Sziasztok! Harminchárom éves vagyok, kétgyermekes családapa. Kilenc éve hívő.

Kezdetben naivan álltam a jelenséghez. Természetesen értesültem arról, hogy tömegeket érint, ám személyes tapasztalatom nem volt róla, és nem is vettem komolyan.

Kilenc évvel ezelőtt azonban pár régen látott ismerős meghívott egy összejövetelre. Bár a résztvevők különös benyomást tettek rám, mert szokatlanul ragyogott a szemük, eszembe se jutott, hogy hívők lennének. Egészen addig, míg az este tetőpontján egyszer csak – mintha előre megbeszélték volna – valamennyien hátradőltek a székben, és átszellemült arccal, néma csendben hinni kezdtek. Egyikük ájtatosan felém súgta: „Csatlakozz!” Azt gondoltam: „Miért ne? Mi bajom lehet?”

Kipróbáltam. Először tekintettem bele a hit feneketlen mélységébe. Nagyon furcsa érzés volt, már-már kellemetlen. Miután véget ért, erősen kételkedtem, össze voltam zavarodva, és rettenetesen izzadtam. Úgy éreztem, hogy részemről ez volt az első és utolsó kísérlet. Egy ellenállhatatlan erő aztán mégis arra késztetett, hogy legközelebb ismét megjelenjek a találkozón.

Hamar hatalmába kerített ama mélység. A harmadik alkalom után már nem telt el úgy egyetlen percem sem, hogy ne éreztem volna kínzó hiányt, hogy ne éreztem volna munka, pihenés, szeretkezés közben vagy egy futballközvetítés alatt: szükségem van a hitre, és rohannom kell, hogy mielőbb újra átélhessem. Elindultam a lejtőn.

Az összejövetelekről éjszakánként tántorogtam haza, így családtagjaim nem láthatták rajtam a mámor nyomait. Azt mondtam nekik: rengeteget dolgozom. Ám hiába próbáltam körültekintően titkolni szenvedélyemet, a feleségem egy alkalommal gyanút fogott. Megérezte rajtam, hogy valamennyire még épp hiszek. Akkor egy arcátlan hazugsággal sikerült kimagyaráznom a dolgot, ám ez annyira gyötrő lelkiismeret-furdalást keltett bennem, hogy úgy döntöttem: felhagyok a felelőtlen életformával. Soha többé nem látogattam meg hívő ismerőseimet.

Sajnos csupán áltattam magam, elhatározásom igencsak ingatag volt. Véletlenül rájöttem, hogy egyedül is képes lehetek a hitre. Éjszakánként alig aludtam, inkább mozdulatlanul feküdtem az ágyon, mert minden zavartalan pillanatot ki akartam használni. Utána pedig egyre csak gyűltek és gyűltek a lopott pillanatok, újabb és újabb félrevonulások a vécébe, a kertbe, a nyaralónkba, egyre lehetetlenebb ürügyekkel. Azon kaptam magam: zughívő lettem.

Egy napon aztán hétéves kislányom rám nyitotta a fürdőszoba-ajtót, amikor a mosdókagyló fölé hajolva épp mélyen hittem. Sohasem felejtem el az arckifejezését! Úgy érzem, hogy máig nem bocsátott meg nekem. Sokáig képtelen voltam a szemébe nézni. Rám tört a rettegés: mi lesz, ha egyszer felnő, és hozzám hasonlóan hinni fog? Ebből a félelemből merítettem erőt. Ezért kerültem ide: példamutatással akarok gondoskodni az eljövendő nemzedékekről.

Mert előbb-utóbb meg kell tenni a döntő lépést. A tükörbe nézve, bátran, illúziók nélkül ki kell mondanunk: „Hívő vagyok!” Tudom, hogy nagyon nehéz, ám kíméletlen önvizsgálat nélkül lehetetlen visszatérnünk a pusztító örvényből. Nekem megadatott az a szerencse, hogy a feleségem támogat harcomban. Mérhetetlenül tisztelem őt: a legínségesebb időkben is mellettem maradt, még akkor is, amikor függőségem csúcsán egzisztenciális válságba sodortam a családom. Titokban a teljes fizetésünket és rejtett tartalékainkat, valamint a tévénket, az autónkat, a nyaralónkat, a házunkat: mindenünket elhittem.

És végül szeretnék hálát rebegni nektek, szintén meggyötört sorstársaknak. Nélkületek most nem lennék itt, és nem lennék az, aki vagyok. Sokan mondják: a hit béklyóitól teljesen megszabadulni lehetetlen, ám az állandó kísértés ellenére együtt élhetünk velük – én személy szerint mégis bízom abban, hogy közösen, az összefogás erejével egy életre legyűrjük magunkban a szenvedélyt, és szégyenérzet nélkül térhetünk vissza az egészséges emberek világába. Igen, bízom benne, érzem, sőt tudom, hogy már közel van, hogy már vár ránk az a szebb, az a boldogabb világ: a hitetlenség, az önzés, az anyagiasság, a gőg, a bizonytalanság, a közöny és a kéjelgés világa.

Küzdjetek, és soha, de soha ne adjátok fel! Hiszen eljő majd a nap, mert el kell jönnie, mely után végképp nem hiszünk már semmiben.

Köszönöm a figyelmet.