Julia Grønnevet tudósítóként volt jelen a tömeggyilkos Anders Behring Breivik oslói perén, tárgyalótermi tapasztalatait lapunk számára rögzítette. Breivik, akit augusztusban ítéltek el – egy oslói bombamerénylet és egy, az Utøya-szigeten végrehajtott lövöldözés során hetvenhét embert gyilkolt meg – ragaszkodott ahhoz, hogy épelméjűnek nyilvánítsák, s hogy inkább a bűnösségét, mint hogy beszámíthatatlanságát mondják ki. Grønnevet leírja, hogy egy társadalom, amely még a második világháború árnyékában él, milyen erőfeszítések árán igyekezett emberséges módon kezelni a kortárs európai idegengyűlölet egyik legszörnyűbb megnyilvánulását. (Breivik az általa végrehajtott támadást a bennszülött norvég kultúra védelmének állította be, a muszlim bevándorlók behatolásaival szemben.) Olyan időben közöljük ezt az írást, amikor az amerikaiak a tömeges erőszak egy másik rettenetes esetével szembesülnek, s reméljük, hogy egy hasonlóan szomorú körülményekkel vívódó szellem e munkája némi vigaszfélével szolgál. ¹

Április 22.

Ma hétfő van, kezdődik a Breivik-per második hete. Az Associated Presst tudósítom az eseményekről. Ezúttal a múlt héten a körmömet rágtam, és csupa szükségtelen dologgal raktam meg a táskámat. Most már tudom, hogy dupla annyi ennivalót kell becsomagolnom, mint amennyi egy szokásos napon szükséges volna, mindenféle könnyű harapnivalót, egy nagy palack vizet (bontatlanul, bolti állapotában), az erősebbik számítógép-tápkábelemet és különböző kabalatárgyakat. Nagyon bosszant, hogy nem találom kedvenc talizmánomat, egy arany emlékérmet a párizsi Sacré Coeur-ből.

Anders Behring Breivik a tárgyalóteremben csendes és összeszedett ember. Sötét öltönyt visel, és az elmúlt három hét során három különböző nyakkendőben pompázott. Mivel termetes figura, illik hozzá az általa előnyben részesített nagy csomó. Amikor a tanúk bokszában ül, hátradől, és karjait természetellenes pózban lelógatja. Amikor egy tárgyalótermi tudósításban először láttam, megkérdeztem a szerkesztőmet, aki a tárgyalóteremben foglalt helyet, vajon Breivik oda van-e bilincselve a székéhez. Később, amikor az ügyészek elkezdték feltenni neki kérdéseiket, Breivik mindkét kezét a tanúk bokszának kis asztalára helyezte, én pedig láthattam, hogy visszahajtott kettős mandzsettát visel, de úgy tűnt, kézelőgomb nélkül.

A tárgyalóterem alaprajza egy kvéker temploméra emlékeztetett. Három különböző hosszúságú pad egy kis, nyílt teret vett körül: ezen állt a tanúk boksza, szemben a bírók pulpitusával. Két oldalukon két fekete taláros jogász és három tiszteletbeli bíró ült. A bírók és a tanúk között, kifelé fordulva, mint a bírók, de velünk, többiekkel egy szinten ült a négy pszichiáter, ők voltak, akik Breivik pszichológiai állapotát figyelték. Párokban dolgozva ellentmondó következtetésekre jutottak azzal kapcsolatban, vajon felelősségre vonható-e az általa elkövetettekért.

Olyan világosszőke, hogy a szemöldöke szinte nem is látszik. Feszengve hunyorog, szeme meg-megrebben, mint aki a kontaktlencséit akarná helyükre igazítani. Miközben Inga Bejer Engh ügyész felolvasta az ellene szóló vádakat, arca oly rezzenéstelennek tűnt, hogy engem újszülöttre emlékeztetett. Ismerjük ezt az arckifejezést, ilyenek a csecsemők, amikor még túlságosan éretlenek ahhoz, hogy tudatosan irányítsák mimikájukat: a hirtelen, rándulásszerű szemöldök-mozdulatokat és mosolyokat nem számítva, kifejezéstelen. Engh, aki negyvenegy évesen minden bizonnyal további pályafutását meghatározó ügyét kezdi, tanáros, némiképp haragos hangot üt meg, amikor kérdéseket tesz fel Breiviknek. Amikor hallgatja, gyakran helyezi a kulcscsontjára jobb tenyerét.

Breiviket nyolc ember megölésével vádolják, akik akkor haltak meg, amikor házi készítésű bombát robbantott Oslo központjában. A robbanószerkezet több minisztériumi épületet rongált meg. Ezenkívül emberölési kísérlettel vádolják további kilenc ember sérelmére, akik súlyosan megsérültek a robbanásban. Miután Breivik felrobbantotta a bombát, rendőregyenruhába bújt, melyet darabonként vásárolt össze az Interneten, és harmincnyolc kilométernyit vezetett a kompig, amely a szárazföld és az Utøya-sziget közt közlekedik, ahol a Munkáspárt egy ifjúsági összejövetelét tartották. A komp kapitánya azt hitte, Breivik rendőr, és átszállította Utøyára, ahol a rendezvény résztvevői közül többen – a lőszereit tartalmazó súlyos táskával együtt – a partra segítették. Ők lettek első áldozatai a szigeten.

Breivik ellen vádat emeltek, amiért Utøyán meggyilkolt hatvankilenc embert, akik közül hatvanhetet agyonlőtt, ketten pedig akkor haltak meg, amikor megpróbáltak elmenekülni előle. Egyikük vízbe fúlt, másikuk estében zúzta magát halálra. Megvádolták további harminckilenc ember elleni gyilkossági kísérlettel is: őket is meglőtte, de túlélték. Vádat emeltek ellene terrorizmusért, s ez volt az első eset, hogy Norvégiában ezt a vádat valaki ellen emberöléssel kapcsolatban megfogalmazták.

Az egész első hét folyamán a sajtószobában ültem, közben a szerkesztőm és egy másik AP-riporter Breivikkel a tárgyalóteremben volt. Nem irigyeltem őket. Már az is eléggé idegesített, hogy egy épületben vagyok a fickóval. Kihallgatása során egy alkalommal valamelyest védekezésbe vonult, akkor, amikor Engh megkérdezte tőle, ki hatalmazta fel, hogy megölje azt a rengeteg embert. Megragadta az előtte lévő asztalon álló vizeskancsót, és babrálni kezdte műanyag fedelét. Elkalandozott a figyelmem, azt néztem, ahogyan a keze a fedelet csavargatja, nem jutott el a tudatomig a hangja, miközben, rá nem jellemző módon, erőlködve igyekezett megfogalmazni mondanivalóját. Az volt az érzésem, hogy mindjárt szétveri a kancsót az asztalon, hogy egy cserepével elvágja saját torkát, hirtelen, ahogyan Michael Haneke Cachéjában történik. Kénytelen voltam nagy levegőt venni, és egy pillanatra elfordítani tekintetemet. Amikor ismét odanéztem, Breivik vizet kortyolt egy fehér műanyagpohárból, és nyugodtan megfelelt Engh kérdésére.

Minél inkább figyeltem Breiviket, annál inkább erősödött nyugtalanságom, hogy vajon mi történhetik. A hét elején mohón figyeltem és felírtam ezt-azt a nyakkendőjével meg a mandzsettáival kapcsolatban, a hét végére azonban, valahányszor matatni kezdett, hátrahőköltem. Azt hiszem, a második napon, amikor Breivik elfoglalta helyét a tanúk padján, átléptem a határvonalat az “érdeklődő és megvető”, valamint a “kényszeresen ajzott és ijedt” közt. Mielőtt belekezdett volna egy óra hosszat tartó, előkészített monológjába, minden, amit tett, magától értetődően egy őrült megmozdulásának tűnt. Azután már az ő nézőpontjából is lehetséges volt mérlegelni cselekedeteit, belátni, hogy volt bennük valamiféle ráció.

Breivik hite szerint a norvégok keresztények, a norvégiai muszlimok pedig idegenek. A két csoport közt konfliktus áll fenn: egyiküknek el kell pusztítania a másikat. Egy harmadik csoportot a norvég “kollaboránsok” alkotnak, akik előmozdítják mindennek az elpusztítását, ami jó és norvég, azáltal, hogy hagyják Norvégiát multikulturálissá válni. Ide tartozik elsősorban bárki, akinek köze van a Munkáspárthoz, amely a második világháború óta bátorította a muszlim bevándorlást, és öngyilkos módon multikulturalizmussal oltotta be a norvégokat, amikor ünnepnappá tette május elsejét, a “Children of the Rainbow”-t taníttatta az állami iskolákban, és elnémította a konzervatívokat, mondván, hogy ezek a második világháború után elveszítették legitimációjukat. Breivik a kollaboránsokat “kulturális marxistáknak” nevezi, és úgy véli, indokolt háborús célpontnak tekinteni őket.

Breivik a tanúk bokszából mondta el beszédét, ülve, egy nyaláb jegyzetből. Az egyik bíró többször is félbeszakította, miután túllépte a megengedett fél órát, ő azonban folytatta, ragaszkodván hozzá, hogy “csak még egy kicsit, ez fontos”.

“Ma én a norvég és európai ellenállási mozgalom képviselőjeként állok itt. Amikor beszélek, sok norvég nevében szólok, akik nem akarják, hogy elvegyék tőlünk bennszülött népünk jogait. A norvég média és az ügyészség azt állítja és fogja is állítani, hogy az általam végrehajtott támadások célja véletlenszerű volt, én pedig nyomorúságos és gonosz vesztes vagyok, hogy híjával vagyok mindenféle tartásnak és tisztességnek, hogy megrögzött hazudozó és őrült vagyok, s hogy ennélfogva Európa többi kulturális konzervatívja meg fog majd feledkezni rólam.

Természetesen nem vagyok meglepve az efféle beállításoktól. Számítottam erre, és előre le is írtam, s kiderült, hogy igazam volt. Fontos azonban, hogy mindenki megértse, hogy miért hazudoznak majd folyamatosan velem kapcsolatban az újságírók, a jogászok, sőt, még ennek a pernek az ügyésze is. A válasz egyszerű. Én vagyok, aki Európában a második világháború óta a leglátványosabb támadást végrehajtotta.

A norvégok és európaiak körülbelül harminc százaléka ellenzi a multikulturalizmust, és nem csak egyetlen hírügynökség képviseli álláspontunkat. A valóságban vélhetően a hírszolgálatok harminc százaléka áll mellettünk és képviseli nézeteinket. Mind több és több kulturális konzervatív érti meg, hogy a demokratikus küzdelemnek semmi haszna. Lehetetlen győzni, ha nem létezik valódi véleménynyilvánítási szabadság. Ha a következő évtizedek során többen is megértik ezt, a fegyveres küzdelemhez vezető út nem lesz hosszú.”

Breivik bombát akart elhelyezni egy országos újságíró-konferencián is. Tervezte, hogy egy karddal lecsapja egy volt munkáspárti vezető fejét, miközben egy al-Kaida ihlette hadüzenetet olvas fel, az erről készült felvételt pedig feltölti a YouTube-ra. Végezni akart Barack Obamával a Nobel-díj átadási ceremónián, az itteni biztonsági intézkedések azonban túlságosan szigorúak voltak. Ha arra gondolok, amit nem tett meg, annak az embernek a riadalmát érzem, aki elejtett valami értékeset, de az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a levegőben. Ami nem történt meg, bizonyos értelemben még véletlenszerűbb annál, ami megtörtént.

Holnap elhagyom a sajtószobát, és beülök a tárgyalóterembe. A többi riporter nem különösebben kollegiális érzelmű – gyakori volt a furakodás-lökdösődés, antiszociális módon megszegték a mobiltelefonálás szabályait – ez azonban eddig megvédett attól, hogy egy legyek közülük. Időről-időre, valahányszor Breivik valami őrültséget mond, a sajtószobában lévők nevetésben törnek ki, és számomra jó érzés, hogy ehhez a vele szembenálló “mi”-hez tartozom. A második napon név szerint kipécézett egy riporternőt, és kijelentette, hogy az illető “olyan gyűlölettel viseltetik kulturális örökségünk iránt, hogy az iszlámra való áttérést választotta, és egy berber-arab ivadékot vetett egy muszlimnak”. A sajtószobában zavart nevetés támadt: egymás tekintetét kerestük, hogy meggyőződjünk róla, jól értettük-e szavait. Bizony, hogy jól.

Április 30.

Ez a tárgyalás második hete, úgy érzem, egy örökkévalóság óta tart, és tartani fog még egy örökkévalóságig. Valamiféle rutin kezdeményeit érzem. Felébredek, mielőtt megszólalna az ébresztőórám, kávézom, müzlit eszem, beugrom előző este ledobott ruháimba. Villamosra szállok, átesem a biztonsági ellenőrzésen a bíróság épületében. Majdnem olyan, mint egy repülőtéren, de mégsem egészen, így az újonnan érkezők (többnyire olyanok, akik hozzátartozójukat veszítették el) menet közben rendszerint elveszítik valamilyen holmijukat, miközben én állok egyik kezemben a cipőimmel, a másikban a számítógépemmel, topogok, várom, hogy áthaladhassak a detektoron. Megfigyeltem, hogy fekete félcipőim, noha ránézvést nem tartalmaznak fémet, működésbe hozzák – a türkizkékek azonban nem. Felhagytam a melltartóviseléssel, mert a drótmerevítésétől sípolni kezd a készülék, s ilyenkor behatóan megvizsgálnak. Kérés nélkül leveszem a blézeremet, s ugyancsak kérés nélkül megmutatom, hogy a vizesüvegem bontatlan állapotban van. Megmutatom fém uzsonnás dobozomban lévő szendvicseimet, hogy meggyőződhessenek róla: nem robbanóanyagból vannak. Nyakamba akasztom hatalmas narancsszínű-vörös azonosítómat, hagyom, hogy egy rendőr megvizsgálja, majd két bírósági alkalmazott leolvassa a vonalkódját, aztán leülök a székemre az első sorban, és várom, hogy beszállingózzék a többi játszó személy. Bedugom a gépem tápkábelét, hozzáigazítom cukorkásdobozomat – benne édesgyökér-cukorkákkal – a faasztal természetes mintázatához, és bejelentkezem a Gchat-re, hogy kommunikálhassak szerkesztőimmel, akik Skandinávia különböző pontjain tartózkodnak. A tárgyalás pontosan kilenc órakor kezdődik, sőt olykor egy-két perccel korábban.

Ennek a pernek a célja a Breivikkel való szembenézés, tetteinek számbavétele, a megértésükkel való próbálkozás. Mi történt, hogyan haltak meg azok a srácok, és miért? Van aztán a megfelelő ítélet problémája – vagy épeszű, és akkor minimum huszonegy (aztán pedig még jónéhány további) évet tölt egy fegyintézetben, vagy elmebeteg, és akkor egy elmegyógyintézeti osztályra küldik.

Amikor tavaly kitűzték a per időpontját, senki sem tudta, hogy a pszichiátria ilyen fontos szerepet játszik majd ebben a mérlegelésben. Aztán azonban kiszivárgott a sajtóba az első pszichiátriai jelentés, amely megállapította, hogy Breivik paranoid skizofrén, és a támadások idején pszichotikus állapotban volt, tehát nem ítélhető börtönbüntetésre. E megállapítások nyomán akkora közfelháborodás támadt, hogy a bíróság rendkívüli intézkedéssel megbízott egy második pszichiátercsapatot is. A második team több héten át figyelte a vizsgálati fogságban lévő Breiviket, majd közvetlenül a tárgyalás kezdete előtt kiadták jelentésüket: megállapították, hogy antiszociális személyiségzavarban és narcisztikus személyiségzavarban szenved, de állapotának súlyossága nem éri el az elmebetegség küszöbét. A két pszichiátercsoport tehát egymás mellett ül a tárgyalóteremben – Breivik őrültségének kérdése pedig zavarba ejtően “szomszédos” erkölcsi szempontból való vétkességének kérdésével.

Egy szokványos bűnügyben a vádlott szempontjából kedvező fejleménynek lehetne tekinteni, ha elmebetegsége miatt nyilvánítják ártatlannak. Breivik azonban kijelentette, hogy ha beszámíthatatlannak nyilvánítanák, csak ezért tennék, hogy ne kelljen foglalkozniuk politikai felfogásával, és ragaszkodott ahhoz, hogy ügyvédje, Geir Lippestad mindenekelőtt arról igyekezzék meggyőzni a bíróságot, hogy védence épelméjű. Ez még bonyolultabbá tette a vád feladatát. Mi azt feltételezzük, hogy az ügyészség Breivik elmebeteggé nyilvánítása mellett érvel majd, hiszen az első pszichiáteri szakvélemény után tiltakoztak az ellen, hogy újra megvizsgálják. Csakhogy nem nyilatkoztak, és lehet, hogy az eljárás utolsó pillanataiig sem közlik, milyen ítéletet kívánnak.

A két ügyész, Engh és Svein Holden szívósan faggatták Breiviket indítékairól, arról, hogyan hajtotta végre a támadásokat, s hogy mit gondol arról, amit elkövetett. Azt is megkérdezték tőle, hogyan képes ennyire nyugodtnak és érzelemmentesnek mutatkozni. Busido-meditáció segítségével – felelte. Egyesek úgy vélik, egyszerűen nincsenek érzelmei. A másik lehetőség, hogy csaknem emberfeletti önuralommal rendelkezik. Amikor egyes konkrét áldozatokról kérdezték, gyakran képes volt visszaidézni, hányszor lőtt rájuk, és hogy testük mely részén találta el őket. Egy karabélya és egy Glock pisztolya volt. Az utóbbit “tíz centiméter és tíz méter közötti távolságból” használta.

Breivik nyugodt, egyenletes hangon mesélte el nekünk, amit Utøyán tett, nem hümmögött, nem sóhajtozott közben.

“Azt hiszem, keletről nyugati irányban haladtam, és csak véletlen volt, hogy megláttam, amint valaki kidugja a fejét abból a szivattyúházból. Aztán megértettem, hogy többen is vannak ott, s akkor másokat is megpillantottam. És azt hiszem, így kezdtem: »Láttátok azt az embert? Tudjátok, honnan érkeznek a lövések?«, mire egyikük egy bizonyos irányba mutatott. És ez csalta ki őket, ezért végezhettem velük. Ekkor talán ötméternyire lehettek… öt-hétméternyire. Akkor ezt mondtam: »Van egy csónak, azzal biztonságba juthattok odaát«, azt hiszem, ezt mondtam. Nagyon szkeptikusnak látszottak. Viszont úgy tűnt, néhányan, ketten vagy hárman közülük, nagyon meg vannak könnyebbülve. És akkor azt mondtam: »Igen, és most gyertek.« És akkor hárman elindultak felém, én pedig felemeltem a Glockot és fejbelőttem egy nőt.”

Csütörtökön többen is tanúskodtak a bombamerénylettel kapcsolatban, amiről nem lett volna indokolt újabb Breivik-anyagot írnom az AP-nek. Hallottam azonban, hogy készülőben van egy demonstráció, amelyen az emberek Lillebjørn Nilsen “Children of the Rainbow”-ját éneklik majd, amely Pete Seeger “My Rainbow Race”-jének egy változata – a dalt, amelyről Breivik úgy véli, a marxista összeesküvők egyik eszköze arra, hogy beoltsák multikulturalizmussal a norvég srácokat; egy szerkesztő pedig azt javasolta, hogy menjek, és írjak róla.

Bergenben nőttem fel, s csak néhány hónapja költöztem Oslóba, ezért szinte nem is ismerem a várost. Térképen kellett megkeresnem a demonstráció leendő színhelyét: kiderült, hogy mindössze két hosszú háztömbnyire van a bíróságtól. Odaérkezve láttam, hogy ez az a nagy tér, amelyen 2004-ben, egy nyári fesztivál idején hazamenet minden éjjel átvágtunk az unokanővéremmel meg a barátjával. Miután a programoknak vége volt, egy órányit gyalogoltunk unokanővéremmel a sötét, meleg utcákon, és mindannyiszor megálltunk csokoládés süteményt enni. A tér vége szinte kínálja magát egy színpad helyéül – és fel is építettek egyet a demonstrációra.

Buzgón jártam a teret, kezemben a diktafonommal és a notebookommal beszélgettem az emberekkel, míg csak meg nem hallottam, hogy Lillebjørn hangolni kezd. Az embercsoportok, melyeket odaérkeztemkor ott találtam, több tízezres tömeggé duzzadtak. Úgy éreztem magam, mint Szilveszter estéjén a Times Square-en, csak épp itt nem volt furakodás-lökdösődés. Eleredt az eső, de mindenki ott maradt, s amikor énekelni kezdtek, csodálatos összhangot produkáltak, ahogyan, úgy tűnik, nagy tömegek esetében ez már lenni szokott.

Szinte valamennyi énekes, jó okkal, esőhöz öltözött, csizmákat, kalapokat viseltek. Egy kerekesszékes nő már úgy érkezett, hogy fölé meg a széke fölé már ki volt feszítve egy speciális esőtető. Számos óvodáscsoport volt jelen, fluoreszkáló mellényekben. A tömeg más részeiben, munkavédelmi öltözékekben, építőmunkások vegyültek el. A jelenet úgy festett, mint egy körkép Richard Scarry Tesz-vesz város című könyvében – kedvenc gyerekkori képeskönyvemben. Sokan rózsát viseltek, amely tavaly júniusig munkáspárti szimbólum volt, azóta azonban a béke és a nemzeti egység jelképévé vált. Mindezt olyan megindítónak éreztem, hogy megálltam, és csak bámultam egy darabig, s csak aztán tértem vissza a feladatomhoz, hogy feljegyezzem, amiket a tömeget irányító rendőrök mondtak.

Visszamentem a sajtóhelyiségbe, hogy megírjam a tudósítást: fejemben újra és újra hallottam a dalt. “A sky full of stars…” Ahogyan Breivik, én is tanultam az általános iskolában (együtt a egy másik dallal, amelyet a mi osztályunk akkor tanult meg, amikor Nelson Mandelát kiengedték a börtönből), de Breivikkel ellentétben soha nem gondoltam multikulturális mondanivalójára. Csak háttér volt, a millió attitűdformáló dolog egyike, amelyet az általános iskolában tanultam – hogy ne legyünk rasszisták és ne szemeteljünk, hogy hogyan írjunk dőlt betűkkel, és hogy miként együnk a táplálkozási piramis szerint. A dalnak van egy sora, amely arról szól, hogy némelyek azt hiszik, megélhetünk “szintetikus koszton”. Ez volt az egyetlen sor, amely jelentett bármit is a számomra – míg csak ez a tömeggyilkos rá nem kényszerített, hogy friss szemmel nézzem az egész szöveget.

Sokáig a bíróság épületében kellett maradnom, vártam, nem kell-e változtatnom a szövegen, míg végül már csak néhány más külföldi tudósító lézengett körülöttem. Az éneklés lélegzetelállító szépségéről beszélhettünk. Egyikünk sem akadt össze semmiféle faragatlan alakkal, akivel kissé kiegyensúlyozottabbá tehettük volna cikkeinket. “Ó, a norvégok!”, mondta az AFP-s fickó a hangjában tisztelettel: “Olyanok, akár a pandamackók!” Jó volt hallani, hogy ugyanaz az ámulat és némi idegenkedés beszél belőle, amelyet én éreztem, amikor megtapasztaltam a tömeg rendíthetetlen jóságát. “Igen!”, helyeselt az Svenska Dagbladet-es srác: “Olyanok, akár a fókakölykök!”, tette hozzá, s olyan mozdulatot tett, mint amikor lesújt valaki egy bunkóval. Kedvetlenül nevettünk. Még nyolc hét volt hátra.

Május 6.

Vasárnap egy országban, ahol többé nem sötétedik be – este hat óra van, de odakint mintha dél volna. A délutánt unokanővérem házában töltöttem, szokásos végretérhetetlen csatámat vívtam, hogy valamiképpen tiszta ruhákra tegyek szert. A norvégok sok mindent feltaláltak, de a mosószalon nem tartozik a találmányaik közé. Szinte mindenkinek van mosógépe, mosószalonok tehát nem léteznek, viszont szárítógépe senkinek sincsen! Ehelyett mindenki ingatag szárítóállványokra aggatja a ruháit; ezek száradása pedig annyi időt vesz igénybe, hogy az állványok folyamatosan közszemlére vannak téve – még ha összehajthatónak és eltehetőnek tervezték is őket. Rejtély számomra, hogy a norvégok, akik hajlanak arra, hogy a lehető legkényelmesebben rendezzék be életüket, úgy tekintenek a mosószalonra, mint valami kósza ötletre. Borzalmas látvány, amikor az ember közszemlére téve hagyja alsóneműit és zoknijait a nappalijában, ám az amúgy dizájnbarát norvégok jól tűrik ezt, azaz inkább úgy tűnik, mintha nem látnák a szárítóállványt, vagy nem hallanák a zörgését, amikor megpróbálják kikerülni. Nekem nincs mosógépem, ezért minden hétvégén telegyömöszölök egy vászonzsákot ruhákkal, s viszem az unokanővérem házába. Csak az két óra hossza, amíg lejár a mosógép. A ruháim sohasem voltak még ilyen tiszták.

Norvégia: egy csoport apasági segélyen lévő szakállas férfi egy szabadtéri asztal körül ül, kortyolgatják a minden-koradélutáni korsó sörüket, körülöttük babakocsik. Norvégia: nagyon hatékonyan dolgozó embereket kerít hatalmába a szorongás, ha a villamos két percet késik a menetrendjéhez képest. Norvégia: rendkívül drága kávék a kávézókban és füstölt rénszarvaskolbász a vegyeskereskedésekben. A maguk vadízű módján finomak – miközben ezeket írom, egy ilyet rágcsálok. Ez az ország, még ha idevalósi vagyok is, bőségesen egzotikusnak tűnt számomra, amikor számos New York-i év után visszatértem ide, most azonban minden újabb nappal érzem, hogy egyre norvégabbá válok.

Múlt pénteken elkezdtem egy anyagot arról, miként éreznek a norvégiai muszlimok a Breivik-cirkusszal kapcsolatban, beszéltem egy imámmal, aki meghívott, hogy találkozzam gyülekezetének tagjaival pénteki imájuk után. Google Mapsem instrukciói nyomán indultam el mecsetjükbe, amely az egyik legnagyobb Oslo központjában. Egy hosszú utcán, a Tøyengatán kellett végigmennem, amely egymás után sorakozó pakisztáni és indiai üzleteivel pontosan úgy festett, mint a Jackson Heights-i 47. utca. A járdát zsúfolásig megtöltötték a munka utáni tennivalóik miatt siető emberek, mindnyájan afrikaiak vagy dél-ázsiaiak, zavarba ejtő volt, hogy itt-ott bennszülött norvégok tűntek fel, akik gyapjúba és speciális vízálló norvég játszóruhákba öltöztetett szőke gyerekeket vonszoltak maguk után. A gyülekezet tagjai nagyrészt pakisztániak és szúfi muszlimok voltak, és még a norvégok többségénél is inkább felháborította őket, hogy Breiviket elmebetegnek nyilvánították. Számukra ez annak a beismerésnek kudarcát jelentette, hogy olyan emberek is vetemedhetnek terrorizmusra, akik azt állítják, hogy a Nyugatot védik. “Senki sem tette fel a kérdést, hogy vajon Oszama bin Laden épeszű-e”, mondta egyikük.

Amikor ezen a pénteken a bíróságra értem, a tanúk boksza mellett egy állványon egy életnagyságú szürke bábu fogadott, amelyen a patológusok készültek bemutatni az áldozatok sérüléseit a bíróságnak. A tanúskodást azzal kezdték, hogy a bábut a földre fektették, s közben ismertették munkájuk paramétereit. A látvány megdöbbentett: olyan volt, mintha egy holttestet helyeztek volna el a padlón az elkövető és a bírák között.

A kórboncnokok ballisztikus gélbe lőtt lövedékek képeit mutatták; közölték, ennek az anyagnak az ellenállása megegyezik az emberi testével. Elmagyarázták, hogy a golyó, takarosan átütve a bőrt, hogyan hatol be valakibe. Aztán bévül pörögni és bukdácsolni kezd, járatot tép a húsba, majd távozik vagy repeszekre szakad, amelyek mindenfelé szétszóródhatnak a lágy részekben. E bevezető után feltartották a bábut, és két pointerrel megmutatták rajta a golyók behatolási és kilépési helyeit. A testrészekre vonatkozó orvosi terminusokat lefordították a bíróság tagjai számára.

Egy 1993-ban született fiút “három pisztoly és/vagy puskalövés ért, az egyik lövedék a fejét, a másik a hátát találta. A fejet ért lövedék a bal szemen át hatolt az agyba, a koponya töréses, és a bal homloklebeny alsó részének súlyos, zúzott sérüléseit okozva. A hátlövés a jobb mellüreg hátsó részébe, a jobb tüdő felső lebenyébe hatolt. Az áldozat halálát a fej és a hát, illetve a mellkas lőtt sérülései okozták.”

Egy 1993-ban született lányt “három pisztoly és/vagy puskalövés ért, az egyik lövedék a fejét, a másik a mellkasát találta. A fejlövés a tarkó jobb oldalán hatolt be és az agyat súlyosan roncsolva a bal halántékon át távozott. A mellkast érő golyó először a fej jobb oldalát súrolta, a lövedék pedig úgy szakadt repeszekre, hogy ezek egyike a mellkasba, a bal mellüregbe fúródott, és a bal tüdőt sértette meg. A lány halálát a fej és a mellkas lőtt sérülései okozták.”

Egy 1989-es születésű fiút “négy pisztoly és/vagy puskalövés talált el, a puska lövedékeinek egyike a hátába, a pisztolyé a nyakába fúródott. A hátlövés roncsolta a bal tüdőt, és vérzést idézett elő a bal mellüregben. A nyaklövés a harmadik nyaki csigolya magasságában kettészakította a gerincoszlopot. Az áldozat a nyak és a mellkas lőtt sérüléseibe halt bele.”

Ilyen sérüléseket szenvedtek néhányan a közül a néhány személy közül, akiket holtan találtak az utøyai szivattyúháznál. A patológusok részletesen és egyenként ismertették, miképpen sérült Breivik hetvenhét áldozata; az áldozatok ügyvédei és hozzátartozói minden esteleírás után röviden felszólaltak és fényképeket mutattak.

Trond Bernstein biztonsági őr ügyvédje – Bernstein volt Breivik első utøyai áldozata, sírva fakadt, amikor elkezdte felolvasni az elhunyt családtagjainak üzeneteit. “Te voltál a legjobb ember a világon, apu”, idézte az őr tízéves fiának levelét. A második áldozat ügyvédje egy méltatásból olvasott fel, amelyet az áldozat lánya írt. Anyja temetésén – így a lány – “ahelyett, hogy szabad folyást engednénk a terrorista iránti gyűlöletünknek, a jelenlévők mutassák ki figyelmüket és szeretetüket embertársaik iránt.” Lejla Seaci ügyvédje könnyekre fakadt, miközben felolvasta Lejla családjának üzeneteit. Mint mondta, a lány jelszava ez volt: “Szeretnék hozzájárulni, hogy mindenki jobbá legyen”. Szülei és három fivére tudatták, hogy szerették, hogy hiányzik nekik, és hogy büszkék rá, harcolni fognak eszményeiért, és e küzdelmet soha nem adják fel.

Folyamatosan jegyzeteltem, s közben könnyeimen át már alig láttam laptopom képernyőjét. Azokban a pillanatokban nem volt módom arra, hogy a politikára, vagy akár arra gondoljak, hogy mi forog kockán a perben. Csak figyeltem, s közben átéreztem a friss gyászt, amelyet családja Lejla elvesztése felett érzett.

S e közös gyász közepette – amely problematikus szövetségbe kovácsolta az ügyészeket, a gyászolókat, sokakat a riporterek közül, valamint az egyik bírót, aki sírt – az a jégtömb ott ült az asztalánál, és egyszerűen várta, hogy véget érjen a nap. Breivik jelenléte provokatívnak és elhibázottnak tűnt: mintha az által, hogy hallgatja a tanúságtételeket és semmilyen érzelemnek nem mutatja jelét, megkérdőjelezte volna ezeknek a családoknak a keserves erőfeszítéseit, akik nap mint nap eljönnek, hogy elvégezzenek egy senki által sem javadalmazott feladatot. Szerintem igazából nem is érdekelte őket, vajon beszámíthatatlannak minősítik-e Breiviket, vagy sem. Azt hiszem, leginkább csak azt szerették volna, ha osztozhatnak abban a kevésben, ami gyermekeik életéből mostanra megmaradt.

Május 13.

Vasárnap délután sós eső veri az ablakokat. Sunnmøréban vagyok, idősebbik unokatestvérem ikerlányainak konfirmációján. Mihelyt pénteken eljöttem a bíróságról, a hátizsákomba dobáltam a holmijaimat, és felültem egy Vigrába induló repülőgépre. Három pulóverben és egy zakóban verejtékezve hagytam el Oslót, de amikor leszálltunk, egy hideg esőt sodró szélroham oldalvást taszított, miközben leereszkedtem az alumíniumlépcsőn. Isten hozott idehaza…

A bíróságon a péntek délutánt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kifacsarni egy írást abból a tényből, hogy egy gyászoló hozzávágta a cipőjét Breivikhez. “Megölted a fivéremet!”, rikoltotta, miközben “könnyezve, félig magánkívül” – ahogyan a norvég média lefestette – kivezették a tárgyalóteremből. Szerettem volna, ha a biztonságiak vezetője pontosan idézi nekem az elhangzottakat, ő azonban csekély jelentőségűnek tűntette fel az egész dolgot, és közölte, hogy nagyon is megérti a cipődobálót. Egy húszéves iraki fiatalembert, aki Bagdadból érkezett a tárgyalásra, hogy lerója tiszteletét tizenkilenc éves öccse iránt, aki politikai menedékjogot kapott Norvégiában, s aki Utøyán halt meg. Ezután a bíróság visszatért, egy másik túlélő pedig, amilyen pontosan csak fel tudta idézni, beszámolt arról, hogyan menekült, hogy mentse az életét.

A húszéves Bjørn Ihler elmondta a bíróságnak, hogy a lövések hallatán futásnak eredt, s közben rátalált az Utøyán tartózkodó legkisebb gyerekekre, két biztonsági őr tízéves fiaira. Ihler a gyerekekkel maradt, és segített elbújniuk, míg Breivik körbejárva agyonlőtt másokat. Egy ízben, mesélte, egyiküket saját testével takarta el, félvén, hogy a fiú pánikba esik és kirohan rejtekhelyükről, mint valami nyírfajd egy vadászaton. Miután Breiviket elfogták, Ihler szerint a sziget egy katasztrófafilm helyszínére emlékeztetett. Megpróbálta elvonni a fiúk figyelmét, hogy ne nézzenek körül, arról kérdezte őket, mit szeretnének karácsonyra, és egészen addig velük maradt, míg meg nem érkezett a mentőszemélyzet.

Kezdetben a túlélők minden szavát megpróbáltam leírni. Az egyik ifjúsági csoport vezetője, egy sima modorú politikus átalakulni látszott, amikor elmondta, hogyan sikerült biztonságos helyre vinnie egy súlyosan sebesült lányt, “mert egyszerűen olyan kicsi volt”. Ahelyett, hogy a leendő kormánytagot láttam volna meg benne, hirtelen egy hihetetlenül bátor fiatalemberre csodálkoztam rá. Minél tovább hallgattam azonban a túlélők beszámolóit, annál inkább nehezemre esett az efféle részletek feldolgozása. Olyan volt ez, mint Alice Walker parabolája a tigris szemének megfestéséről. Minél többször próbálkozik vele az ember, annál gyakrabban fest szemek helyett csíkokat. És “a túlságosan sok csík mögött eltűnik maga a tigris”.

A csütörtöki napzáró sajtókonferencián egyes riporterek igencsak messzire mentek az ügyvédek lelkiállapotának firtatásában. A mellettem ülő dán újságíró közölte az ügyészekkel, hogy a boldog családokat ábrázoló képek bemutatását, és apu-anyu leveleinek felolvasását “emó-pornónak” nevezik. A riporterekből álló hallgatóság az elszörnyedés hangjait hallatta, amiért ilyen kíméletlen szavakkal illette a dolgot. Aztán megértettem, mennyire vonatkozik ez ránk is, hány írásunkat fogalmazzuk úgy az olvasók számára, hogy különleges érzelmi reakciókat igyekszünk kelteni velük: szomorúságot, szánalmat, fájdalmat.

Hazamentem és írtam egy üzenetet az egyik szerkesztőmnek, amelyben óvatosan megismételtem a dán kolléga aggályait: vajon nem igyekszünk-e a magunk és a közönség kedvében járni a dolgok érzelmileg kielégítő ábrázolásával, amikor pedig erkölcsibb szempontú alapállást kellene magunkévá tennünk? Tíz perccel később kaptam egy száraz, szakmaias választ, mely szerint mi nem terjesztünk “emocionális pornót”, és nem kell aggódnom, hogy szakmai jó híremnek ártalmára lehet az ügy, amely minden idők legjelentősebb norvégiai sztorija. Úgy éreztem magam, mintha tisztátalan gondolataimat és tetteimet vallottam volna meg, s feloldozást kaptam volna – habár nagyon jól tudtam, hogy nagy odaadással vétkeztem.

A jövő héten a túlélők még több tanúvallomását hallgatjuk majd meg. Nem tudom, hogy bukkanok majd újdonságokra történeteikben. Hallgatom a srácokat, hogyan menekültek, hogyan rejtőzködtek, hogyan szabadultak meg. Aztán van a csúcspont utáni rész, amikor előadják, hogy alvászavaraik vannak, hogy képtelenek iskolába menni. Sokuk számára a véletlen túlélés afféle kis halál; megértik, hogy aminek jelentősége volt, ami bizonyos volt, ami veszélyes volt: eltűnt. Mint túlélőktől, azt várják tőlük, hogy folytassák korábbi életüket, de mi van, ha az az élet számukra többé már nem létezik?

Néha nem tudom elképzelni, mit várnak a pertől, illetve, hogy mit vár tőle bárki is? Valahányszor beszélni próbálok róla a családommal vagy a barátaimmal, elborzadnak, összehúzzák magukat. Senki egy szót sem akar hallani a Breivik-ügyről, amelyet ennek ellenére figyelemmel kísérnek. Mintha mindnyájan arra számítanánk, hogy ha a vizsgálat a legvéresebb részletekig felderíti annak a napnak a történéseit, mi pedig mindnyájan tudomásul vesszük mindegyiket, akkor valahol út közben olyan katarzist élünk át, amely lehetővé teszi, hogy többé soha ne gondoljunk rá.

Az erre vonatkozó norvég szó az oppgjør, amelynek legközvetlenebb fordítása a leszámolás valamivel. Ezt a szót alkalmazták a náci kollaboránsok háború utáni pereire, melyek folyományaképpen negyvenhét norvégot végeztek ki. Jelenti a lincseléseket is, melyek a megszállást követték. A Breivik-per kezdetén töltöttem némi időt azzal, hogy Vidkun Quislingről, a hírhedt norvég kollaboránsról olvastam, aki a megszállás idején a kormány élén állt. Quislingnek ugyancsak roppant szimbolikus erővel bíró pert rendeztek, amely heteken át megdermesztette a nagyközönséget. Bűnösnek találták hazaárulásban, és egy kivégzőosztag sortüze végzett vele.

Mindenki, akivel csak beszéltem erről, tiltakozott az ellen, hogy összehasonlítsam a két ügyet. Quisling politikus volt, aki egy nemzetközi politikai mozgalom keretei közt ragadta magához a hatalmat, Breivik viszont magányos gyilkos, aki a középiskolát sem fejezte be. Az oppgjør azonban nem társadalomellenes bűnöket jelent, hanem azt, ahogyan a társadalom reagál rájuk. Norvégiában vonatkozik többek közt arra a bánásmódra, amelyben a sok ezer gyereknek része volt, akiket norvég nők német katonáktól szültek, akiket anyjukkal együtt bebörtönöztek, intézetbe zártak, bántalmaztak, és évtizedeken át diszkrimináltak. Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy Breivikre azért nem mertünk megfelelő módon reagálni, mert hatott ránk a Quisling-per, és a háború utáni oppgjør emléke. Értjük, hogy a norvégoktól nem idegen a bosszúállás.

Oslo látszólag messze esik Vardaltól, egy kis falutól, amely Sunnmøre zord éghajlatú partvidékén található: itt áll a régi családi tanyaépület, amely mit sem változott. Még a szaga is olyan, mint gyerekkoromban, “felügyelet nélküli édenkertként”: a felnőttek túlságosan is igyekeztek együtt tölteni idejüket, hogy törődjenek a gyerekekkel. Szutykos-sáros csapatunk sötétedésig rohangált, ők pedig a hajnali órákig üldögéltek és beszélgettek. Most magam is a felnőttek egyike vagyok, de a tempó mit sem változott. Az éjjel kettőig maradtunk fenn, vörösbort ittunk és bacalaót ² ettünk.

Ezen a délutánon vendégek érkeznek nagynéném hatvanadik születésnapjára, én a konyhában írok, nagybátyám a vacsorához kavargatja a mártást. A többiek a nappaliban vannak, ahol Marit néni nagyanyámnak az 1930-as évekből való naplójából olvas fel. Főként ételekről és az időjárásról szól. “Ma sózott vaj jutott a kenyerünkre.” Az ablakon kinézve látom, hogy a fjord palaszürke vízét kis, fehér tarajú hullámok borzolják.

Május 19.

Ez volt az ötödik hét, a félidő, s végre túljutottunk az összes boncolási jegyzőkönyvön. Hátra van még néhány túlélő tanúvallomása, ezután a per hátralévő részét annak szentelik, hogy megpróbálják megérteni Breiviket.

Tanúskodni fognak: anyja és korábbi barátai, a pszichiáter, aki gyerekkorában vizsgálta, végül pedig a törvényszéki elmeszakértők, akik majd előterjesztik egymásnak ellentmondó szakvéleményeiket arról, vajon bűnvádi eljárásban elítélhető-e. A védelem ugyancsak előállt a tanúk egy terjedelmesebb listájával: jobboldali szélsőségesekkel, akik majd igazolják, hogy Breivik nem áll egyedül meggyőződéseivel; filozófusokkal, akik majd felvilágosítják a bíróságot a szabad akaratot illetően; továbbá iszlamistákkal, illusztrálandó, hogy a vádlott félelmei egy muszlim hatalomátvételtől nem teljességgel egy bomlott elme szüleményei. A tájékoztató, amelyet a bíróság kiosztott köztünk, nem sorolta fel a vád tanúit, nehogy a tanúlistájuk alapján következtethessünk stratégiájukra.

Felvetettem szerkesztőimnek, hogy a továbbiakban inkább nem tudósítanék részletesen a boncolási eredményekről. Eleget tettek kívánságomnak, amely alighanem egybeesett az övékkel is, és csak hétfőnként kellett beülnöm a bíróságra. Minél tovább folyt azonban a halottkémi jelentések ismertetése – és minél több túlélő beszámolóját hangzott el –, annál inkább éreztem a késztetést, hogy meghallgassam őket, még akkor is, ha nem tartózkodtam a bíróságon. Egy lány elmesélte, milyen volt, amikor átlőtték a két kezét. Egy másik, akit Breivik szitává lőtt, de túlélte, felidézte, hogyan vitték vissza a partra egy csónakon. Arra kérte a csónakban tartózkodó barátait, hogy ne nézzenek rá, mert traumát fog okozni nekik, ha látják a sebeit. Egyikük azonban így szólt: “Ugyan, Ina, hiszen nagyon szép vagy”.

Vajon miért kényszerítettem magam, hogy ilyeneket hallgassak, ha egyszer fájdalmat okoztak? Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, el kell, hogy ismerjem: amikor sírtam annak hallatán, ami az áldozatokkal történt, megkönnyebbülést is éreztem, hogy ez a reakcióm elválaszt Breiviktől, aki nap mint nap úgy ült ott, mint egy darab kő.

Ugyanakkor meggyőződésemmé vált, hogy felesleges különösebb jelentőséget tulajdonítani Breivik elmekórtani vizsgálatának. Azt mondja, tudja, mit tett, és értelmesen hangzó szavakkal írja le indítékait és tetteit. Gyakran tűnik épeszűnek, de úgy látszik, hiányoznak belőle bizonyos minőségek, melyek lehetővé tennék számomra, hogy elismerjem normális embernek. Szavai nem annyira valamiféle tudatosságra vallottak, mint inkább valamiféle kezdetleges állapotú politikai hangulatra; egy idegenellenes időjárási fronttal szembesültem, egy dühös ember képében.

Utóbb aztán leszálltam a fellegekből, láttam a síró, szenvedő embereket a bíróságon, akik tíz héten át minden erejükkel reménykedtek, hogy valami világossá válik majd a számukra, hogy Breivik politikai nézeteinek tüzetes vizsgálata megmagyarázza majd, miért haltak meg szeretteik. Vajon mit akartak: hogy beszámíthatatlannak nyilvánítsák, vagy épp az ellenkezőjét? A gyászolóknak egyetlen válaszuk van erre a kérdésre. Némelyikük azt akarja, hogy beszámíthatatlannak nyilvánítsák, és a bíróság ekképpen kimondja: az ő politikájának nincs helye ebben a világban. Mások látni kívánják, ahogyan a gyilkos megsemmisül a szeretteik halála miatt rá nehezedő felelősség súlya alatt, s úgy gondolják, ez csak akkor lehetséges, ha pszichológiailag alkalmasnak találtatik, hogy elítéljék.

Május 28.

Délelőtt tíz óra van, ragyogóan süt a nap, vörösáfonyalevet kortyolgatok. Furcsa hét áll mögöttem. A bíróságon tovább folytatódtak a túlélők tanúvallomásai, és az AP nem küldött oda, hogy tudósítsam. Készenlétben töltöttem napjaimat, tízpercenként idegesen ellenőriztem hírügynökségi telefonomat, hátha valaki hajigált valamit, összetört valamit, vagy felgyújtotta magát – de semmi nem történt. A tanúk folytatták a tanúskodást, csatlakoztak a menekülő, ugró, rejtőző, vérző, esemesező, úszó, fázó és megrettent srácok kórusához, ráfestették saját apró alakjukat az egész eset Hieronymus Bosch-i pokol-tájképére. A fejbelőtt Viljar Hansen megérintette saját agyát, miközben a földön feküdt, és igyekezett eszméletén maradni. Ylva Schwenke feküdt, és várta a halált, miután Breivik négyszer is eltalálta. Mohamad Hadi Hamed azt hitte, odahaza van Bagdadban, és arabul kiabált segítségért. A tanúk bokszára roskadva játszotta el a bíróságnak, hogyan próbálta eltakarni magát, de a bíróság kénytelen volt a képzeletére hagyatkozni, mert Hamednek már nem volt meg a karja, amely alatt igyekezett menedéket keresni.

Pénteken visszamentem a bíróságra, az utolsó áldozatok tanúvallomásaira. “Tíz napja nem voltál itt” – dohogta egy svéd riporter, amikor kiparancsoltam a számomra kijelölt székből.

Azok, akik kezdettől folyamatosan tudósítottak a perről, minden napról és minden áldozatról, a korábbinál jóval visszafogottabbaknak és meglehetősen elnyűttnek tűnnek. Többet káromkodnak, még a kávéért való sorbaállásnál is. Miközben hallgattam egy rendőr vallomását, aki közreműködött Breivik letartóztatásában, hátrafordultam, s a tekintetem egy zaklatottnak látszó férfira esett. Neki is meghalt valakije, gondoltam, de aztán láttam, hogy sajtó-kitűzőt visel. Ki tudja, mi mindent látott és hallott a kórboncnokok és a sebesült srácok tanúvallomásai során.

Pénteken egy kihallgatási szakértő, bekezdésnyi terjedelemben, jellemzést adott Breivikről: szavai nyomán számos tisztázatlan gondolatom került a helyére. Breivik nyugodt és komoly, mondta a kihallgató, és minden egyes tárgyalás előtt írásos jegyzeteket készít. Gondosan ügyel folyadékbevitelére, hogy elkerülje a kiszáradást. Minden téren együttműködik, kivéve a Templomos Lovagok ügyét, a csoportét, amelyhez állítása szerint tartozik. Ami a családját illeti, némiképp szűkszavú. Elgondolásait ésszerűen fejti ki, s a korábbi tárgyalásokon bonyolult szókészlettel operált, ezzel azonban egy ideje felhagyott. Aki belehelyezkedik világlátásába, logikailag könynyen követhetőnek találja, amit mond. Analitikusan és stratégiailag gondolkodik, jó a memóriája. Az utøyai eseményeket hűvösen, pragmatikusan ismerteti. Nagy figyelmet szentel annak, hogy okát adja szörnyű tetteinek, s ezt a szót is használja a jellemzésükre: “szörnyűek”. Narcisztikusnak és önkritikusnak mutatkozik. Olykor elítélően nyilatkozik magáról.

Breivik különleges benyomást kelt, amikor reggel bejön a tárgyalóterembe, viselkedése határozott, döngő léptekkel jár, nagyfokú természetes tekintélyt sugároz. Ehhez azonban csak öt percen át ragaszkodik, amíg a fotósok fényképezhetik. Mihelyt azonban a bíróság összeül, úgy tűnik, abbahagyja: akárha gyertyát fújtak volna el. Teljesen mozdulatlan, kivéve a néhány alkalmat, amikor feljegyez valamit. Amikor a kamerák rászegeződnek olyan, mintha egy alacsonyabb anyagcsereszintre kapcsolna vissza.

Június 4.

Idehaza Bergenben. Hajnali kettőre jár, nézem, ahogyan virrad. Most tértem vissza Jan fa vitorlás hajójáról, ahol az estét töltöttem. Whiskyt ittunk, ő közben türelmesen szivattyúzta a sós vizet a dízelmotorból. Kedden el akart hajózni Amszterdamba, de a motor üzemzavara miatt nem szánta el rá magát. Utójára tizenéves koromban laktam Bergenben, Jan és én akkor is barátok voltunk. Ez a folyamatosság, jóllehet számomra sokat jelent, nem olyasvalami, amiről valaha is beszélni fogunk. Így aztán hangosan felolvastam neki régi hajózási kézikönyveiből, ő pedig dolgozott, és nevetett a tengerész-szakkifejezéseken. Idehaza akkora a csend, hogy hallom egy óra ketyegését.

A bíróságon kihagytam a múlt hetet. Breivik korábbi barátai tanúskodtak, valamint az első a szélsőjobboldali ideológiák szakértői közül. Barátai nem voltak hajlandók szembenézni vele, úgyhogy miközben a tárgyalóteremben beszéltek, ő egy hátsó helyiségből, egy képernyőn figyelte vallomástételüket. Némiképp elmarasztalták, mondván: sminkelte magát, és nem titkolta, hogy foglalkoztatja a külseje. Húszévesen megoperáltatta az orrát, mert úgy találta, hogy túlságosan nagy és “arabos kinézetű” – mondták. Maga Breivik azt állította, hogy az orrműtétjére az után került sor, hogy egy kocsmában összeverekedett egy muszlimmal, sminket pedig nem feminin késztetések következtében használt, hanem hogy elkendőzze pattanásait.

A hét a szélsőjobb-szakértők szereplésével ért véget, akik a védelem tanúiként kifejtették, hogy Breivik másokhoz hasonlóan alaposan félreérti a norvég történelem eseményeit. A védelem harmadik tanúja, egy Lars Gule nevű tudós elmondta, hogy a támadások előtt vitatkozott Breivikkel az Interneten, de nézeteit semmivel sem találta szélsőségesebbnek vagy kevésbé szélsőségesnek, mint sok ezer más norvégét. A populista Haladás Pártnak, amely jelenleg a parlament második legnagyobb pártja, van egy jobbszárnya, amely számosat magáénak vall Breivik nézetei közül, mondta Gule. A felfogást, hogy háború zajlik a muszlimokkal, akik át akarják venni a hatalmat Európában, hogy kalifátust hozzanak létre, nem kizárólag Breivik képviseli. Csakis a tettei kizárólag az övéi.

Miután a jogászok végeztek Gule kihallgatásával, Breivik beszélt. Viccelni próbált, megkérdezte, vajon a rendőrök alaposan átvizsgálták-e Gule aktatáskáját. Senki sem nevetett. Breivik arra utalt, hogy 1977-ben Lars Gulét letartóztatták a bejrúti repülőtéren, ahol 750 gramm robbanóanyaggal a csomagjában próbált felszállni egy izraeli járatra. A Népi Front Palesztína Felszabadításáért arra képezte ki, hogy terrorcselekményt hajtson végre a Hatnapos Háború tízedik évfordulóján. Amikor néhány hónappal később Gulét szabadon bocsátották egy libanoni börtönből, ahol elmondása szerint megkínozták, visszatért Norvégiába, filozófiát hallgatott az egyetemen, s végül a Norvég Humanista Társaság főtitkára lett. A tárgyalóteremben senki más nem említette Gule terrorista előéletét.

Június 10.

Pénteken nyolc órán át jegyzeteltem megfeszített figyelemmel a tárgyalóteremben: a vád egyik tanúja, Ulrik Malt pszichiáter tanúskodott, aki új elmélettel állt elő Breivik motívumainak értelmezésére. Malt szerint Breivik Asperger-szindrómában szenved, és szélsőjobbos ideológiájával együtt emiatt vélte helyesnek, hogy gyerekeket öljön, emiatt volt képes oly gépies módon megtenni, ezért tűnik úgy, hogy nincsenek érzelmei – holott intellektuálisan felfogja a helyzet szörnyűségét. Malt véleménye szerint Breiviknek narcisztikus személyiségzavara is van, és hogy stresszhelyzetben megjelenő önelégült mosolya kényszeres mimikai póz, amelyet Tourette-szindróma okoz. Breivik arca e tanúvallomás során többször húzódott ilyen mosolyra, mint a per során bármikor.

Ezzel kezdődött azoknak a diagnózis-kísérleteknek a sorozata, amelyek kategorizálni akarták volna Breiviket, akiről lerítt, hogy viselkedése pszichológiai magyarázatot kíván, ahogyan hoszszú heteken át ott ült mozdulatlanul, míg a boncolási jegyzőkönyvek ismertetése és a tanúvallomások zajlottak. Ha a politika volt képes ezzé változtatni, akkor elméletileg egyikünk sincs biztonságban attól, hogy Breivikké változzunk. Ha azonban számolni lehet egy pszichológiai tényezővel is, akkor joggal éreztük, hogy valami mégiscsak elválaszt tőle bennünket. Az épelméjűség kérdése, ennek a pernek az egyetlen olyan aspektusa, amely közvetlenül befolyásolja majd az eljárás kimenetelét, a vég közeledtével még nagyobb fontosságot látszik nyerni. Minél bonyolultabbá és ellentmondásosabbá válnak az egyes tanúvallomások, annál meggyőzőbbnek érzem azt a tanút, akit éppen hallgatok. Közvetlenül a jobboldali szélsőségesekkel és a terrorizmussal foglalkozó kutatók hétfői vallomása után még úgy éreztem, ők szolgálnak a megfelelő diagnózissal. Aztán azonban Breivik kérte, hogy ő is kifejthesse saját álláspontját. Ült a tanúk bokszában, és felolvasott egy dokumentumot, melynek megfogalmazására egy teljes napot fordított; apró betűkkel, azzal a speciális, puha tollal írta, amelyet fogva tartói adtak neki. A szöveg litániaszerűen felsorolt minden apró sértést, amelyet muszlimok részéről valaha is elszenvedett, kezdve azzal, hogy amikor hétéves volt, egyik barátjának török apja állítólag tönkretette a biciklijét. Több évvel később ugyanaz a férfi roppant durván megragadta egy nő karját, aki a kutyáját sétáltatta, ő pedig nem ismerte ezt a szokást. Amikor Breivik tizenöt éves volt, egy metrókocsi külsején lógva utazott; a jármű vezetője pedig elkapta és az arcába ütött. Breivik szerint az illető pakisztáni muzulmán volt. A lista ezen a színvonalon és részletességgel folytatódott, szó esett még összejövetelekről is, amelyeken a tizenéves Breivik megfordult, és ahol muszlimok gorombák voltak vele, késő esti esetekről gyorséttermekben, ahol muszlimok megsértették, incidensekről villamosmegállókban, ahol muszlimok megfenyegették, míg aztán Breivik huszonhárom évesen úgy nem döntött, hogy felkutatja – amint fogalmazott – “a militáns nacionalistákat”. A nap végére iktathattam egy maradéktalanul száraz sztorit, amely felsorolta Breivik valamennyi állítását.

A többi tanúskodó jobboldali szélsőséges nem adta tanújelét ugyanekkora személyes sebzettségnek, de mindnyájan állították, hogy a norvég társadalom üldözi őket. Tore Tvedt, a Vigrid nevű, náci ihletésű csoport alapítója állította: a rendőrség azzal az ígérettel fordította el tőle csoportjának egyes ifjú tagjait, hogy engedik őket nyíltabban hangot adni rasszista és erőszakos érzelmeiknek. “A rendőrség azt mondta nekik, hogy hagyják ott őt, aztán mehetnek »Sieg Heilt« üvöltözni meg verekedni, a rendőrség pedig megvédelmezi őket – mondta Tvedt Breivik ügyvédjének, Geir Lippestadnak. “Tizennégy nappal később megölték Hermansent…, és ti megvédtétek azt, aki tette.”

Tvedt Benjamin Hermansen, egy tizenöt éves noervég-ghánai meggyilkolására utalt, akit 2001-ben szúrtak le Oslo egyik külvárosában. Három, Tvedttel kapcsolatba hozott tizenévest ítéltek el a perben, amelyet Norvégia első faji indítékúnak tekintett bűncselekménye miatt indítottak. A norvégok többsége Lippestadot már jóval azelőtt ismerte, hogy elvállalta volna Breivik védelmét, akkor ugyanis a vádlottak egyikének ügyvédje volt. Lippestadot, aki a rokkantak jogainak veterán szószólója volt, a sajtó úgy festette le, mint aki olyan polgári jogokat képvisel, melyeket ügyfelei megvetnek. Röviddel a Breivik-per kezdete előtt ezt nyilatkozta a Le Monde-nak: “Úgy érzem, erre az ügyre ráment a lelkem. Remélem, visszakapom majd, ha vége lesz – éspedig eredeti állapotában.”

Június 17.

Az első pszichiáterteam, Torgeir Husby és Synne Sørheim, azok, akik elmebetegnek ítélték Breiviket, végre benyújtotta jelentését. Husby és Sørheim megleptek engem, mert a közfelháborodást és a következtetéseiknek ellentmondó tanúvallomásokat figyelmen kívül hagyva jottányit sem engedtek álláspontjukból. Jelentésük, melyet kemény bírálatok értek, oly sok nyilvánvaló igazságot tartalmaz, hogy érdemes hosszabban idézni.

A vizsgált személy állítása szerint helyénvaló volt, hogy az áldozatok meghaltak, nem tanúsít megbánást és nem érez bűntudatot. Felfogása szerint az áldozatok az ő, a norvég nép iránt érzett szeretete következményeképpen haltak meg. Amikor megkértük, hogy értékelje saját tetteit, nem mutatott együttérzést. A megfigyelt az általa elkövetett gyilkosságokat saját hírnevével és jövőbeli befolyásával összefüggésben értékeli, valamint abból a szempontból, hogy e gyilkosságok miként befolyásolják, illetve gyorsítják fel saját politikai programjának, egy majdani európai hatalomátvételnek a megvalósulását. A megfigyelt nem képes arra, hogy legutóbbi cselekményeivel kapcsolatban mérlegelje az áldozatok vagy a társadalom szempontjait.

A megfigyelt nem nyilvánít érzelmeket a hozzá legközelebb állókkal kapcsolatban. Szabatos nyelvezetet használva, mindenféle érzelmi komponens nélkül számol be mindenről, ami gyerekkorától a mostani cselekmények “kivitelezéséig” történt.

A megfigyelt tekintete némiképp merev, kissé hunyorog. Úgy tűnik, viselkedése valamelyest visszafogott, testbeszéde merevebb a szokottnál, és igen keveset mozog székén a vizsgálatok során. Az értékelők ezt enyhe pszichomotorikus retardáltságnak tartják.

A megfigyelt szokatlan fogalmakkal operál, ami olyan szavakkal-kifejezésekkel jellemezhető, mint alacsony intenzitású polgárháború, katonai rend, katonai bíróság, végrehajtó és hadművelet. Fogalomhasználata tökéletes összhangban van megfigyeltnek azzal a meggyőződésével, hogy országunkban polgárháború van; mindezt mélyen gyökerező, mögöttes, mindent magukba foglaló paranoid téveszmék kifejeződéseként értékeljük…

A megfigyelt a maga kitalált világát efféle szavakkal ábrázolja: nemzeti darwinista, szuicid-marxista, öngyilkos humanizmus,lovagi bíróság magisztere, lovagi bíróság elnök-nagymestere (ridderjustitiariustormester). A fogalmakat neologizmusoknak ítéljük.

A megfigyelt úgy hiszi, magához ragadta a Templomos Lovagok nevű szervezet irányítását, amely felhatalmazásai-hivatása szerint “katonai rend”, “mártír-szervezet”, “katonai bíróság”, “bíró, esküdtszék és ítéletvégrehajtó”. Véleménye szerint az ő felelőssége annak eldöntése, hogy Norvégiában ki éljen, illetve haljon meg. Ezt a felelősséget valóságosnak, de terhesnek éli meg. E jelenségeket bizarr, nagyzási hóbortszerű téveszmékként értékeljük.

Úgy gondolja, legutóbbi cselekményeivel nagyon sok (több százezer) ember ért egyet. Egy európai polgárháború úttörőjének tekinti magát. Helyzetét olyan történelmi alakokéhoz hasonlítja, mint Miklós cár vagy Izabella királynő. A jelenséget nagyzási téveszmeként értékeljük.

A jelentés ismertetése Husbynak és Sørheimnek egy teljes napját vette igénybe. Ragaszkodtak ahhoz, hogy helyesen jártak el, amikor Breivik pszichéjének semmiféle politikai dimenziójáról nem vettek tudomást. “Nem szokás teológiai szakvéleményt kérni, valahányszor felvesznek egy-egy új Jézust a pszichiátriai osztályra”, mondta Husby. “És senki sem kéri történész szakértő véleményét, amikor új Napóleont vesznek fel, akkor sem, ha díszegyenruhában érkezik.”

Lippestad mindjárt kikérdezésük elején Breivik politikai dolgairól faggatta őket. “Nem is tudom, hányszor hallottam, hogy a muszlimok elleni harc foglalkoztatja. Állandóan a »muszlim veszélyről« beszél. Nem hallottam tőle, hogy a muszlimokon kívül bármi egyébtől is félne. Fér-e tehát véleményük szerint bármiféle kétség ahhoz, hogy amikor valamilyen veszélytől való megmentésünkről beszél, a muszlimokra gondol?”

Husby és Sørheim egymás mellett ültek egy, a tárgyalóterem közepén álló asztalnál. Amikor Sørheim beszél, hivatalos nyilatkozatot tevő személyként nyilvánul meg, a tökéletes, standard norvég dialektust használja. Olyan, mintha valaki bekapcsolva hagyta volna a televíziót.

“Ebbe az értékelésbe semmi mást nem vettünk bele, csak amit ő maga mondott, vagyis hogy a jó és gonosz küzdelme folyik”, jelentette ki. “És úgy gondoljuk – mi egyebet mondhatnék? – az ő döntése volt, hogy így foglalja össze a dolgot, mi pedig elfogadjuk”.

Lippestad ismét próbálkozott.

“Csakhogy én azt gondolom, hogy ha itt ülve azt mondta volna, hogy amit tett, azt a marslakók inváziójának, vagy teljességgel lehetetlen dolgok megakadályozásának érdekében tette, volna értelme ennek a logikának. Ő azonban a legelső naptól fogva egészen pontosan azt állítja, hogy egy európai muszlim hatalomátvétel megelőzése céljából cselekedett. Vajon nem mindegy, hogy attól tart-e, hogy a muszlimok a kezükbe kaparintják Európát, vagy pedig attól, hogy egymillió sündisznó érkezik Norvégia elfoglalására?”

Sørheim némi habozás után így felelt: “Nyilvánvalóan hatalmas a különbség a között, hogy valaki a muszlimok, vagy sündisznók miatt aggódik.” Válaszán azonban nem módosított. A pszichiátriai mérlegelés szempontjából nem volt különbség muzulmánok és sünök közt. “Ebben a küzdelemben [– ti. a sündisznók elleni harcban] elvileg ugyanúgy fel kellett volna áldoznia magát.”

Először akkor olvastam Husby és Sørheim jelentését, amikor a múlt év végén kiszivárgott a sajtóba, de nem jutott eszembe, hogy következtetéseik tévesek lehetnek. Amikor azonban járni kezdtem a tárgyalásokra, úgy találtam, semmi sem illeszthető ahhoz, amit korábban feltételeztem. Ennek ellenére Husby és Sørheim jelentése olyannyira helytállónak tűnik, hogy lehetetlen nem tudomást venni róla. Husbynak egy megállapítása pedig olyan meglepőnek és megvilágosító erejűnek tűnt, hogy napokon keresztül hiába igyekeztem beépíteni egy hírügynökségi tudósításomba.

“Sok szó esett arról, vajon mennyit engedjék beszélni a bíróság előtt, azaz, hogy úgy mondja, mennyire engedhető meg, hogy szónoki emelvényként használja a bíróságot, stb. Pszichiátriai szempontból szinte nyereség lett volna, ha többet beszél, mert bizonyos értelemben ő maga a saját legádázabb ellensége. Amikor szóra nyitja a száját, az emberek rögtön értik, hogy valami nem stimmel.”

Június 24.

Végül elérkezett a per utolsó hete, s a másik pszichiáterteam is ismertette jelentését. Terje Tørissen és Agnar Aspaas, akiket az után bíztak meg Breivik kiértékelésével, hogy az első jelentés akkora felzúdulást keltett, az ellenkező értelmű következtetésre jutottak: Breivik a támadások idején nem szenvedett súlyos pszichiátriai betegségben és nem volt pszichotikus állapotban. Jelentésük gondosan taglalja, mi mindenben különbözik megközelítésük Husbyétől és Sørheimétől.

Az értékelők hangsúlyozni szeretnék, hogy a vizsgált személy speciális eset benyomását kelti. A tettek, amelyekért bíróság előtt áll, s az érzéketlenség, amelyet mutat a gyilkosságokkal és terrorcselekményekkel kapcsolatban – melyekről elismeri, hogy elkövette őket – nagymértékben különbözik minden mástól, amivel a törvényszéki szakértők pszichiátriai praxisuk során találkoztak. Ilyeténképpen nem alkalmazható rá a jelenlegi besorolási és értelmezési rendszer, különösen nem a töredékes valóságérzékelés és a politikai fanatizmus közti határterületen. Ezáltal kérdésessé válik a jog és a pszichiátria közti határvonal is. A törvényszéki szakértők nem hallgathatják el a tényt, hogy ez általános bizonytalanság forrása a pszichiátriai értékelésben.

Tørissen és Aspaas jelentése a maga állhatatos alázatosságával jóval kevésbé volt ellentmondásos, mint Husbyé és Sørheimé, így korántsem szedték oly mértékben ízekre a bíróságon. Olvasmánynak is szárazabb, és számos alkalommal, amikor nekiültem, néhány oldal után le is tettem.

Csütörtökön és pénteken gyalog mentem a bíróságra a csendes, kora reggeli utcákon, s még időben érkeztem, hogy ihassak egy eszpresszókávét. Ültem a törvényszék melletti kávézó egyik székén, közel az ablakhoz, és néztem, ahogy az emberek egy-egy utolsó rózsacsokrot kötnek az úttorlaszra. Beérkezésem után közöltem a stockholmi szerkesztővel, hogy a sajtószobában könynyebben tudok gépelni, és nem mentem Breivik közelébe. Elég volt.

Csütörtökön a sajtószoba úgy megtelt, mint akár a per első napjaiban. Mihelyt az egyik bíró megadta a jelet kalapácsával a tárgyalási nap megnyitására, vagy száz riporter kezdte csépelni a billentyűzetet. Egy nő velem átellenben egy papírzsebkendős dobozt tett ki az asztalra, még mielőtt az események kezdetüket vették volna. (Ezt, és egy snusos dobozt: asnus egyfajta füstnélküli dohány, amely nélkül, úgy tűnik, egyetlen norvég újságíró sem tud meglenni. Olyanok, mint a lámák, amikor a kis csomagokat az ajkuk mögé dugva dolgoznak.) A nap kérdése az volt, vajon kéri-e a vád, hogy rendeljék el Breivik pszichiátriai kezelését, s kimondják, hogy büntetőjogilag nem vonható felelősségre. Vajon valóban azt az álláspontot képviselik-e majd – amelyet egyébként végig érzékeltettek –, hogy elmebetegsége okán, nem pedig politikai indítékokból cselekedett?

Így tettek, a vitának pedig úgy próbálták elejét venni, hogy magának a kétségnek a problémájára összpontosítottak. A vád kijelentette, hogy bármilyen azzal kapcsolatos kétely, hogy a vádlott épeszű vagy őrült-e, arra késztetné a bíróságot, hogy Breiviknek kedvezzen. És: “véleményünk szerint rosszabb volna, ha egy pszichotikus embert börtönbüntetésre ítélnének, mintha egy nem-pszichotikus személy pszichiátriai kényszergyógykezelését rendelnék el.” Más szavakkal a lehetséges legkisebb kár mellett érveltek – de nem a norvég társadalom, hanem Breivik kárát tartották szem előtt.

Péntek volt a per utolsó napja. Geir Lippestad nem a legjobb formában tartotta meg záróbeszédét, számítani lehetett rá, hogy a bulvárlapok azt írják majd, hogy nem aludt az előző éjszaka. Igen, mondta, ha kétségek merülnek fel, akkor ezeknek a vádlott javát kell szolgálniuk, továbbra is mérlegelés tárgya volt azonban, hogy Breiviknek vajon az épelméjűségét, vagy az elmebetegségét kimondó ítélet kedvez. Lippestad megismételte a Breiviket megfigyelő egyik pszichiáter szavait, aki ezt mondta: “ugyanolyan helytelen kezelni valakit, aki jól van, mint nem kezelni azt, aki beteg”. Sértené Breivik jogait, mondta Lippestad, ha nem vennék tekintetbe tetteinek az általa [t.i. a vádlott által] megjelölt indítékait. Ha azt tekintjük kiindulópontnak, hogy a vádlottnak van egy radikális politikai programja, tetteinek patologikussá nyilvánításával egy alapvető emberi jogától fosztjuk meg – a jogtól, hogy vállalja a felelősséget saját tetteiért.

Háromórás zárónyilatkozata végén Lippestad elfelejtette kérni, hogy védencét ne nyilvánítsák bűnösnek. Breiviknek kellett emlékeztetnie arra, hogy megtegye. “Elnézést, elnézést, kissé túl hamar vettem le a szemüvegem”, mondta Lippestad. “Nem bűnös.”

A védelem képviselője után négy olyan nő következett, akik valamennyien hozzátartozójukat veszítették el. Kristi Løvlie, akinek Hanna lánya halt meg az oslói robbantáskor, még egyszer utoljára könnyekre fakasztotta az egész bíróságot. Elmondta, mennyire szörnyű, hogy rámaradtak lánya háztartásának tárgyai. Milyen rettenetes volt nélküle a karácsony. Milyen nehéz volt nap mint nap eljönnie a bíróságra, és szembenéznie Breivikkel. Szavai a véglegesség és a rendkívüli őszinteség benyomását keltették, mintha valamiféle kollektív érzést fogalmazott volna meg.

“Elhatároztam, hogy nem fogok félni ettől az embertől. Hogy nem tartok majd a vele való találkozástól a bíróságon. Azért jöttem ide, hogy elkísérjem Hannét. Nem akartam meghátrálni, kihúzni magam a dolog alól, és sikerrel jártam. Úgy éreztem, tartozom ezzel Hannénak. Egészen eddig vele akartam tartani. És sikerült, én pedig tulajdonképpen nagyon büszke vagyok erre. Most eljutottunk a végére. Ez volt a per az én számomra, s ha van fellebbezés, abban én nem akarok részt venni. Kezdem azt gondolni, hogy ez az ember nem rettent meg engem. Azt hiszem, képes leszek együtt élni azzal, ami itt történt. Kaptam néhány választ, még ha nem vált is világossá minden. Nos, továbblépünk.”

Amikor Løvlie befejezte, mindenki tapsolni kezdett. Ilyesmire sem eddig, sem ez után nem került sor. Az előadás véget ért. Ott maradtam az utolsó sajtótájékoztatóra, lassan berakodtam a táskámba. A bíróságról kilépve meglazítottam csokornyakkendőmet, amelyet Dorte unokanővéremtől kaptam a születésnapomra. Amikor aznap reggel a nyakamba kötöttem, megesemeseztem neki, hogy viselem. Dorte munkahelye, egy irodaépület súlyosan megsérült a robbanáskor, nem is emlékszik rá, hogyan jutott ki onnét. Tekintettel arra, mennyire meggyötört a többi “és mi van ha?”-lehetőség, a per során meglepetéssel állapítottam meg: egyszer sem próbáltam elképzelni, milyen lett volna, ha Dorte meghal. Fura dolog rájönni, hogy az ember agyát nem foglalkoztatja egy esemény, ha megkapja, amit akar – azt tudniillik, hogy az ember szerettei továbbra is életben vannak.

S az utøayi szülők – velük mi lesz? És a fivérek és nővérek, a legjobb barátok, a titkos traumák? Az összes család, a sok halott és a rengeteg csend… száz meg száz ember hiányolja majd szeretteit sok-sok eljövendő éven át. Értelmes magyarázat nincs, csak a veszteség.

Ez után a zavaros megjegyzés után hadd jegyezzek meg valamit. Tudták, hogy a per a nyári napforduló előestéjén fejeződött be, amelyet mi itt Skandináviában Szent Hans Estéjének nevezünk? Ez az év legrövidebb éjszakája, az emberek egész éjjel fenn maradnak, máglyákat gyújtanak, és úgy viselkednek, mint a pogányok, miközben a madarak csiripelnek, a Nap pedig nem nyugszik le. Ma éjjel nem lesz éjszaka.

Utóirat

Augusztus 24-én Anders Behring Breiviket épelméjűnek nyilvánították. Huszonegy évi internálásra (“védőőrizetre”) ítélték, a leghosszabb büntetést kapta, amelyet a norvég jog lehetővé tesz, s amely mindaddig meghosszabbítható, amíg Breiviket a társadalomra veszélyesnek tekintik. Az ítéletben a bíró azt írta, hogy “bár huszonegy év nagyon hosszú büntetés, a bíróság valószínűtlennek tartja, hogy ez az időtartam önmagában, tényéből következően csökkenti egy újabb támadás veszélyét. Szabadon bocsátásakor a demokrácia, amelyet el kíván törölni, továbbra is fennáll majd”. Breivik nem fellebbezte meg az ítéletet.

FORDÍTOTTA KŐRÖS LÁSZLÓ