkerült, Klárimama szabadkozva elrakta a két húszast, amit kapott, aztán bújt is a cipőjébe. Az ajtóban panaszkodott még kicsit a közlekedésre, és megdicsérte a lakást. Ezt sose mulasztotta el, a központi fűtéssel tényleg nem tudott betelni. A lányáéknál nem kellett megrakni a kályhát, kihamuzni. A központ szó ráadásul homályosan a Pártközontot juttatta az eszébe, és ilyenkor azt érezte, hogy lám, a Párt tényleg gondoskodik az emberekről, és egy nagy, meleg központból sugározza a szét a hőt a fiatalok otthonaiba. Még az olyanokéba is, mint ez a szemét Lali.

Néha megesett, hogy rosszul időzítettek, és őt is otthon találta. Egy ilyen kedd estén Lali éppen egy szállítmány lámpaernyővel érkezett haza és kínlódva egyensúlyozott a kartondobozokkal a liftben. Klárimama támasztotta ki neki az ajtót és szedte össze azt a két ernyőt, ami a bejáratnál lesodródott. Köszönöm – mondta a Lali, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen a Klárimama is besegíthetne. Az idejébe bőven beleférne, pénze meg úgysincs soha, mert ha volna, akkor nem tőlük kérne, ugyebár. Szóval a Lali megemlítette, miközben a dobozokat tolta félre az előszobában, hogy a Klárimama mintegy viszonozhatná azt a kéthetenkénti két húszast, mert ha jól tudja, ennyit kap, egy kis ragasztgatással.

Az öregasszony, kezében a lakk retiküllel, tanulmányozni kezdte a lift hívógombját, mint aki mérlegeli az ajánlatot. Gyalog járt le, csak húzni akarta az időt. Nem szerette volna nyíltan elrontani a jó viszonyt a Lalival, de azt mindenképpen el akarta kerülni, hogy valami rendszeres munkát akasszanak a nyakába. Ösztönösen iszonyodott az idő bármilyen, legfőképpen a munkavégzés általi feldarabolásától és az előbb-utóbb mindig bekövetkező ingerült számonkéréstől. Végül megvonta a vállát, visszament még öt percre, hogy rajta ne múljék a feladat. Nyitva hagyta az ajtót, hogy látsszon, tényleg csak egy percet szán a dologra. Behallatszott, amint kattan a lift, aztán elhívják. Lali megmutatta neki a kész darabokon, hogy hogyan kell az anyagot fedésbe hozni és rögzíteni az illesztésnél, aztán rásimítani a farkasfogat, hogy eltűnjék a ragasztócsík, ami később átüthet a megvilágított textilen. Le kell vágni két, a lámpák kerületének megfelelő díszítőszegélyt, mutatta, aztán azt javasolta, hogy vigye csak haza a Klárimama az egész tekercs farkasfogat és próbálja ki otthon, hogy boldogul vele. Nem kell itt most szarakodni vele, ahhoz késő van.

Benne volt a pakliban, hogy az a két ernyő soha nem kerül vissza. Lali azt mondta magában, hogy egye fene, úgyis leestek azok már egyszer a lépcsőházban. Igazából szívesen beáldozta volna ezt a kis nyersanyagot, ha ez lett volna az ára annak, hogy Klárimama örökre eltűnjön az életükből, de még jobban örült volna, ha az öregasszony esetleg ráébred, hogy a pénzkereséshez nem kell okvetlenül bejárnia valami munkahelyre, ami úgysem sikerült neki soha.

Két hét múlva Lali elképedve forgatta a kézfején az elkészült darabokat. Az eredmény minden képzeletet felülmúlt. Klárimama a művész gőgjével, tartózkodóan és némi leereszkedéssel várta reakciót. Már előre felkészült rá, hogy Lali nem fogja értékelni és érteni a műveket, úgyhogy nem is akart vitába bocsátkozni, érvelni meg főleg nem. Azt tervezte, hogy simán visszaveszi majd a megkritizált munkadarabokat és egyszerűen távozik.

Ám Lali nem adta vissza őket rögtön, hanem részletesen kifaggatta az öregasszonyt, hogy egész pontosan milyen környezetbe is képzelte el ezeket a világítótesteket, mert bizonyára volt valami elképzelése arról, hova szánja őket. Klárimama nem ismerte jól a Lalit, ezért nem érzékelte, hogy a nyájas érdeklődésnek ezek az alig érzékelhető ritmusváltásai, a tudakozódás észrevétlen átfordulása ingerült, ismétlődő kérdésekbe a dühkitörés biztos előjele. Ártatlan arccal azt felelte, hogy úgy egész konkrétan nem képzelt el semmit, házaspárok vehetnének belőle, mint például a Lali meg a Vera, vagy szórakozóhelyek.

– Kuplerájok például? – érdeklődött szelíden a veje.

Az egyik munkadarabon egy naiv kézzel kivitelezett bacchanália volt látható. Az ernyőn körben álló faszú férfialakok és hegyes mellű táncosnők kergetőztek valami különös körtáncban. A kartonpapírból kivágott árnyékfigurákat Klárimama az ernyőre belülre ragasztotta papírból, amitől a lámpa eleve használhatatlanná vált volna, ha történetesen el is jut valami pajkos kedvű viszonteladóhoz. A másik, kicsivel egyszerűbben kivitelezett mintapéldányon rettenetes ördögfejek nyújtogatták papírnyelvüket és nyúlkáltak az ernyő teteje felé karmos, elrajzolt kezeikkel. A szemrésüket Klárimama kivágta körömollóval, hogy átjöjjön rajtuk a fény. Lali vészjósló nyugalommal vizsgálgatta őket, miközben apró darabkákat vakart le körömmel a lelkiismeretesen felragasztott dekorbetétből, fokozatosan semmisítve meg először a gondosan kidolgozott motívumokat, aztán magát a két lámpaernyőt is. Azt mormolta, hogy sajnos a kedves mama nem teljesen normális, de mondhatná úgy is, hogy egy kibaszott elmeháborodott, akit rég ki kellett volna innen rúgnia a picsába, de ha máskor nem tette, akkor most haladéktalanul megteszi, mert itt az ideje, és – itt már üvöltött, a karjánál fogva az ajtóhoz kormányozva az öregasszonyt – azt ajánlja, hogy soha, de soha többet ne tolja ide a kedves mama azt a bibircsókos pofáját, vagy ha mégis, ő ne legyen itthon, mert akkor őt emberölésért fogják lecsukni, és ne adja az úristen, hogy a kedves mama legyen az, akinek ő kitekeri azt a redves nyakát, és még el is vágja a biztonság kedvéért, nehogy a kedves mama legyen az.

Az öregasszony azt kiabálta már kintről, a visszhangzó lépcsőházból, hogy a Lalinak fingja nincs a görög vázarajzokról, mert a Lali egy bunkó, egy tahó állat. Az egyik szomszéd kilépett, Klárimama nyomatékosan elismételte neki, hogy a Lali egy tahó állat, és amikor a férfi megkérdezte, hogy hívhatja-e a néninek a liftet, azt válaszolta, hogy néni ám a te jó kurva anyád, édes fiacskám, azzal oldalazva elindult gyalog a linóleum borítású lépcsőn.

Hiába, képtelen volt megszokni a liftet. Túl sok gomb volt benne.

A kapuban a babakocsi-tároló mellett ismét összefutott a férfival, aki riadtan tárta ki előtte az üvegezett ajtót, és azon gondolkodott, melyik lakásból jöhetett ki ez a banya, és hogy micsoda lakók vannak, jó ég, micsoda lakók, a gyerekét se meri az ember egyedül leküldeni a boltba az ilyenek miatt.

Klárimama a korát meghazudtoló lendületes léptekkel haladt a villamosmegálló elé. A végállomáson bent várakozott egy villamos, de jóval korábban indulhatott az előző, mert már ez is teljesen megtelt. Végiggyalogolt az első kocsin, nézegette a ferde szekrényekre körben kiragasztott hirdetéseket, aztán gondolt egyet és leszállt. Átment a következőbe. Ide már nyögve kászálódott fel, és olyan kínlódva vonszolta magát a faülések között, hogy felpattant valaki és átadta neki a helyet. Klárimama meghatott arccal rogyott le, és azt dünnyögte maga elé, félig-meddig az utazóközönségnek címezve a szavait, hogy vannak még jó emberek, mert őtet éppen az imént dobta ám ki a veje, ilyen világot élünk Az egy rohadt maszek, folytatta kis stílustöréssel, már felnézve, akitől minden kitelik, egy geci szemét kapitalista. Mivel a zavart fiatalember nem válaszolt neki, az ablak felé fordította a tekintetét, és az ülésen kissé előredőlve egy újabb lámpaernyő mintázatát kezdte kidolgozni képzeletben. Merthogy tudott volna ő még szebbeket is ezeknél, vízeséssel meg koponyával. Japán tájjal. A vasutas telepig villamosozva eldöntötte magában, hogy a koponyásat igenis kivitelezi majd, és megkeresi vele a városban a konkurenciát.