– Különösen nagy öröm számomra – kezdte a Monsignore Schorn a beszédét –, hogy éppen a világ legnagyobb művészei azok, akik sosem feledkeznek meg a legszegényebbekről. Náluk senki sem tudja jobban, ráadásul a saját legmélyebb tapasztalataikból merítve, hogy az emberiség legnagyobb műalkotásai a lemondás révén keletkeznek. Csak a dilettáns nyúl kéjes örömmel mindaz után, ami a keze ügyébe kerül. De valódi művészetté csak akkor válik egy műalkotás, ha megalkotója képes az önkorlátozásra. Miként az ember is csak akkor jut el a valódi emberi létezéshez, ha felfogja: adni boldogítóbb dolog, mint kapni.

Te jó ég, a főnszél és a hold és az erőit lassan felvonultató fejfájás miatt a Brenner szinte szó szerint hallotta most a beszéd kezdetét. De a többi részt már csak töredékesen tudta most összerakni. Ha a parti elején sejti, hogy a Monsignore Schorn lesz a szónok, akkor már az eleitől fogva jobban odafülelt volna, mi sem természetesebb. De így most csak töredékesen emlékezett. És talán ezért is képzelte be magának, hogy a beszéd egyenesen neki volt címezve, mert a töredékesség mindig veszélyes, és ha az ember tévesen rakja össze a zilált darabkákat, már kész is az üldözési mánia.

A Monsignore Schorn egyszerre csak Vincent van Goghra terelte a szót. És ekkor a Brenner megint felfülelt, mert ugyan a Vincent van Gogh jó művész volt, viszont a fülét azért nem feltétlenül kellett volna levágnia. Mert akkor a Monsignore Schorn beszéde is rövidebb lett volna.

Eleinte a Brenner azt hitte, hogy a Monsignore azért beszél a festőről, mert a közönség soraiból valószínűleg sok olyan ember hallgatja, akinek egy eredeti Van Gogh lóg a hálószobájában, és hogy ezzel az elegáns mozdulattal kicsit meglazítja az adakozó bugyellárisának a száját. De nem, a Monsignore Schorn egészen másra akarta kifuttatni a beszédét. Ugyanis azon morfondírozott, hogy bizony kényes kérdés a lemondás, és hogy az ember még e téren is képes túlzásokba esni.

Mert manapság a sajtó nyilvánosságában egyre-másra hallani olyan bíráló szavakat, miszerint a jótékonykodással a gazdagok csak a saját rossz lelkiismeretüket akarják elaltatni, kvázi. És éppen ezzel kapcsolatban vetette fel a Monsignore azt a roppant érdekes gondolatot, hogy a lemondás terén sem szabad túlzásokba esni. Mert éppen a művészettörténet szolgáltat jó példát arra, hogy pusztán az átlelkesültség miatt az embernek nem szabad levágnia a saját fülét, mert az végső soron senkinek sem használ. Hanem maradjon meg az ember egészségesnek és derekasnak, mert így tud igazán másokon segíteni.

És hazafelé a Brenner megint arra gondolt, hogy roppant érdekes egy beszéd volt ez, mert ugye nemcsak a morál, hanem a művészet is benne volt. És a Monsignore Schorn a Paul Gettyt ugyancsak megemlítette. Vágod, ugye, egy amerikai milliomosnak a fia volt ez, akinek szintén levágták a fülét, mert az elrablói azt mondták akkoriban, figyuzzatok, valahogy csak be kell bizonyítanunk, hogy tényleg nálunk van a gyerek.

A Brennernek csak a hazafelé vezető úton tűnt fel, hogy milyen ravaszul választotta ki a Schorn a beszéde témáját. Egy fesztiválpartin, számtalan világhírű zenész előtt éppen a fülről beszélni, hát meg kell mondjam, nem éppen kispályás dolog. Beszélt van Goghról és a füléről (túlzott lemondás), beszélt Paul Gettyről és a füléről (túlzott kapzsiság), és általában is szóba hozta a jó és a rossz füleket. Mert a fül, természetesen, nagyon jó dolog egy zenésznek, nincs semmi hozzá fogható. De rossz is képes lenni, mármint a fül, ha túlságosan kíváncsi az ember. És e téren a Biblia egészen brutális: Ha megbotránkoztat a füled, akkor vágd le!

„Akkor vágd le!” – vágta ki metsző hangon a püspökjelölt Schorn többször is a beszéde során. Mert azt mondta, hogy a rágalmak ne ingereljenek, ne is izgassanak téged, és ha a nyilvánosság és a sajtó gúnyt űz a jótékonykodásból, akkor zárd el a füledet e méreg elől. És a Monsignore Schorn nagyon érdekesen fogalmazott: ne pazarold a figyelmedet bárki mondandójára, mert könnyen lehet, hogy a füledet sem kapod vissza soha többé.

És a hazafelé vezető úton a Brennernek most eszébe jutott, hogy ennél a tételnél szabályosan összerezzentek a világhírű zenészek. Rettentő elképzelés, mert hiszen a hallás fontosabb, mint a hang, ezt a Brenner már a puntigami énektanárától megtanulta. Na most hogyan jutott a nyomozó arra a következtetésre, hogy e szavakkal kimondottan reája célzott a püspökjelölt?

Annyi szent, hogy egy nyomozónak is nagyon fontos a hallás. Ámbátor sokat fecsegnek a szaglásról, hogy kifinomult orr is kell a detektívnek. De én erre azt mondom: a hallás fontosabb, mint a szaglás! És tény, ami tény, a szaglás nem is volt valami erős oldala a Brennernek. De hogy órákon át egy mégoly érdektelen fecsegésre is képes volt a fülhallását meg a figyelmét pazarolni, ebben aztán pikk ász volt, annyit elmondhatok.

Viszontag mégis. Ha egy regiment zenész előtt megtartott beszéd a hallásról szól, akkor az ember nem könnyen jut ama gondolatra, hogy ebben a körben a mondandó éppen az egy szem detektívre vonatkozik. És általában soha nem is volt a Brenner stílusa, hogy mindazt magára vonatkoztassa, amihez semmi köze. Ellenkezőleg, bizonyos hölgyismerősei ráadásul meg is bírálták érte, hogy olykor még azokat a dolgokat sem vette magára, amiket kimondottan neki címeztek. És akkor most hogyan támadt az a képzete, hogy a Schorn az egész beszédét kizárólag neki szánta, kvázi figyelmeztetésül, hogy nem szívesen veszi, ha valaki az ő múltjára pazarolja az összes figyelmét és filhallását.

De talán még pontosabban kellene mondanom. A hazaúton a Brenner még a legkevésbé sem fogta fel figyelmeztetésként a beszédet. Valami furcsa érzés már átjárta, de talán mégis az alkohol, a főnszél és a felemás holdtölte okozta egy kissé, hogy olyannyira foglalkoztatta a Schorn-beszéd.

Fordította Bán Zoltán András

Részlet a Silentium! című regényből, mely a Scolar kiadó gondozásában jelent meg, 2011-ben.