Ez szomorú lesz. Riasztó. Nem idevaló. Volt egy kis nő, veréb, kicsi, szürke, csicseri, csúnyácska. Már meghalt. Cirka négy éve. Nem emlékszem, hogy pontosan mikor. Nem voltam a temetésén. Csúnya, éles, pislogós, nevetgélős, harcos, követelőző, dühösködő. Beszélt, beszélt. Beszélt. Okosakat, sokat, unalmasan. Unalmas volt. Untam. idegesített, nem érdekelt. Olykor, legváratlanabb időpontokban fölhívott, ilyenkor alig bírtam megszabadulni tőle, pedig meg akartam szabadulni tőle. Valahogy ügyesben letenni a telefont, hogy hát most, bocs, de mennem kell, u-u-u, pont nem érek rá. Volt olyan is, hogy a vállamhoz szorítva a telefont, csináltam a dolgomat, valami fontosat, nála mindenképp fontosabbat, mert azt kellett éreznem, hogy ennél szinte minden fontosabb. Ha nem várod, hogy valaki fölhív, akkor az a valaki csakis a legváratlanabb időben tud fölhívni téged. Jó néhány hónapig lakott az üresen álló Szondy utcai lakásomban, akkor emiatt, sajnos, végtelenül hálás volt, végképp nem lehetett lerázni. Veréb. Elijeszted, visszaszáll. Az anyámmal szeretett volna beszélni, akit imádott, szerelmes volt belé, de az anyám nem szeretett beszélni vele. Mert nem. Mert nem jól értette. Nem értem rendesen, mondta anyukám kényszeredetten mosolyogva. És nézett rám bűntudatosan. Az Andrássy úti általános iskola előtti platánfák koratélen mindig zsúfolásig teltek verebekkel, irdatlan zajt csaptak, néztük a zsibongást az osztályterem ablakaiból, azon tanakodtunk a fiúkkal, hogy egy jó kis sörétes puskával hány darabot bírnánk leszedni egyetlen lövéssel. A kínaiak állítólag nem hagyták leszállni a verebeket, kereplővel meg mit tudom én, mivel zargatták őket, míg a kimerültségtől mind a földre hullott. ők így szabadultak meg. A kis veréb, akiről beszélek, teljesen magyar, teljesen osztrák lány, szülei magyarok, Ausztriában született, ott tanult, aztán fogta magát, és ide költözött. Franc tudja, miért, túl sok Thomas Bernhardot olvashatott, túl komolyan vette, hogy az osztrák hässlich. Nazi. Rajongott a magyarokért. Ennek semmi értelme. Annak van értelme, hogy a Digitális irodalmi Akadémia Tandori Dezső-szakértője volt 2000-től haláláig, és Tandori Stafette (Wieser Verlag) és a Startlampe ohne Bahn (Droschl) köteteit ő fordította. Nem akarom túlrántani ezt a veréb-metaforát. Már jócskán túlrántottam. Csúnya volt, mondtam már? Valamiként foglalkozása volt a csúnyasága. Foglalkozása: csúnya lány. Belehalt. A verebek belehalnak, ha nincs szerencséjük. Mindenki belehal, veréb vagy nem, szerencsés vagy szerencsétlen, de ő ebbe halt bele. Egyszer felhívott, vagyis tehát: amikor utoljára hívott, azt mondta nevetgélve, hogy most nagy a baj, mert nincs pénze, és kikapcsolták a gázt a lakásában, kurva hideg van, mondta, és hogy emlékszik, van nekem egy villany hősugárzóm, adjam kölcsön. Jó. Elcipeltem a hősugárzót. Tél volt. Nagyon hideg. A Mária utca és a Pál utca sarkánál találkoztunk, nagyon hálálkodott, nevetgélt, adtam neki valamennyi pénzt, azt mondta, abból él, hogy összegyűjti a reklámpapírt, és eladja a méhnek. Vagy kitaláltam volna? Ebből élne? Annyira rossz volt, ami volt, dermesztő, lehetetlen, elviselhetetlen, nem tudom rendesen visszaidézni. Nem volt piaszaga. Arra emlékszem csak, hogy muszáj volt onnan eljönnöm. ő gondozta Tandori Dezső szövegeit. Egy ideig. Akkor már nem. őt senki.