“Megteheted!”

A “Rule Girls” olyan heteroszexuális nõk, akik pontos szabályokat követnek például abban, hogy miként hagyják magukat elcsábítani (csak akkor fogadj el randi meghívást, ha legalább három nappal korábban invitálnak). Habár e szabályok egybeesnek azokkal a szokásokkal, melyek egykor a régi vágású urak által ostromolt régi vágású hölgyek viselkedését szabályozták, a “Rule Girls”-jelenség nem jelenti a konzervatív értékekhez való visszatérést: a nõk ma szabadon választják meg saját szabályaikat – ez egy esete mindennapi szokásaink “reflexivizálásának” korunk “rizikótársadalmában”. Anthony Giddens, Ulrich Beck és mások rizikótársadalom-elmélete szerint többé nem a Természet vagy a Hagyomány szerint éljük életünket; nincs olyan szimbolikus rend vagy elfogadott történetek egy olyan kódja (ezt Lacan “Nagy Másik”-nak nevezi), amely irányítaná társadalmi viselkedésünket. A szexuális irányultságtól a nemzeti hovatartozásig minden motivációnkkal kapcsolatban egyre inkább és inkább azt tapasztaljuk, hogy az választás dolga. A valaha magától értetõdõnek tûnõ területeket – hogyan etessük és neveljük a gyereket, hogyan járjunk el szexuális csábítás során, hogyan és mit együnk, hogyan pihenjünk és szórakozzunk – mára gyarmatosította a reflexivitás, és úgy tapasztaljuk õket, mint amelyeket el kell sajátítani, és amelyekrõl döntést kell hozni.

Az elfogadott Nagy Másik visszaszorulása a felelõs a kódtörés elterjedéséért a tömegkultúrában. Erre kínálnak példát a New Age áltudományos kísérletei, hogy a számítástechnika segítségével valamiféle titokzatos kódot törjenek fel – mondjuk a Bibliában vagy a piramisokban –, ami feltárja az emberiség jövõjét. Egy másikat azon kiberteres sci-fik kínálnak, melyekben a hõs (vagy gyakorta hõsnõ) egy számítógép fölé görnyedve kétségbeesetten fut versenyt az idõvel, “hozzáférés megtagadva” jelzést kapva egészen addig, mígnem feltöri a kódot és felfedezi, hogy egy titkos kormányszerv érintett egy olyan összeesküvésben, mely a szabadságot és a demokráciát veszélyezteti. A feltörendõ kódba vetett hit természetesen nagyjából azonos a Nagy Másik valamely formájának létezésébe vetett hittel: minden esetben egy ügynököt keresünk, aki majd struktúrát ad a mi kaotikus társadalmi életünknek.

Manapság már a rasszizmus is reflexív. Tekintsük a Balkánt. A liberális nyugati média a nemzetiségi szenvedélyek örvényeként mutatja be – egy multikulturális álom, mely rémálommá változott. Egy szlovén (és magam is az vagyok) bevett reakciója erre: “Igen, a Balkánon tényleg ez van, de Szlovénia nem tartozik a Balkánhoz; Mitteleuropa része; a Balkán Horvátországban vagy Boszniában kezdõdik; mi, szlovének, a balkáni õrülettel szemközt az európai civilizáció utolsó védõbástyái vagyunk.” Ha megkérdezed: “Hol kezdõdik a Balkán?”, mindig azt a feleletet kapod majd, hogy az amarra lejjebb kezdõdik, délkelet felé. A szerbek számára Koszovóban vagy Boszniában, ahol a szerbek a civilizált és keresztény Európát védik a Másik túlkapásai ellen. A horvátok számára a Balkán az ortodox, despotikus és bizánci Szerbiával kezdõdik, melynek ellenében Horvátország a nyugati demokratikus értékek védelmezõje. Számos olasznak és osztráknak Szlovéniával kezdõdik, a szláv hordák nyugati elõõrsével. Számos német szerint Ausztria balkáni korrupcióval és szakszerûtlenséggel fertõzött, és sok észak- német szerint a katolikus Bajorország sem mentes a balkáni mételytõl. Sok arrogáns francia Németországot a Kelet-Balkán brutalitásával kapcsolja össze – szerintük hiányzik belõle a franciás kifinomultság. Végül az Európai Unió néhány brit ellenzõje számára a kontinentális Európa csupán a Török Birodalom egy újabb változata, Brüsszellel mint új Isztambullal – a brit szabadságot és szuverenitást fenyegetõ telhetetlen despotizmus.

Képzeletbeli térképpel van dolgunk, mely a valódi tájra ugyanúgy a saját homályos ideológiai ellentéteit vetíti ki, ahogy Freudnál a hisztérikus szubjektum konverziós tünetei vetítenek ki a fizikai testre egy másik, képzeletbeli anatómiát. Ez a kivetítés többnyire rasszista. Elõször is itt van a balkáni Másik (mely despotikus, barbár, ortodox, moszlim, korrupt, orientális) elutasításának régi vágású, szégyentelen formája. De jelen van a “reflexív”, politikailag illő1 rasszizmus is: a Balkán liberális és multikulturalista felfogása azt az etnikai borzalmak, az intolerancia, a primitív, törzsi és irracionális szenvedélyek színtereként jeleníti meg, szemben avval az ésszerûséggel, melyet a posztnemzetállami konfliktusok tárgyalások és kompromisszumok általi feloldása jelent. A rasszizmus a balkáni Másik betegsége, míg mi itt Nyugaton pusztán megfigyelõk vagyunk, semlegesek, jó szándékúak, és döbbenetünk jogos. Végül létezik egy fordított rasszizmus is, amelyik a balkáni Másik egzotikus autentikusságát dicsõíti. Ez jelentkezik például a szerbek olyan felfogásában, melyben a gátlásos és vérszegény nyugat-európaiakkal szemben õk még óriási életvágyat mutatnak. A fordított rasszizmus központi szerepet játszik Emir Kusturica filmjeinek Nyugaton elért sikereiben.

Mivel a Balkán Európa része, ezért olyan rasszista fordulatokkal lehet róla beszélni, melyeket senki se merne használni Afrikával vagy Ázsiával kapcsolatban. A balkáni politikai küzdelmeket nevetséges operett-szüzsékhez hasonlítják; Ceausescut Drakula gróf mai reinkarnációjaként mutatták be. A leginkább Szlovénia van kitéve ennek a kimozdított rasszizmusnak, mert az van a legközelebb a Nyugathoz: mikor Kusturica az Underground címû filmje kapcsán annyival intézte el a szlovéneket, hogy õk osztrák istállófiúk, senki sem reagált: egy “autentikus” mûvész az egykori Jugoszlávia legfejletlenebb részébõl a legfejlettebb részt támadta meg. Amikor a balkániakról esik szó, a toleráns multikulturalista kiélheti addig elfojtott rasszizmusát.

Talán az értelmezés növekvõ hatástalansága a legjobb példa életünk egyetemesített reflexivitására. A hagyományos pszichoanalízis a tudattalan mint “sötét kontinens” fogalmára támaszkodott, mely a szubjektum létének áthatolhatatlan szubsztanciája, és amelyet értelmezés által kell kikutatni: ha pedig tartalma napvilágra jutna, felszabadító, új tudatosságot eredményezne. Mára a tudattalan képzõdményei (álmoktól a hisztérikus tünetekig) elveszítették ártatlanságukat: a tipikus, tanult páciens “szabad asszociációi” legnagyobb részt azon kísérletekbõl állnak, hogy saját maga pszichoanalitikus választ keressen saját zavaraira, úgyhogy nemcsak a tünetek annafreudiánus, jungiánus, kleiniánus és lacaniánus értelmezéseivel rendelkezünk, hanem olyan tünetekkel, melyek maguk is annafreudiánusok, jungiánusok, kleiniánusok és lacaniánusok – ezek pedig nem léteznek egy adott pszichoanalitikus elméletre való vonatkozáson kívül. E reflexivizálás szerencsétlen következménye, hogy a pszichoanalitikus értelmezése elveszíti szimbolikus hatékonyságát, és érintetlenül hagyja a tüneteket a maguk idiotikus “obszcén élvezetében”.2 Éppen úgy, mintha egy neonáci bõrfejû a viselkedésének magyarázatát firtató kérdésre úgy kezdene beszélni, mint egy szociális munkás, egy szociológus vagy szociálpszichológus, és csökkenõ társadalmi mobilitásra, növekvõ bizonytalanságra, az apai autoritás széthullására vagy arra hivatkozna, hogy gyerekkorában nélkülözte az anyai szeretetet.

“Ha azt a szót hallom, hogy kultúra, a pisztolyomért nyúlok” – mondta állítólag Goebbels. “Ha azt a szót hallom, hogy kultúra, a csekk- könyvemért nyúlok” – mondja a cinikus producer Godard Le Mépris-jében. A balos szlogen úgy alakítja át Goebbels kijelentését, hogy: “Ha azt a szót hallom, hogy pisztoly, a kultúráért nyúlok.” E szlogen szerint a kultúra hatásos válasz lehet a fegyverre: az erõszak kirobbanása a szubjektum tudatlanságában gyökerezõ passage à l’acte. De ezt a képzetet aláássa annak felemelkedése, amit “posztmodern rasszizmusnak” nevezhetnénk, és amelynek meglepõ jellemzõje a reflexióval szembeni érzéketlenség – egy feketéket ütlegelõ neonáci bõrfejû tudja, hogy mit csinál, mégis csinálja.

A reflexivizálás átalakította a társadalmi uralom szerkezetét. Vegyük a Bill Gatesrõl elterjedt képzetet. Gates nem egy patriarchális atyamester, de nem is egy merev bürokratikus birodalmat mûködtetõ korporális Nagy Testvér, akit egy elérhetetlen legfölsõ emeleten titkárok és asszisztensek seregei vesznek körül. Inkább egyfajta Kis Testvér, és tökéletes hétköznapisága annak az monstruozitásnak a jelzése, mely oly hátborzongató, hogy többé nem öltheti fel megszokott nyilvános formáját. Fotón és rajzokon olyan, mint bárki más, de ravasz mosolya egy reprezentáción túli, mögöttes gonoszra utal. Gates ikonjának az is döntõ aspektusa, hogy úgy tûnik, õ a beérkezett hacker (a “hacker” terminusnak természetesen felforgató/marginális/intézményellenes konnotációi vannak; olyasvalakire utal, akinek sikerül megzavarnia a nagy bürokratikus társaságok olajozott mûködését). A fantázia szintjén Gates egy jelentéktelen, felforgató huligán, aki befutott, és a tekintélyes elnök álcáját öltötte. Bill Gatesben, a Kis Testvérben az átlagos csúnya fiú egybeesik az életünk feletti totális ellenõrzésre törõ gonosz zseni alakjával, és bekebelezi azt. A korai James Bond-filmekben a gonosz zseni különc alak volt, aki hóbortosan öltözött, vagy olyan alternatív ruhákat öltött, mint amilyen egy maoista népbiztos szürke egyenruhája. Gates esetében többé nincs szükség e nevetséges kitalálósdira – a gonosz zsenirõl kiderül, hogy a szomszéd fiú.

A folyamat másik aspektusa azon narratív hagyomány státusának megváltozása, melynek révén életünket értjük meg. A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek (1992, magyarul: 2001) címû könyvében John Gray a narratív-dekonstruktív pszichoanalízis vulgarizált változatával hozakodik elõ. Lévén hogy végsõ soron azon történetek “vagyunk”, melyeket magunkról és magunknak mondunk, a lelki holtpontjainkon úgy juthatunk túl, hangzik a javaslat, hogy múltunk történetét “pozitívan” átírjuk. Evvel nem arra a bevett kognitív gyógymódra gondol, melyben valaki negatív “tévhiteit” megváltoztatja olyanokra, melyekben mások szeretik, és amelyekben képes a kreatív eredményekre, hanem egy sokkal “radikálisabb”, álfreudiánus eljárásra, melyben az eredeti traumatizáló sérülés jelenetéhez térünk vissza. Gray elfogadja a szubjektum teljes további fejlõdését meghatározó kora gyermekkori traumatikus tapasztalat pszichoanalitikus fogalmát, de ad neki egy patologikus csavart. Feltételezi, hogy miután a szubjektum visszatér és így konfrontálódik elsõdleges traumatikus jelenetével, ezt a jelenetet, a szubjektivitásának ezen végsõ, képzeletbeli keretét a terapeuta irányítása alatt át kellene írnia egy emberségesebb és produktívabb narratíva részévé. Ha mondjuk a tudattalanodban létezõ eredeti traumatikus jelenet, mely deformálja és gátolja a kreatív viselkedésedet, az, hogy az apád rád kiabál: “Haszontalan vagy! Megvetlek! Semmire sem fogod vinni!”, akkor úgy kellene átírnod a jelenetet, hogy egy jó szándékú apa mosolyog rád és azt mondja: “Nagyszerû vagy! Teljesen megbízom benned!” (Ekként a Farkasember3 számára az lenne a megoldás, ha visszatérne a szülõi koitusz idejébe, és úgy írná át a jelenetet, hogy apját és anyját pusztán feküdni látta az ágyban, amint apja újságot, anyja pedig egy érzelmes regényt olvasott.) Nevetségesnek tûnhet ilyesmit tenni, de van ennek egy széles körben elterjedt, politikailag illõ változata, melyben nemzeti, szexuális és egyéb kisebbségek pozitívabbá, önigenlõbbé írják át múltjukat (afrikai amerikaiak állítják, hogy az õsi afrikai birodalmak már jóval az európai modernitás elõtt kifinomult tudománnyal, technológiával stb. rendelkeztek). Képzeljük el a Tízparancsolat átírását ugyanezen a módon. Túl szigorú valamelyik parancsolat? Hát ebben az esetben térjünk vissza Sínai hegyére és írjuk át: a házasságtörés – teljesen rendben van, ha belülrõl fakad és a mélyreható önmegvalósítás célját szolgálja. Ami elvész, az nem a “kemény tény”, hanem azon traumatikus összeütközés Valósa, melynek a szubjektum lelki ökonómiájában játszott organizáló szerepe ellenáll a szimbolikus újraírásnak.

A mi posztpolitikai liberális-engedékeny társadalmunkban az emberi jogokat tekinthetjük úgy, mint amelyek a Tízparancsolat megszegésére való jogunkat fejezik ki. Végeredményben a magánélethez való jog a titkos, meg nem figyelt és ki nem kutatott házasságtörés joga. Jogunk a boldogság hajszolására és a magántulajdon birtoklására valójában a lopás (a mások kizsákmányolásának) joga. A sajtó- és szólásszabadság – jog a hazugságra. A szabad polgárok fegyverviseléshez való joga – az öléshez való jog. A lelkiismereti szabadság – jog, hogy hamis isteneket imádjunk. Az emberi jogok közvetlenül természetesen nem hagyják jóvá a Tízparancsolat megszegését, de a vallási és világi hatalom hatókörén túl biztosítanak egy periférikus “szürke zónát”. Eme kétes zónában megszeghetem a Tízparancsolatot, és ha a Hatalom letolt nadrággal rajtakap, és megkísérli megelõzni törvényszegésemet, én így kiálthatok: “Támadás alapvetõ emberi jogaim ellen!” Lehetetlen a Hatalom számára az emberi jogokkal való visszaélés megakadályozása anélkül, hogy közben ne ütközne azok megfelelõ alkalmazásába. Lacan felhívja a figyelmet a hazugságdetektor bûnügyi felhasználásával szembeni ellenállásra – mintha egy ilyen közvetlen, “objektív” ellenõrzés valamiképpen megsértené a szubjektum gondolatszabadsághoz való jogát.

Jogok és tilalmak hasonló feszültsége határozza meg a heteroszexuális csábítást a mi politikailag illõ korunkban. Vagy másképpen szólva, nincs olyan csábítás, melyet ne lehetne ugyanúgy erõszakoskodásnak és zaklatásnak értelmezni, mivel mindig lesz egy pont, amikor valakinek fel kell fednie magát és “lépnie kell”. De a csábítás természetesen egyáltalán nem foglalja magában a tisztességtelen zaklatást. Ha teszel egy lépést, akkor feltárod magad a Másik (a potenciális partner) elõtt, és az õ reakciója határozza majd meg, hogy amit tettél, vajon zaklatás vagy sikeres csábítás. Elõre megmondhatatlan, mi lesz a reakciója (éppen ezért becsülik le az öntudatos nõk az “erõtlen” férfiakat, akik félnek vállalni ezt a szükségszerû kockázatot). Ez még inkább áll a mi politikailag illõ korunkra: a politikailag illõ tiltások olyan szabályok, melyeket így vagy úgy, de meg kell szegni a csábítás folyamatában. Hát nem abban áll a csábítás mûvészete, hogy úgy vigyünk végbe szabályszegést, hogy utólag, elfogadása révén a zaklatás minden látszata elenyésszen?

Bár a pszichoanalízis a reflexivizálás egyik áldozata, horderejének megértésében is segíthet nekünk. Nem siránkozik az egykori stabilitás felbomlásán, s nem ennek eltûnésében véli fölfedezni a modern neurózisok okát, mintegy kényszerítve bennünket a hagyományos bölcsességben vagy mélyebb önmegértésben rejlõ gyökereink újrafelfedezésére. És nem is csupán azon modern reflexív tudás egy újabb változata, mely a lelki életünk titkai fölötti uralomra tanít meg. A pszichoanalízis sajátlagosan azokkal a váratlan következményekkel foglalkozik, melyek a libidinális életet hagyományosan szabályozó struktúrák széthullásából adódnak. Miért termel új bûnöket és szorongásokat az apai tekintély, valamint a rögzített társadalmi és nemi szerepek hanyatlása ahelyett, hogy egy olyan szép új világot nyitna meg, melyben élvezni tudnánk többszörös identitásaink elmozdulását és átalakulását?

A posztmodern szituáció, melyben a szubjektumnak saját életével kell kísérleteznie, új “szenvedélyes kötõdések” (Judith Butler kifejezése) létrehozására bátorít, de mi van akkor, ha a patriarchális szimbolikus tekintély széthullását az önalávetéshez való még erõsebb “szenvedélyes kötõdés” ellensúlyozza? Ez megmagyarázhatná a merev, kimérten színre vitt úr–szolga viszony növekvõ gyakoriságát a leszbikus párok között. Aki a parancsokat adja, az a “felsõ”, aki engedelmeskedik, az az “alsó”, akinek a “felsõ” eléréséhez egy fáradságos inaskodáson kell átesnie. Ez a “fenti–lenti” kettõsség nem a “(férfi) agresszorral való közvetlen azonosulás” jele, és nem is a patriarchális uralmi viszonyok parodisztikus utánzása. Inkább a szabadon választott úr–szolga együttélési forma valódi paradoxonát fejezi ki, amely mély libidinális kielégülést biztosít.

Minden a visszájára fordult. A nyilvános rendet többé nem tartja fenn hierarchia, elnyomás4 és merev szabályozás, épp ezért nem forgatják fel többé felszabadító szabályszegések (mint amikor összenevetünk a tanár háta mögött). Sõt, szabad és egyenlõ individuumok közti társadalmi viszonyaink vannak, melyeket az önalávetés extrém formája egészít ki, ami “piszkos titokként”, a libidinális kielégülés normatörõ forrásaként mûködik. Egy megengedõ társadalomban a mereven rögzített, tekintélyelvû úr–szolga viszony normatörõvé válik. A pszichoanalízis sajátlagos tárgya ez a paradoxon avagy megfordítás: a pszichoanalízis nem a tekintélyelvû apával foglalkozik, aki az élvezetet tiltja, hanem az obszcén apával, aki elõírja azt, és ezáltal impotenssé vagy frigiddé tesz. A tudattalan nem a törvénnyel való titkos szembeszegülés, hanem maga a törvény.

A pszichoanalízis válasza az életünk reflexivizálására vonatkozó “rizikótársadalom”-elméletre nem a prereflexív szubsztancia, azaz a tudattalan hangsúlyozása, hanem annak sugalmazása, hogy az elmélet figyelmen kívül hagyja a reflexivitás egy másik formáját. A pszichoanalízis szerint bizonyos gyönyörtevékenységek engedélyezésébõl az emberi libidinális ökonómia kificamodása következik: nem a törvénynek való merev engedelmesség és minden élvezet megvonása által vezérelt élet, hanem az olyan élet, amelyben maga a törvény gyakorlása az élvezet, olyan élet, amelyben a tiltott gyönyöröket sakkban tartani hivatott rítus végbevitele válik a libidinális kielégülés forrásává. A katonai életet például ugyanannyira vezérelheti obszcén törvények és rítusok íratlan rendje (a fiatalabb bajtársak homoerotikus tartalmú ütlegelése és megalázása), mint hivatalos elõírások. A szexuális erõszak nem ássa alá a rendet a barakkokban: közvetlen libidinális támogatásaként mûködik. A szabályozó hatalmi mechanizmusok és eljárások “reflexíve” áterotizálttá válnak: habár az elnyomás elõször a domináns társadalmi-szimbolikus rend azon kísérleteként jelenik meg, hogy szabályozzon minden általa “tiltottnak” tekintett vágyat, a lelki ökonómiában csak akkor maradhat fenn, ha e szabályozás iránt felébred a vágy – ha a szabályozás valóságos tevékenysége libidinális töltöttséget kap, és a libidinális kielégülés forrásává válik.

Ez a reflexivitás aláássa az identitását szabadon választó és alakító posztmodern szubjektivitás fogalmát. Az elfojtó és az elfojtott közötti rövidre zárást jelölõ pszichoanalitikus fogalom a szuperegó. Mint Lacan újra és újra hangsúlyozza, a szuperegó parancsának lényegi tartalma az “Élvezz!” Apa keményen dolgozik egy vasárnapi kirándulás megszervezésén, melyet azonban újra és újra el kell halasztani. Mikor végre sor kerül rá, már elege van a gondolatából is, és így kiabál a gyerekeire: “Most aztán jobb lesz, ha élvezitek!” A szuperegó a szimbolikus törvénytõl eltérõ módon mûködik. Az atyai alak, aki a szimbolikus tekintély esetén egyszerûen “elnyomó”, azt mondja a gyereknek: “El kell menned a nagyi születésnapi zsúrjára és kedvesen kell viselkedned akkor is, ha halálra unod magad – nem érdekel, hogy akarod vagy nem akarod!” A szuperegó alakja evvel szemben azt mondja a gyereknek: “Habár tudod, mennyire szeretne találkozni veled a nagyi, csak akkor menj el a partijára, ha tényleg akarsz – ha nem, akkor maradj itthon.” A szuperegó fortélya abban áll, hogy látszólag szabad választást kínál a gyereknek, akinek, mint minden gyerek tudja, valójában semmilyen választási lehetõsége nincs. Sõt ennél is rosszabb: parancsot kapott, és még arra is utasították, hogy végig mosolyogjon. Nemcsak: “ Meg kell látogatnod a nagyit, bármit is érzel!”, de: “Meg kell látogasd a nagyit, és ennek örülnöd is kell!” A szuperegó azt parancsolja, hogy élvezd azt, amit meg kell tenned. És mégis mi történik, ha a gyerek úgy érti, hogy valóban szabadon választhat, és nemet mond? A szülõ gondoskodik róla, hogy szörnyen érezze magát. “Hogy mondhatod ezt!” – mondja majd az anyja. “Hogyan lehetsz ilyen kegyetlen?! Mit tett szegény nagymamád, hogy találkozni sem akarsz vele?”

“Megteheted, amit kötelességed diktál, mert meg kell tenned” – Kant így formulázta meg a kategorikus imperatívuszt. E formula bevett negatív kiegészítése szolgál a morális kényszer alapjául: “Nem tudod megtenni, mert nem szabad.” Az emberi klónozást ellenzõk érve például az, hogy a klónozást azért nem szabad engedélyezni, mivel ez az embert olyan lénnyé redukálná, melynek lelki tulajdonságai manipulálhatóak. És ez Wittgenstein mondásának egy változata: “Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Más szóval azt kellene mondanunk, hogy nem tudjuk megtenni, mert másként megtehetnénk, katasztrofális etikai következményeket elõidézve. Ha a klónozás keresztény ellenzõi hisznek a lélek halhatatlanságában és a személy egyszeriségében – azaz abban, hogy én nem pusztán genetikai kódom és környezetem kölcsönhatásának eredménye vagyok –, akkor miért ellenzik a klónozást? Lehetséges, hogy tulajdonképpen hisznek a genetika azon képességében, hogy hozzáférjen személyiségünk valódi lényegéhez? Miért ellenzik bizonyos keresztények a klónozást “a fogantatás mélységes misztériumáról” beszélve, mintha a testem klónozásával egyúttal halhatatlan lelkemet is klónoznám?

A szuperegó a kanti “Meg tudod tenni, mert meg kell tenned” formulát másként forgatja ki, “Meg kell tenned, mert meg tudod tenni”-t csinálva belõle. Ezt jelenti a Viagra, mely tisztán biokémiai úton ígéri visszaállítani a férfi erekciójának teljesítõképességét, megkerülve minden pszichológiai problémát. Most, hogy a Viagra gondoskodik az erekcióról, már nincs helye kifogásnak: amikor csak tudsz, szexelned kell; és ha nem teszed, érezd magad bûnösnek. A másik oldalon a New Age kínál kiutat a szuperegó egérfogójából, követelve “igazi” önmagunk spontaneitásának visszanyerését. De a New Age bölcsessége szintén a szuperegó imperatívuszára támaszkodik: “Kötelességed, hogy elérd a teljes önmegvalósítást és önkiteljesítést, mert meg tudod csinálni.” Vajon nem ezért érezzük gyakorta, hogy terror alatt tart bennünket a New Age önfelszabadítást hirdetõ nyelvezete?

Habár a leszbikus szado-mazochista kapcsolatokon belüli megalázkodás és az egyén megalázkodása egy fundamentális vallási vagy nemzetiségi hit elõtt egyaránt a modern reflexivizálás következménye, libidinális ökonómiájuk teljesen különbözõ. A leszbikus úr–szolga viszony teátrális színrevitel, mely elfogadott szabályokon és olyan egyezségen alapszik, melybe mindkét fél szabadon lép be. Épp ezért hatalmas felszabadító potenciállal rendelkezik. Evvel szemben a fundamentalista önalávetés egy etnikai vagy vallási motivációnak a beleegyezés minden formáját tagadja. Ez nem azt jelenti, hogy a szado-mazochista csak játékosan megalázkodó, míg a “totalitárius” politikai közösségben a megalázkodás valóságos. Ha valami, akkor éppen ennek ellenkezõje áll fenn: a szado-mazochista egyezségben a megvalósítás kétségtelenül valóságos és teljesen komolyan vett, míg a totalitárius megalázkodás a fanatikus önalávetés maszkja alatt végsõ soron csalás, ellentétének tettetése. A kapcsolat a totalitárius Úr és a szuperegó “Élvezd!” parancsa között feltárja hamisságát.

A totalitárius úr mûködési módját jól illusztrálja egy német zsírszegény szalámi csomagolásán álló logó. “Du darfst!” – mondja. “Megteheted!” Az új fundamentalizmusok nem a liberális késõ-kapitalizmussal együtt járó szorongással és növekvõ szabadsággal szembeni reakciók; nem biztosítanak erõs tiltásokat az engedékenységgel átmosott társadalomban. Mélységesen félrevezetõ közhely, hogy a “szabadság elõl menekülnek” a totalitárius mennyországba. És magyarázatot a bevett freudo-marxista tézis sem kínál, mely szerint a totalitárius (fasiszta) rezsimek libidinális alapzata a “tekintélyelvû személyiség” – azaz aki kielégülést talál a kényszeres engedelmeskedésben. Habár a felszínen a totalitárius úr szintén szigorú parancsokat ad, ránk kényszerítve a gyönyörrõl való lemondást és önmagunk feláldozását valamely nagyobb cél érdekében, a sorok között kiolvasható, hogy tényleges parancsa a ki nem kényszerített szabályszegésre szólít fel. A totalitárius úr távolról sem kényszeríti ránk teljesítendõ normák szilárd rendjeit, hanem felfüggeszti a (morális) büntetést. Titkos parancsa ez: “Megteheted!” Azt mondja nekünk, hogy a társadalmi életünket szabályozó és egyben az illem minimumát szavatoló tiltások értéktelenek, csak az átlagemberek sakkban tartására szolgáló eszközök – másrészt szabadon engedhetjük magunkat, ölhetünk, erõszakolhatunk, rabolhatunk, de csak addig, ameddig követjük az urat. (A frankfurti iskola felismerte a totalitarizmus eme kulcsmomentumát a represszív deszublimációról szóló elméletében.) Az úrnak való engedelmességed engedélyezi számodra a hétköznapi morális szabályok áthágását: minden mocskos dolgot, amirõl álmodtál, mindent, amirõl le kellett mondanod, amikor alávetetted magadat a hagyományos, patriarchális, szimbolikus Törvénynek, most büntetlenül megengedhetsz magadnak, éppúgy, ahogyan egészséged veszélyeztetése nélkül fogyaszthatod a zsírszegény szalámit.

A morális tiltások ugyanezen felfüggesztése szolgál alapul a posztmodern nacionalizmusnak, és egyben jellemzi is azt. Létezik egy közhely, mely szerint az összezavarodott, világias, globális társadalomban a szenvedélyes nemzetiségi azonosulás visszaadja a szilárd értékrendeket, de ezt éppen, hogy meg kell fordítanunk: a nemzetiségi fundamentalizmus alig álcázott “megteheted”-ként mûködik. Hedonisztikusnak és megengedõnek tûnõ posztmodern reflexív társadalmunkat valójában átitatják azok a szabályok és elõírások, melyek jólétünk szolgálatára vannak szánva (dohányzási és étkezési megszorítások, szabályok a szexuális zaklatás ellen). Egy szenvedélyes nemzetiségi azonosulás a “megteheted” felszabadító meghirdetése, és távolról sem megfékezni hivatott bennünket: megszegheted (bár nem a Tízparancsolatot, de) liberális és toleráns társadalmunk békés együttélésre vonatkozó merev elõírásait; ihatsz és ehetsz, amit csak akarsz, mondhatsz a politikai illõség által tiltott dolgokat, akár gyûlölködhetsz is, verekedhetsz, ölhetsz és erõszakolhatsz. Az effajta álfelszabadítást kínálja a szuperegó a társadalmi-szimbolikus törvény egyértelmû szövetének kiegészítéséül.

Az öröm és a kötelesség közötti felszínes ellentét két eltérõ úton is legyõzetik. A totalitárius hatalom továbblép a hagyományos tekintélyelvû hatalmon. Amit mond, az valójában nem az, hogy “Tedd a kötelességedet, nem érdekel, hogy tetszik-e vagy sem!”, hanem hogy “Meg kell tenned a kötelességedet, és élvezned kell, miközben csinálod.” (Így mûködik a totalitárius demokrácia: az nem elég, ha az emberek követik a vezetõjüket, hanem szeretniük kell.) A kötelesség gyönyörré válik. Evvel ellentétes a második paradoxon, az, hogy a megengedõ társadalomban a gyönyör kötelességgé válik. A szubjektumok kötelességként érzékelik azt az igényt, hogy “jól érezzék magukat”, hogy jól mulassanak, és ennek következményeként bûntudatuk van, hogy nem boldogok. A szuperegó uralja azt a teret, melyben e két ellentét átfedi egymást – melyben a kötelességed végrehajtásának élvezetét elrendelõ parancs egybeesik avval a kötelességeddel, hogy jól mulass.

You May. London Review of Books. 1999. március 18.

Fordította Váradi Péter

  1. A “politically correct” kifejezést fordítom így, mivel a többé-kevésbé bevett magyar fordítása (politikailag korrekt) nem igazán fordítás, mintsem inkább a fordítás feladatának pontoskodó megkerülése. Az illõség, illeszkedés, illedelem, illetlen, nem odaillõ stb. szavakkal és fordulatokkal bíró szóbokor világosan fejezi ki azt, amit és ahogy az angol eredeti a saját közegében megragad. (A ford.)
  2. Jouissance – a kifejezés Lacannál az élvezettel mint szabályok és társadalmi szokások által kontrollált és megvalósított örömforrással szemben azt az élvezetet jelöli, mely áthágja ezen normákat és szabályokat. Az “obszcén élvezet” fordítási megoldást Terry Eagletontól vettem át. (A ford.)
  3. Az utalás Freud híres paciensére és esettanulmányára vonatkozik (vö. S. Freud: A Farkasember. Klinikai esettanulmányok II. Ford. Berényi Gábor. Filum, Bp., 1998). (A szerk.)
  4. Repression – jelent elfojtást és elnyomást is. Ahol nem muszáj elfojtásnak fordítani, ott elnyomásként szerepel, hangsúlyozva evvel a társadalmi és a pszichikai közötti kapcsolatot. (A ford.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.