1939. május 13-án, szombaton este nyolc órakor a St. Louis óceánjáró kifutott honos kikötõjébõl, Hamburgból. A tengerentúlra tartó 937 utas legtöbbjének vízumában az állt, hogy „az utazás célja: üdülés”. E megfogalmazás mentség volt, amint az utazás is. Szinte kivétel nélkül zsidók voltak, egy náci államból menekültek, amely kifosztásukat, deportálásukat, megsemmisítésüket tûzte napirendre. Sokukat ki is fosztotta már, hiszen az emigránsok Németországból mindössze tíz birodalmi márkát vihettek magukkal hivatalosan. Kényszerû szegénységük megkönnyítette a propagandagépezet dolgát: ha a jóváhagyott ellátmánnyal kelnek útra, megtestesítik a patkányként pucoló szakadt Untermenscht; ha túljárnak a hivatal eszén, lopott holmit lovasító bûnbandának minõsülnek. Mindebben nem volt semmi kirívó.
A St. Louis árbocán horogkeresztes lobogó lengett, ez nem volt kirívó; a legénységhez tartozott vagy fél tucat Gestapo-ügynök is, ez sem volt kirívó. A hajózási társaság utasította a kapitányt, hogy az útra olcsóbb húsféléket készletezzen, vonja be az üzletekbõl a luxuscikkeket, a közös helyiségekbõl az ingyenes képeslapokat; de a kapitány lényegében kijátszotta az elõírásokat, s úgy rendelkezett, hogy a St. Louison ezúttal is a rendes kerékvágásban menjen minden, az úton lehetõség szerint ne történjen semmi kirívó. Így aztán a zsidók, akiket a szárazföldön megvetettek, módszeresen megaláztak és lecsuktak, a fedélzetre érve azt tapasztalták, hogy bár a hajó jogilag német felségterület, árbocán horogkeresztes lobogó leng, és a közös helyiségek falán nagy Hitler-képek függnek, a német személyzet elõzékeny, készséges, sõt, kezes. Ez kirívó volt.
E zsidók – a fele nõ és gyermek – nem szándékoztak belátható idõn belül hazalátogatni. Ennek ellenére a hajózási társaság szabályzatához híven retúrjegy vásárlására kötelezték õket. Ez a költség, mondták, „elõre nem látható események” fedezete. Ha majd a menekültek partra szállnak Havannában, a Hamburg–Amerika hajózási vállalat elismervényt ad nekik a viteldíj-túlfizetésrõl. Pénzüknek Németországban külön számlát nyitottak: ha mégis hazavetõdnének valamikor, felvehetik. Még ha egy zsidó elõtt azzal a szigorú feltétellel nyíltak is meg a koncentrációs tábor kapui, hogy tüstént kitakarodik a Vaterlandból, meg kellett fizetnie a retúrjegyet.
Jegyük mellé a menekültek kiszállási engedélyt vásároltak a kubai bevándorlási hivatal vezetõjétõl, aki személyesen szavatolta, hogy akadálytalanul léphetnek hazája földjére. Õ szentesítette, hogy „az utazás célja: üdülés”; az utazás folyamán némelyik utastól, fõként a fiatalabbjától kitelt a hitvány Untermenschbõl élvhajhász turistává vedlés frappáns mutatványa. Meglehet, olyan csodának élték meg Németországból való menekülésüket, mint Jónásét a cethal gyomrából. Mindennap eszem-iszom, tánc. Bár a Gestapo-sejt figyelmeztetést intézett a legénységhez, mit von maga után, ha áthágják a Német Vér és Becsület Védtörvényét, ez nem tett kirívó hatást a nemi aktivitásra. Az atlanti átkelés vége felé megrendezték a hagyományos jelmezbált. A zenekar Glenn Miller számait játszotta; a zsidók kalóznak, matróznak, hawaii táncosnak öltöztek. Tüzes leányzók mint háremhölgyek vonultak fel, arab viseletet formázó lepedõkben – ezt az átváltozást megszólták az ortodoxabb útitársak.
Május 27-én, szombaton a St. Louis horgonyt vetett a havannai kikötõben. Hajnali négykor felhangzott az ébresztõ kürtszó, félórával késõbb a reggelire hívó gong. Kis sajkák rajzottak az óceánjáróhoz kókuszdió- meg banánárusokkal, barátokkal-rokonokkal, akik neveket kiáltoztak a mellvéd felé. A hajó felvonta a karanténzászlót, ebben semmi kirívó nem volt. A kapitánynak igazolnia kellett a havannai kikötõ hatóságai elõtt, hogy a fedélzeten nincsen „sem elmebeteg, sem undorkeltõ vagy fertõzõ betegségben szenvedõ”. Miután ez megtörtént, a bevándorlási hivatal emberei munkához láttak az utasok között, megvizsgálták okmányaikat, és mutogatták, hogy a mólón hozzávetõleg merre várható a poggyászuk. A lejáratnál felsorakozott az elsõ ötven menekült, hogy csónakon a partra szállítsák.
Akár bevándorlás, akár kivándorlás, bonyolításánál a pénz nyom annyit a latban, mint az elvek és a törvények, sokszor hathatósabb érv náluk. Pénzzel gyõzhetõ meg a befogadó ország – vagy Kuba esetében a tranzitország –, hogy a jövevények nem terhelik az államkasszát. Pénzzel vesztegethetõk meg továbbá a döntéshozó köztisztviselõk. A kubai bevándorlási hivatal vezetõjének zsebét szépen hizlalták az addigi zsidószállítmányok; Kuba elnökének viszont felkopott az álla. Az elnök tehát május 6-án rendeletben érvénytelenítette a turistavízumot, amennyiben az utazás valódi célja bevándorlás. Vajon a rendelet hatálya alá esnek-e a St. Louis utasai vagy sem? A hajó a rendelet kibocsátása után hagyta el Hamburgot, viszont a kiszállási engedélyeken korábbi dátum szerepelt. A kérdés sok vagdalkozást és pénzt megért. Az elnöki rendelet száma, 937, mint a babonások észrevehették, megegyezik az utaslétszámmal a St. Louis fedélzetén, mikor horgonyt szedett Európában.
Késedelem támadt. Tizenkilenc kubai és spanyol kiszállhatott, továbbá három fõ, akik hitelt érdemlõ vízummal rendelkeztek, a hátramaradó hozzávetõleg 900 zsidó várakozásteljesen kísérte figyelemmel a tárgyalásokat, melyekbe váltakozva szállt be a kubai elnök, alárendeltje, a bevándorlási hivatal vezetõje, a hajótársaság, a helyi segélyegylet, a hajó kapitánya és egy ügyvéd, akit a Joint Elosztási Bizottság New York-i központjából küldtek oda repülõvel. Napokig folyt az egyezkedés. Mérlegelni kellett olyan tényezõket, mint a pénz, a büszkeség, a politikai becsvágy, a kubai közvélemény. A St. Louis kapitánya se a politikusoktól, se kenyéradó vállalatától nem remélt sok jót, de egyvalamire építeni mert: ha Kuba elzárkózik, az Egyesült Államok, ahová legtöbb utasa jogosult idõvel belépni, az ígértnél korábban fogadja õket.
A megrekedt utasok egyike-másika nem volt ennyire optimista, a bizonytalanság, a késedelem, a hõség kikezdte az idegeiket. Hiszen olyan hosszú út volt már mögöttük, s oly kevés elõttük az oltalmazó révig. A barátok, rokonok kitartóan köröztek a hajó körül sajkáikon; egy Németországból elõreküldött foxterrierrel nap mint nap kieveztek, és felmutatták a mellvéd felé, távoli gazdáinak. Utasbizottság alakult, amelynek a hajózási társaság ingyenes sürgönyözési lehetõséget biztosított; közbenjárásért folyamodhattak befolyásos személyekhez, köztük a kubai elnök feleségéhez. Ekkor kísérelt meg két utas öngyilkosságot, egyikük nyugtatót fecskendezett be magának, másikuk felmetszette a csuklóját és a tengerbe vetette magát; mindkettõ életben maradt. Hogy több öngyilkossági kísérlet ne történhessen, éjszakánként biztonsági osztagok járõröztek; a mentõcsónakok mindig készenlétben álltak; a hajóra reflektorokat irányítottak. Ezek az intézkedések egyik-másik zsidónak a nemrég elhagyott koncentrációs táborokat idézték.
A St. Louis nem üresen volt hivatott Havannát elhagyni, miután 937 emigránsát partra tette. Vagy 250 utas váltott jegyet a visszaútra Hamburg felé, Lisszabonon át. Javaslat született, hogy legalább 250 zsidó hadd szálljon ki, s adja át helyét a parton várakozóknak. De ki döntse el, melyik legyen az a 250, aki leléphet a Bárkáról? Ki válasszon el tisztát és tisztátalant? Húzzanak sorsot?
A St. Louis körüli bonyodalom nem minõsült jelentéktelen helyi ügynek. Az átkelésrõl tudósított a német, brit és amerikai sajtó. A Stürmer kommentárt közölt, miszerint a zsidók, ha úgy látják jónak, hogy igénybe veszik retúrjegyüket, elhelyezésre számíthatnak Dachauban és Buchenwaldban. A havannai kikötõben amerikai riportereknek sikerült feljutniuk az általuk tán kissé elhamarkodottan „a világ szégyenének” átkeresztelt hajóra. Az ilyen hírverés nem feltétlenül használ a menekülteknek. Ha a szégyen az egész világé, miért egyetlen – már annyi zsidó menekültet befogadó – ország vigye el folyton a balhét? A világot a szégyen láthatólag nem mardosta annyira, hogy a tárcájához kapjon. A kubai kormány értelemszerûen arra szavazott, hogy a bevándorlókat szélnek ereszti, és kiutasította felségvizeirõl a St. Louist. Ez persze nem azt jelenti, tette hozzá az elnök, hogy a tárgyalásokat egyszer s mindenkorra berekeszti; csak éppen a további ajánlatok elbírálásának feltétele a hajó azonnali távozása a kikötõbõl.
Mennyi a menekülttaksa? Helyzetük szorultságától, pártfogóik gazdagságától, házigazdáik kapzsiságától függ. A passzusok és pánikok világában mindig kínálati a piac. Az ár önkényes, bizonytalan, illanékony. A Joint Elosztó Bizottság ügyvédje 50 000 dollárral indított a zsidók törvényes partra szállítása fejében, mire azt felelték neki, szorozza csak meg szépen hárommal. De ha háromszoroz, miért ne háromszoroztatnák még egyszer? A bevándorlási hivatal vezetõje – aki már besöpört fejenként százötven dollárt a hasznavehetetlen partraszállási engedélyekért – a hajózási társaságot azzal kecsegtette, hogy 250 000 dollár lerovásával elõsegíthetnék a 937-es számú rendelet hatálytalanítását. Az elnök állítólagos közvetítõje úgy vélte, 1 000 000 dollárért megoldható a zsidók partra bocsátása. Utóbb a kubai kormány megszámította zsidónként 500 dollárért. A díjszabásban volt némi logika, ezt az összeget kellett letétbe helyeznie az országba hivatalosan bevándorlóknak. Tehát a 907 utas, miután utaztatását megfizette oda-vissza, passzusát megvásárolta, és rongyos tíz birodalmi márkát hagytak nála, 453 500 dollárba lett volna.
Mikor az óceánjáró motorja beindult, nõk egy csoportja megrohamozta a kiszállólétrát; a kubai rendõrök pisztollyal szorították vissza õket. A havannai kikötõben eltöltött hat nap alatt a St. Louis turistalátványosság lett, kifutását 100 000 fõnyire becsült tömeg nézte végig. A kapitány Hamburgból felhatalmazást kapott elöljáróitól, elmehet bárhová, ahol hagyják partra szállni az utasait. Eleinte ráérõsen pöfögött mind tágabb körökben, hátha füttyentenek neki Havannából; aztán északnak vette az irányt, Miami felé. Az amerikai partoknál õrnaszád fogadta a hajót. A látszólagos üdvözléssel ajtót mutattak: a naszád azért állt ott, nehogy a St. Louis amerikai felségvizekre lépjen. A Külügyminisztérium már döntött: ha a zsidóknak Kuba nemet mond, az Egyesült Államok sem engedi be õket. A pénz ezúttal nem került elõtérbe, indoklásnak megtette a nagyfokú munkanélküliség és a borítékolható idegengyûlölet.
A Dominikai Köztársaság felajánlotta, hogy az ötszáz dolláros rendes piaci fejpénzért átveszi a menekülteket: kubai repríz. Kérelem ment Venezuelába, Ecuadorba, Chilébe, Kolumbiába, Paraguayba és Argentínába; sorra elhárították magukról a világ szégyenét. Miamiban a bevándorlási fõbiztos bejelentette, hogy a St. Louist egyetlen kikötõ sem fogadhatja az Egyesült Államokban.
Az egész amerikai kontinensrõl kitiltott óceánjáró tovább pöfögött észak felé. Az utasok tudták, közel az elkerülhetetlen nagy kanyar keletnek, s óhatatlanul Európában kötnek ki. Hanem június 4-én, vasárnap délután négy óra ötven perckor villanásnyi hírt sikerült fogniuk. Eszerint Kuba elnöke jóváhagyta a zsidók partra tételét a korábban fegyenctelepül szolgáló Fenyves-szigeten. A kapitány visszafordította a St. Louist, és ismét délnek vette az irányt. Az utasok a fedélzetre cipekedtek. Vacsoránál feléledt a gálaesti hangulat.
Másnap reggel, három órányira a Fenyves-szigettõl sürgöny érkezett a hajóra: még megerõsítésre vár a kikötési engedély. Az utasbizottság, amely a válság folyamán fáradhatatlanul küldözgette sürgönyeit amerikai notabilitásoknak, közbenjárásukat kérve, tanácstalanságba esett, hogy kihez fordulhatnának még. Valakinek eszébe jutott a Missouri állambeli St. Louis polgármestere: hátha együttérzést fakaszt a névazonosság. A sürgöny annak rendje-módja szerint elment.
A kubai elnök a menekültenkénti 500 dollár óvadékon felül további anyagi garanciát követelt a fenyves-szigeti tranzitszállás és élelmezés költségének kiegyenlítésére. Az amerikai ügyvéd (a kubai kormány szerint) összesen 443 000 dollárt kínált, de ennyiért a St. Louis menekültjei mellett még két hajó 150 zsidaját tukmálta volna rájuk. A kubai kormány nem fogadhatott el ilyen ajánlatot a másik féltõl, és visszavonta a magáét. A Joint Bizottság ügyvédje erre bejelentette, kész teljesíteni az eredeti kubai feltételeket. A kormány sajnálattal közölte, hogy az ajánlat nincs már érvényben, és nem térhetnek vissza rá. A St. Louis visszafordult, és másodszor is északnak vette az irányt.
Mikor a hajó Európa felé kanyarodott, félhivatalos puhatolózás kezdõdött az angol és a francia kormányoknál országaik fogadókészségét illetõen. A britek azt válaszolták, kívánatosnak tartanák, ha az adott problémáról az általános európai menekülthelyzet átfogó figyelembe vételével alakíthatnák ki álláspontjukat, de nem zárkóznak el egy esetleges késõbbi beléptetés mérlegelésétõl, miután a zsidók visszatértek Németországba.
Füstbe ment vagy kivitelezhetetlen ajánlatok érkeztek még Honduras elnökétõl, egy amerikai emberbaráttól, sõt egy Panama-csatorna menti karanténállomásról is; a hajó továbbpöfögött. Az utasbizottság Európa politikai és vallási vezetõihez intézte folyamodványait; igaz, szûkszavúságra szorította õket, hogy a hajózási társaság megvonta az ingyenes sürgönyözést. Ekkor született a javaslat, hogy a legjobban úszó zsidók idõközönként vessék át magukat a korláton, mert akkor a St. Louisnak muszáj megállni és visszafordulni értük. Ezzel is lassítják a tempót Európa felé, több idõ marad tárgyalásokra. Az ötletet elejtették.
A német rádió bejelentette, hogy mivel minden ország elhessegeti a zsidórakományt, a Vaterlandra hárul, hogy visszavegye és gondoskodjon róla. Találgatni sem kell, hogy hol. Ráadásul, ha a St. Louis degeneráltakból és bûnözõkbõl összetevõdõ terhétõl csak a feladó Hamburgban szabadulhat, fényesen bizonyítja, hogy a világ állítólagos aggodalma merõ képmutatás. Senkinek nem kell a zsidó csürhe, így aztán senkinek nincs joga bírálni, hogy miféle szíveslátásban részesíti a Vaterland az ismét felbukkant mocskos élõsdieket.
Ekkor kísérelte meg fiatalabb zsidók egy csoportja a hajó elrablását. Megszállták a parancsnoki hidat, de a továbbiakról a kapitány lebeszélte õket. Õ azt fontolgatta, hogy felgyújtja a St. Louist Beachy Headtõl nem messze, s akkor a mentõnáció köteles befogadni utasait. E kétségbeesett terv valóra váltása hajszálon múlott. Végül, mikor már sokan feladták a reményt és az óceánjáró közel járt Európához, a belga kormány bejelentette, 200 utast átvesz. A rákövetkezõ napokban Hollandia 194-ért, Nagy-Britannia 350-ért, Franciaország 250-ért jelentkezett.
10 000 mérföld megtétele után a St. Louis dokkba állhatott Antwerpenben, induló kikötõjétõl 300 mérföldre. A négy érdekelt ország segélyszervezeteinek képviselõi már elõzõleg megtanácskozták a zsidók elosztását. A legtöbb utas jogosult volt idõvel az Egyesült Államok területére lépni, sorszámmal vették elõjegyzésbe a bevándorlók listáján. Szóvá tétetett, hogy a segélyszervezetek képviselõi minél alacsonyabb sorszámon nyilvántartott utasokat igyekeznek elhalászni, hiszen ezek a menekültek hagyhatják el legkorábban a tranzitországot.
Antwerpenben egy nácibarát ifjúsági szervezet röplapokat osztogatott a következõ szöveggel: „Mi is felajánljuk segítségünket a zsidóknak. Jelentkezzenek irodáinkban: mind ingyen kap egy darab kötelet és egy nagy szöget.” Az utasokat leengedték a hajóról. A Belgiumba bocsátottakat bevagonírozták, az ajtókat lelakatolták, az ablakokat beszögelték; az utasokkal közölték, az õ védelmük kíván ilyen intézkedést. A Hollandiába bocsátottakat haladéktalanul átszállították egy szögesdróttal elkerített, kutyákkal õrzött táborba.
Június 21-én, szerdán a St. Louis brit kontingense befutott Southamptonba. Elmondhatták magukról, hogy pontosan negyven napot, negyven éjszakát hányódtak a tengeren.
Szeptember 1-én kitört a második világháború, és a St. Louis utasai osztoztak az európai zsidóság sorsában. Ki-ki esélye aszerint nõtt vagy csökkent, hogy melyik országba sorolták. A túlélõk létszámára vonatkozó becslések nem egybehangzóak.
FORDÍTOTTA N. KISS ZSUZSA