Amikor a nőgyógyász doktornő, akit Dr. Sabina Christennek nevezek el, a rendelőjében töltött fárasztó hétfői munkanapja után belépett a mélygarázsba, ahol az autóját hagyta, egy pillanatra csodálkozva megtorpant. Úgy rémlett neki, a garázs gumiabroncsok, olajfoltok és benzin szagától átjárt, állott levegőjében lószag is terjeng. Hogy honnan eredhet, nem volt kideríthető; a házbeli bérlők autói a megszokott helyükön álltak, a házmesternek fönntartott sarokban pedig, mint rendesen, ott volt a hóeke és a lombszívó gép. ¹

Talán a többi autótulajdonos közül lovagolni volt valaki, gondolta a doktornő, mielőtt beszállt, és az illető utána a kocsijában hagyta a lovaglóruháját. Miközben kihajtott a garázsból, megpróbálta a többi garázshasználót lóháton elképzelni, s az egyetlen, aki képzeletében nyeregbe illően festett, a fogorvos volt a második emeletről, róla azonban a doktornőnek úgy rémlett, hogy vadász. Elhatározta, hogy ha legközelebb találkozik a férfival, megkérdezi, nem szokott-e lovagolni.

Körülbelül egy hét múlva ismét föltűnt neki a szag. Ezúttal olyan átható volt, mintha egy épp lovaglásból visszatért csatakos ló árasztaná, amely még egypár lócitromot is elpotyogtatott. Lónak azonban nyoma sem volt, lócitromnak meg végképp; csak a néhány autó állt némán és unalmasan; ki-ki a megszokott parkolónégyszögében.

A doktornő csodálkozott. A fogorvos, akit megkérdezett a dologról, azt mondta, nem lovagol, és nem is tűnt föl neki a szag. Amíg a doktornő hazafelé autózott; eléggé sietősen, mert váratlanul hosszúra nyúlt a rendelés, s a két kamaszlánya – amint azt sms-ben megírták neki – várt rá otthon a vacsorával, egyszerre erősen vágyódni kezdett a lovak után.

Gimnazista korában gyakran besegített egy lovaglóistállóban, hogy meg tudja fizetni a lovaglóóráit, amelyekről a szülei hallani sem akartak; túl veszélyes és túl drága mulatságnak tartották, s azzal nyaggatták a lányukat, miért nem jár a barátnőjével balettiskolába; az valami szép dolog és mennyivel jobban illik egy lányhoz! ő azonban buzgón csutakolta a lovakat, levette róluk vagy épp fölrakta rájuk a lószerszámot, slaggal lemosta a lábukat, megtisztította a patájukat, talicskára pakolta és kitolta a trágyadombra a ganéjt, friss szalmát terített a bokszokba, a jászlakba szénát rakott, azután jóleső érzéssel figyelte, ahogy a lovak rágnak – mint egy elveszettnek hitt világból érkező vendég, ez a jó érzés fészkelte beléje magát most, amikor megcsapta a szag. Eszébe jutottak a régi, lóháton töltött órák, amikor erdei utakon és pipacs meg búzavirág szegélyezte gabonaföldek között lovagolt el, vagy egyik majorságtól a másikig, ahol rögtön rázendítettek a kutyák, amint feltűnt a kis lovascsapat, amelyben ő is ott lovagolt, és miközben most lámpától lámpáig araszolt a kocsijával, egyszerre az egész városi közlekedés a lovakkal szembeni árulásnak tűnt számára. E derék, okos állatok évszázadokon át segítették az embereket abban, hogy gyorsabban jussanak el egyik helyről a másikra, mígnem a benzinmotor föltalálása elég volt ahhoz, hogy hobbivá értékelje le a lovakat, és még a lóerő kifejezés is olyan rövidítéssé silányodott, amely mögött senki nem érzi már egy földet kapáló vagy trappoló állat húzóerejét. Letekert ablakkal várakozva egy piros lámpánál egy pillanatra megpróbálta elképzelni, hogy ezek a kocsijukban hazafelé igyekvő emberek mind lovon ülnek, s a felidézett képtől kurtán fölnevetett, amivel megütközött és gyanakvó pillantást vont magára a mellette álló kocsiból.

Az egyetem vége felé hagyott föl a lovaglással; jöttek az orvosgyakornoki évek, majd a házasság és a leányai, a praxis, a válás, és nem jutott már heti fél napja erre a kedvtelésre, meg kedve sem volt már hozzá. Miért rohanhatta meg most ilyen hevesen a lovak közelében töltött esztendők emléke?

Megöregedtem, villant át rajta, s ez a gondolat annyira megrémítette, hogy kis híján nem vette észre a kocsija mellett a kereszteződésen egyenesen áthajtó kerékpárost, akit, ha nem vár a jobbra kanyarodással, elütött volna.

Ám amikor a nagyobbik lánya megkérdezte, hogyhogy ilyen jól néz ki, elhatározta, hogy mihelyt teheti, fölkeres egy lovasistállót.

Egyébként a házmester, akitől másnap megpróbált a szag eredetéről érdeklődni, csak csodálkozva nézett rá, és valóban: aznap a legcsekélyebb lóillat sem vegyült a benzin- és az autógumi-szagba.

Sabina Christen következő néhány hete teljesen be volt táblázva; továbbképző konferencián vett részt, minek folytán túlóráznia kellett a rendelőjében, így aztán nem is gondolhatott rá, hogy megfelelő lovaglóistálló keresésével foglalkozzék, a garázsban érzett lószagot pedig már szinte el is felejtette.

Így annál inkább csodálkozott, amikor egyik este (épp a mélygarázs ajtaját készült kinyitni) nyerítést hallott. Megtorpant egy pillanatra, azt latolgatván, hallucinált-e vajon, amikor másodszor is felhangzott a nyerítés. Óvatosan lenyomta a kilincset, résnyire nyitotta az ajtót, és megpillantotta az almásderest. Az állat ott állt, ahol Sabina emlékezete szerint reggel az autóját hagyta, és a falat nézte, ám amikor a doktornő egészen kitárta az ajtót, a ló gyors mozdulattal (amelytől meglobogott hosszú sörénye) feléje fordította a fejét, és újból fölnyerített; ez egyenesen viharosan hangzott.

A doktornő letette a táskáját az ajtó mellé, és elővigyázatosan közeledett a lóhoz, majd kezét a farára téve azt kérdezte: – Hát te honnan jöttél?

Úgy tűnt, az asszony közelsége valamelyest megnyugtatta a lovat, amely lassú fejmozdulatokkal engedte át sörényét Sabina finom vakargatásának. Gyönyörű almásderes volt, herélt, fölszerszámozva és -nyergelve; a nyeregnek szokatlanul magas volt a kápája.

Ebben a pillanatban úgy tűnt neki, mintha a házmestert hallaná tenni-venni a garázs előtt, ezért megnyomta a garázsajtó távirányítóját, amelyet már amúgy is a kezében tartott. Zümmögve kinyílt a billenőkapu, Sabina kiállt a bejárat elé, de nem látott senkit.

– Jordi úr! – kiáltotta körülnézve –, Jordi úr! Miféle ló ez itt, a garázsban? – Erre a ló úgy oldalba bökte a pofájával, hogy kis híján elesett.

– Mi ütött beléd?! – mondta a doktornő, és megragadta a kantárját.

Amikor ezután az almásderes egészen könnyedén a csípőjéhez dörgölte a fejét, Sabinának a gondolattól, amely átvillant az agyán, el kellett mosolyodnia. Végignézett magán, le a lábáig, és szemügyre vette a félcipőjét. Kellőképp erős és stabil lábbeli volt; időnkénti hátfájására való tekintettel, légzsákkal a talpában. Nadrág volt rajta, a blúza fölött vékony kosztümkabát; meleg, koranyári este volt, valamivel előbb végzett a rendelőben, ilyenformán nem volt akadálya, hogy úgy, ahogy van, kilovagoljon egy kicsit. Rendelője a város szélén volt; két utcával odébb az utca egy leágazása a Burgerwald nevű erdő széléhez vezetett.

Mintha kitalálta volna a gondolatát, az almásderes lassan megindult, hagyta, hogy az asszony kantárszáron vezesse; föllépdelt a kocsibehajtón, követte a doktornőt a főutca járdáján, azután befordultak a Burgerwald utcába. Patkócsattogását először két-háromemeletes tömbházak visszhangozták, azután fűnyírók zaja nyomta el, amelyek családi házakhoz tartozó, szekérkerekekkel, kerti törpékkel és békák lakta biotopokkal ékes kertekben tombolták ki magukat. Az egyik kertből szegélynyíró ollóval a kezében egy asszony integetett oda Sabinának: – Halló, doktornő; nem is tudtam, hogy szokott lovagolni.

Sabina Christen ijedten rezzent össze. Brunner asszony, az egyik betege. – Csak ritkán – válaszolta anélkül, hogy megállt volna.

– Gyönyörű állat! – kiáltotta utána Brunner asszony –, hogy hívják?

– Beowulf! – kiáltotta vissza a doktornő már távolodóban, és fogalma sem volt, hogyan jutott eszébe épp ez a név.

– Hallottad? – mondta a lónak. – Beowulf! – Nevetett, és amikor az almásderes fújtatva fölvetette a fejét, Sabinát olyan jókedv öntötte el, mintha volna szeretője, aki épp az imént hívta titkos találkára.

Elhagyta az utolsó házat is; az aszfaltozott út egy hídon túl, amelynél egy fűzfa állt, földútban folytatódott, amely a Burgerwald felé vezetett. A doktornő megállt, a ló ugyancsak. Sabina szemügyre vette az almásderes hasán végigfutó nyeregszíjat, és úgy döntött, kissé szorosabbra húzza, amit az almásderes minden ellenkezés nélkül tűrt. A szíj csatja olyan volt, akárha színezüstből lenne. Sabine kalandvágytól feszítve az övébe dugott egy letört fűzfavesszőt, amelyet a földről szedett föl – ez afféle zsoké-érzéshez segítette.

– Szóval Beowulf – mondta aztán –, megpróbáljuk együtt?

Bal lábát bedugta a kengyelbe, és olyan könnyedén lendült a nyeregbe, mint egy tini; jobb lába azonnal megtalálta a másik kengyelt, és az almásderes máris könnyű, kellemes ügetésbe fogott; Sabina gond nélkül föl tudta venni az ügetés ütemére előre-hátra mozgó ló ritmusát, s hátaslova minden további nélkül hagyta, hogy Sabina lépésre csökkentse a tempót, amikor két bringás jött velük szembe.

Elérték az erdő szélét; Sabina úgy döntött, az útelágazásnál az erdőbe vivő utat választja; itt kevesebb sétálóra számított. Olyan egyszerű volt megértetnie magát a lóval, mintha tegnap lovagolta volna legutóbb, az almásderes pedig olyan engedelmes és alkalmazkodó volt, mintha egy idős várúrnő ülne a nyergében. Minden nehézség nélkül megelőztek egy csapat fiatalt, akik az erdei kunyhós tisztás felé igyekeztek; a tisztásról piknikhez gyújtott tűz füstje kanyargott az égre. S amikor egy darabon nyílegyenes út húzódott előttük, amelyre a nap fakoronáktól és levelektől többszörösen megszűrt sugara barátságos fényt hintett, Sabina úgy találta, megkockáztathat egy kis galoppot is. Amikor egy halk „Hü!” kíséretében megszorította lábával a ló véknyát, és Beowulf ruganyos galoppra váltott, amelyet Sabina játszi könnyedséggel bírt, valódi öröm járta át a doktornőt, és ott, helyben elhatározta, hogy mostantól ismét rendszeresen fog lovagolni. Megpillantott maguk előtt egy utat, amely balra ágazott le, az erdő széle felé, s mivel úgy vélte, elsőre elég lesz ennyi, balra húzta a gyeplőt, testsúlyát is a kanyarra fölkészülve helyezte át, s kis híján leesett a lóról, amikor az egyenesen vágtatott tovább. Sabina azonnal megrántotta jobb- és balfelől is a gyeplőt, és szigorúan „Hó-oh!”-ot kiáltott, az almásderes azonban, amellyel addig olyan remekül megértették egymást, rendületlenül folytatta galoppját. Lovasa minden erejét beleadva ismét betámasztotta lábát a kengyelbe, erőteljesen visszarántotta a gyeplőt, s amilyen hangosan csak tudott, rákiáltott: „Hó-oóh, Beowulf!”, ám ez is hatástalan maradt. Sabina megijedt, és harmadszor is megpróbálta visszanyerni az uralmat az almásderes fölött, amely azonban próbálkozásaival mit sem törődve vágtatott tovább; izomzata mint valami nagy, önálló erő dolgozott a doktornő combjai alatt, és Sabine semmi módon nem tudta befolyásolni-irányítani ezt az erőt.

Amikor észlelte, hogy nem tudja már irányítani a lovat, igyekezett nem pánikba esni. Érezte, hogy csakis a lóval együtt van esélye, ellene semmi. Arra kellett összpontosítania az erejét, hogy nyeregben maradjon. Úgy tűnt, nem alaptalan a remény, hogy a ló hazafelé tart vele, legalábbis a jelek szerint az állat jól kiismerte magát az erdőben, egyszer balra kanyarodott, azután ismét jobbra, patái egy gép szabályosságával dobogtak, egyszer pedig azzal lepte meg Sabinát, hogy egy olyan ösvényen vágtatott föl, ahol az asszonynak, bármilyen mélyen hajolt is előre, az arcába csaptak az ágak. Csak most döbbent rá, milyen könnyelműség volt védősisak nélkül lóra, egy idegen lóra ülnie, amely egyre idegenebbnek ható vidékeken vágtázott át vele. Sabina soha nem gondolta volna, hogy ez a városhoz oly közel fekvő erdő ilyen sűrű, ilyen nagy és ilyen paradicsomian érintetlen. Amikor például a gyerekekkel sétált be az erdőbe, hamarosan mindig valamilyen autóúthoz értek, amelyen át kellett menniük, vagy kiértek az erdőszélre, ahol (általában már egészen benépesült) turistavendéglők, játszóterek és pihenőhelyek várták a kirándulókat, vagy váratlanul teniszpályák előtt álltak, amelyek mögött Mercedesek és BMW-k parkoltak, most azonban lassan egy negyedórája néptelen és egyre sűrűbb sötétségbe boruló utakon lovagolt; fájni kezdett a combja a véget érni nem akaró vágtától, és be kellett vallania, hogy fogalma sincs, merre járnak.

Megkönnyebbült, amikor ritkulni kezdett az erdő, és egy völgybe értek, amelyben bővizű patak folyt, s valamivel odébb, egy öreg favázas háznál jókora malomkereket hajtott. Az almásderes azonban semmi jelét nem adta, hogy szelídebb-lassabb járásmódba készülne váltani.

– Vigyázat! – kiáltotta Sabina hangosan, miközben a ló a ház felé rúgtatott vele – nem tudom megállítani! – s ekkor már szét is rebbent a ház előtt néhány ember; Sabinának úgy rémlett, egyikük fehér kötényt és bojtos sipkát visel; látott egy zsákokkal megrakott, hosszú fakordét is, amelynél két hatalmas igásló álldogált, s miközben kutyaugatás és dühös kiáltások harsantak fel a nyomában, ahol elvágtatott, érezte, hogy fogytán az ereje, és kezd elhatalmasodni rajta a görcsös félelem, hogy a ló leveti magáról. A malomvölgy fölött, egy erdő borította magaslaton megpillantott egy várat, amelyen háromszögletű lobogók és nagyobb zászlók lobogtak, és amikor az almásderes beviharzott vele az erdőbe, és nagy lendülettel rátért a mondott várhoz vezető ösvényre, Sabina megmarkolta a sörényét, odahajolt a fejéhez, és a fülébe suttogta: – Beowulf, kérlek! –, és a ló, nem kis csodálkozására, valóban abbahagyta a vágtát, és visszatért ahhoz a könnyed ügetéshez, amellyel az egész lovaglás kezdődött.

A doktornő fölegyenesedett a nyeregben, de már nem sikerült igazodnia a ló mozgásához, így ide-oda csúszkált-rázkódott a nyeregben. Leszállni nem volt bátorsága, így hát boldog volt, amikor egy őrbódéból egy történelmi viseletbe öltözött fiatalember lépett ki és közeledett hozzá, tisztelettudóan, ámbár alig érthetően köszöntötte, megragadta az almásderes kantárját, s lovat és lovasát lépésben fölfelé vezette egy kanyargós úton. Az út végén lebocsátott felvonóhíd vezetett át a várárok fölött.

Még mielőtt a hídra léptek volna, a fiatalember elkiáltotta magát: – Beowulf! – A falakon belül szájról-szájra terjedt a kiáltás, és mire Sabina Christen az almásderesen belovagolt a várudvarba, élénk nyüzsgés fogadta. Mindenféle ajtókból emberek jöttek elő, a felső emeletek ablakaiban arcok mutatkoztak, a lőréses várfolyosón egy sisakos férfi örvendezve emelte magasba a számszeríját, egy mosónő, aki épp egy nagy darab lenvásznat emelt ki jókora fafogóval egy gőzölgő dézsából, visszaejtette a vásznat; az apród most egy mozdulattal arra kérte a jövevényt, hogy szálljon le a nyeregből, amit Sabina meg is tett; egy gyerek rikoltozva mutogatott Sabina nadrágjára, mire egy felnőtt azonnal megpofozta, a férfi pedig, aki most odalépett Sabinához, szemlátomást a várúr volt, és valamely, Sabina által még soha nem hallott dialektusban elmondta, hogy várták már, és tüstént oda fogják kísérni leányához, a várkisasszonyhoz.

A doktornő egészen össze volt zavarodva és fölöttébb nyugtalan volt. Nemcsak arról nem volt sejtelme sem, hová került, és miféle játék folyik itt, de ráadásul még vártak is tőle valamit. Mivel épp a kerekes kút mellett állt, kért egy korty vizet; az apród rögtön merített neki egy cinpohárral a kút peremén álló vödörből. Sabina kihasználta az ivással nyert időt, hogy szemügyre vegye a félkörben körülötte állókat. Egy sem volt köztük, aki ne történelmi viseletbe lett volna öltözve, senki, akinek a tekintetében akár csak egy leheletnyi pajkosság is bujkált volna, arra utalván, hogy Sabina valamiféle álarcosbálba csöppent; ellenkezőleg: aggodalommal vegyes tisztelettel néztek rá; olyan tekintettel, amelyet Sabina a súlyos betegeknél tett vizitjeiről ismert, s ebből rájött, hogy bármilyen konkrét okból, de kétségkívül orvosként lesz dolga, ezért hozták ide.

– Köszönöm – mondta a poharat visszaadva, majd megkérdezte a várúrtól, hol a leánya. Erre két, csúcsos főkötőt viselő asszony fogta közre, akik hosszú szoknyájuk fölé kötényt kötöttek, s először egy keskeny kapun át egy szűk előtérbe vezették, majd föl egy csigalépcsőn. Miután fölértek, az egyik asszony kinyitott egy nagy, vaspántos ajtót, amely mellett egy szolgálólány állt, illetve hajolt meg félénken és alázatosan, és egy helyiségbe invitálta Sabinát, ahol két szolgáló térdelt egy forró vízzel teli dézsa mellett. Egy komód előtt üres bölcső állt, a komódon olló és zsinórgombolyag; egy sokkarú gyertyatartó nyugtalanul villódzó fényt vetett egy baldachinos ágyra, s ebben az ágyban egy nehezen lélegző, elképesztően fiatal, vöröshajú asszony vajúdott.

Sabina odalépett az ágyhoz, rásimította tenyerét a fiatalasszony forró homlokára, és szeplőkkel telepettyezett arcába nézett. – Hogy érzi magát?

A kérdezett nem válaszolt, csak tágra nyílt szemmel bámult Sabinára. Azután fölült a takaró alatt, és mélyről jövő nyögést hallatott.

– Az első gyermek? – kérdezte Sabina, mire a fiatalasszony bólintott.

– Sabina vagyok – folytatta a doktornő –, hát téged hogy hívnak?

– Mechthild – suttogta az asszony, és újra felnyögött.

Sabina visszahajtotta a nehéz takarót, ám amikor a fiatalasszony hálóingét is föl akarta gyűrni, a két asszony, aki fölkísérte, a hálóing szegélyét megmarkolva megakadályozta, és úgy néztek rá, mintha valami szentségtörést akart volna elkövetni.

– Szóval – mondta erre Sabina –, én vagyok a doktornő. Világos?

A két asszony kelletlenül eleresztette a hálóinget, amelyet Sabina a vajúdó asszony melle fölé gyűrt, és megnézte a nő hasát. Mechthild alkata olyan volt, akár a nagyon fiatal lányoké, medencéje ijesztően keskeny, a has boltozata pedig hatalmas.

– Nyissátok ki a spalettákat – utasította a két szolgálót, miközben végigtapogatta Mechthild hasát, és amikor az asszonyok tanácstalanul néztek egymásra, valamivel emeltebb hangon hozzátette: – Gyorsan!

Az asszonyok engedelmeskedtek; az ablakon át az esti fénnyel együtt a friss levegő is beáradt az áporodott levegőjű szobába; Mechthild mohón szívta be.

Amikor most Sabina a hüvelybemenetnél akart dolgozni, rémülten konstatálta, hogy elsősegélytáskáját a kesztyűkkel, a szívhang-felerősítővel, és mindazzal, amire most szüksége lenne, az autóban hagyta, a garázsban, és izzadt kezét, amellyel a ló kantárját és nyergét fogta, majd pedig az almásderes sörényét markolta, nem tudta rendesen megmosni. Belemártotta egyik ujját a dézsába, de tüstént vissza is húzta.

– Szappan? – kérdezte, de a többiek nem ismerték a szót. Sabina gondolkodott egy pillanatig.

– Snapsz? – Szintúgy ismeretlen.

– Pálinka? – kérdezte aztán, mire az asszonyok élénken bólogattak.

– Gyorsan! – kiáltotta Sabina –, gyorsan, gyorsan! – Az ifjú Mechthild keservesen nyögött, ám nem volt képes kitolni magából méhének gyümölcsét.

Sabina másodszor is végigtapogatta a hatalmasan domborodó hasat, ujjával ellenőrizte, mozgatható-e még a gyermek feje, majd a tarkópontjára illesztette a fülét, míg meg nem hallotta a gyermek szívdobogását. Milyen közelinek tűntek a szívdobbanások, amikor a hasra illesztett készülék közvetítette őket, és milyen távolinak most, hogy pusztán a fülével kellett meghallania. De, ebben Sabina biztos volt, észlelhetők voltak. A gyermek élt.

– Csak szép nyugodtan, Mechthild – mondta mindkét kezét a vajúdó hasára téve.

Mit tesz, ha komplikáció lép fel? Az ablakhoz lépett, és lepillantott az udvarba – látta, hogy elég tágas ahhoz, hogy le tudjon szállni egy helikopter.

– Hol lehet itt telefonálni? – kérdezte.

Mire gondol, kérdeztek vissza furcsa dialektusukban a segítőasszonyok.

– Telefonálni – ismételte Sabina, s igyekezett mutogatással érthetőbbé tenni a szót.

Az asszonyok tanácstalanul ingatták a fejüket, miközben Mechthildet újabb fájdalomhullám rántotta föl fektéből.

Amikor Sabina a mobiltelefonját vette volna elő, észrevette, hogy nincs nála. A táskája a garázsban maradt az ajtó mellett. Így aztán az égvilágon semmi nem volt nála a kulcscsomóján kívül, és nagyon úgy tűnt, az almásderes olyan világba hozta, amelynek alig-alig volt köze a saját világához. Itt egyszerűen az zajlott épp, amiben minden kor asszonyainak részük van, és valamilyen rejtélyes okból őt szemelték ki, hogy segítsen ebben.

Az idősebbik asszony jött be sietős léptekkel a szobába, kezében egy üveg pálinkával. Sabina az orrához tartotta, az illata alapján meglehetősen töménynek taksálta, azután megkérte az asszonyt, hogy lassan csurgassa a kezére. Az asszony megtette, amire utasította, és Sabina jól bedörzsölte a szesszel a tenyerét és az ujjait.

– Köszönöm – mondta –, hogy hívnak?

– Anna – felelte az idősebbik segítő.

– És téged?

– Maria – mondta a másik.

Bővebb bemutatkozásra nem jutott idő, mert Mechthildre újból heves fájások jöttek rá.

Sabina odaállt az ágy széléhez, óvatosan benyúlt a hüvelybemenetbe; a méhszájat csaknem teljesen nyitva, a gyermek fejét pedig a medencebemenetben találta, a nyílvarrat azonban, amint azt teljes bizonyossággal megállapította, egyenes volt, ez annyit jelentett, hogy egyenes magzatállással van dolga.

– Mennyi ideje tart? – kérdezte.

– Már egy egész napja – válaszolta szinte egyszerre Anna és Maria.

Tehát attól, hogy megváltoztatják Mechthild testhelyzetét, már semmit nem lehetett várni. Ilyen körülmények között Sabinának gyakorlatilag minden kollégája, akit csak ismert, a műtét mellett döntött volna. Medikaként olvasta ugyan egyszer, hogyan kell manuálisan levezetni egy ilyen szülést, de álmában sem gondolta volna, hogy ezt valaha is kiviteleznie kell a gyakorlatban.

Egy pillanatra behunyta a szemét, abban a hiú reményben, hogy utána felébred ebből a lidérces álomból, s amikor ez elmaradt, két segítőjéhez fordult.

– Van itt hideg víz?

Nincs, hangzott a válasz.

– Hozzatok hideg vizet – mondta Sabina, a segítőnők pedig továbbadták a parancsot az ajtó előtt posztoló szolgálónak.

Ekkor megkérte a két segítőasszonyt, hogy üljenek Mechthild ágyára és segítsenek őt előre húzni. Rémülten néztek vissza rá. Ifjú parancsolójuk baldachinos ágya szemlátomást felért nagyjából egy trónnal.

– Muszáj – mondta Sabina –, egy-kettő! – S amikor a két asszony fölmászott az ágyra, és a hóna alá nyúlva fölültették a vajúdót, Sabina addig húzta előre a fiatalasszonyt, amíg medencéje az ágy peremére nem került.

A szolgáló visszaért a hideg vízzel.

– Nedvesíts meg egy kendőt, és tedd a homlokára – mondta Sabina.

Mechthild felnyögött; a szolgáló késlekedés nélkül végrehajtotta az utasítást.

– Szülésznő valamelyikőtök?

Egyik asszony sem reagált. Aztán Sabinának eszébe jutott a régi szó.

– Bábaasszony?

Nagyon elkelt volna most neki egy öreg, tapasztalt bába segítsége, de sajnos mind az öt jelenlévő asszony tagadólag rázta a fejét, Mechthild pedig fájdalmasan fölkiáltott. A gyerek ki akart bújni végre.

Sabinának cselekednie kellett, és kétségbeesetten igyekezett fölidézni magában a szükséges fogásokat.

Megkérte segítőit, hogy fektessék vissza Mechthildet, s jobb keze mutató- és középső ujját lassan betolta a vaginába, kutatott, tapogatott, oldalirányba nyomott, majd ismét vissza; nem találta azokat a bizonyos pontokat, amelyekre szüksége lett volna, ujjai azonban tovább kutattak, míg végül megérezte a kutacsok mélyedéseit.

– Jól van, Mechthild – mondta Sabina –, itt az idő, hogy segíts nekem; egy kicsit el kell fordítanom a gyereket. Nyomj, amilyen erősen csak bírsz!

Mechthild nyöszörögve rázta a fejét.

– De, de – mondta Sabina –, hogyne tudnál! Tudom, hogy tudsz.

És miközben Mechthild mély sóhaj után nyomni kezdett, Sabine szétterpesztett ujjakkal igyekezett megragadni az aprócska fejet, ami nem kis csodálkozására sikerült is neki, és mindegyik tolófájás-hullám alatt akkorát fordított rajta, amekkorát csak tudott. Négy kontrakció után a fej megállapodott a medencében, és nem fordult vissza többé.

Sabina föllélegzett.

– Ügyes voltál! – dicsérte meg Mechthildet, de egy kicsit saját magát is.

Alig tudta elhinni, hogy mindezt puszta kézzel megcsinálta.

Ha szerencséje van, a szülés innentől normálisan zajlik tovább, végtére is a fej átjutott már a legszűkebb szakaszon. Sabina újra meg újra meghallgatta a magzat szívhangjait, és hamarosan konstatálta, hogy nincs szerencséje, mert nem és nem ment tovább a dolog. Ismét bedörzsölte a kezét pálinkával, amit Anna és Maria nemigen értettek, újabb hüvelyi vizsgálatot végzett, és megállapította, hogy a fejecske nem normál pozícióban van, hanem jóval hátrább, és hogy a kimerült és félelmek gyötörte Mechthild aligha lesz képes mechanikus segítség nélkül világra hozni a gyermeket.

A legtöbb hasznát egy vákuumharangnak vette volna, vagy lett volna legalább egy fogója, de egyik sem volt. Fájt a dereka; fölegyenesedett, s a kezét csípőre téve hátrahajolt. Ekkor véletlenül az ujjai alá került az övébe dugott fűzfavessző, és hirtelen fölrémlett előtte valahonnan a régmúltból egy ábra, amelyet egy régi nőgyógyászati szakkönyvben látott.

Kihúzta az övéből a vesszőt, belemártotta a forró vízbe, majd óvatosan hajlítani kezdte, amíg hurok-formájú nem lett.

– Anna, tölts egy kis forró vizet egy pohárba, és egy kis pálinkát hozzá!

Ismét letérdelt, kezében a hurokká hajlított vesszővel.

– Idd meg, Mechthild – mondta. – Ez jót fog tenni.

Anna odatartotta a fiatalasszonynak a poharat, és Mechthild kortyolt egyet. Ijedtében nagyra nyitotta a száját.

– Még egyet – vezényelte Sabina. – Orvosság! – És Mechthild lenyelt még egy kortyot.

– Ügyes! – biztatta Sabina. – Nagyszerű. És most az utolsót! – És amíg Mechthild undorát legyőzve leerőltette a torkán az italt, amelytől melege lett és szédült, Sabina megkérte az ágyon térdelő két asszonyt, hogy erősen fogják úrnőjüket, és megkérdezte Mariát, tudná-e egy kicsit még széjjelebb terpeszteni Mechthild lábait.

– Ne félj, segítünk – mondta Sabina a kínlódó Mechthildnek, a fiatalasszony azonban elgyötört sóhaj kíséretében hagyta oldalra billenni a fejét, és elveszítette az eszméletét.

– Hideg vizet az arcába! – kiáltotta Sabina –, gyorsan! – Ugyanis most volt a legnagyobb szüksége Mechthild együttműködésére. A komorna frissen megnedvesített kendővel ledörzsölte Mechthild homlokát és arcát, a fiatal várúrnő teste azonban megtagadta a további részvételt ebben a mártíriumban, s a tolófájások abbamaradtak.

Sabina ekkor óvatosan betolta a hüvelynyílásba a fűzfavesszőt, de nem sikerült elcsúsztatnia a gyermek feje mellett. Úgy zihált, mintha ő lenne az, aki szül.

Mechthild hörgött, de nem volt magánál. A fejecske teljesen kitöltötte a nyílást.

Az ágyon térdelő szolgálólányok sírva fakadtak, s a komorna arcán is könnyek gördültek le. – Istenem, Istenem! – sopánkodott Maria, Anna zokogott, és már Sabina is csak elúszó-homályosan látta a szülő nő hüvelyét a fejecskével, amely sehogy sem tudott kibújni.

– Elég a siránkozásból – mondta Sabina. – Mennie kell.

Bal kézzel egy pillanatra visszanyomta kissé a fejet, és sikerült is annyira becsúsztatnia a fűzvesszőhurkot, hogy érezte a gyermek állát. Amikor eleresztette a fejet, az tüstént visszanyomult a hüvelynyílásba.

Ekkor elkezdte kifelé húzni a hurkot; először nagyon óvatosan, majd látva, hogy a vessző bírja és nem törik el, erőteljesebben, Annát pedig arra kérte, hogy minden fájásnál nyomja meg alkarjával Mechthild hasát, Sabina tehát húzott és húzott, Anna nyomta és nyomta a hasat, Sabina továbbra is csak húzott, míg azt nem látta, hogy a fejecske rögzült a medencealapnál. Most a bal kezébe fogta a vesszőhurkot, s a jobbját szétterpesztett ujjakkal a gátra tapasztotta, hogy védje a hamarosan várható nagy nyomástól.

S a nyomás jött is, a Mechthildet elöntő következő fájdalomhullámmal együtt; Sabina jobbjával végső erejét megfeszítve nyomta a gátat, majd eleresztette a fűzfavesszőt, és bal kézzel segített az apró fejnek, amely véres magzatvíz kíséretében kitolult végre a napvilágra, s utána kicsusszant a gyermek egész teste. Ahelyett, hogy a Maria által a csecsemőnek készenlétben tartott kendőbe bugyolálta volna, Sabina anyja mellei közé fektette az újszülöttet. S mihelyt a gyermek fölsírt, a komódról elvett ollóval elvágta, a zsineggel pedig elkötötte a köldökzsinórját, amikor pedig Mechthild fölnyitotta a szemét, Sabina azt mondta neki: – Fiú –, és Mechthild mosolygott. A gyermek épnek és egészségesnek tűnt, csak szokatlanul erőteljesen előreugró álla volt feltűnő.

A méhlepény minden nehézség nélkül követte a magzatot; Maria egy kendőbe tekerte; Sabina pedig pálinkába mártott gyolccsal nyomkodta meg a gáton a nem különösebben nagy repedést. Azután nedves kendővel ledörzsölte a kezéről a vért, és az ablakhoz lépve látta, hogy a várbeliek valamennyien ott állnak az udvaron, és egy emberként néznek föl, izgatott várakozással, az ablakra.

– Fiú! – kiáltotta le nekik; a hírt üdvrivalgás fogadta, a várúr egy szép asszony nyakába borult, egy ezüstláncot viselő férfi nevetve bólintott, asszonyok és gyermekek perdültek táncra örömükben, a mosónő kezét csípőre téve megfordult saját tengelye körül, egy káplán keresztet vetett, két férfi kivonta a kardját, s jókedvükben nagy pengéssel és csattogással párbajt imitáltak, azután Sabina a homlokához emelte a kezét, elfordult az ablaktól, és egy pohár pálinkát kért Annától.

A patkócsattogás az éjszaka kellős közepén olyan szokatlan zaj volt a Burgerwald utcában, hogy az ágyában ébren fekvő Brunner asszony fölkelt, az ablakhoz ment és kinézett. Az utolsó utcalámpa fényudvarában eléje táruló látvány megijesztette.

A délután látott almásderes lassan poroszkálva közeledett, a nyeregben Christen doktornő dőlt rá a ló nyakára, a sörényébe kapaszkodott, és úgy tűnt, hogy alszik. A megdöbbent asszony magára kapott egy esőköpenyt, belebújt a szandáljába, kirohant, utolérte az almásderest, megragadta lovasának kezét, és félhangosan odakiáltotta neki: – Doktornő!

Sabina Christen kinyitotta a szemét, kábán fölegyenesedett, és Brunner asszony ekkor másodszor is megijedt. Kezelőorvosának blúza, kosztümkabátja és nadrágja teli volt vérfoltokkal.

– Ho-óh! – kiáltotta Sabina, mire az almásderes megállt.

– Honnan jön, az ég szerelmére? – kérdezte Brunner asszony, továbbra is erősen fogva a lovas kezét.

A doktornő mélyet lélegzett, majd lassan leszállt a nyeregből. – Egy szülésről.

– Jesszesz, az erdőben??

– Igen, elég eldugott helyen – sóhajtotta Sabina.

Brunner asszony határtalan elképedéssel meredt a doktornőre. Christen doktornő ma délután fiatalon ment el a kertjük előtt, s most hamuszürke volt a haja.

Sabina meglazította az almásderes nyeregszíját, a kantárjánál fogva megfordította a lovat, visszasétált vele az utolsó utcalámpáig, és azt mondta: – Menj haza, Beowulf!

Az almásderes fölvetette a fejét, rövidet nyerített, s kényelmes ügetéssel elindult az erdő felé.

A két asszony követte a tekintetével, míg fehérlő folttá nem enyészett, majd el nem tűnt az erdőben.

– Ismeri a hazautat – mondta Sabina, mielőtt páciense bármit kérdezhetett volna.

Tudna-e neki Brunner asszony valami régi kabátot kölcsönadni és taxit hívni, ez volt Sabina utolsó kérdése, mielőtt eszméletét vesztve összecsuklott.

Sabina négy hétig feküdt a rehabilitációs klinikán. A diagnózis a keringési rendszer összeomlását állapította meg, alighanem pszichoszomatikus természetű túlterheltségi tünetekkel; kezelőorvosa azt tanácsolta neki, keressen fel egy pszichiátert vagy pszichológust.

– Azt gondolom, inkább történészre van szükségem – mondta Sabina, aki egyébként elhatározta, hogy senkinek nem meséli el a történteket. Jól tudta, hogy aki azt állítaná, hogy mindez megesett vele, az rögvest elparentálná magát az emberek szemében. Miután alaposan áttanulmányozta a térképet egy hosszabb vágta rádiuszában, és utánanézett a dolognak egy várakról szóló könyvben, azt valószínűsítette, hogy a nehéz szülés színhelye leginkább Echsenburg vára lehetett; a rom lábánál található sekély völgyet ma is Mühlentalnak, Malomvölgynek hívják.

Azon töprengvén, kihez is fordulhatna, eszébe jutott öreg általános iskolai tanára, aki mindig lelkesen magyarázott a svájci történelemről, és képes volt a Habsburg-, Zähringer- és Kyburg-dinasztiák történelmi labirintusában minden várromot hibátlanul elhelyezni.

A tanár úr örült, amikor Sabina fölhívta és felvilágosítást kért tőle, s természetesen rögtön megkérdezte, miért érdekli ez a régi história; Sabina föl volt készülve erre a kérdésre, és sokat sejtetően annyit mondott: szentimentális okokból. Mindössze negyedórába telt, hogy a tanár visszahívta.

– Szóval az Echsenburg – kezdte a tanár úr –, a 14. század végén, a sempachi csata után a svájciak lerombolták a várat, és soha többé nem is építették újjá. A Frohburgerekkel rokonságban álló Echsenburg nemzetség tulajdona volt; akkori ura, a dinasztia utolsó sarja, Sempachnál vesztette életét. Nem volt valami jó híre, alighanem rablólovag lehetett; az egyik krónikában még kép is van róla, eléggé félelmetesnek és könyörtelennek látszik az erőszakosan előreugró állával.

– És az anya? Tudni valamit az anyjáról?

A tanár elgondolkodott egy pillanatig, azután felelt: – Nem. De hát mit tudunk az anyákról?

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR