Jó volna halálom után,
akár egy bokszmeccsen, fölállni.
Máslétbõl, kívülrõl, sután
csak méregetni, hogy mi vár:
meddig tart még? elfogy? ragyog?
aki vagy ami én vagyok –
mikor lobban el s a határ
zuhanó kõfal? hártyahúr?
hol ér véget az alagút?
szememben volt-e kép? s ha láttam,
mikor tûnt el? mivé fakult?
Nem tudom, melyik volt álom:
hol kigyújt, hol eloltogat
a gyönyöröm, a pusztulásom.
Azért írhatok most, mert élek.
Nem félni volna jó. De félek,
minden hazug e szûkmenetben.
S a félelem, az menthetetlen.
Bár tudhatnám, amit csak sejtek,
mi megtörténik biztosan:
minden megnyílik, ami rejtek.
Mi összefüggött, most híg halom.
Mi kerengett, most lomha szemcse.
Az árny is fürgébb a falon.
Meghallom-e a csattanó csönd
corpusát, csomós tömegét?
Már nem tart össze, nem vezet
semmi semmit:
varázsütésre mind a sejtek
eleresztik egymás kezét.
Forgó idõk szubsztanciája
az eleven test – de most már merõ
jelenlét. Színeváltozása
nem mágia, nem varázserõ:
két lehorgonyzott földi pontban
izzik a kezdet és a vég.
Bár csillagokig araszoltam,
csontig perzsel a semmiség.
A kezdet
            csöpp vízbõl folyam.
Élet csak élõtõl fogan.
S ami lobogva átsuhan
az évek ezrein: kitartott
hang, hunyatlan fáklya mása.
Folyékony lidércláng olyan.
A vég
             a semmiségbe is betör.
Halál mossa alá a partot:
nem hang, hanem hiány: a sík
csönd, szünetek vijjogása.
Kopott, befröcskölt vasvödör
a kórház folyosóján – és
hátrálás, sóvár süllyedés.
A csillag rendje szétesik.
Milyen erõ tört élni bennem,
hogy a nemlétbõl felfénylettem?
Ûrsötétbõl a végesség,
akár a haza, befogad.
Sisteregve, vasporba hullva,
életemen végigvonulva
lök, taszít, majd kivet újra
az ûrbe, hol az elnyûtt álom
átvérzett kendõje fogad.
Máslét világlik át a tarka lángon.
Gyönyörbõl olvadt pusztulásom.
Élõ élõvel, holt a holttal –
mondják. – Beleszédül, ki vét.
Árnyékba szövi sugaras sötét.
Mégis, mégis
            a fenyõtobozt
ki én vagyok, csak azt szeretném
nézni, aztán: miután meghalt,
hogyan nyitja föl pikkelyét.