Adjunk hálát szegénységünkért, mondta a rongyokba öltözött férfi.
Ezzel a két szememmel láttam: egy faluban sétált a betonból és téglából
épült lapos házak között, Mexikó és az Egyesült Államok határán.
Adjunk hálát a bennünk rejlő erőszakért, mondta, még ha meddő is,
mint egy kísértet, még ha nem is vezet sehová,
mert hát ezek az utak sem vezetnek semerre.
Ezzel a két szememmel láttam: gesztikulált, mögötte a feketének feszülő
rózsaszín háttér, ó, a határvidék alkonyai,
kiolvasva tűnnek el örökre.
Az alkonyok, melyek beburkolták Lisa apját
az ötvenes évek elején.
Az alkonyok, melyek látták erre járni Mario Santiagót,
föl és le, a hidegtől elgémberedve, egy csempész
kocsijának hátsó ülésén. Az alkonyok,
a fehér végtelen és a fekete végtelen alkonyai.

Ezzel a két szememmel láttam: olyan volt, mint egy féreg szalmakalapban
és gyilkos szemekkel,
úgy járt faluról falura Észak-Mexikóban,
mintha eltévedt volna, kirekesztve a tudatból,
kirekesztve a nagy álomból, a közös álomból,
és a szavai, te jó ég, a szavai rémisztőek voltak.

Olyan volt, mint egy féreg szalmakalapban,
fehér ruhában
és gyilkos szemekkel.
Mint a forgószél, úgy járt
faluról falura Észak-Mexikóban,
de nem mert lépni,
nem indult el
délre, a fővárosba.
Ezzel a két szememmel láttam,
ott járt-kelt
az utcai árusok és a részegek között,
tartottak tőle,
átható orgánuma bejárta a vályogházas
utcákat.
Olyan volt, mint egy fehér féreg
egy szál Balival a szájában,
vagy egy mezítlábas Delicadosszal.
Keresztül-kasul bejárta
az álmokat,
akár egy földigiliszta,
vonszolta saját kilátástalanságát,
és lassan fölfalta.

Egy fehér féreg szalmakalapban
az észak-mexikói napsütésben,
a vérrel és a határvidék metsző szavaival
öntözött földeken, a Sam Peckinpah megálmodta Test kapujában,
a kirekesztett Tudat kapujában, egy laza
ostorcsapásban, mert ott volt az átkozott fehér féreg,
a szalmakalapjában, meg a szája sarkából
lógó cigijével, és figyelt, a szokásos
gyilkos szemekkel.

Megláttam, és azt mondtam neki, három csomó van a fejemben,
és a tudomány már nem tud mit kezdeni velem.
Megláttam, és azt mondtam neki, takarodj a nyomomból, te fasz,
a költészet bátrabb mindenkinél,
bekaphatják a vérrel öntözött földek, és a kirekesztett Tudat
sincs különösebb hatással az érzékeimre.
Ezekből a rémálmokból csak
a szegényes házakat őrzöm meg,
a szélfútta utcákat,
de nem az ő gyilkos szemeit.

Olyan volt, mint egy fehér féreg, a szalmakalapjában
meg az automata pisztolyával az inge alatt,
megállás nélkül beszélt magában, vagy bárki mással,
egy legalább kétezer vagy háromezer
éves településről,
ott, északon, közel az
Egyesült Államok határához,
az a hely még ma is létezik,
lehet úgy negyven ház,
két kocsma,
egy élelmiszerbolt,
határőrök és hozzá hasonló
gyilkosok,
vályogházak és lebetonozott udvarok falva,
ahol a szemek folyton a látóhatárra
tapadnak
(az a hússzínű látóhatár olyan,
mint egy haldokló háta).
Mégis mire számítottak, mi fog ott föltűnni?, kérdeztem.
A szél meg a por, esetleg.
Szerény álom,
amelybe viszont beleadták
minden makacsságukat, minden akaraterejüket.

Olyan volt, mint egy fehér féreg szalmakalapban, egy Delicadosszal
a szája sarkában.
Olyan volt, mint egy huszonkét éves chilei, aki a Café La Habanába belépve
a terem végében ülő
szőke lányra figyel,
a kirekesztett Tudatban.
Olyanok voltak, mint Mario Santiago
késő éjszakai sétái.
A kirekesztett Tudatban.
A megbűvölt tükrökben.
A főváros hurrikánjában.
Meglepően gyorsan
újjáéledtek a levágott ujjak.
Levágott,
összetört ujjak,
szétszóródtak
a főváros levegőjében.

Fordította Kertes Gábor