– HALADÓKNAK –

„A költőknek nincs életrajzuk – írja Octavio Paz Fernando Pessoa kapcsán – költői munkásságuk alkotja életrajzukat”. És mit ír Tandori a Töredék Hamletnek című első verseskötetét évtizedek múlva felülíró Két és fél töredék… hátlapján? „Nekem a Hamlet idejében életelemem volt a filozófiai, eszmei, végtelen gondolkodás … ergo önéletrajzi voltam. Ma beszélgetni csak azzal tudok, aki a »jelentős irodalmi életművel« párban az »életrajz jelentősségét« ugyanígy elfogadja.” Az életrajz jelentőssége? Azaz belépés, beleszédülés a tükörbe? Amelyben Pilinszky antilopja nézi magát, vagy a fosztogató orosz katonák kezében útra kelnek az addig mozdulatlannak hitt bútorok, de mondhatnám azt is, hogy „akkor kitolták a bútorokat / látszott, milyen göcsörtös volt a padló. Skizofrén ügy” – folytatja Tandori és visszavonja mintegy az – „elidőzni” magunkon versbeli állítását. Én úgy képzelem, az alany kilétét vonja kétségbe, azt hogy önmagunk nevében beszélhetünk. Ha T.D. megáll egy tükör előtt – és a tükör nem vak, mint általában – egy veréb jelenik előttünk meg, előtte és előttetek; név szerint Totyi (hogy ne élcelődjünk azzal, hogy a velünk egyszerre vak Pipi néni).

Ahogyan az asztalra, könyvespolcra tett bármilyen drótszemüvegben Pessoára ismerek, a természet talált tárgyaiban, a száműzött verébtől a medvékig Tandori Dezsőre. A legszemélyesebb hangú, vérbeli költő csak átváltozásra képes. „Önéletrajz volt, mondom. Meghatározta, / hogyan éljek, járjak a dolgok mellé /…/ létezésünk nem a világ, / csak a világ határa.”

Pessoa öt heteroním költő életművét írta meg, és hozzá öt életet talált ki. Bernardo Soares néven pedig – bátorságból és kiábrándultságból – közreadott egy prózakötetet, a Kétségek könyvét. Az előszóban az író alteregója, Soares elmeséli a Pessoával való találkozását. „Felfigyeltem rá, hogy bizonyos fajta értelem sugárzik át a vonásain. De a levertség, az állandó jeges gyötrődés annyira rányomta bélyegét a megjelenésére, hogy más sajátságot lehetetlen volt fölfedezni rajta… Színtelen, reszkető hangja volt, mint azoknak az embereknek, akik már nem remélnek semmit, mert teljesen haszontalan bármit is remélni… félénken megjegyezte, hogy mivel nincsen hova járjon, nincsen mit csináljon, nincsenek barátai, és nem érdekli az olvasás, hónapos szobájában éjszakánként… írni szokott.”

Személyes találkozásaink alapján állíthatom, hogy kezdetben T.D. létezett. Főképp ötvenkét évvel ezelőtt, egyetemista korunkban, amikor a Balatonból kerek fél délutánon át fuldokló katicákat mentettünk ki egy-egy csónaklapáttal. A mentőakció közben Dezső elmesélte Jékely Zoltánéknál tett látogatását. A házigazda és felesége, Jancsó Adrienne feketével kínálta Dezsőt. Csakhogy, a kristálycukorhoz nem adtak kanalat. Dezső ujjaival belevájt a kövületbe, és – a háziak megdöbbenésére – csészéjébe söpörte a szállítás közben el nem pergett kristályszemeket. Nem folytatom az anekdotázást, hátha néhány részletet felhasználhatok majd – saját motívumként – egy-egy kacagtató költeményemben.

89-ben, amikor Weöres meghalt, körkérdések és vallomások hangzottak el országszerte. A kortársak a zseni megkerülhetetlen jelenlétéről beszéltek. Tandori ennél csattanósabban válaszolt: „engem nem zavart Weöres jelenléte” – nyilatkozta. Mit mondhatnék Dezső születésnapján? Engem nem zavar, hogy Tandori volt és van. Az irodalomtörténet és minden kortárs-anekdota mankó, reménytelen kísérlet arra, hogy utolérjük és az arcába tekintsünk. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy Tandori néven hány személy fut a pályán.